Ha megkérnénk az utca emberét, hogy nevezze meg világunk
legjelentősebb fényforrását, szinte biztosra vehetjük, hogy a Napot
említené elsőként. „De mi a helyzet éjszaka?” – próbálhatnánk
keresztkérdésünkkel sarokba szorítani, de ekkor valószínűleg a
Holdat (ami a Nap fényét veri vissza), illetve a csillagokat
említené, és csak ezután következnének a mesterséges fényforrások.
Mivel Napunk is csillag, bizonyosan kijelenthetjük tehát, amit a cím
is állít, hogy a csillagok az univerzum fényforrásai. 2015-ben, a
Fény Nemzetközi Évében megjelenő jelen cikkgyűjtemény tehát nem
lehet teljes egy csillagoknak szentelt írás nélkül. Ennek a cikknek
a szerzője nem csillagász, hanem a csillagok belsejében zajló
magreakciókat kutató tudománnyal, nukleáris asztrofizikával
foglalkozik. Ezért a csillagok fényét inkább annak kiváltó okai, a
háttérben zajló folyamatok szemszögéből vizsgáljuk. Magát a fényt is
a hétköznapinál tágabban értelmezzük, amint sorba veszünk különböző
típusú csillagokat, illetve az általuk kibocsátott sugárzást.
A Nap látható fénye
Kezdjük utazásunkat legfontosabb csillagunkkal, a Nappal! Mit is
értünk pontosan napfény alatt? Az 1. ábrán a Nap fényének spektruma
látható, azaz a földet elérő fény mint elektromágneses sugárzás
intenzitása a hullámhossz függvényében. Mint látható, az intenzitás
eloszlása egy határozott maximumot mutat a 450-500 nm-es
hullámhosszaknál. Szintén látható az ábrán sima lefutású görbével
ábrázolva egy 5800 K hőmérsékletű fekete test mint hőmérsékleti
sugárzó színképe. A két görbe igen hasonló jellege arra enged
következtetni, hogy a Nap fénye első közelítésben hőmérsékleti
sugárzás, mégpedig egy körülbelül 5800 K hőmérsékletű test
sugárzása. Szembetűnő, hogy a sugárzás spektrumának maximuma igen
közel esik szemünk érzékenységének maximumához. Ez nyilván nem
véletlen: az evolúció az olyan szem kialakulásának kedvezett, amely
a természetes fényforrás lehetőségeit minél jobban ki tudja
használni.
De miből áll a Nap, és miért izzik ilyen forrón? Ezekre a kérdésekre
szintén a sugárzás spektruma, illetve annak a feketetest-sugárzástól
való eltérése adja az elsődleges információt. A spektrumban
található éles mélyedések, a színképvonalak a csillag anyagi
összetételéről tanúskodnak (a legerősebbeket felfedezőjükről
Fraunhofer-féle vonalaknak is nevezzük). A csillag fényéből a
légkörében lévő gázok a rájuk jellemző hullámhosszakon nyelik el a
fényt. Ezek az abszorpciós színképvonalak tehát a csillag anyagának
összetételéről árulkodnak. Az 1. ábrán látható néhány, a látható
fény tartományában vagy annak közelében található színképvonal,
illetve az azokat előidéző kémiai elem. A spektrum részletesebb
elemzéséből tudjuk, hogy a Nap főként hidrogénből és héliumból álló
izzó gázgömb (pontosabban ionizált állapotú plazmagömb), nehezebb
kémiai elemek csillagunk tömegének csak kevesebb mint 2%-át teszik
ki.
A magas hőmérséklethez és a folyamatosan kisugárzott óriási
mennyiségű energiához valamilyen energiaforrásra van szükség. Az
energiaforrás kérdése egészen a 20. századig a tudomány egyik
legjelentősebb megoldatlan problémája volt. A modern fizika
kialakulása, a relativitáselmélet és a kvantummechanika forradalma
volt szükséges a titok feltárásához. A titok pedig a hidrogénfúzió,
amihez azonban a fizika forradalmán kívül a Nap anyagi
összetételének, tehát a bőségesen rendelkezésre álló hidrogénnek a
megismerése is elengedhetetlenül szükséges volt. Ez utóbbi pedig a
Nap fényének megfigyeléséből áll rendelkezésünkre.
A hidrogénfúzió tárgyalása nem témája jelen írásnak. A Magyar
Tudomány hasábjain jelent már meg ezzel foglalkozó írás (Gyürky,
2008). Mivel azonban nemcsak a Nap, hanem az egész univerzum talán
legfontosabb energiaforrásáról van szó, szenteljünk neki egy
bekezdést!
Egy csillag úgy keletkezik, hogy egy megfelelően nagy tömegű
gázfelhő a saját tömegvonzása hatására zsugorodni kezd. Eközben a
gravitációs helyzeti energiája részben hővé alakul, a születő
csillag magja felmelegszik. Ha a hőmérséklet elegendően magas
(nagyságrendileg 10 millió K) értéket ér el, a csillagban lévő
hidrogénatommagok, azaz a protonok hőmozgása legyőzi a köztük ható
elektrosztatikus taszítást, és reakcióba lépnek egymással. Ehhez
segítségül hívják a kvantummechanikai alagúteffektust, valamint a
gyenge kölcsönhatást, amelynek révén az egyik proton neutronná
alakul, és a másik protonnal egyesülve deutériumot hoz létre.
További fúziós folyamatokban a keletkező deutériumból hélium
keletkezik, tehát összességében a hidrogénfúzió négy proton
héliumatommaggá való egyesülését jelenti. Ebben a folyamatban
hatalmas mennyiségű energia szabadul fel, amely mintegy
milliószorosan meghaladja például a kémiai folyamatokban
felszabaduló, számunkra megszokott energiát. Ez az energiaforrás
felelős tehát a csillag működéséért: miután a csillag magja a
gravitációs energia révén felmelegedett, a fúziós energia
stabilizálja és tartja fenn a magas hőmérsékletet. A Nap magja tehát
körülbelül 15 millió K hőmérsékletű, az ott termelt hő lassan jut ki
a felszínére, ami így egyensúlyban mintegy 5800 K hőmérsékletű, és a
magban termelt fúziós energiát hőmérsékleti sugárzás formájában
sugározza ki. A fúzióban szerepet játszó alagúteffektus és gyenge
kölcsönhatás miatt a folyamat igen lassan megy végbe, ezért a Nap
mintegy tízmilliárd évig képes fenntartani működését többé-kevésbé
változatlan formában.
A távoli csillagok látható fénye
A távcsövek és a spektrometria fejlődésével a távoli csillagok
fényét is hasonló vizsgálatnak vethetjük alá, mint a Nap fényét.
Ezeknek a méréseknek az alapvető tapasztalata az, hogy a Naphoz
hasonlóan gyakorlatilag minden csillag hőmérsékleti sugárzónak
tekinthető. Ez az egyik bizonyítéka annak, hogy a Nap is csak egyike
a Világegyetemben található, felfoghatatlanul nagyszámú csillagnak.
A csillagok spektrumában a színképvonalak vizsgálatával a tőlünk
elérhetetlen távolságban lévő objektumok anyagi összetételét is
kutathatjuk. Ennek az eredménye az, hogy a Nap anyagi összetételét
tekintve sem különleges: az egész univerzumra jellemző, hogy főként
hidrogénből és héliumból áll. Az apró különbségek, a nehezebb elemek
eltérő gyakorisága azonban olyan gazdag információforrás a
csillagászok számára, amelynek alapján igen sok különböző
tulajdonságú, eltérő fejlődési utat bejáró és más végső sorsú
csillagtípust sikerült azonosítani.
A csillagok többsége mégis meglepően hasonló egymáshoz. A spektrum
alakjának vizsgálatával meg tudjuk mondani egy csillag felszíni
hőmérsékletét. A teljes sugárzás intenzitásának mérésével pedig – a
csillag távolságának ismeretében – meg tudjuk adni a csillag
luminozitását, azaz a teljes kibocsátott energiáját. A két
paramétert együtt vizsgálva érdekes összefüggést találunk. Ezt
szemlélteti sematikusan a 2. ábra,
a csillagászat talán leghíresebb
és legfontosabb diagramja, az ún. Hertzsprung–Russell-diagram. A
vízszintes tengelyen a csillag felszíni hőmérséklete, míg a
függőleges tengelyen az abszolút fényessége (luminozitása) látható.
Szembetűnő, hogy a csillagok korántsem véletlenszerűen elszórva
helyezkednek el a diagramon, hanem határozott csoportokba
rendeződnek. Az ismert csillagok mintegy 90%-a egy keskeny sáv, az
ún. fősorozat mentén található. A sáv fölött, illetve alatt van a
fényes óriások és a halvány fehér törpék tartománya.
Ennek a csoportosulásnak az oka a csillagok működési mechanizmusában
keresendő. A részletesebb vizsgálatok azt mutatják, hogy a
fősorozati csillagokat, tehát a csillagok döntő többségét ugyanaz a
hidrogénfúzió működteti, mint a mi Napunkat. Az, hogy egy csillag
pontosan hol található a fősorozaton, a csillag tömegétől és korától
függ.
Ha egy csillag elhasználja hidrogén-üzemanyagát, vagy a fúzió más
módjára tér át, lassan elhagyja a fősorozatot. A csillag tömegétől
függően vörös óriássá válik, majd eltérő életutakat követve vagy
szupernóvaként felrobban, vagy esetleg a fehér törpék régiójába
kerül, ahol sok milliárd évig hűl és halványul, míg végül el nem
tűnik a szemünk elől.
Lássuk a nem látható fényt!
Mindössze a látható fény segítségével a Nap és a csillagok
működésének és összetételének számos titkát sikerült felkutatnunk.
Ám további, igen gazdag információforrást nyerhetünk, ha az
elektromágneses színkép látható fényen kívüli részét is hadra
fogjuk.
A látható fény csak elenyészően keskeny szelete az elektromágneses
sugárzás spektrumának, amely a rövid hullámhosszaknál (nagy
frekvenciáknál) található gammasugárzástól a hosszú hullámhosszú
rádióhullámokig terjed. Ezt szemlélteti a
3. ábra, ahol a
hullámhossz függvényében az elektromágneses spektrum különböző
tartományai vannak feltüntetve. A modern csillagászat szinte minden
tartományt kihasznál a csillagok vizsgálatára, s az egyes részek
vizsgálata már-már külön tudományágnak tekinthető a csillagászaton
belül. Az írás hátralévő részében három területről, a rádióhullámok,
illetve a röntgen- és gammasugárzás észleléséről, illetve a belőlük
levonható következtetésekről lesz szó.
Ez a három tartomány elég messze esik a látható
fény hullámhosszaitól. Így a Naphoz hasonló csillagok spektrumában
ezeknek a tartományoknak az intenzitása a hőmérsékleti sugárzásból
kifolyólag elhanyagolható. Ha ilyen sugárzást észlelünk tehát
csillagászati objektumokból, akkor azok
|
|
kibocsátásáért valamilyen
különleges mechanizmus lehet a felelős, nem pedig egy néhány ezer
fokos felszíni hőmérsékletű test feketetest-sugárzása. Számos
érdekes és fontos asztrofizikai jelenségre bukkantak rá ily módon.
Rádióhullámok
A 3. ábra azt is szemlélteti, hogy a földi légkör mely
hullámhossztartományokban engedi át az elektromágneses sugárzást.
Azt tapasztaljuk, hogy a látható fényen, illetve a nem túl helyesen
hősugárzásként is ismert infravörös sugárzáson kívül a légkörünk
csak a rádióhullámok egy részét engedi át. Így egy földi távcsővel
csak ezekben a tartományokban tudunk csillagászati megfigyeléseket
végezni.
Az űrből jövő rádióhullámokat már az 1930-as években, a
rádiótechnika fejlődése során felfedezték. Mára számos különböző
objektumot azonosítottak, amelyek rádióhullámokat bocsátanak ki.
Ezek közül most csak néhány érdekesebbet említünk meg. Rádióhullámok
asztrofizikai körülmények között leginkább akkor keletkeznek, ha
nagy energiájú töltött részecskék haladnak mágneses térben, illetve
ütköznek anyaggal. Számos asztrofizikai folyamatban keletkeznek
ilyen nagyenergiás töltött részecskék, amelyekről így a
rádióhullámok detektálásával szerezhetünk információt. Ilyen égi
rádióforrást fedeztek fel a galaxisunk középpontja körül, ahol a
jelenlegi elméletek szerint egy szupernagy tömegű (a Nap tömegének
néhány milliószorosát tartalmazó) fekete lyukba hulló anyag kelt
rádióhullámokat.
Nagy tömegű csillagok életének végső eseménye a szupernóva-robbanás.
Az ilyen robbanások után visszamaradó objektumok jelentős
rádióhullám-források lehetnek. A szupernóva felvillanása után
bizonyos esetekben gyorsan forgó neutroncsillag, pulzár keletkezik.
A pulzár a mágneses tengelye mentén intenzív részecskenyalábot
bocsát ki, amely szinkrotronsugárzást hoz létre részben a
rádióhullámok tartományában. Ilyen objektumok felfedezése a
rádióhullámok megfigyelésével vált lehetővé.
Az igen távoli aktív galaxismagok, a kvazárok felfedezését is a
rádióhullámok észlelése tette lehetővé. Ezekben az objektumokban
valószínűleg szintén a nagyenergiás részecskék által keltett
szinkrotronsugárzás felelős a rádióhullámok kibocsátásáért.
Röntgensugárzás
Térjünk most át az elektromágneses spektrum rövid hullámhosszú, azaz
nagyenergiás oldalára (Szatmáry et al., 2002)! Ezeket a sugárzásokat
a légkörünk hatékonyan elnyeli, így a föld felszínéről nem tudunk
megfigyelni ilyen sugárzást kibocsátó égi objektumokat. A világűrből
érkező röntgensugárzás első észlelései ezért magaslégköri rakéta-
vagy ballonkísérletekhez köthetők, de a röntgencsillagászat gyors
fejlődését az űrbe, műholdakra telepített röntgentávcsövek tették
lehetővé.
Ahhoz, hogy egy test hőmérsékleti sugárzóként a röntgentartományban
bocsásson ki elektromágneses sugárzást, igen magas hőmérsékletre van
szükség. Ez a hőmérséklet-tartomány eléri az 1–10 millió K értéket,
ami több nagyságrenddel magasabb, mint a Nap felszíni hőmérséklete.
(Emlékezzünk, hogy bár a Nap magja mintegy 15 millió K hőmérsékletű,
a kívülről látható felszínén „csupán” mintegy 5800 K a hőmérséklet.)
Vannak azonban csillagászati jelenségek, amelyek során ilyen magas
hőmérsékletekkel is találkozhatunk egy objektum feszínén,
legtöbbször abban az esetben, ha egy kettős csillagrendszer tagjai
között anyag áramlik át. Ha például egy fősorozati csillag anyaga
egy fehér törpe vagy neutroncsillag felszínére áramlik, akkor a mély
gravitációs potenciálgödörbe hulló anyag felmelegedhet a kívánt
hőmérsékletre, s így röntgensugárzást bocsáthat ki. Néha ez a
folyamat robbanásszerűen megy végbe, amit röntgenkitörések
formájában észlelhetünk.
Számos más folyamat is vezethet röntgensugárzás kibocsátásához
különböző asztrofizikai helyszíneken és eseményekben. Észlelhetünk
röntgensugárzást a fent említett kvazárokból,
szupernóva-maradványokból, valamint fekete lyukakba hulló anyag
esetén is. Ezek részletezése túlmutat cikkünk keretein.
Gammasugárzás
Ha még tovább megyünk az elektromágneses spektrumban a rövidebb
hullámhosszak irányába, elérünk a gammasugarakig. Mivel a légkör ezt
a nagyenergiás sugárzást is elnyeli, megfigyelése szintén csak
magaslégköri vagy légkörön kívüli berendezésekkel lehetséges.
A gammasugárzás olyan nagy energiájú, hogy forrása nem lehet
hőmérsékleti sugárzás. Ehhez olyan nagy hőmérsékletre lenne szükség,
amekkora nem fordul elő csillagászati objektumokban, legalábbis nem
olyan körülmények között, ahonnan a sugárzás közvetlenül eljuthat
hozzánk. Több más módon is keletkezhet azonban gammasugárzás, ezek
között most egyet tárgyalunk részletesebben.
Nagy energiáján kívül a gammasugárzást úgy is definiáljuk, illetve
úgy különböztetjük meg a röntgensugárzástól, hogy gammasugarak
atommagok energiaszintjei közötti sugárzásos átmenetekben
keletkeznek (míg a röntgensugarakat a belső atomi héjakon található
elektronok átmenetei során kapjuk). Ilyen jelenség játszódik le
például radioaktív magok bomlását követően. Azt már láttuk a cikkünk
elején, hogy a fősorozati csillagok hidrogénből héliumot állítanak
elő. Az asztrofizika iránt érdeklődő olvasónak azonban valószínűleg
az sem lehet újdonság, hogy az összes nehezebb kémiai elem, ami
világunkat felépíti, szintén csillagokban keletkezik. Sok különböző
folyamat játszik szerepet az elemszintézisben, és számos olyan
folyamat is van, amelyben radioaktív izotópok is keletkeznek. Ha
ezek az izotópok elég hosszú élettartamúak ahhoz, hogy még
elbomlásuk előtt kijussanak az őket létrehozó csillagból, akkor
későbbi bomlásukat az azt követő gammasugárzás detektálásával
megfigyelhetjük.
Számos radioaktív izotóp jelenlétét sikerült ily módon kimutatni a
csillagközi térben. Mivel ezek között vannak viszonylag rövid
felezési idejűek is, bomlásuk közvetlen bizonyítékot szolgáltat
arra, hogy az elemszintézis jelenleg is aktívan zajlik világunkban.
Sikerült például kimutatni a kobalt 56-os tömegszámú izotópjának
jelenlétét szupernóva-robbanásokat követően. Nagyrészt ez a 77 nap
felezési idővel bomló izotóp felelős a szupernóvának a robbanás
utáni hosszan elnyúló nagy fényességéért. A közel egymillió éves
felezési idejű, 26-os tömegszámú alumíniumizotóp galaxisbeli
eloszlását pedig nagy pontossággal fel tudták térképezni a
gammasugárzása segítségével, s így következtetni tudtak csillagbeli
keletkezésére. És még számos izotópot említhetnénk, amelyek
jelenlétét sikeresen megfigyelték gammacsillagászati űrszondákkal.
A radioaktív bomláson kívül más folyamatok is eredményeznek
gammasugárzást, például a nagyenergiás atommagok által kiváltott
magreakciók. Említhetjük a naptevékenység egyik formáját, az
úgynevezett fler jelenséget is, amelyből gamma- és röntgensugárzás
is származik. A Nap tehát a hőmérsékleti sugárzásán kívül az
elektromágneses spektrum távoli tartományaiban is „lesüt ránk”, bár
légkörünk megakadályozza a nagyenergiás sugárzás felszínre jutását.
Zárszó
Jelen írás célja, hogy megmutassa: a csillagok tágabb értelemben
vett „fénye” milyen gazdag információforrást jelent a világunk
működésének megértése szempontjából. Minden, a földünkön kívüli
világra vonatkozó tudásunk valamilyen, a Földet elérő sugárzás
mérésével és megértésével vált elérhetővé. Néhány oldal
terjedelemben lehetetlen még csak nagy vonalakban is teljes képet
adni az elérhető információk köréről. Itt csak az elektromágneses
spektrum különböző tartományaival foglalkoztunk, azokkal is csak
érintőlegesen. Pedig más sugárzások is vannak. Nem említettük az
ősrobbanás egyik bizonyítékát jelentő kozmikus mikrohullámú
háttérsugárzást (ami elektromágneses sugárzás ugyan, de nem
csillagokból származik). Nem szóltunk a neutrínókról, amik a Nap
működéséről és a szupernóvákról szolgáltattak fontos adatokat.
Szintén nem szóltunk a kozmikus sugárzás nagyenergiás részecskéiről
vagy a még felfedezésre váró gravitációs hullámokról. Mindez a
„fény” kellett ahhoz, hogy megszűnjön a sötétség, azaz megértsük
világunk működését, és ez fog a jövőben is segíteni minket, hogy
megértsük, amit még nem tudunk.
Kulcsszavak: csillag, fény, rádióhullám, röntgensugárzás,
gammasugárzás, magreakciók, spektrum, nukleáris asztrofizika
IRODALOM
Cserepes László – Petrovay Kristóf (2002): Kozmikus fizika. Egyetemi
jegyzet. ELTE, Budapest •
WEBCÍM
Gyürky György (2008): Csillagok és atommagok. Magyar Tudomány. 4,
486–493. •
WEBCÍM
Kereszturi Ákos – Tepliczky István (1996): Csillagászati tankönyv
kezdőknek és haladóknak. Magyar Csillagászati Egyesület, Budapest •
WEBCÍM
Lovas István (2000): Asztrofizika. Egyetemi jegyzet. KLTE, Debrecen
•
WEBCÍM
Szatmáry Károly – Kiss L. – Mészáros Sz. – Vinkó J. (2002): Röntgen-
és gammacsillagászat. Meteor csillagászati évkönyv. •
WEBCÍM
|
|