2012-ben Budapest VIII. kerületében a Salétrom
utcai református gyülekezet új kezdeményezést vállalt föl. A
Józsefváros Magdolna negyedében élő emberek felé olyan
tevékenységekkel nyitott, amelyek személyes és közösségi síkon is
értékteremtő és -megőrző erővel bírnak, valamint kézzelfogható
hatást gyakorolhatnak a kerület életére. A TE+ÉN közösség programja
a hitéleti alkalmak mellett jelenleg rendszeresen oktatási
tevékenységekből és gyerekfoglalkozásokból áll. A tanodában húsz
gyerek húsz önkéntessel tanul; játszóházakban és egyéb szabadidős
programokban további tizenöt önkéntes segítségével végzünk
közösségszervező munkát, összesen körülbelül ötven gyerek számára.
„Nem sánta az, aki
Együtt lelkendezik a csúszkálókkal”
József Attila: Tanítások
A teljes kerület lakosságának körülbelül harmada cigány, többségük a
Magdolna negyedben él, jellemzően nagy szegénységben. A gyülekezet
földrajzilag csak pár perc sétára van ettől a városrésztől, mégis
társadalmi, kulturális és etnikai értelemben egészen távol. Ezt a
kontrasztot tapasztalva egyre több fiatalban és gyülekezeti tagban
fogalmazódott meg igény egy új találkozási felületre, amely végül
intuitív módon, alulról szerveződően meg is született.
Nagy hangsúlyt fektettünk a saját kontextusunk és
az itt élő emberek megismerésére, új kapcsolatok építésére. Hamar
nyilvánvalóvá vált, hogy különböző modellekből vagy módszerekből
sokat tanulhatunk, de receptszerű átvételük olyan leegyszerűsítő
megoldás lenne, amely végül szükségszerűen megváltoztatná eredeti
célkitűzéseinket. Nem intézményt akartunk létrehozni, hanem
közösséget. Ahol előbb intézmény épül, ott a falak szimbolikusan
egyúttal akadályokká is válnak a közösség épülésében, új emberek
elérésében. Ahol viszont előbb közösség épül, és később maga a
közösség épít önmagának intézményt: ott a falak inkább a védelmet és
az otthont szimbolizálják. A közösségközpontúságot emeli ki a
projekt TE+ÉN elnevezése is. A logóban a két szó két, különböző
színű kirakódarabon szerepel, az összekötő elem pedig egy kereszt.
Ezzel a sokszínűséget, kulturális különbözőséget, keresztyén
jelleget és az összetartozást szerettük volna kommunikálni.

A közeli Lakatos Menyhért Általános Iskolában
tartott hittanórák több, a Magdolna negyedben lakó családdal adtak
találkozási felületet. Az órák növekvő népszerűsége arra bátorított,
hogy a gyerekek számára iskolán kívüli szabadidős programot is
szervezzünk. Az iskola melletti Kesztyűgyár Közösségi Ház adott
otthont minden hónapban egy vasárnapi játszóháznak, ahol a gyerekek
csapatjátékokban, kézműveskedésben, közös éneklésben vehettek részt.
Egy év elteltével szükségét éreztük annak, hogy a
megkezdett munkát saját helyen folytathassuk és ki is bővítsük. A
szabadidős programok rendszeresítése mellett szerettünk volna
reagálni a hátrányos helyzetű gyerekek tanulási nehézségeire is, ám
ehhez nagyobb függetlenségre volt szükségünk. A svájci HEKS
(Hilfswerk der Evangelischen Kirchen Schweiz, Svájci Protestáns
Egyházak Segélyszervezete) támogatása lehetővé tette egy új
infrastruktúra megteremtését: fedezni tudtuk egy félállású munkatárs
bérét és a helyi önkormányzattól kedvezményesen bérelt helyiség
költségeit.
Az új helyiség választásánál megvalósult a
szándékunk, hogy a szeparálódással szemben olyan helyen folyjanak a
tevékenységeink, amely az itt lakók életterének természetes része. A
sarki épület egy sokadosztályú kocsma és egy drogkereskedelemről
elhíresült ház között áll, az iskolától és két játszótértől is egy
percre. Tipikus nyolcadik kerületi környék. Ebben a közegben
szerettünk volna új értéket és alternatívát felmutatni.
A projektnek ebben a kezdeti szakaszában születtek
meg az azóta is tartó bizalmi kapcsolatok és barátságok, amelyek
nemcsak önmagukban hordoznak közösségi értéket, de ezekre lehetett
építeni minden későbbi sikeres munkát is. Számos szociális és
hitéleti kezdeményezésnél egyaránt háttérbe szorul ez a kapcsolati
faktor, holott tapasztalatunk szerint ez kulcsfontosságú szerepet
játszhat a programok eredményességében.
Játék határok nélkül
A különböző nemzetiségek közötti távolságtartás és feszültség valós
jelenség Magyarországon is, amely nemcsak szélsőséges politikai
megnyilvánulásoknál válik kézzelfoghatóvá, hanem akkor is, amikor
valódi, minőségi találkozás és kapcsolat alakul ki a teljesen más
háttérből jövő emberek között. Olykor ez a távolság földrajzilag is
körülhatárolhatóvá válik. Jól mutatja ezt egy eset, amikor két
tizenéves kislányt, akiket szinte az utca nevelt, egy programunk
előtt elhívtunk magunkkal a közeli boltba uzsonnát venni. Ijedten
néztek egymásra, és közölték, hogy ők még soha nem mentek át ezen az
úttesten. Az úton túl már egy másik világ van. Viszont minden falnak
két oldala van: amikor ezt meséltem egy egyetemista barátomnak,
bevallotta, hogy bár a kerületben nőtt fel, ő sem nagyon járt még
ezen a „térfélen”.
A kulturális szakadék megjelenik az oktatásban is.
A cigány többségű osztályokban egészen másképp fogadják egy cigány
tanár vezetését, mint egy magyarét. Ezt általában a gyerekek nem
fogalmazzák meg, lehet, hogy nem is tudatosan tesznek így. Az első
hittanórákon, amikor elővettünk egy-egy cigány éneket, akkor a
gyerekek kissé zavarba jőve tették fel a kérdést: „Akkor most maga
paraszt vagy nem?”1
Hagyományőrző oláh cigány családoknál még élesebben megjelenik ez a
távolságtartás, amikor egy-egy jól tanuló fiatalt visszafognak vagy
akár tiltanak a tanulástól, attól való félelmükben, hogy az illető
elmagyarosodik, ha magyaroktól tanul (Megtértek, 2014).
Önbecsapás azt gondolni, hogy ezek a szakadékok nem
léteznek, jelentéktelenek vagy csak szociális okok miatt állnak
fönn. Kérdés, hogy eltűnhetnek-e valaha is, de hidak építésére
mindenképp szükség van, ha nem szeretnénk párhuzamos társadalmakban
élni.
Ilyen hídépítést szeretnénk megvalósítani a
vasárnapi játszóházainkkal is. A főleg alsós korosztályból érkező
gyerekek is tudatában vannak ezeknek a határoknak, szakadékoknak,
gyermeki nyitottságuk és kíváncsiságuk azonban lehetővé teszi
ezeknek formálását, átjárhatóvá tételét. A játszóházak tematikáját
különböző országok, kultúrák megismerése köré szervezzük. Minden
hónapban egy országról tanulunk, kipróbáljuk az adott nép
gyerekjátékait; kézműves időben elkészítünk különböző dísztárgyakat
vagy nemzeti jelképeket; lehetőség szerint vendéget hívunk az adott
országból, aki képeken bemutatja az ottani szokásokat, ünnepeket;
uzsonnára az adott kultúra ételét fogyasztjuk. A minőségi szabadidő
mellett ez az alkalom indirekt tanítás az elfogadásról, és közvetlen
tapasztalat arról, hogy a világ bármely kultúrájából lehetnek
barátaim. A játékokon túl ez legerőteljesebben akkor jelenik meg,
amikor egy asztalhoz ülünk enni: a befogadásnak ezt a szimbolikus
nyelvét már a gyerekek is egészen kicsi kortól kiválóan megértik.
Sokat elárul a gyerekek erősen zárt világképéről és
-tapasztalatáról, hogy amikor egy évvel ezelőtt elkezdtük ezt a
tematikát, a legtöbbjüknek fogalma sem volt arról, hogy Európában
élünk, vagy hogy Magyarország hol van a térképen. Balatoni
táborozásra indultunk, amikor félóra vonatozás után a harmadikos
kisfiú izgatottan kérdezte: „Elhagytuk már Magyarországot?” Egy év
elteltével a gyerekek már felismerik a kontinenseket, országok
zászlóit, de ami még fontosabb: számos kultúráról van emlékük és
benyomásuk.
Amikor Amerika, Korea, Székelyföld, Hollandia,
Lengyelország után megérkeztünk a cigány kultúrához, már egészen
másképp tudtunk beszélni az identitásról, szokásokról, mint
korábban. A gyerekek büszkén mutatták a bodagot (cigánykenyeret),
mintha éppen otthonukban látnák vendégül a magyarokat. Egy ilyen
kontextusban a cigányság felvállalható érték, amelynek ott a helye a
világ bármely más elismert kultúráinak sorában. Ha viszont érték,
akkor ismerni, őrizni kell, sőt szükséges újra felfedezni, különben
egy idő után maguk a cigány nemzetiségűek is a különböző társadalmi
devianciákban fogalmazzák meg identitásukat. „Attól vagyok cigány,
mert fekete a bőröm és fekete a vérem.” – mondta az egyik tizenéves
fiú, majd amikor ránézett a mellette ülő fehér bőrű cigány
barátjára, kiegészítette: „De főleg attól, hogy ha kell, felállok,
száz felnőttnek is nekimegyek, engem nem érdekel. Meg ha kell
valami, elveszem.” Minél inkább eltűnik a tradicionális kultúra,
hagyomány, műveltség, nyelv egy nép életében, az identitászavar
szinte vákuumként vonzza be a pótcselekvéseket és negatív
szokásokban megfogalmazódó önképet. Meggyőződésünk, hogy a gyerekek
közösségben történő, informális tanítása hosszú távon inspirálja
őket saját kultúrájuk pozitív megélésében, illetve a társadalmi
együttélés során az identitásvesztéstől való félelem nélküli
alkalmazkodásban. Ennek minősített, ünnepi megélésére adnak
lehetőséget a vasárnapi istentiszteletek, amelynek közösségét a
helyi magyar és cigány lakosság közösen formálja, magyar és cigány
lelkészek tanítanak, magyar és cigány nyelven is megszólalnak a
keresztyén énekek.
„Míg más olvasott meg írt,
ő csak ordítani bírt”
Weöres Sándor: Sehallselát Dömötör
A kialakult személyes kapcsolatok és a családoktól érkező bizalom
lehetővé tette, hogy a gyerekekkel iskolán kívüli foglalkozásokon is
tanulhassunk. 2014 őszétől indult el pilotprogramként a TE+ÉN
Tanoda, amely célkitűzéseiben hasonló más tanodákhoz, de igyekeztünk
a megvalósításban a kontextusunk sajátságaihoz minél inkább
alkalmazkodva megtalálni a saját modellünket.
A hátrányos helyzet jóval komplexebb probléma,
semmint pusztán a szegénység vagy a különböző lehetőségek hiánya.
Egy gyerek eredményes és örömmel teli tanulásához nem pusztán
tanfelszerelésre és ruhára van szüksége. Sokszor nem a szegénységből
fakadó eszközhiány jelenti a legnagyobb hátrányt, hanem a családi
háttérből hozott sérülések, tanulással szembeni közöny és
motiválatlanság. A tárgyi feltételek megteremtése is komoly kihívás,
de a motiváció megszerzésére és fenntartására végképp nem adható
olyan recept, amely intézményszerűen alkalmazható lenne.
Közoktatási rendszerünk hosszú távú célokra épít,
feltételezi, hogy a tanulás a megélhetés feltétlen eszköze. Ezzel
szemben a cigány kultúra jellemzője, hogy rövid távon gondolkodik. A
szegénység és a napról napra való élés bizonytalansága szintén nem
tud mit kezdeni a hosszú távú célokkal. De a többségi társadalom
digitális kori gyermekeinek is egyre inkább rövid távú, belátható
időn belül elérhető célokra és sikerekre van szüksége ahhoz, hogy
motivált maradhasson a tanulásban és a munkában. Ezzel szemben a
tanulásra való buzdításban még mindig a leggyakrabban hallott érv
az, hogy jó jegyekre van szükséged ahhoz, hogy jó középiskolába
mehess, hogy utána (ha szerencséd van) jól fizető szakmát tanulhass,
és meg tudj élni. Úgy gondolom, ez a távlat egy gyerek (és egy
hátrányos helyzetből jövő gyerek számára különösen is)
beláthatatlan, épp ezért semmilyen motivációs erővel nem bír. Ehhez
még hozzá kell vennünk azt is, hogy egy olyan párhuzamos társadalom,
amelyben a bűnözés nagy erővel meghatározza az itt élők
mindennapjait, a mi pedagógiai dogmánkkal szemben számos
alternatívát kínál. Soha nem lesz átütő érv a tanulás mellett egy
esetleges jól fizető munkahely, amíg egy tízéves fiú ötezret kap, ha
kérdezősködés nélkül átszalad egy borítékkal egyik sötét utcából a
másikba. Az iskolát kezdő fiúk között sem egyszer válaszolják a „Mi
leszel, ha nagy leszel?” kérdésre, hogy „strici”. A külső szemmel
nyilvánvaló erkölcsi problémát a legtöbb gyerek nem is érzékeli,
hiszen éppannyira gyakran találkoznak ezekkel a „szakmákkal”, mint
buszvezetővel vagy tanítóval.
Tapasztalataink szerint a nem hátrányos helyzetből
jövő gyerekek többsége számára sem érték a tanulás önmagában. Sokkal
inkább motivál a tanulásra az, hogy a családnak ez fontos,
presztízskérdés, a gyerekek sokszor úgy érzik, hogy jó
teljesítményük miatt tartják értékesnek őket a szüleik, és
fejlődésük érdekében külön figyelmet kapnak. Ez a fajta értékrend
viszont hirtelen nem jelenhet meg azokban a családokban, ahol már
generációk óta nincs jelen. Mint ahogy az is elképzelhetetlen, hogy
egy olyan szülő, aki maga is nehezen ír-olvas, segíteni akarjon vagy
tudjon gyermekének a betűvetésben – ennél sokkal erősebb a szégyen
és büszkeség belső játéka.
A család támogató jelenléte mellett vagy annak
hiányában ugyanilyen erős motivációvá válhat a pedagógus felől
érkező elismerés és az iskolai siker. Egy jó jegy, egy jutalompont
vagy nyilvános dicséret világosan üzeni a tanulónak, hogy érdemes
folytatnia a jó munkát. Az effajta dicséretekből viszonylag kevés
jut a hátrányos helyzetből érkező gyerekeknek. Legtöbben közülük
eleve lemaradással érkeznek az iskolába, mind készségek, mind
általános tájékozottság terén. Első két osztályban rendszeresen
előfordul, hogy nem tudják megkülönböztetni az évszakokat vagy a
színeket. Előfordult, hogy a negyedikes csoport közel fele nem tudta
a saját születésnapját. Tapasztalataink szerint az első iskolai
években meglévő hátrányok már korán tükröződnek a rossz jegyekben,
ami a kudarcélmény miatt a tanulástól, teljesítménykényszertől való
szorongáshoz, negatív önképhez vezet. 5–6. osztályra sokszor ez
teljes érdektelenséggé növi ki magát, és a halmozódó lemaradás miatt
ekkorra szinte lehetetlenné válik visszafordítani a folyamatot. A
tanuló személyes bátorítása, egyéni visszajelzés, segítés, buzdítás
szerepe kulcsfontosságú a fejlődésben – erre viszont még egy kiváló
tanítónak is annál kevesebb lehetősége van, minél többen vannak az
osztályában.
Úgy láttuk, hogy ebben a helyzetben egy tanodai
programmal pont azokon a területeken lehet segítséget nyújtani,
amelyeken a legnagyobb szükség van. A tanodai foglalkozásokon nem
csupán korrepetálásra vagy tantárgyi ismeretek elsajátítására van
lehetőség, hanem a személyes, egyéni odafigyelés is könnyen
megvalósítható. Utóbbi különösen is hangsúlyos, ugyanis látásunk
szerint az csak tünet, hogy egy adott tananyagot nem, vagy csak
nehezen tud elsajátítani egy gyerek, az egyszerű korrepetálás épp
ezért csak ideiglenes tüneti kezelés lenne. A foglalkozásokat inkább
nem egyes tantárgyakból való felzárkóztatás köré szerveztük, hanem
önkéntesekből és gyerekekből tanulópárokat alakítottunk, hiszen nem
plusz tananyagból, hanem stabil, kiszámítható kapcsolatokból van
hiány. Minden gyerek legalább heti rendszerességgel, ugyanazzal a
felnőttel találkozik, és együtt tanulnak, bármilyen tantárgyból.
|
|
A jól működő párok között rövid idő alatt egyfajta
gyerek–felnőtt barátság alakul ki, az önkéntesre egyszerre tekint a
gyerek tanítóként, példaképként, de cinkos barátként is. Meglepően
nagy erővel motivál sokukat az az egyszerű tény, hogy van legalább
egy személy, aki megkérdezi, hogy milyen volt az iskolában, mi a
házi feladat, hogy sikerült a múltkori dolgozat. Ez a külön
odafigyelés minden gyereknek természetes igénye, illetve joga is. A
személyes kapcsolatban nincs versenyhelyzet, nem kell legyőzni a
másik gyereket, nem forog veszélyben az egyén értéke a másik jó
teljesítménye miatt. A kudarcélménytől megcsömörlött gyerekek
számára már ez is felszabadító erővel bír. Cserébe viszont az apró
hibák és szépségek is látszanak, visszajelzést kapnak, a javításnak
és a teljesítménynek garantáltan megvan a pozitív visszacsatolása.
Megéri tanulni.
A gyermekek mentorjellegű kísérésén túl a személyes
foglalkozások lehetőséget adnak alternatív tanulási módszerek
megvalósítására. Hiába kérdezzük egy szorzás eredményét kilencszer
egy gyerektől, egyre hangosabban, attól még tizedjére sem fog
rájönni a jó megoldásra. Viszont játékba, rejtvénybe ágyazva a
butának skatulyázott gyerekek is meglepő gyorsasággal sajátítanak el
olyan tudást is, amit hagyományos iskolai helyzetben nagyon lassan
tudnának. Egy negyedikes fiúnak az egyszerű összeadással is
nehézségei voltak, így a szorzással sem tudott megbirkózni.
Bármilyen matematikai feladatot kellett megoldani, leblokkolt, nem
szólalt, és nem mozdult meg. Adtunk elé egy számítógépes programot,
ami egyszerűen csak a szorzótáblát kérdezte ki, és azt ígértük, hogy
ameddig eljut a tanulásban, annyi cukorkát kap (az egyes szorzóért
egyet, a kettesért kettőt stb.). Az első alkalom volt, hogy szívesen
matekozott. Három sor után megtorpant, és nem akarta folytatni: „El
fogom veszíteni a cukorkáimat”. „Viccelsz?! Ezzel a programmal nem
tudod elveszíteni, addig kérdez, amíg nem tudod. Csak nyerhetsz.” A
kisfiú elmosolyodott, és végül egyetlen délután megtanulta a teljes
szorzótáblát – ami iskolai környezetben hónapokon át nem sikerült.
Az alternatív tanulási csatornák használata során
nemcsak a lemaradást lehet könnyebben behozni, hanem a tehetség
különböző területei is előtérbe kerülhetnek. A tanulás kontextusának
megváltoztatása új célokat és esetleg erősebb motivációt hozhat
magával. Egy csapat utcagyerekkel sétálva megdöbbentő volt látni,
ahogyan házról házra járva tucatnyi házhoz tudtak beléptető kódokat.
Történelemórán nehezen boldogulnak az évszámokkal, viszont amint
számukra is használhatóvá válik az információ, bonyolultabb
számkombinációkat is játszva megtanulnak.
Rendszeresen előfordul, hogy a gyerekeknek nincs
kedvük megírni a házi feladatot. Kitűnt, hogy néhányukat kiválóan
lehet motiválni azzal, ha az elvégzett házi feladatokért cserébe még
több feladatot ígértünk nekik. Az iskolai passzivitás náluk abból
fakadt, hogy képesek lennének több vagy nehezebb feladat elvégzésére
is, de ami nem jelent kihívást, az számukra unalmas.
Egy ilyen szociális közegben számolni kell azzal
is, hogy a tehetséget sokszor elfedik más lemaradások. Általában a
versenyeztetés módszere használatos a tehetséges gyerekek
kikutatásában. De azok a gyerekek, akiknek az iskola túlnyomó részt
kudarcélményekből áll, és akik szégyenalapú kultúrában élnek,
nehezen tűrik el a versenyhelyzetet. Hittanórán kirakót kellett
kiraknia két csoportnak, a gyorsabb győzött. A gyerekek lelkesen
kezdték el a versenyt (a dicsérő szó kecsegtető reménye…), de a
játék végén a vesztes csapat egyszerűen felállt, és kiment az
óráról.
Állandóan vannak versenyhelyzetek az életben,
játékban és munkában egyaránt, ezeket nem lehet egyszerűen
megspórolni. Viszont fel lehet készülni rájuk. Ha ez nem történik
meg, akkor a versenyeztetés nem alkalmas arra, hogy a tehetség és
tudás megmutatkozzék, mert a kudarctól való félelem miatt rejtve
maradnak a pozitív képességek. Amikor matematikai versenyfeladatokat
oldottunk meg a tanodában, rá kellett jönni, hogy a negyedikes
résztvevők azért nem akarják még csak megpróbálni sem, mert
szégyellik, hogy nagyon nehezen olvasnak. Próbaképp felolvastuk
nekik a feladatokat: negyedóra alatt hibátlan tesztet töltöttek ki.
„Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?”
Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?
A tanodába jelenleg főleg alsósok járnak. Célunk a nagyobb lemaradás
megelőzése, ami az első négy évfolyamban korántsem olyan lehetetlen,
mint a felsősöknél. 5–6. osztályos korban már nagy számban
morzsolódnak le az iskolából gyerekek. Ennek okai között a tanulási
lemaradás csak az egyik, de jelentős faktor. Abban bízunk, hogy
azoknál a tanodásoknál, akiknél felső tagozatba érve is megőrizhető
ez a személyes, bátorító kapcsolat, sokkal kisebb lesz a
lemorzsolódás aránya.
A tanodás gyerekek több mint fele a közeli Lakatos
Menyhért Általános Iskolából jár hozzánk, a délutáni napközi
idejében. Az iskola partneri együttműködése hozzájárul ahhoz, hogy
ne iskolaidőn túl kelljen a gyerekeket „túlóráztatni”, könnyebben
elérhetőek a gyerekek, és a napközis csoportok nevelői is
eredményesebben haladhatnak, ha egy-két rossz magaviseletű gyerek a
csoporttól elkülönítve dolgozhat. Az egyébként közönyös szülők is
szívesebben támogatják a tanodai részvételt, ha az kvázi iskolához
kötődő program, és nem kell nekik külön elvinniük a gyereket a
foglalkozásokra. Ha sikerül az anyagi feltételeket megteremteni
hozzá, a szülők motiváltabbá tételéhez szeretnénk elindítani egy
ösztöndíjprogramot, amelyben a tanodás gyerek szorgalmától függően
3–5 ezer Ft-os támogatást adnánk a családnak. A nagy szegénységben
élőknek ez az összeg is komoly támogatást jelenthet, különösen jól
időzítve, mégis sokkal értékesebb, mint egy egyszerű, csak szociális
alapon kiosztott segély. A család érdekeltté válhat a taníttatásban,
büszke lehet a gyerekére (hiszen jutalmazzák a teljesítményét), és a
kisgyerek önbecsülését is növeli, hogy ezzel segíti szüleit. Hosszú
távon pedig informálisan közvetíti a szorgalom értékét, a fizetés
örömével a munka méltóságát.
Az ösztöndíjnak egy egyszerű változata a már működő
pontozási rendszerünk is. A gyerekek minden foglalkozás végén
pontokat gyűjtenek, az egyszerű értékelés viselkedési és kognitív
szempontból ad visszajelzést. Az iskolai jegyeknek kevés motivációs
erejük van, hiszen legfeljebb annyi a „hasznuk”, hogy év végén egy
újabb jegy születik belőlük. Holott az értékelés kiváló lehetőséget
adna a gyerekekben különösen is erősen élő gyűjtögető-jutalmazó
szenvedély aktivizálására. Rengeteg számítógépes és telefonos játék
épít erre az emberi jellemvonásra, felnőttek esetében is. A tanodás
pontozás is ötös skálán értékel, akárcsak az iskolai, egy nagy
különbséggel: azt mondtuk, hogy ezek a pontok gyűjthetőek. Az elején
még magunk sem tudtuk, hogy mire lesznek jók a pontok, vagy miért
kellene gyűjteni őket, a gyerekek mégis ennek az egy szónak
hallatától már lázba jöttek, és rendkívül aktívan vettek részt a
programokon.
Később adományokból lehetőségünk volt „boltot”
nyitni, ahol a gyerekek a pontjaikért játékokat, tanszereket,
higiéniai eszközöket, belépőjegyeket, használati tárgyakat
vásárolhattak, vagy más aktív tevékenységekre fizethetnek be, így a
gyűjtési láz már kézzelfogható céllal is párosult. A tárgyakat úgy
áraztuk be, hogy a kevésbé értékes tárgyak arányosan többe kerülnek,
míg ha valaki spórol egy tartósabb, nívósabb nyereményre, sokkal
jobb ár/érték arányban költheti el a pontjait: egy tetoválós matrica
5 pont volt, de 30 pontért cserkésztáborba lehetett menni. Megint
csak informális tanítás során, de hatékonyan elkezdett fejlődni a
legkisebb gyerekeknél is a pénzkezelési készség, amelynek
felelősségét saját életkorának megfelelő szinten, de mégis a saját
bőrén tapasztalhatja. Pár hónappal később már volt olyan kilencéves
kisfiú, aki igazán mély szegénységben élt (nemegyszer fordult elő
iskolaidőn kívüli időszakban, hogy a testvéreivel semmit nem tudtak
enni), mégis a nyári táborra ő maga gyűjtötte össze a részvételi
díját. Egyszerűen behozta perselyben azokat a húsz-száz forintokat,
amiket egyébként rágóra vagy internetkávézóban szoktak elkölteni. Az
egyébként egyszerű pontozási rendszer győzte meg arról, hogy érdemes
a keveset megbecsülni.
A cigány kultúrában hagyományosan is korán kezdődik
a felnőtt lét: vannak szülők, akik tízéves kortól magukra hagyják a
gyereküket, hogy szerezzék meg maguknak azt, amire szükségük van.
Ezt a jelenséget nyilván a nagyfokú szegénység is erősíti. A
keményebb háttérből jövő gyerekek ilyenkor kezdenek el lopni vagy
seftelni, hiszen másképp aligha tudná megoldani magának, hogy új
cipője legyen. A hozzánk járó gyerekeknél a pontozó-jutalmazó
rendszer ebből a szempontból preventív hatással bír, mert a
kisebbeknél már azelőtt lehetővé teszünk egy legális „beszerzési
módot”, mielőtt tényleg magára lenne hagyva. Beszédes, hogy a
vásárolható tárgyak közül messze legnépszerűbbek a tanszerek.
Egyrészt szégyellik, ha hiányzik valamilyen felszerelésük az
iskolában: egy fiú több héten át hiányzott az osztályból, de mindig
csak egy adott napon, mire végül kiderült, hogy azért, mert nincs
úszónadrágja az úszásórához. Másrészt büszkeséggel tölti el őket,
hogy meg tudták szerezni maguknak a saját eszközeiket, és közben a
szülők is örülnek, hiszen pénzben kifejezve is van értéke a
pontokkal vásárolt jutalomnak. Ez a fajta támogatási rendszer
egészségesebbnek tűnik, mint egy egyszerű segélyezés, mert erős
pedagógiai hatása van, és mert a segítő-segített szerepekből
kimozdulva megmaradhatnak a szimmetrikus emberi kapcsolatok.
„Tüzoltó leszel s katona!”
József Attila: Altató
A legtöbb alsós korosztályú gyereknek még van álma, célja arról,
hogy milyen foglalkozást szeretne végezni felnőttként. Még ha
gyakran meg is jelennek ezek között a kriminális világ
tapasztalatának lecsapódásai, azért minden gyereknek vannak olyan
pozitív, idealisztikus elképzelései különböző szakmákról, amelyek
vonzóak számukra, és amelyekre érdemes lehet építeni. Az iskolai
sikertelenség és a korán érkező felnőtt-lét ezeket az álmokat felső
tagozat végére teljesen szertefoszlatja.
Szeretnénk minél több impulzust adni a gyerekeknek,
hogy a szakma, munka pozitív képe minél tovább életben maradjon.
Vállaltuk, hogy azokat, akik lerajzolják álmaik munkahelyét,
megpróbáljuk eljuttatni oda, hogy kipróbálhassák az adott szakmát.
Minden bizonnyal éveken át felejthetetlen marad a két kislány
számára, amikor egy bíróságon vendégként kipróbálhatták, milyen
lehet bíróként dolgozni, milyen érzés bírói talárt viselni. Mint
ahogy sokáig állatkerti gondozó szeretne még lenni az a kisfiú, aki
megetethette az oroszlánokat. Ezeknek az élményeknek is fontos
eleme, hogy nem csoportot viszünk el, hanem konkrét gyerekeket. A
különlegesség, kiválasztottság, hivatás érzése így sokkal erősebb,
és reményeink szerint maradandóbb is lehet.
A szaktudást is szeretnénk vonzóvá tenni különböző
szakkörök segítségével. A foglalkozásokat önkéntesek vezetik, saját
hobbijukról vagy szakmájukról tanítva gyerekeket kiscsoportban. A
szakkörök minitanfolyamként működnek, összesen nyolcórányi
foglalkozásból állhatnak, és a vezetőnek olyan tudást kell ennyi idő
alatt átadnia, amely kézzelfogható és rögtön használható. Az iskolai
tananyag gyakran olyan elvont ismereteket közöl, amelyeknek csak
töredéke hasznosítható közvetlenül a mindennapi életben. Ezzel
szemben egy fényképész szakkör után rögtön van fogalmuk a
gyerekeknek arról, hogy hogyan működnek a kamerák, milyen szöget
érdemes keresni egy jó fényképhez stb. A kerékpáros KRESZ-tanfolyam,
ékszerkészítés, süteménysütés, profi takarítószakkör és egyéb
hasonló foglalkozások is azonnal használható tudást adnak át, a
különbözők szakmák megbecsülését növelve, illetve a gyerekek
életkészségét fejlesztve. Ilyen időintervallumban a célok és
folyamatok a gyerekek számára be- és átláthatóak, minimális
fegyelmezettséggel is megvalósíthatóak. Ez rövid távon sikerélményt
jelent számukra, és emiatt informálisan magában hordozza azt az
üzenetet, hogy a tanulás és munka örömteli és hasznos, illetve hogy
ezek személyesen neki is elérhetőek.

A gyerekek a megszerzett pontokon kirándulni is
mehetnek. A képen: önkéntesek vezetésével
a Nagy-Kevély csúcsát hódították meg.
Örömteli, hogy viszonylag kis anyagi befektetéssel
meg lehetett teremteni egy olyan infrastruktúrát, amely alkalmas
sokoldalú, komplex tevékenységek folytatására. A program
eredményességéhez nagyban hozzájárul az önkéntesek magas száma és
személyes motiváltsága. De talán a legnagyobb (és nehezen mérhető)
erősség a programok mögött kialakult és formálódó közösség.
Meggyőződésünk, hogy a kapcsolatokra építő, közösségközpontú,
alulról építkező tevékenységek kulcsszerepet tölthetnek be nemcsak
az egyes emberek, de az egész társadalom életében is, mivel működő,
élő kisközösségekben lehet leggyorsabban és leghatékonyabban
reagálni a társadalmi kihívásokra. Bízunk benne, hogy közösségünk
tagjaiból hamarosan középiskolás tanulók, egyetemi hallgatók
válhatnak, hisz a gyerekek életterében megjelenő, aktívan dolgozó
egyetemista, doktorandusz barátok erre is mutatnak alternatívát.
Kulcsszavak: cigányság, református, tanoda, integráció, kultúra,
hátrányos helyzet
HIVATKOZÁS: Megtértek. Roma missziós monológ.
Replika. (2014) 3, 87, 7–22. •
WEBCÍM
LÁBJEGYZET
1 A paraszt
kifejezésnek ebben a kontextusban nincs negatív töltete, egyszerűen
olyan emberre használják, aki nem cigány. A szóhasználat őrzi annak
a társadalmi együttélésnek a nyomát, ahol a cigányok vándoroltak,
alkalmi munkákból vagy kereskedésből éltek, a gádzsók többsége pedig
földművelő parasztember volt.
<
|
|