együttműködés nem létezik számukra. Csibra Gergely
és Gergely György (2007, 2011) természetes pedagógia elmélete
szerint az emberi nyelv kialakulása szempontjából is alapvető, hogy
az embergyerek, és csak az embergyerek egy sajátos
elvárásrendszerrel él arra nézve, hogy a társas környezet tanítsa
őt. A tanítás és tanulás szerepkiegészítő biológiai rendszerként
működik, és akkor kapcsolódik be a gyereknél, amikor felé irányuló
osztenzív, rámutató támpontokat kap. Ha például egy tízhónapos
kisbabát a nevén szólítunk, ránézünk, és sajátos modulációval
beszélünk vele, akkor egészen mást fog a helyzetből kiolvasni,
mintha nem hozzá fordulunk, hanem csak beszélünk. Abban a
pillanatban, ha hozzáfordulunk, és például azt mondjuk neki: „nézd,
Verácska, ez egy zuvu”, és rámutatunk egy egérre, akkor ezt nem úgy
értelmezi, hogy a dolognak, amit mutatunk, az a tulajdonneve, hogy
zuvu, hanem ha lát egy másik hasonlót, egy másik egeret, akkor azt
is zuvunak nevezi, zuvunak gondolja majd. Vagyis egy általános,
generikus attitűdöt kapcsol be a sajátos tanulási-tanítási helyzet.
Csibra és Gergely elmélete szerint ez a természetes pedagógia teszi
lehetővé az önkényes nyelvi jelek tanulását. Ismét arról van szó
ebben a felfogásban, hogy a tágabb rendszer nem a nyelvre jött
létre, hanem egy átfogóbb társas tanítási rendszer teszi lehetővé a
Ferdinand de Saussure értelmében vett nyelvi önkény elsajátítását.
Ez persze minden kulturális tanulásra igaz, hiszen beleszületünk a
saját kultúránkba, s aztán megtanulhatunk más kultúrákat is.
Közlési változások és a nyelv keletkezése
A harmadik témához érve, és látva a feltételezett szociális
átalakulásokat, most vizsgálódjunk a kommunikációs átalakulásokat
illetően. A kommunikációs átalakulásról sokféle felfogás van a
kezdeti vagy protonyelvre nézve. A klasszikus, 19. századi felfogás
szerint az élet gyakorlati szervezéséhez, a vadászati s egyéb
szerepmegosztásokhoz nélkülözhetetlen a nyelv. Egy másik felfogás
szerint nem a szervezés a fontos, hanem a társas kapcsolatok
egyáltalában való léte, olajozása, gördülékenysége (Dunbar, 2012).
Egy harmadik elképzelés szerint a nyelv elsődleges funkciója az
udvarlás, becsapás, dominanciaalakítás. Egy negyedik felfogás
szerint imponálás a partnereknek, az udvarlás az ún. pávafarokhatás
révén. A lányok számára mindig vonzóak azok a fiúk, akik fütyörészve
tudnak átmenni a pallón, vagy bármi mást tesznek, miközben
beszélnek. A pávafarokhatás-elmélettel az az alapvető baj, hogy
eltekint attól, hogy a nők is beszélnek. Olyan helyzetet képzel el,
hogy ősanyáink üldögéltek és válogattak a nagyon fitten beszélő,
fütyörésző fiúk között. De mindannyian tudjuk jól, hogy közben a nők
is beszélnek, tehát szép ez az udvarlási elmélet, de azért egy kis
gond akad vele.
A nyelv fatikus, kapcsolattartási elmélete, amely
Dunbar (2012) nevéhez fűződik, két regressziós modellből indul ki.
Az egyik modell sok majomfaj és főemlős faj vizsgálata alapján arra
jut, hogy az agymérettel együtt nő a csoportméret. Nagyon sok előnye
van annak, ha nagyobb csoportban vagyunk, de nagyon sok gondot is
okoz. A főemlősöknél a csoporttagok egyénileg léteznek egymás
számára. Ez meglehetősen nagy luxus, hiszen rendkívül nagy agy kell
hozzá. Nemcsak arcról ismerjük fel egymást, hanem arra is
emlékszünk, hogy ki az undok, ki az, aki sosem oszt meg semmit stb.,
vagyis a másik szokásaira is emlékszünk, nem csak az arcára. A másik
regressziós modell szerint, minél nagyobb csoportokban vagyunk,
annál nagyobb szerepe van a kisebb klikkeknek, a kicsiny klikkek
létrejöttének, és a klikken belül a kurkászásnak. A kurkászás
biológiai szerepe, hogy csökkenti a csoporton belüli feszültséget.
Ez persze igen időigényes.Ha ezeket a modelleket komolyan vesszük,
akkor a Homo sapiensnél egy akkora aggyal, amilyen nekünk ma van, a
napunk 40%-át azzal kellene töltenünk, hogy egymást kurkásszuk. A
nyelv, mondja Dunbar, azért jó dolog, mert kapirgálni ugyebár csak
két embert lehet egyszerre, azonban pletykálni például arról, hogy
„a Józsi megint összeállt a Verával”, azt legalább hat-nyolcemberes
csoportban is lehet, tehát hatékonyabb dolog. Eredetileg a nyelv a
puszta kapcsolattartásért jött volna létre, hogy egy ilyen
kiscsoport, klikk, kapcsolatolajozója legyen.
A kommunikációs rendszerek és a nyelv közötti
kapcsolat keresésében Merlin Donald összekapcsolta a reprezentációs
rendszerek és a közlés gondolatát. Donald (2001) felfogásában, az
emberré válás során valójában kommunikációs változások mennek végbe.
Először jelenik meg, amit ő mimetikus kultúrának nevez, a
gesztusokon, a testen alapuló szerveződés, majd mitikusnak nevezi a
természetes nyelvet, amely sokkal finomabb kódolást tesz lehetővé,
és végül, teoretikusnak nevezi a modern embert, aki már ír-olvas. Az
elméletben az a lényeges, hogy a közlési rendszer és a gondolati
leképezési rendszer között tételez fel leképezéseket. Eközben a
minket érdeklő általános kérdésben, hogy biológiai folyamat volt-e a
természetes nyelv kialakulása vagy egy elszaladt kulturális folyamat
eredménye, Donald szerint az emberré válás során – ez a kooperációs
elméletekkel összhangban van – olyan kognitív tevékenységek jönnek
létre, amelyek elosztják a kognitív feladatokat a közösség tagjai
között. A természetes nyelv valójában egy kulturális váltás
következményeként jött volna létre. A nyelv megjelenése eredetileg
nem öncél, nem a beszéd, a szavak használata vagy a nyelvtan volt a
prioritás, hanem a csoportként való összekapcsolás, a kölcsönös
odafigyelés, s azoknak a társas mintáknak a kialakítása, amelyek
támogatják ezt a kölcsönösséget és kötődést. Amit eredetileg úgy
képzeltünk el, mint társas beágyazást, az Donaldnál egy társas
determináció elméleteként jelenik meg. „Csak félig tréfálkozom,
mikor azt mondom, hogy az emberi evolúció újragondolható, mint a
Nagy Hominid Menekülés az Idegrendszertől. Az emberszabású majmok s
köztünk levő legfontosabb különbség a kultúra, pontosabban a
szimbolikus kultúra, mely javarészt nem az agyi dobozon belül, hanem
kívül van. A kultúra a kognitív tevékenységet számos agyban
elosztja, s uralja tagjai gondolkodását.” (Donald, 2001, 149.)
A természetes nyelvhez vezető úton Donald (2001)
szerint nem a speciális, nem a moduláris változások a döntőek, nem
azok a hangzó nyelvre vonatkozó adaptációk, melyeket fentebb
tárgyaltunk. Kétségkívül voltak ilyenek, melyek a hangadás feletti
ellenőrzést s a gyorsan változó hangok észlelését biztosították. A
döntő neurológiai tényezők azonban Donald szerint általános
változások, amelyek a hangzó nyelvet a gesztusnyelv után lehetővé
teszik. Ezeket a 4. táblázat
foglalja össze.
Az, hogy ez az egész metafora, a menekülés az
idegrendszertől, nem is olyan egyszerű dolog, hadd illusztráljam egy
látszólag távoli példával, Stanislas Dehaene híres példájával az
írás-olvasásról. Dehaene egy furcsa fogalmat, a neurális
újraverbuválás vagy toborzás fogalmát vezette be. Nyilvánvaló, hogy
az emberi idegrendszer képessé tesz minket az olvasás és írás
folyamatára. Az is bizonyos, hogy amikor az idegrendszer kialakult,
még nem volt képes az írás-olvasásra. A 19. századi tudomány még
olyanokról beszélt, hogy írásközpont stb., de ilyenek nincsenek.
Olyan központjai vannak az agynak, amelyeket újrahasználunk egy más
célra – mondja Dehaene. Dehaene felfogásában a neurális
újraverbuválás a kulcsfogalom itt.
„1. Az emberi agyi szerveződést az evolúciótól
örökölt erős anatómiai és kapcsolati korlátok jellemzik. A
csecsemőkorban már igen korán megjelennek a rendezett neurális
térképek, és ezek a későbbi tanulást bizonyos irányba befolyásolják.
2. A kulturális elsajátításnak (például az olvasás
elsajátításának) meg kell találnia a maga neurális fülkéjét, vagyis
olyan idegrendszeri hálózatokat, amelyek elég közel állnak a kívánt
működéshez, és elég hajlékonyak ahhoz, hogy neurális erőforrásaik
egy jó részét erre az új használatra irányítsák át.
3. Amikor az evolúciósan végbement működésekre
dedikált kérgi területeket új kulturális tárgyak szállják meg, ezek
korábbi szerveződése nem teljesen törlődik ki. Vagyis a korábbi
neurális korlátok jelentős hatást gyakorolnak a kulturális
elsajátításra és a felnőttkori szerveződésre.” (Dehaene – Cohen,
2007, 396.)
Az ember erőteljes neurológiai szervezésű aggyal
jelenik meg, ahol térképek alakulnak ki már nagyon korán. A
kulturális tanulás, például az olvasás ebben az agyban meg kell,
hogy találja a maga neurális fülkéjét, amely mintegy
újrahasználódik, új kulturális tárgyak szállják meg az eredetileg
más célokat szolgáló területeket. Mi köze van ennek a természetes
nyelvhez? Spekulatív, de gondolhatjuk azt is, hogy eredetileg a
nyelv létrejötte során is az előbbieknek megfelelően olyan
rendszerek újrahasznosításáról van szó, amelyek eredetileg nem
kommunikációs céllal jöttek létre. Például az, amit mi
Broca-területnek nevezünk, sokak elképzelése szerint eredetileg
minden finommozgás irányító területe volt. Tudjuk jól, hogy ez a
terület rendkívül sűrű és nagyon behálózott. Például a
hangszerzenészek az ujjaikat ugyanolyan finoman időzítik, mint mi a
szánkat. Lehet, hogy itt is egy analóg folyamatról van szó.
A nyelvtani szerveződés helye
Agy, gondolatolvasás, kommunikáció, de mindebből még nem lesz jól
alkotott mondat. Lényeges mozzanat, hogy hogyan is jön létre
nyelvtanilag organizált, szintaktikai szerveződést mutató nyelv.
Milyen különlegessége, érdekessége van éppenséggel a szintaxisnak.
Az 1960-as évek kiinduló képe, a chomskyánus felfogás is biológiai
rendszernek tartotta a nyelvet. Ugyanakkor ott rejlik mögötte –
ahogy a fiatalságunkban Dell Hymes gúnyolódott rajta – egy édenkerti
felfogás, amely mégiscsak valamely isteni szikrát tételez fel.
Biológiai rendszer ugyan a nyelv, de különleges rendszer, mely
Chomsky általános nyelvfilozófiai felfogásának megfelelően, a
nyelvkeletkezésre vonatkozatva is nem funkcionális rendszer, nincs
igazi instrumentális jelentősége. A természetes nyelv, a maga
kifinomult szintaktikai rendszerével exaptált rendszer lenne. Ezen
egyszerűen azt értik, hogy a nyelv olyan rendszerként jöhetett volna
létre, amelyre nem irányult szelekciós nyomás, csak véletlenül,
valaminek a melléktermékeként jött volna lére. A mondattan egy
hirtelen ugrás, nincs igazi előnye. Nincs haszonbeli különbség a
között, hogy Elment a hajó vagy A hajó elment. Noam Chomsky (2012)
legújabb írásaiban azt mondja, hogy a rekurzív szintaktikai
szerveződés nem is exaptációs mozzanat, hanem valamiféle még nem
ismert fizikai természettörvény megjelenése. Olyan, mint a
kristályszerkezet, amelynek szintén nincs semmi haszna, csak úgy
van.
Steve Pinker (1999) viszont radikálisan képviseli
az adaptációs mozzanatot. Szerinte a mondattan is graduális vonás,
növeli például az udvarlás esélyét. Ha elképzelünk egy olyan
ötvenezer évvel ezelőtti helyzetet, amelyben volt egy ősember, aki
csak annyit tudott mondani, hogy van egy puszi, vagy ha valaki azt
mondja, hogy ha megpuszilsz, akkor kapsz egy banánt, akkor el tudjuk
képzelni, hogy kinek volt nagyobb sikere a lányoknál. A szintaxis
Pinker szerint is emberspecifikus vonás, ugyanakkor van haszna.
Számos elméletalkotó, köztük Derek Bickerton (2014)
az egyik legjelentősebb, azt hangsúlyozza, hogy fel kell
tételeznünk, volt egy valamilyen értelemben vett ősnyelv a mai
értelemben vett nyelv előtt. A tükörneuron-rendszer, a hagyományozás
és a cselekvési kategóriák révén kialakulhatott valamikor egy olyan
protonyelvi rendszer, amely olyan kategóriákat, mint a cselekvő,
cél, eszköz, fogalom, hely stb. alkalmazott a közlésben. Az
átalakulás során, a mai értelemben vett nyelvfélékben megjelennek a
produktív nyelvtani műveletek. Formaivá válnak a nyelvtani
viszonyok, először a szórendben, majd megjelennek a ragok, a
nyelvtani morfémák. A jelentés eltérései egyre inkább formai
szerepekben rögzítődnek. Végül pedig megjelennek az üres nyelvtani
szerepek, mint a névmások. Sokan gondolják, hogy ebben a folyamatban
igazából az előbb emlegetett cselekvési kategóriarendszer mint cél,
eszköz, hely stb. valójában a kézzel és arccal kommunikálás
világában is már megjelenő kategóriák. A 19. század végén Wilhelm
Wundt és mások körül óriási vitákkal kísérve megfogalmazódott az
elsőbbségi kérdés, hogy vajon a gesztusnyelv volt előbb vagy a
hangzónyelv. Számos mai elképzelés szerint is eredetileg, először
gyorsabban fejlődött a gesztusnyelv, és a hangzónyelv csak valahol a
homo sapiensnél érné utol ezt. Ez megfelel annak, amit az előzőekben
az aggyal kapcsolatban a tükörneuron-rendszer egész koncepciójában
is hangsúlyoztunk.
Thomas Givón szerint a társas főemlősöknél sajátos
társas rendszer alakult ki, amelyben kiscsoportok vannak, többnyire
rokonok között, akik kis fizikai területen élnek, többnyire
genetikailag homogének, kevés témáról beszélnek, többnyire irányító
beszédaktusokkal. A 19. században egykor megvolt hasonlóságkeresés a
gyermeknyelv és az ősnyelv közt a kommunikációs helyzet miatt nem
jogtalan. A kisbaba kommunikációs helyzete és az ősember
kommunikációs helyzete nagyon hasonló. Rokon-együttműködésben, kis
területen él (a kisbaba is), genetikailag és kulturálisan homogén
közegben. Két nagy eltérés van a kisbaba és az ősember között, ami
újra előhozza a kulturális tanulás fogalmát. Mind a hatalomban, mind
a tudásban a gyermek megosztott, egyenetlen rendszerben él. A pre
Homo sapiens sapiens csoportok nem voltak még információsan
hierarchikusak, a gyermek világa azonban hierarchikus, ezért mindaz,
amit Gergely és Csibra nyomán természetes pedagógiának nevezünk, itt
különleges szerepet játszik. Givón szerint a Chomsky és Stephen Jay
Gould által hangsúlyozott exaptációt ki kell terjeszteni. A
természetes nyelv szempontjából három különböző exaptáció volt. A
nyelvtan eredetileg az osztályokra tagolódott világ (ki a cselekvő,
hol a hely stb). szándékait kódolja. Ezt össze kell kapcsolni a
motoros rendszerrel, a vizuális rendszerrel és a szándékkódoló
tükörneuron-rendszerrel. A természetes nyelv megjelenése során három
eredetileg moduláris rendszer egymásra vetítése lenne az a döntő
exaptációs mozzanat, ami elvezet ide. Bickerton (2014) újabb könyve
szerint összhangban ezzel az exaptációs felfogással, az emberi nyelv
kialakulásakor három nagy váltás volt.
1. Az egyik döntő mozzanat a kommunikáció
megváltozása, a displacement, a leválás a helyzetről. Az állati
kommunikációhoz képest az emberi nyelv különlegessége az, hogy nem
csak az itt és most világáról tud beszélni. Ez egy biológiai
szelekciós folyamat eredménye.
2. Van egy belső folyamat is, az agy
újjászervezése, amely lehetővé teszi a komplex agyi szemantika
létrejöttét. Bickerton értelmezésében a komplex multimodális agyi
szemantika alapja az idegrendszeri folyamatok belső
újraszerveződése.
3. Egy harmadik mozzanat elsősorban kulturális
eredetű: a nyelvi és gondolati szintaxis összekapcsolódása, a
gondolati világ nyelvivé tétele.
Összességében a főemlős világban olyan rendszerből indulunk,
amelyben az egyéni tanulás és a kategóriák szerveződése, a mozgás és
a látás, az emberéhez nagyon hasonlóan adja meg a kiindulást. Az
agynövekedés, a gesztusnyelv fokozatos kialakulása, az első társas
tanulási rendszerek, amelyek már kb. kétmillió évvel ezelőtt
megjelennek, mint később a nyelv szempontjából fontossá váló
változások. Egymillió és százezer év között a tárgyak világa
gazdagszik, s megjelennek azok az agyi változások, amelyek a hangok
és a mozgások sokkal bonyolultabb változatait teszik lehetővé.
Azután úgy száz-ötvenezer éve egy újabb drámai lépés jelenik meg az
innovatív tárgyhasználatban. Feltehetően egy sajátos genetikai
változással együtt, amely a FoxP2 újabb mutációja, amely majd
lehetővé teszi a mozgásszerveződésből a formai nyelvtani szerveződés
kialakulását.
A FOXP2 igen konzervatív gén, amely már megvan az
egereknél is. Ha egereknél kiütjük ezt a gént, akkor mozgászavaraik
lesznek, például nem tudják összehangolni a négy lábuk mozgását stb.
Tehát röviden, úgy tűnik, hogy itt egy homológ génről van szó, amely
az emberré válás során három mutáción ment keresztül. Eredetileg ez
mozgásszervező gén, azután fokozatosan száj-arc mozgásszervezővé
válik, s majd egy másik mutációval (de ezek nagyon pici mutációk,
ugyanazon a génen belül csak egy aminosav megváltozása okozza) talán
ez teszi lehetővé a nyelvhasználatot (lásd Venetianer, 2011
összefoglalóját). Nem arról van szó, hogy ez nem érdekes a nyelvre
vonatkozóan, hanem úgy érdekes, hogy egy általánosabb
mozgásszervezés sajátos következményeként jelenik meg.
Kulcsszavak: enkefalizáció, nyelvkeletkezés, tudatelmélet,
exaptáció, kommunikációs közeg, természetes pedagógia, tükörneuron
IRODALOM
Arbib, Michael A. (2005): From Monkey-like
Action Recognition to Human Language: An Evolutionary Framework for
Neurolinguistics. Behavioral and Brain Scinces, 28, 105–167.
DOI: 10.1017/S0140525 X05000038 •
WEBCÍM
Bickerton, Derek (2014): More Than Nature
Needs. Language, Mind, and Evolution. Harvard University Press,
Cambridge, MA
Chomsky, Noam (2012): The Science of
Language. Interviews with James McGilvray. Cambridge University
Press, Cambridge
Csányi Vilmos – Miklósi Ádám (1998): A
kutya mint a korai evolúció modellje. Magyar Tudomány, 104,
1043–1054.
Csibra Gergely (2007): Action Mirroring
and Action Interpretation: An Alternative Account. In: Haggard, P. –
Rosetti, Y. – Kawato, M. (eds.): Attention and Perfomance XXII:
Sensorimotor Foundations of Higher Cognition. Oxford University
Press, Oxford, 435–459. •
WEBCÍM
Csibra Gergely – Gergely György (2007):
Ember és kultúra. A kulturális tudás eredete és átadásának
mechanizmusai. Akadémiai Budapest
Csibra Gergely – Gergely György (2011):
Natural Pedagogy as Evolutionary Adaptation. Philosophical
Transactions of the Royal Society B. 366, 1149–1157.
DOI:10.1098/rstb.2010.0319 •
WEBCÍM
Deacon, Terrence W. (2010): A Role for
Relaxed Selection in the Evolution of the Language Capacity.
Proceedings of the National Academy of Sciences of the USA. 107,
9000–9006. DOI:10.1073/pnas. 0914624107 •
WEBCÍM
Dehaene, Stanislas – Cohen, Laurent
(2007): Cultural Recycling of Cortical Maps. Neuron. 56, 384–398.
DOI: 10.1016/j.neuron.2007.10.004 •
WEBCÍM
Donald, Merlin (2001): A Mind so Rare. The
Evolution of Human Consciousness. W.W. Norton & Company, New York
Dunbar, Robin I. M. (2012): Social
Cognition on the Internet: Testing Constraints on Social Network
Size. Philosophical Transactions of the Royal Society B 367,
2192–2201. DOI:10.1098/rstb.2012.0121 •
WEBCÍM
Hauser, Marc D. – Chomsky, N. – Fitch, W.
D. (2002): The Faculty of Language: What Is It, Who Has It, and How
Did It Evolve ? Science, 298, 1569–1579.
DOI: 10.1126/science.298.5598.1569
Holloway, Ralph L. (2008): The Human Brain
Evolving: A Personal Retrospective. Annual Review of Anthropology.
37, 1–19. s DOI: 10.1146/annurev.anthro. 37.081407.085211 •
WEBCÍM
Lieberman, Philip (2006): Toward an
Evolutionary Biology of Language. Harvard University Press,
Cambridge, MA •
WEBCÍM
Marton Magda (2003): A viselkedés
megértését és utánzását megalapozó idegrendszeri szimuláció.
Pszichológia. 23, 195–227.
Miklósi Ádám (2010): A kutya viselkedése,
evolúciója és kogníciója. Typotex, Budapest
Pinker, Steven (1999): A nyelvi ösztön.
Typotex, Budapest
Pléh Csaba (2014): A nyelv evolúciója. In:
Pléh Csaba – Lukács Ágnes (szerk.): Pszicholingvisztika II.
Akadémiai, Budapest, 1200–1240.
Pulvermüller, Friedemann (2002) A Brain
Perspective on Language Mechanisms: From Discrete Engrams to Serial
Order. Progress in Neurobiology. 574, 1–27.
DOI: 10.1016/S0301-0082(02)00014-X •
WEBCÍM
Ramachandran, V. S. [Vilayanur
Subramanian] (2011): The Tell-tale Brain. Unlocking the Mistery of
Human Nature. Heinemann, London
Rizzolatti, Giacomo – Arbib, Michael A.
(1998): Language within Our Grasp. Trends in Cognitive Sciences. 21,
188–194. •
WEBCÍM
Schoenemann, P. Thomas (2009): Evolution
of Brain and Language. Language Learning. 59, Suppl. 1, 162–186.
DOI: 10.1111/j.1467-9922.2009.00539.x
Tomasello, Michael (2002): A kultúra
keletkezése. Osiris, Budapest
Tomasello, Michael (2011): Mi haszna az
együttműködésnek? (fordítota Pléh Csaba) Gondolat, Budapest
Venetianer Pál (2011): Létezik-e a tagolt
emberi beszéd képességéért felelős gén? Magyar Tudomány. 172,
907–912. •
WEBCÍM
LÁBJEGYZET
* Előadás a Debreceni
Egyetem Társas-Kognitív Nyelvészeti Kutatócsoport és a DAB
Nyelvtudományi Munkabizott-ságának előadás-sorozatán, 2014. március
3. <
|