Az emberi szem vak a fény legtöbb fajtájára: nem
látjuk sem az infravörös, sem az ultraibolya, csak a szivárvány
színeit alkotó „látható” fényt. Mivel az optikai sugárzás csak egy
szeletét mutatja meg a világ egészének, a modern csillagászatban
egyre nagyobb szerephez jutnak az infravörös (1…300 μm) és
szubmilliméteres (300 μm…1 mm) hullámhosszakon végzett
megfigyelések. Ezekben a hullámhossztartományokban a világ a
megszokotthoz képest egészen más képet mutat, hiszen az égbolt képét
a 2000 °C-nál hidegebb kozmikus testek hősugárzása uralja. A bolygók
és exobolygók, a csillagközi ködök, a galaxisok hideg poranyaga, a
korai Univerzum első generációs csillagainak hősugárzása és a
kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás mind-mind ebben a
színképtartományban figyelhető meg. További előny, hogy az
infravörös és szubmilliméteres sugárzás kevéssé szóródik vagy
nyelődik el a csillagközi porszemcséken, így segítségükkel
keresztülláthatunk a Tejútrendszeren, vagy bepillanthatunk olyan
sűrű, porba ágyazott objektumok belsejébe is, amelyek a klasszikus
optikai csillagászat távcsövei elől örökké rejtve maradnak.
Az infravörös sugárzás legnagyobb részét egyáltalán
nem lehet megfigyelni a földfelszínről, a légkör átlátszatlansága
miatt. Az infravörös űrcsillagászat alapjait 1983-ban az
amerikai–holland–brit IRAS műhold ((Infrared Astronomical
Satellite)) vetette meg az égbolt 96%-ának feltérképezésével, és
mintegy 250 000 infravörös forrás detektálásával. A magyar
csillagászat gyorsan reagált az új lehetőségekre, és már 1987-ben az
MTA Konkoly Thege Miklós Csillagászati Kutatóintézetében az IRAS
égfelmérésének vizsgálata vezetett egy kiterjedt
szupernóva-maradvány felfedezéséhez.
Az IRAS sikere rávilágított arra, mennyire fontos
szerepük van az infravörös űreszközöknek a Világegyetem
megismerésében. Ezért indította az Európai Űrügynökség (ESA) az
Infrared Space Observatory (ISO) programot (1. kép,
bal). Az ISO az IRAS-nál sokkal jobb detektorai – amelyek
például a 12 mikrométeres hullámhosszon ezerszer érzékenyebbek és
százszor jobb térbeli felbontásúak voltak – sokkal részletgazdagabb
képet rajzoltak az infravörös égről. Az űrtávcső egy kriosztátból (a
műszereket és a tükröt alacsony hőmérsékleten tartó berendezés), az
optikai rendszerből, négy tudományos műszerből, és a
kiszolgálóegységből állt. A hideg Univerzum vizsgálatához alacsony
hőmérsékleten, az abszolút nulla fok, -273 °C közelében működő
berendezésekre van szükség, különben a műszerek saját
hőmérsékletéből származó (termikus) zaja lehetetlenné tenné a
méréseket. Az indítás előtt az ISO kriosztátját 2286 liter
szuperfolyékony héliummal töltötték fel, ami az ISO-t a Világegyetem
egyik leghidegebb objektumává tette a működés alatt. A távcső 60 cm
átmérőjű főtükrével összegyűjtött fényt egy kamerába, fotométerbe,
vagy a két infravörös spektrográf valamelyikébe lehetett bevezetni
az elvégzendő vizsgálat típusától függően. Az ISO-t 1995. november
17-én bocsátották fel egy Ariane 44P rakétával az ESA kouroui
indítóállomásáról (Francia Guayana). Élettartama 28 hónap volt, és
mielőtt 1998. május 16-án lekapcsolták, a műhold pályáját úgy
módosították, hogy az elégjen a légkörben, nem szennyezve kozmikus
környezetünket.
Az ISO új kutatási területeket nyitott a
csillagászatban, az üstökösöktől a kozmológiáig. Legfontosabb
eredményei közé tartozott a kristályos szilikátok azonosítása fiatal
és öreg csillagok légkörében és a Hale–Bopp-üstökösön is, megmutatva
a kapcsolatot a bolygóközi és a csillagkörüli por között. Kimutatta,
hogy a víz mindenütt jelen van az Univerzumban, a Marstól a Titánon,
az óriásbolygók légkörén, és üstökösökön keresztül a hideg
csillagközi anyagig, születő csillagok környezetéig és az Arp 220
összeolvadó aktív galaxispárig. Több különleges csillagközi
molekulát, így jégfázisban lévő szén-monoxidot, benzolt és
metilgyököt, hidrogén-fluoridot sikerült elsőként azonosítani, és
nagy jelentőségű volt a deutérium-hidrogén arány meghatározása a
Naprendszer óriásbolygóinak légkörében. Az ISO jelentősen megnövelte
azon rendszerek számát, ahol törmelékkorongokat (a bolygókeletkezés
folyamatának maradványát) sikerült azonosítani, ezzel elindítva a
csillagászat ezen területének a mai napig tartó virágzását. Először
sikerült megfigyelni port egy galaxishalmaz tagjai között, és az ISO
volt az első űreszköz, amellyel a kozmikus infravörös hátteret (a
nagyon távoli galaxisok összeolvadó fényét) számottevő részben
forrásaira sikerült bontani. Bár ezen a területen a későbbi, nagyobb
tükörátmérőjű távcsövek jelentős fejlődést hoztak, a kozmikus
infravörös háttér abszolút értékének, az összes távoli galaxis
integrált fényességének legpontosabb meghatározása mind a mai napig
az ISO kamerájának mérésein alapul.
Magyar csillagászok komoly részt vállaltak az
ISO-programban. Nemcsak a műhold aktív időszakában az
ISOPHOT-fotopolariméter németországi kalibrátorcsoportjának
tagjaiként, hanem az azt követő archiváló időszakban, amikor – immár
az MTA Csillagászati Kutatóintézetében (CSKI) és az ELTE
Csillagászati Tanszékén – 2000-től kezdve folytak az
ISOPHOT-műszerhez kapcsolódó utókalibrációs munkálatok. Itt készült
el az ISOPHOT-C100 és -C200 kamerák abszolút felületi fényesség
kalibrációja, valamint a felületi fényesség kiértékelésére
optimalizált, utolsó adatkiértékelő programváltozat (PIA 11.3). Az
abszolút felületi fényesség kalibráció magában foglalta többek
között az ISO belső kalibrációs forrásainak teljes újrakalibrálását,
a pontforrás leképezési függvények pontosítását és az égbolt
kóborfényének figyelembevételét. Az MTA CSKI infravörös
űrcsillagászati csoportja egy ESA-val kötött szerződés keretében ún.
magas szinten feldolgozott adattermékeket (highly processed data
products – HPDP) szállított az ISO-archívum számára. Ugyancsak itt
készült el az állatövi fény első megbízható spektrális felmérése,
valamint a maga nemében első, fiatal csillagok közép-infravörös
színképeit tartalmazó színképatlasz is, az ISOPHOT színképelemző
berendezésének mérései alapján. Az ISO-projekt befejeződésének
idejére a magyar kutatócsoport ismert szereplőjévé vált az európai
infravörös űrcsillagászatnak, és az addig felgyűlt jelentős
műszertechnikai és tudományos tapasztalat alapján sikeresen
használta a japán építésű Akari-t, az amerikai Spitzer-t, és az ESA
következő nagy infravörös űrtávcsövét, a Herschelt az ISO mérései
alapján megnyílt új kutatási irányok kiaknázására.
A 2009-ben felbocsátott Herschel űrtávcső (1.
kép, jobb) nemcsak egy következő lépés, hanem óriási ugrás volt
az infravörös technológiában, áthidalva a korábbi infravörös
űrtávcsövek és a földi rádiótávcsövek közötti szakadékot. Három
műszerével (PACS, SPIRE és HIFI) lefedte a teljes távoli-infravörös
és szubmilliméteres hullámhossztartományt. Így a Herschellel olyan
égitesteket is láthattunk, amelyeket korábban egyetlen más távcsővel
sem a Tejútrendszerben és azon túl. A valaha a világűrbe küldött
legnagyobb, 3,6 m-es távcsőtükrével pedig addig elérhetetlen térbeli
felbontást tett lehetővé ezeken a hullámhosszakon. A korábbi
űrtávcsövekkel ellentétben a Herschelt a Föld–Nap-rendszer
gravitációsan stabil, ún. L2 (második Lagrange-) pontjába küldték,
másfél millió kilométernyire a Földtől. Ez a hely sokkal
kiegyenlítettebb viszonyokat jelentett a műszerek számára, mint a
korábbi földkörüli pályák az űrtávcső 3,5 éves működése alatt.

1. kép • Az Európai Űrügynökség két nagy
infravörös űrobszervatóriuma. Balra: Infrared Space Observatory
(1995–1998), jobbra a Herschel Space Observatory (2009–2013).
Mindkét programban jelentős a magyar hozzájárulás.
A Herschel számtalan tudományos eredménye közül
kiemelendő, hogy a HIFI-műszerrel a földihez hasonló vizet találtak
a 103P/Hartley 2 üstökösön, megerősítve azt az elméletet, hogy a
földi víz üstökösökből származik, és vizet találtak a Naprendszer
egyetlen, a kisbolygóövben található törpebolygóján, a Cereszen, ami
arra utal, hogy a Ceresz a kisbolyóöv többi égitestjénél jobban
hasonlít az üstökösökre. A Herschel volt az első berendezés,
amellyel azonosítani lehetett azt a filamentáris (szálas)
szerkezetet, amelyet valószínűleg szuperszonikus turbulencia hoz
létre a csillagközi molekulafelhők belsejében. Ezek a filamentek a
csillagkeletkezés „melegágyai”, ezekben csoportosulnak a
protocsillagok és presztelláris felhőmagok (1. ábra). A
Tejútrendszer síkja közelében végzett felmérések minden eddiginél
teljesebb képet adnak a galaxisunkban folyó csillagkeletkezésről. Az
Univerzum kissé távolabbi vidékein, egy közeli óriás elliptikus
galaxisban a Herschel hideg gázt fedezett fel, azaz a közkeletű
képpel ellentétben ezek a galaxisok sem mentesek teljesen a
csillagközi anyagtól. A Herschel azt is megmutatta, hogy már
z=6,34-es vöröseltolódásnál is nagyon aktív csillagkeletkezés
|