A Peter Higgs (és vele egyidejűleg, de tőle függetlenül mások) által is javasolt spontán szimmetriasértési (vagy Higgs-) mechanizmus a részecskefizika elméletének, a standard modellnek számos problémáját megoldja. Biztosítja többek között a gyenge kölcsönhatást létrehozó lokális (helyről helyre meghatározott módon változó) szimmetria sértésével a kölcsönhatást közvetítő részecskék tömegét, lehetővé teszi az alapvető anyagi részecskék, a leptonok és a kvarkok tömegének létrejöttét, és – mintegy melléktermékként – megteremti a Higgs-bozont, ezt az igen furcsa, hipotetikus részecskét.

A spontán szimmetriasértést legegyszerűbb a mexikói kalappal illusztrálnunk. (1. ábra) Az tökéletesen hengerszimmetrikus, ha azonban a középpontjára helyezünk egy golyót, az stabil állapotot csak a völgyben talál, de véletlenszerű, hogy konkrétan hol. Ezzel a szimmetria spontán sérül. Hasonló helyzet áll elő, ha egy kötőtűt hosszában megnyomunk: valamerre elhajlik, és azzal megbontja az eredeti szimmetriáját. A fizika nyelvén ezt úgy fejezzük ki, hogy a rendszernek nem stabil a zérus potenciálú állapota, tehát nem zérus a vákuumbeli várható értéke. Az elmélet szerint az elemi részecskék a Higgs-térben mozogva, azzal kölcsönhatásban nyernek tömeget. Makroszkopikus világunk tömege azonban nem ennek köszönhető, hiszen a proton és a neutron tömegében az őket alkotó elemi részecskék, a kvarkok tömegjáruléka igen kicsiny, néhány százaléknyi, a legnagyobb része a kvarkok energiájának tulajdonítható.

1. ábra • Spontán szimmetriasértés. A sombrero hengerszimmetriája elromlik, amikor golyót helyezünk a csúcsára. A golyó stabil állapota valahol a völgyben van, de véletlenszerű, hogy hova esik.

A részecskefizika egyik alapkérdése, hogy igaz-e a spontán szimmetriasértés, amelyet némileg igazságtalanul Higgs-mechanizmusnak is hívnak, holott Peter Higgs-szel egyidejűleg két másik kutatócsoport is javasolta; és egyáltalán létezik-e a Higgs-részecske. A Higgs-bozonnak nincsenek kvantumszámai (vagy ha úgy tetszik, valamennyi jellemző kvantumszáma zérus), és puszta létével kiküszöböli azokat a végtelen tagokat, amelyek egyébként lehetetlenné teszik a gyenge kölcsönhatás folyamatai (például az atommagok bomlása) valószínűségeinek kiszámítását. Megfigyelnünk ugyan eddig nem sikerült, de tekintve a részecskefizika elmélete, a standard modell fantasztikus, immár négy évtizedes sikerét az összes eddig megfigyelt részecskefizikai folyamat pontos kiszámításában, kevesen kételkednek a létezésében. Leon Lederman híres könyvében (Az isteni a-tom vagy mi a kérdés, ha a válasz a Világegyetem?) isten-részecskének hívja, de ez, szerencsére, a szakirodalomban nem terjedt el. Állítólag Lederman eredetileg istenverte részecskének akarta hívni, de a kiadó ahhoz nem járult hozzá.

A CERN (Európai Részecskefizikai Laboratórium) óriási gyorsítója, a nagy hadronütköztető (LHC) egyik fő célja a Higgs-részecske megfigyelése. Elsősorban erre épült az egymással versengő és egymást remekül kiegészítő két óriási, egyenként több ezer fizikus részvételével épített észlelőrendszer, az ATLAS- (A Toroidal LHC ApparatuS) és a CMS- (Compact Muon Solenoid) detektor. A CMS-együttműködésben alapító tagok vagyunk, az MTA Központi Fizikai Kutatóintézet Részecske- és Magfizikai Kutatóintézet (MTA KFKI RMKI), az ATOMKI (MTA Atommagkutató Intézet), a Debreceni Egyetem és az Eötvös Loránd Tudományegyetem kutatói és hallgatói vesznek részt benne. Érdekesen különbözik a két rendszer: a CMS egyetlen szolenoid mágnest tartalmaz, a világon a legnagyobbat, 6 méter belső átmérővel, körülötte kétszer annyi vas van, mint a párizsi Eiffel-toronyban. Az ATLAS viszonylag kis szolenoidját viszont óriási toroidmágnes veszi körül, és azt töltik meg az észlelőegységek. A CMS csupa hagyományos egységből áll, az ATLAS viszont mindenütt a legújabb detektortechnológiát alkalmazta. A CMS moduláris szerkezetű, már nagyrészt a felszínen összerakták, és egy évig ketyegtették, majd 2000 tonnás darabokban engedték le az LHC földalatti barlangjába (2. ábra), az ATLAS-t viszont eleve a föld alatt építették fel.

2. ábra • A CMS-detektor szupravezető mágnesének beillesztése

Szimulációk segítségével tíz éve készülünk a Higgs-bozon megfigyelésére. Mivel a standard modell alapján a Higgs-bozon minden feltételezett tömegére valamennyi keletkezési és bomlási

reakciói pontosan kiszámíthatók, különböző tömegtartományokra különböző adatelemzéseket készítettünk. Már a CERN előző óriási gyorsítója, a nagy elektron-pozitron ütköztető (LEP), meglehetősen behatárolta a Higgs-részecske lehetséges tömegét, kizárta a 114,4 GeV/c² (a hidrogénatom tömegének mintegy 122-szerese) alatti tartományt, ugyanakkor a kísérleti adatokkal a legjobb egyezést egy 100 GeV/c² tömegű Higgs-bozon feltételezésével kapjuk (3. ábra). Mivel a proton eleve összetett részecske, két proton nagyenergiájú ütközése számtalanféle reakciót vált ki, és az LHC protoncsomagjainak ütközésekor 10–20 proton–proton ütközés is végbemehet, egy könnyű Higgs-bozont igen nehéz megfigyelni (4. ábra). Már több évtizede felhívták elméleti fizikusok (köztük Trócsányi Zoltán akadémikus) a figyelmet, hogy ilyen részecske megfigyelésére annak két nagy energiájú fotonra való bomlása nyújt kiváló megfigyelési lehetőséget, a folyamat igen kicsi valószínűsége ellenére. A CMS-detektor erre optimalizálta a fotonok észlelésére szánt részét, az elektromágneses kalorimétert, amely 80 000 PbWO₄ kristályból áll.

2010 óta működik az LHC, 7000 GeV energián ütköztetve protonokat, egyre növekvő nyalábintenzitás mellett: az indulása óta mintegy tíz nagyságrendet növeltek rajta, és 2011 végére az eredetileg tervezett adatmennyiség csaknem hatszorosát szolgáltatta. Vele párhuzamosan 2011-ig tovább működött a Chicago melletti Fermilab Tevatron gyorsítója is, habár alacsonyabb energián és jóval kisebb intenzitással.

Minden kísérleti adatnak természetes statisztikus bizonytalansága, tudományos zsargonban hibahatára vagy hibája van. A bizonytalanságnak sok forrása van: a megfigyelt események száma, a szimulációk által jósolt jel és háttér bizonytalansága, a detektorelemek és a gyorsító adatainak kalibrációja. Egy kísérleti értéket általában m ± σ alakban írunk fel, ahol m a mért érték és σ annak bizonytalansága. Mivel a bizonytalanságot nagyon nehéz pontosan megbecsülni, a gyorsítós fizikában a következő megállapodás született: elmondhatjuk, felfedeztünk valamit, ha azt legalább a bizonytalanság ötszöröse fölött látjuk, tehát ha például egy m₀ háttéren ülő jel esetén m - m₀ > 5σ mennyiséget észlelünk, ugyanakkor pedig kizártuk, ha 95% konfidencia mellett nem látjuk. Miközben a Higgs-bozont kerestük, valamennyi kísérlet észlelt az 5σ küszöböt el nem érő többleteseményt a Higgs-bozon 140 GeV/c² körüli tömegének megfelelő tartományban, sőt, ezt némelyek meg is szellőztették blogokban, illetve magánjellegű sajtónyilatkozatokban, az együttműködések őszinte bosszankodására. 2011 júliusában ez a többlet csaknem elérte a 3σ-t, de azután az augusztusban gyűjtött adatok hatására lecsökkent, ősszel pedig gyakorlatilag eltűnt, pedig igencsak reménykedtünk benne, hátha tovább fejlődik.

A 2011 novemberében lezajlott párizsi tematikus konferenciára a CMS-nek és az ATLAS-nak sikerült analizálnia a nyáron gyűjtött LHC-adatokat. Habár külön-külön egyik kísérlet sem zárja ki a Higgs-részecske egybefüggő tömegtartományát, a kettő együtt már igen. A 4. ábrán jól látszik, hogy a LEP, az LHC és a Tevatron adatai alapján a Higgs-bozon lehetséges tömegét, ha nem is sikerült megfigyelni, de mára már erősen behatárolták, és mivel az adatok egyezése az elmélettel a Higgs-bozon 100 GeV/c² körüli tömegénél a legjobb (3. ábra), legnagyobb valószínűséggel a 114-141 GeV/c² tartományban található, ahol egymással versengő részecskereakciók vannak (5. ábra).
A CERN-ben működő nagy kísérletek, az ATLAS és a CMS megállapodtak egymással, hogy ha úgy érzik, hogy felfedeztek valami újat, felkeresik vele a főigazgatót, aki azonnal szól a másik kísérletnek, hogy az ellenőrizze. Ezzel természetesen megőrzik az első kísérlet prioritását, de elkerülik azt a másutt (például a Tevatronnál is) időnként fellépő kínos szituációt, amikor az egyik kísérlet felfedezést jelent be, majd egy idő múlva a másik megcáfolja.

Az előzetes becslések szerint 2012 végére elegendő adatunk gyűlik össze, hogy megtaláljuk a Higgs-bozont vagy kizárjuk a létezését, bármekkora legyen is a tömege. Habár a sajtóvisszhangja sokkal kevésbé lenne pozitív, a részecskefizika számára a Higgs-bozon kizárása érdekesebb volna, mint felfedezése, hiszen a Higgs-részecske nélkül összeomlik a mikrovilág jelenlegi elmélete, és valami radikálisan újat kellene találnunk helyette.

Gyakori kérdés: ki kaphat Nobel-díjat a Higgs-bozon felfedezése esetén. A szokványos válasz, hogy valószínűleg Peter Higgs, esetleg együtt azok közül kettővel, akik a mechanizmust tőle függetlenül ugyancsak javasolták, például François Englert és Robert Brout. Az is felmerült, hogy esetleg megváltoztatják a Nobel-díj alapszabályát, hogy intézetek vagy együttműködések is megkaphassák, de ez nemigen fog egyhamar végbemenni.

Már zajlott a kézirat nyomdai előkészítése, amikor a CERN közzétette, hogy a 2011-ben gyűjtött adatok előzetes elemzése alapján jelentősen szűkült a Higgs-bozon számára lehetséges tömegtartomány: az ATLAS adatai szerint 116-130 GeV, a CMS adatai szerint pedig 115-127 GeV közé. Biztató, hogy azért nem sikerült valamennyi tömeget kizárni, mert mindkét kísérlet enyhe eseménytöbbletet észlel 120–125 GeV környékén. Azt, hogy az véletlen fluktuáció vagy a Higgs-bozon jele, a jövő adatainak kell eldöntenie.
 

Kulcsszavak: Higgs-részecske, LHC, részecskefizika, spontán szimmetriasértés, ATLAS-kísérlet, CMS-kísérlet
 

IRODALOM

Lederman, Leon (2010): Az isteni a-tom vagy mi a kérdés, ha a válasz a Világegyetem? Typotex, Budapest