Az 1898. február 11-én, Budapesten született
Szilárd Leó szerteágazó érdeklődésű ember és kutató volt. Élete
során a fizika és a biológia nagyon sok területével foglalkozott;
oly sokkal, hogy nem is lehet egyetlen tanulmány keretében
összefoglalni. Ezért itt csak olyan tényekre és eseményekre
emlékezünk, amelyek valamilyen módon kapcsolatba hozhatók az
atomenergiával. Szilárd Leó életének főbb mozzanatait, valamint a
fizika más területeire eső vagy informatikai és biológiai témájú,
nagy jelentőségű felfedezéseit nem érintjük.
Az Einstein-Szilárd-féle
magnetohidrodinamikus szivattyú
Az első, amit itt megemlítek, közös szabadalmuk Albert Einsteinnel,
az Einstein-Szilárd-hűtőgép, illetve az ennek működését biztosító
Einstein-Szilárd-szivattyú. 1925–26 telén Einstein mélyen megrendült
egy újsághíren, amelyben arról számoltak be, hogy egy egész család
halálát okozta a hűtőgépük kompresszorából éjjel kiszivárgott
mérgező gáz. – Kell lennie egy biztonságosabb megoldásnak. – mondta
Szilárdnak, akivel akkor már együtt dolgozott Berlinben. Abban az
időben kezdték a mechanikus, kompresszoros hűtőgépek leváltani a
korábban háztartási hűtésre használatos jégládákat. Munkaközegként
leggyakrabban a metil-klorid, ammónia vagy kén-dioxid valamelyikét
használták. Ezek mindegyike mérgező. A kompresszorok tengelyeinek
tömítésénél, a forgó, mozgó alkatrészeknél azonban fennállt a
szivárgás és így a mérgezés veszélye. A hűtőgépekben lévő gáz
mennyisége elég volt ahhoz, hogy kiszabadulva egy egész család
halálát okozza. Az említett tragédiát követően Einstein és Szilárd
olyan hűtőgép-koncepción kezdtek el dolgozni, amely nem tartalmazott
mozgó alkatrészeket. A hét esztendőn keresztül folyt közös munkában
több mint negyvenöt szabadalom keletkezett, legalább hat országban.
Bár a nem mérgező freon felfedezése és hűtőgépekben való használata
végül szükségtelenné tette, hogy az Einstein-Szilárd-hűtőgép
bármelyike kereskedelmi forgalomba kerüljön, ezek a szabadalmak
Szilárdnak biztos anyagi bevételi forrást jelentettek, és az ezekből
folyó megtakarításai segítették későbbi angliai kutatásait is. A
mozgó alkatrészek nélküli Einstein-Szilárd-féle
magnetohidrodinamikus szivattyút azért említjük itt meg, mivel
atomenergetikai alkalmazása is lett (szabadalom: GB303065,
1930/05/26) (URL1).
Jóval később, a folyékony fémmel hűtött gyorsreaktorokban a
hűtőközeg keringetésére használják ennek a találmánynak az
alapelvét. Az elv roppant egyszerű, már középiskolában is
megtanuljuk: árammal átjárt vezetőre mágneses mezőben erő hat. Itt a
„vezető” maga a folyékony fém, amelyen áramot hajtunk keresztül.
Külső mágneses mezőbe helyezve erő hat rá, s így a folyékony fém
mozgásba lendül. Így lehet mozgó alkatrészek nélkül hajtani a zárt
csőben lévő folyadékot. Einstein és Szilárd annak idején ezen az
elven váltakozó mozgásra kényszerítették a csőben lévő, elektromosan
vezető folyadékoszlopot (higanyt), és így egy zárt csőben mozgó
„dugattyút” hoztak létre, amely a kompresszort helyettesítette. A
gyorsreaktorok hűtésére használt folyékony fémet (például nátriumot)
természetesen folyamatos, egyirányú áramlásra kell bírni, de ez
ugyanezen az elven megvalósítható.
Részecskegyorsítók
Atommagfizikai kutatásokhoz – és így közvetve az atomenergetikához
is – köthető Szilárd részecskegyorsítókkal kapcsolatos néhány
fejlesztése. Az első ilyen szabadalmi kérvényt Németországban adta
be 1928. december 17-én Részecskék gyorsítása címmel (1. ábra).
Ebben a kérvényben különösen érdekes az alábbi részlet: „A
csőben lévő váltakozó elektromos mező összetehető egy balról jobbra
és egy jobbról balra haladó mező összegeként. A készülék úgy
működik, hogy a felgyorsított ionok sebessége minden pontban
megegyezik a balról jobbra haladó mező lokális sebességével.” Ez
pedig éppen a mai gyorsítófizika haladóhullámú gyorsítási elve.
Szilárdnak ezt a szabadalmi kérvényét elutasították, mivel a
lineáris gyorsító koncepciója már két korábbi munkában is megjelent,
és erről valószínűleg a szabadalmi ügyintézőnek is volt már
tudomása: Gustav Ising (1925) svéd fizikus és Rolf Wideröe (1928),
Németországban élő norvég fizikus – 1928 nyarán, Szilárd szabadalmi
kérvénye előtt megjelent – munkájára utalva.

1. ábra • Szilárd vázlata a lineáris
gyorsítóhoz,
az 1928-as szabadalmi beadványból.
(Forrás: Telegdi, 2000)
1929. január 17-én, mindössze három héttel a lineáris gyorsító
szabadalmi kérvényének beadása után Szilárd újabb szabadalmi
kérvényt adott be Részecskesugárcső címmel. A mindössze hétoldalas
kérelemben egyszerre tett javaslatot két különböző típusú gyorsítóra
is, amelyeket ma ciklotronnak, illetve betatronnak nevezünk. A
ciklotronnál az elektromosan töltött részecskéket időben állandó
homogén mágneses mező körpályára kényszeríti, és így újra és újra
áthaladnak a gyorsító réseken, ahol váltakozó elektromos mező
gyorsítja azokat. Szilárd a szabadalmi kérvényében leírja, hogy a
körpálya körfrekvenciáját és a gyorsító elektromos mező
frekvenciáját illeszteni kell egymáshoz – rezonanciába kell hozni
azokat. Ez a rezonancia mindaddig fennmarad, amíg a részecskék nem
lépnek be a relativisztikus tartományba, azaz amíg a mozgási
energiájuk jóval kisebb marad, mint az m0c2
nyugalmi energiájuk. A betatronnál a mágneses mező időben változik,
és így kettős szerepe van: nemcsak körpályán tartja a részecskéket,
hanem az időbeli változása miatt örvényes elektromos mezőt is
indukál, és így a körpálya mentén gyorsítani is tud. Bár Wideröe
(1928) a betatron ötletével is megelőzte Szilárdot, azonban Szilárd
volt az első, aki a nyaláb fókuszálására is gondolt. Kimutatta, hogy
a mágneses mező radiális csökkenése a nyaláb fókuszálásához vezet.
Szilárd gyorsítókkal kapcsolatos utolsó kérelme már
egy brit szabadalmi beadvány volt 1934. február 21-én Aszinkron és
szinkron transzformátor részecskék számára címmel. Itt a
transzformátor szó nyilván a betatronnál is alkalmazott, időben
változó mágneses mezővel való gyorsításra utalt. Szilárd két
csoportra osztotta a gyorsítókat: szinkron gyorsítók azok,
amelyeknél a körfrekvenciának és a gyorsító feszültség
frekvenciájának összehangoltnak kell lenni, aszinkron gyorsítók
pedig azok, ahol ez nem áll fenn. Az előbbire példa a ciklotron, az
utóbbira a betatron. Ma a Szilárd-féle szinkron gyorsítókat
rezonanciagyorsítóknak szokás nevezni, bár Szilárd terminológiája
tovább él a szinkrotron, a szinkrociklotron és a szinkrofazotron
elnevezésekben. Ennek a szabadalmi beadványnak az a különlegessége,
hogy Szilárd ebben leírja a frekvenciamoduláció és fázisstabilitás
elvét, amelyek nélkülözhetetlenek a mai, nagy energiájú,
relativisztikus gyorsítókban. Ebben a dokumentumban Szilárd
elektronok gyorsításáról beszél, nem említ protonokat. Az akkor
elérhető energiák esetén még szükségtelen volt a gyorsított
protonnyalábok relativisztikus változásainak figyelembevétele. Csak
három évvel később, 1937-ben kezdték vizsgálni a relativisztikus
effektusok hatását protonnyalábokra (Bethe – Rose, 1937; Rose,
1938).
Irány az atomenergia
H. G. Wells 1914-ben írta Fölszabadult világ (The World Set Free)
című tudományos-fantasztikus művét, amelyben Rufus professzor a
nagyközönségnek a következőképpen ismerteti a nemrég fölfedezett
atomfizikai ismeretek következményeit: „Az atomok, amelyeket
mindmáig tégláknak, megbízható, élettelen építőköveknek véltek,
valójában hatalmas mennyiségű energia tartályai. Ebben a lombikban
mindössze fél liter uránoxid van, és csak egy font az ára. Hölgyeim
és Uraim, ez a lombik annyi energiát rejt magában, amit csak 160
tonna szén elégetésével tudnánk nyerni. Ha ez az energia a
parancsomra most hirtelen fölszabadulna, a robbanás hamuvá
változtatna mindnyájunkat itt, ebben a teremben. Ha viszont ebből az
energiából villanyt tudnánk csinálni, az egy héten át kivilágíthatná
Edinburgh városát. De ma még senki sem tudja megmondani, miként
késztethetnénk ezt az uránt, hogy gyorsabban szabadítsa ki az
energiáját… Ha meg tudnánk tenni, kivilágíthatnánk városainkat,
hajót hajthatnánk át az óceánon, elpusztíthatnánk egy ellenséges
flottát. Hölgyeim és Uraim, ez a tűzgyújtáshoz mérhető fölfedezés
lenne, az pedig az embert az állatok fölé emelte. Ma még úgy
tekintünk a radioaktivitásra, mint az ősember nézett a tűzre,
mielőtt azt saját hasznára gyújtani megtanulta… Civilizációnk a
barlanglakó ősember tűzcsiholó pálcájával indult. Ennek a
civilizációnak a csúcsán az energia hiánya vált legfőbb gondunkká.
De most egy új kor hajnalához érkeztünk, egy új civilizáció
körvonalai rajzolódnak ki előttünk. Az energia – amelyből korábban
sohasem volt elég – bőségben itt van körülöttünk, csak meg kell
találnunk hozzá a kulcsot. De meg fogjuk találni!” (Wells, 1922)
Szilárdnak – saját bevallása szerint – ez a könyv
volt az egyik kedvence. Egyes történetírók szerint ez a könyv már
kamaszkorában a kezébe került, akkor, amikor a fiatalok
világmegváltó terveket kovácsolnak; mások szerint pedig csak érett
emberként, az 1930-as évek elején. Akárhogyan volt is, nagy hatást
gyakorolt Szilárdra, és nem kis szerepe lehetett abban, hogy Szilárd
érdeklődése a harmincas években az atomokban rejlő energia emberiség
javára történő felhasználása felé fordult. A harmincas évek eleje
izgalmas és veszélyes fordulatokat hozott. A mikrorészecskék
tudományában az 1932-es évet a „magfizika arany éveként” szokás
emlegetni. Ebben az évben fedezte fel James Chadwick a neutront,
Carl David Anderson a pozitront a kozmikus sugárzásban; ekkor indult
el Ernest Lawrence ciklotronja Amerikában, és ekkor dolgozta ki
Enrico Fermi a béta-bomlás elméletét.
Ebben az évben Szilárd még Berlinben dolgozott, és
egyre növekvő aggodalommal figyelte a politika egén sűrűsödő sötét
felhőket. Az 1933-as év rosszul indult, Hitler hatalomra került.
Szilárd a tudomány módszerét nemcsak a fizikai jelenségekre, hanem a
mindennapi eseményekre is alkalmazta, és a folyamatok pillanatnyi
állásából következtetett a várható jövőre. 1933. március 31-én
felszállt Berlinben a Londonba induló, majdnem üres vonatra. A
következő napi vonat már a Németországból menekülő zsidókkal volt
tele, ám ők már nem jutottak ki Németországból, mivel a nácik
leszedték őket a vonatról. Az egy nappal korábban indult Szilárd még
szerencsésen megérkezett Londonba.
1934. szeptember 12-én sétája közben egy újságosnál
meglátta a The Times aznapi kiadását, amely nagy betűkkel hirdette,
hogy a nagy tekintélyű fizikus, Lord Rutherford előadást tartott az
atomfizikáról. Szilárdot elfutotta a méreg, amint azt olvasta, hogy
Rutherford „a Holdban élőnek” tartotta azt, aki az atomok
energiájának a gyakorlati felhasználásáról gondolkodik. Szilárd
visszaemlékezése szerint éppen egy közlekedési lámpa zöldre váltását
várta a Southampton Row és a Russell Square sarkán, amikor eszébe
jutott a neutronos láncreakció ötlete. Rutherford tudta ugyan, hogy
egyetlen atommag-átalakuláskor sokkal nagyobb energia szabadulhat
fel, mint egyetlen szénatom elégetésekor, ám nem tudta elképzelni
azt, hogy makroszkopikus mennyiségű atommag átalakulását valahogyan
létre lehetne hozni. Addig csak elektromosan töltött részecskékkel,
protonokkal és alfa-részecskékkel kísérleteztek, és ezekkel nagyon
ritkán lehetett néhány atommagot átalakítani. Szilárd arra gondolt,
hogy a nem sokkal korábban felfedezett neutron – elektromosan
semleges lévén – könnyen behatolhat az atommagba, mivel az
elektromos taszítás nem akadályozza. Másrészről viszont az
exponenciális függvény az, amely igen gyorsan nő, tehát ha
valamilyen atommag-reakcióval exponenciális növekedést lehetne
elérni, akkor hamarosan el lehetne érni a makroszkopikus
mennyiséget. Ezért, ha találnánk egy olyan neutronos reakciót,
amelyben energia szabadul fel, és két újabb neutron is keletkezik,
akkor ezzel a láncreakciót meg lehetne valósítani. Keresni kellene
tehát egy olyan X elemet, amely a következő reakcióra képes: X + n →
Y + 2n + energia.
Teller Ede szerint Szilárd visszaemlékezésében
biztosan van egy gyenge pont: Szilárd sosem állt meg egy pirosat
mutató közlekedési lámpánál…
Az elkövetkező években Szilárd megpróbálta
megtalálni azt az X anyagot, amely a láncreakció megvalósításának a
kulcsa lehetett volna. Ehhez kísérleti lehetőségre és támogatásra
lett volna szüksége. Először Rutherfordnál próbálkozott, de a lord –
a kollégák szerint – üvöltve dobta ki a „Holdban élő” fizikust a
Cavendish Laboratóriumból. Végül ismerősei segítségével a St.
Bartholomew’s Kórházban kapott lehetőséget kísérletezésre. Az (n,2n)
reakciókat próbálta vizsgálni.
A kezdeti eredmények biztatók voltak, így ezekben
az években több szabadalmat is beadott a neutronokkal kiváltott
reakciókkal kapcsolatban (URL2).
1936-ban azonban ezek titkosítását kérte a Brit Admiralitástól,
tekintettel az egyre fenyegetőbb nemzetközi helyzetre és a fasizmus
terjedésére. Szilárd világosan látta, hogy ha a láncreakció
megvalósítható, akkor az nemcsak békés célokra lesz használható, és
ezért jobb azt titokban tartani. A Brit Admiralitáshoz titkosításra
beadott szabadalmi leírásban már felbukkan a kritikus tömeg fogalma
is, azé a tömegé, amelynél az önfenntartó láncreakció megvalósul.
Hamarosan be kellett azonban látnia, hogy az akkor
ismert (n,2n) reakciókkal nem működhet a láncreakció. A második
neutron ugyanis kötött állapotban van az atommagban, tehát a
kiszabadításához energia kell. Így ez a reakció nem termel energiát,
hanem fogyasztja azt.
A nemzetközi helyzet romlása miatt már Londonban
sem érezte magát biztonságban. „Távozásom után egy évvel Hitler
háborút indít Európában” – mondta, és áttelepült az Egyesült
Államokba 1938-ban.
A maghasadás és a neutronok
Az Egyesült Államokban majdnem feladja a láncreakció megvalósítására
tett erőfeszítéseit, hiszen 1939 elején táviratban értesíti a Brit
Admiralitást, hogy a láncreakció megvalósítására tett szabadalmi
kérvényét visszavonja. Ám ekkor érkezik el a maghasadás
felfedezésének híre Amerikába. Niels Bohr, a fizikusok „pápája”
viszi át Európából egy amerikai konferenciára azt a hírt, hogy
Berlinben Otto Hahn és Friedrich Strassmann felfedezték az uránmag
hasadását. Szilárd azonnal átlátja, hogy az uránmag neutronban
gazdagabb, mint a belőle származó töredékek, ezért elképzelhető,
hogy a többlet neutronok kiszabadulnak, és így egyetlen neutron
által létrehozott maghasadásban egynél több neutron keletkezik.
Szinte azonnal megy egy másik távirat a Brit Admiralitáshoz: „az
előző táviratomat tekintsék tárgytalannak”. Walter Zinn-nel közösen
kísérletet terveznek, hogy megmérjék az urán hasadásakor
felszabaduló neutronok számát. A kísérlet sikerül, az általuk kapott
érték: hasadásonként átlagosan 2 neutron (a mai, pontosabb érték:
2,4 neutron hasadásonként).

2. ábra • A Szilárd–Zinn-cikk kezdete
1939. március 16-án cikket küldenek be a Physical
Review-ba Instantaneous Emission of Fast Neutrons in the Interaction
of Slow Neutrons with Uranium címmel (URL3)
(2. ábra). Szilárd azonban arra kéri a Physical Review
szerkesztőit, hogy a cikket NE publikálják addig, amíg arra nem
adnak engedélyt. Ezzel egy időben felszólítja az Európában maradt
angol és francia fizikus kollégákat, hogy a nyilvánvaló katonai
alkalmazási lehetőségekre tekintettel ne publikálják a maghasadással
kapcsolatos kutatási eredményeiket. Az angolok megértették, a
franciák – Frédéric Joliot-Curie csoportja – nem. Joliot-Curie és
csoportja szintén

3. ábra • Einstein és Szilárd 1939
augusztusában levelet írnak Franklin D. Rooseveltnek.
(Forrás: Marx, 1997)

4. ábra • Einstein levele F. D.
Roosevelthez. (Forrás: Marx, 1997)
|
|
megtalálták az urán hasadásakor kilépő neutronokat,
és erről ugyancsak beküldtek egy cikket a Physical Review-ba,
azonnali publikálást kérve. Ezt követően Szilárd és Zinn is
hozzájárultak a cikkük közléséhez. A két cikk egymást követi a
Physical Review 1939. április 15-i számában. Joliot-Curie cikkében
még a láncreakció szó is szerepel.
Az Einstein–Szilárd-levél
Európában elindult a verseny az atombombáért. Amerikában azonban nem
történik semmi ezen a téren, és ez nagyon aggasztó Szilárd számára.
Úgy érzi, hogy mindenképpen fel kell hívni Franklin Delano Roosevelt
elnök figyelmét arra a nagy veszélyre, amely a világot akkor
fenyegetné, ha Hitler Németországának sikerülne elsőnek
kifejlesztenie az atombombát. Ezért 1939 augusztusában barátjával,
Teller Edével felkeresik Einsteint, és rábírják, hogy írjon alá egy
Szilárd által megfogalmazott levelet az elnöknek, amelyben felhívja
a figyelmét erre a veszélyre (3., 4. ábra). Szilárd egy
bankár barátjának adja oda a levelet, hogy személyesen nyújtsa át az
elnöknek, és hívja fel Roosevelt figyelmét a levél fontosságára egy
elnöki vacsora alkalmával. A levél átadására októberben kerül sor.
Akkor, amikor Németország már lerohanta Lengyelországot, és
elkezdődött a második világháború. Az elnök azonnal megértette a
dolog jelentőségét, és intézkedett. Ezzel Amerika is belépett az
atomfegyverért folyó versenybe.
A heterogén atomreaktor
Az elnök létrehozta az Uránbizottságot, amelynek többek között tagja
lett Enrico Fermi, Szilárd Leó és Wigner Jenő is. Az Uránbizottság
még nem a bomba kifejlesztésével foglalkozott, hanem azt próbálták
meg demonstrálni, hogy önfenntartó láncreakció egyáltalán
létrehozható. Szilárd és Fermi tudták, hogy a lassú neutronoknak
sokkal nagyobb a hatékonyságuk, ezért a maghasadáskor keletkező
neutronokat le kell lassítani. A neutronok a vízben lévő protonokkal
ütközve tudnak jól lelassulni, ezért először vízben oldott uránsóval
kísérleteztek. Itt azonban az a probléma, hogy a természetes uránban
nagy százalékban jelen lévő, maghasadásra nem képes 238U
izotóp a lelassuló neutronokat igen nagy valószínűséggel –
rezonanciaszerűen – elnyeli, így mire megfelelő sebességre
lelassulva elérnék a hasadásra képes – de csak kis százalékban jelen
lévő – 235U izotópot, a neutronok száma már annyira
lecsökken, hogy a láncreakció nem tud megvalósulni. Ennek a
problémának a megoldására Szilárd javasolta a heterogén atomreaktor
ötletét, ahol az urán üzemanyag és a neutronok lassítására szolgáló
közeg – a moderátor – helyileg el vannak választva egymástól. Ha az
üzemanyag eléggé nagy felületű (például vékony pálcákból vagy kis
darabokból áll), akkor a hasadáskor keletkező gyors neutronok nagy
valószínűséggel kilépnek az üzemanyagból, és a moderátorban kezdenek
bolyongani. Az ütközések következtében lelassulnak, és túljutnak a
„veszélyes” rezonanciatartományon, anélkül, hogy az 238U
atommagokkal találkoznának. Megfelelő elrendezés esetén nagy
valószínűséggel csak az után diffundálnak vissza az üzemanyagba,
miután már elegendően lelassultak. Ilyen módon ki tudják kerülni a
veszélyes rezonanciákat.
A chicagói atommáglya
1942. december 2. A chicagói Stagg Field stadion lelátója alatt egy
Metallurgical Laboratory feliratú táblát viselő ajtó mögött lévő
helyiségben furcsa építmény tornyosul. Fagerendás állványzat támaszt
egy koromfekete, grafittéglákból összeállított, hatalmas, csonka
gúla alakú tömböt (5., 6. ábra).
A berendezés tetején néhány ember áll készenlétben vödrökkel, a
mellette lévő galérián pedig izgatott tudósok csoportja figyel egy
kattogó műszert és egy írószerkezetet, amelynek tolla papírhengerre
rajzol vonalakat. A galéria alatti szinten álló férfi
kadmiumlemezeket mozgat a grafittéglák közötti résekben, aszerint,
hogy a galérián álló, kissé kopaszodó férfi – Enrico Fermi – milyen
utasításokat ad neki. Szilárd Leó, aki szintén a galérián állók
között van, ennek a napnak a reggelén a következő szavakat írta a
naplójába: „H. G. Wells, jövünk!”

5. ábra • A chicagói atommáglya szénrajza.
Balról jobbra: Szilárd, Compton, Fermi, Wigner.
(Forrás: Marx, 1997)
A furcsa építmény a világ első atommáglyája,
amelyet az önfenntartó láncreakció megvalósíthatóságának
demonstrálására építettek. A kísérlet vezetője Enrico Fermi,
amerikai részről pedig Arthur Compton. Szilárd Leó mellett egy másik
magyar származású tudós is a galérián áll: Wigner Jenő. Az
atommáglya belsejében 40 tonna uránoxid és 6 tonna fémurán van
elosztva kis darabokban, többé-kevésbé egyenletesen, 380 tonna,
szupertiszta grafittégla között. A grafitmoderátor a neutronok
lelassítására szolgál. Az építmény tetején áll az „öngyilkos
csoport” bóros vízzel teli vödrökkel és a galéria korlátjához
kikötött biztonsági rúddal. Készen arra, hogy ha az atommáglyában
kialakuló láncreakció elszabadulna, akkor a bóros vizet beöntsék a
reaktorba, elvágják a biztonsági rudat tartó kötelet, miáltal a
reaktorba jutó bór és a bezuhanó biztonsági rúd leállítja a
láncreakciót. A láncreakció szabályozását egyébként a kadmiummal
bevont lemezek ki-, illetve betolásával tervezték végezni.
A kísérlet délelőtt 9 óra 45 perckor kezdődött. A
negyvenkilenc résztvevő csendben figyelte, ahogy Fermi utasítására
lassan kijjebb húzták a kadmiumlemezeket. A neutronszámlálók egyre
hangosabban ketyegtek, a neutronok szintje új és új telítési
állapotra állt be, jelezvén, hogy egyensúly alakult ki, a
láncreakció még nem önfenntartó. A feszültség fokozódott, de
röviddel 12 óra előtt Fermi leállította a kísérletet, és
ebédszünetet rendelt el. Az ebéd alatt szokatlan csend volt,
mindenki a gondolataiba merült. Délután 2 órakor Fermi és csapata
ismét a helyszínen volt, a kísérlet folytatódott. Végül, 3 óra 53
perckor a neutronszám emelkedése exponenciálisan növekvő jellegű
lett. Semmi jele nem volt annak, hogy telítésbe menne. A történelem
első mesterségesen létrehozott, önfenntartó láncreakciója
megvalósult, az emberiség belépett az atomkorba. Fermi elrendelte a
kadmiumlemezek betolását, a láncreakció rendben leállt. Arthur
Compton a telefonhoz lépett, és felhívta James B. Conantet a
Harvardon, aki a Nemzeti Védelmi Kutatási Bizottság (National
Defense Research Committee) vezetője volt. A beszélgetés a
következőképpen zajlott:
– Az olasz kormányos szerencsésen megérkezett az
Újvilágba.
– Milyenek a bennszülöttek?
– Barátságosak.
Az addigi nagy feszültség hirtelen oldódott, a
résztvevők boldogan tapsoltak és gratuláltak Ferminek és egymásnak.
Ekkor Wigner Jenő egy üveg Chiantit húzott elő, és átnyújtotta
Ferminek, aki csodálkozva kérdezte: Honnan vetted? Most, amikor a
háború miatt már semmilyen olasz árut nem lehet kapni? Wigner
mosolyogva felelt: Nem most vettem, hanem régebben. Biztos voltam,
hogy ez a nap el fog jönni. (7., 8. ábra)

7. ábra • A Wigner Jenő által Ferminek
átadott Chianti, a résztvevők aláírásával. A jobb oldali inzertben
levő aláírások a chicagói atommáglya
20. évfordulójára rendezett ünnepségen
születtek. (Forrás:
URL7)

8. ábra • A chicagói kutatócsoport néhány
tagja. Jobbról a harmadik Szilárd (kabátban). Fermi
az első sor bal szélén áll. (Forrás:
URL8)
A sikeres kísérlet megadta a lökést az amerikai
atombombaprogramnak. Elindult a Manhattan-terv, amelynek tudományos
vezetésével Robert Oppenheimert bízták meg, katonai felügyelete
pedig Leslie Groves tábornok feladata lett. Szilárd nem vehetett
részt ebben, mivel magyarországi kommunista múltja miatt
megbízhatatlannak tartották. Nem szakadt azonban el az
atomenergiától, hanem 1943-tól reaktor-tanácsadó lett. 1944-ben
Fermivel együtt szabadalmaztatta a neutronos reaktort, amely
szabadalmat 1955-ben szimbolikus 1 dollárért vásárolta meg tőlük az
Egyesült Államok (URL3).
A grafit sugárkárosodása
A chicagói kísérlet után az első reaktorok grafitmoderátorral
épültek Hanfordban. Szilárd felismerte, hogy a maghasadáskor
keletkező gyors neutronoknak kezdetben elegendően nagy az energiájuk
ahhoz, hogy a grafitban lévő szénatomokkal ütközve azokat kiüssék a
kristályrácsban elfoglalt helyükről. A grafitmoderátorban tehát
nemcsak a neutronok lassulnak, hanem a grafit kristályrácsa is
sérül, az anyag sugárkárosodást szenved. Felhívta a figyelmet arra,
hogy a kilökött szénatomok miatt a sugárkárosodott kristály energiát
tárol, és ez veszélyes lehet. Ezért a sugárkárosodott grafitot
időnként fel kell melegíteni, hogy a hőmozgás segítségével a
kilökött atomok visszataláljanak, és a hibahelyek száma
lecsökkenjen. Természetesen ilyenkor a kristályban tárolt energia
felszabadul, és az a kristályt tovább melegíti. Ha túl sokáig várnak
a grafit hőkezelésével, akkor olyan sok energia is felhalmozódhat
benne, hogy a következő hőkezelésnél felszabaduló energia miatt akár
fel is izzik a grafit, és meggyulladhat. Ez a folyamat, amelyre
Szilárd már 1943-ban felhívta a figyelmet, okozta az angliai
Windscale atomerőműben kialakult grafittüzet, az első komolyabb
atomerőmű-balesetet (1957).
Szaporítóreaktor
Még egy atomenergiával kapcsolatos elnevezés fűződik Szilárdhoz:
1944-ben ő nevezte először breeder-nek – szaporítóreaktornak – az
olyan reaktorokat, amelyek több hasadóanyagot állítanak elő nem
hasadó anyagból (például tóriumból vagy 238U-ból), mint
amennyi hasadóanyagot elhasználnak. Az ilyen reaktoroknak nagy
jelentősége lenne a nukleáris üzemanyagban lévő energia jobb
hatásfokkal történő kihasználásában. Ezek mégsem terjedtek el nagy
számban. Egyrészt mert műszakilag és technológiailag nagyon
bonyolult high-tech berendezések (például magas hőmérsékleten
üzemelnek, folyékony fémmel kell őket hűteni), másrészt pedig az
atomfegyverek elterjedésének megakadályozása (non-proliferáció)
szempontjából különösen érzékenyek, hiszen nem hasadó anyagból
állítanak elő hasadóanyagot.
Az emberiség lelkiismerete
1945. május 8-án Németország leteszi a fegyvert, Hitler halott.
Megszűnt az a fenyegetés, amely Szilárdot arra késztette, hogy
sürgesse az Egyesült Államok atomfegyver-programjának beindítását.
Szilárd ismét akcióba lendül, ezúttal annak megakadályozására, hogy
az atombombát emberek ellen vessék be. Petíciót készít, amelyet
tudósokkal – többek között a Los Alamosban, a bombán dolgozó
tudósokkal is – aláírat. Roosevelt hirtelen halála miatt azonban ez
a petíció nem éri el a célját. Az új elnök – Harry Truman – csak a
beiktatása napján értesül a titokban folyó atomfegyverprogramról.
Nyilvánvaló, hogy a katonák tanácsaira hallgat, nem figyelne néhány
tudós tiltakozási kísérletére még akkor sem, ha az eljutna hozzá. A
petíció július 17-én kelt végső változatában Szilárd nem követelte
egyértelműen a bomba betiltását, csak azt, hogy azután alkalmazzák,
ha Japánnal már közölték a megadás pontos feltételeit. Ekkor az
elnök döntését „a morális felelősség fogja korlátozni” (9.
ábra). Szilárd ezt a petíciót is közönséges borítékba zárta,
lepecsételte, majd átadta Comptonnak. A kilenc lap valamelyikén
megtalálható az ő és barátja, Wigner Jenő aláírása. Szilárd
kísérőlevelében az áll, hogy a petíciót hatvanhét tudós írta alá,
habár a Fehér Házba beérkezett lapokon végül is hetven aláírás
szerepel - ezek most a Nemzeti Levéltárban vannak elhelyezve. A
javított változatot Oak Ridge-ben még nyolcvanöten írták alá.
Összesen tehát 155, a Manhattan-terven dolgozó tudós írta alá azt a
petíciót, amely az atombomba japán városokra való ledobásának
erkölcsi problémáját veti fel. Százötven tudós közül 127 a
szavazólapokon csak bemutatót részesített volna előnyben.
Július 17-én, ugyanazon a napon, amikor Szilárd
elküldte a petíciót, Oppenheimer beszámolt Groves tábornoknak
Szilárd Los Alamos-i tudósok között végzett aláírásgyűjtéséről. Oak
Ridge-ben Groves helyettese, Kenneth Nichols ezredes felhívta
telefonon a Pentagonban a tábornokot, és megkérdezte: „Miért nem
szabadulunk meg az oroszlántól?” (Leo = oroszlán). Groves azt
válaszolta, hogy „Ezt jelenleg nem tudjuk megtenni.” Groves azt
látta legjobbnak, hogy egy héten keresztül tárgyal Arthur Comptonnal
arról, hogyan továbbítsák Szilárd petícióját, végül a csomag csak
július 24-én jutott el Oak Ridge-be, Nicholshoz (URL4).
Hidegháborús évek
A háború befejezése után Szilárd továbbra is az emberiség békéjéért,
a hidegháború és a fegyverkezési hajsza ellen küzd. 1950-ben
nyilvánosan ellenzi az új csodafegyver, a hidrogénbomba
kifejlesztését, nyíltan konfrontálódik régi barátjával, Teller
Edével is. Részt vesz a Pugwash békemozgalomban, szót emel a két
nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti párbeszéd
érdekében. Leveleket ír Sztálinnak és az amerikai elnöknek. A kubai
válság idején az ő javaslatára hozzák létre a „forró drótot” a Kreml
és a Fehér Ház között. 1959-ben az atomenergiával kapcsolatos
tevékenységéért megkapja az „Atoms for Peace Award” kitüntetést (10.
ábra). (Az első négy kitüntetett között három magyar volt:
Hevesy György, Szilárd Leó és Wigner Jenő.)
Életének utolsó éveiben a biológia és a biofizika
felé fordul, előbb a chicagói egyetemen lesz a biofizika
professzora, majd saját laboratóriumot kap ugyanott, végül pedig a
kaliforniai La Jolla-ban telepedik le, és a Salk Institute-ban
dolgozik. Az öregedés biológiájáról, valamint a memória molekuláris
alapjairól ír tudományos cikkeket. Ezek azonban már kívül esnek e
cikk tematikáján.
Miután saját tervezésű sugárkezelésével teljesen kigyógyította magát
az 1959-ben diagnosztizált hólyagrákjából, 1964. május 30-án
szívroham következtében álmában éri a halál. Boncolása során
megállapítják, hogy az általa megtervezett sugárkezelés sikere
teljes volt, hólyagrákja maradéktalanul eltűnt (11. ábra).

11. ábra • Szilárd Leó sírja a Kerepesi
temetőben. (a szerző felvétele)
Kulcsszavak: Szilárd Leó, tudománytörténet, atomenergia,
láncreakció, chicagói atommáglya, atomfegyverek, ciklotron,
betatron, fázisstabilitás
IRODALOM
Bethe, Hans A. – Rose, Morris E. (1937):
The Maximum Energy Obtainable from the Cyclotron. Physical Review.
52, 1254, DOI: 10.1103/PhysRev. 52.1254.2
Ising, Gustaf (1925): Prinzip Einer
Methode Zur Herstellung Von Kanalstrahlen Hoher Voltzahl. Arkiv för
matematik, astronomi och fysik. 18, 45, •
WEBCÍM
Rose, Morris E. (1938): Focusing and
Maximum Energy of Ions in the Cyclotron. Physical Review. 53, 392,
DOI: 10.1103/PhysRev.53.392
Telegdi [Bálint] Valentin L. (2000):
Szilard as Inventor: Accelerators and More. Physics Today. 53, 10,
25–28. DOI:10.1063/1.1325189
Wideröe, Rolf (1928): Über ein neues Prinzip zur Herstellung hoher
Spannungen. Archiv für Elektrotechnik. 21, 387–406. •
WEBCÍM
FORRÁSOK
Hargittai István (2006): Az öt
világformáló marslakó. Vince, Budapest
Lanouette, William (1997a): Szilárd Leó.
Zseni árnyékban. Magyar Világ, Budapest
Lanouette, William (1997b): Szilárd Leó:
Fizikus és békecsináló. Fizikai Szemle. 3, 96.
Marx György (1997): Szilárd Leó.
Akadémiai, Budapest
Marx György (2000): A marslakók érkezése.
Akadémiai, Budapest
Leo Szilárd Centenary Volume. (Marx,
George ed.) Eötvös Physical Society, Budapest 1998
Leo Szilárd Online (Gene Dannen) •
WEBCÍM
Szilárd Leó – Wikipedia •
WEBCÍM
Wells, Herbert George (1922):
A fölszabadult világ (ford. Havas Lajos) Népszava, Budapest
|
|