Bevezetés

Ha egy kutató valamilyen fizikai mennyiséget próbál mérni, akkor a mérésnek általában két lényeges tulajdonságát kell megvizsgálni. Az egyik, hogy a mérés (vagy sok megismételt mérés) várható értéke mennyire egyezik meg a tényleges fizikai mennyiséggel, azaz van-e valamiféle szisztematikus hiba, illetve hogy a mérés statisztikus hibája mekkora, és ez utóbbi a fizikai mennyiség természetén túl a mérőműszerünk, illetve mérési módszerünk felbontóképességén múlik.

Az utóbbira koncentrálva, korpuszkuláris jelenségeknél ahhoz vagyunk hozzászokva, hogy a mérendő mennyiség és a mérőeszköz kb. „azonos súlycsoportban” van. Így aztán mi sem természetesebb, mint egy léc hosszát egy mérőszalaggal mérni, semmi esetre se tolómérővel („subler”), ami tizedmilliméteres pontosságra képes. Ezzel szemben egy baktérium méreteit se akarná senki akár sublerrel mérni, mert erre még annak a felbontása sem alkalmas (hogy ne beszéljünk az emberi szemről, ami egy új tényezőt hozna be). Ennek fényében értelmezhető a címben jelzett hasonlat, miszerint gammasugarakkal eséllyel lehet próbálkozni kémiai finomszerkezeti információk megszerzésére, ami azt jelenti, hogy közel tizenötezer elektronvoltos gammasugarakkal „ágyúzva” elemezgethetjük a veréb vérében lévő hemoglobin vasatomjának kémiai állapotát (pl. a vasatommag helyén mért elektronsűrűséget), ami néhány tized elektronvoltos változások kimutatását igényli.

Az ugyanis a tapasztalat, hogy hála az atommag gerjesztett állapotai meglehetősen hosszú élettartamának (a hosszú itt relatív, mikroszekundum alatti időkről beszélünk), a vele közvetlen kapcsolatban lévő, e gerjesztett állapot energiájának bizonytalansága hihetetlenül kicsi lehet (Heisenberg-reláció).

Az 1. táblázatban az ⁵⁷Fe 14,4 keV-os gammasugárzására vonatkozó adatokat hasonlítottuk össze egy látható fotonra vonatkozó tipikus esettel.
A kémiai reakciók vagy kémiai állapotok tipikus tartománya 1 eV alatti, akár század elektronvoltról is beszélhetünk. Világos, hogy egy olyan spektroszkópiai módszernél, ahol látható fényt használunk (például atomabszorpciónál, ahol a mintát alkotó elemek azonosítása a cél), az alkalmazott sugárzás energiája és annak bizonytalansága között öt nagyságrend különbség van. Ugyanez a különbség az ⁵⁷Fe esetén tizenhárom nagyságrend, tehát a relatív felbontóképesség százmilliószorosa az előbbinek!

Ebben a pillanatban örülnünk kell, mert ha van egy ilyen pontosan meghatározott energiájú sugárzásunk, akkor ilyen pontossággal tudunk energiát mérni, ha ehhez találunk ügyes technikai megoldást. Az ügyes technika azért kell, mert nincs független módszer a gammaenergia 10-9 eV-os pontosságú mérésére. Azt lehet kihasználni, hogy ha egy atommag, ami kibocsátja ezt a gammasugárzást, olyan kölcsönhatásban van, amely ezt a sugárzást a félértékszélességével (ez az energiabizonytalanság választott fokmérője) összemérhető módon megváltoztatja, és mi éppen ezt a kölcsönhatást akarjuk megmérni, akkor egy másik ugyanolyan atommag e sugárzást már nem képes elnyelni (akár csökken, akár nő az energia, nem lesz meg a rezonanciafeltétel). Azt viszont meg tudjuk oldani, hogy e kölcsönhatás okozta energiaváltozást más, kontrollált, mérhető módon kompenzáljuk, és így az elnyelődést lehetővé tesszük. Esetünkben ez a mérendő kölcsönhatás kémiai kölcsönhatás, és azért lép fel, mert az atommagok az atomi elektronokkal kölcsönhatnak, és ez is meghatározza a kibocsájtó rendszer – az atom – érvényes energianívóit.

1. ábra • Az atomi energiaszintek alakulása

az atommag gerjesztésekor az elektronokkal való kölcsönhatás figyelembevételével

Az eredmény tulajdonképpen az, hogy egy radionuklid által kibocsátott gammasugárzás nem pontosan ugyanolyan energiájú különböző kémiai környezetekben. Ezt szemlélteti az 1. ábra. Az említett mag-elektron kölcsönhatás különbözik alap- és gerjesztett állapotban (a mag méretének megváltozása miatt), és ugyancsak különbözik az eltérő elektronsűrűségek miatt a két vegyületben, ami miatt a két gammaenergia (E_s és E_a) el fog térni. (Az ábrán ezek a változások kb. tizenkét nagyságrenddel nagyobbnak vannak feltüntetve a láthatóság kedvéért!) Hogyan mérjük ezt a változást, mivel lehet kompenzálni az energiaeltolódást? A megoldás egyszerű (ha már valaki más kitalálta): mozgassuk a sugárforrást, és így a Doppler-elv értelmében megváltozik a fotonenergia, és szerencsénkre tipikusan néhány mm/s (tehát nem túl nagy) az a mozgatási igény, amely a kémiai különbségek miatti kompenzációt megteremti. (Ha ezt összehasonlítjuk a fénysebességgel, hasonló arányt kapunk, mint a sugárzás energiája és félértékszélessége összevetésekor.)

2. ábra • A Mössbauer-spektrum felvételére alkalmazott tipikus elrendezés

Az ennek megfelelő kísérleti elrendezést a 2. ábra szemlélteti, amelynek aláírásából is kiderül, hogy amiről eddig szó volt, az nem más, mint a Mössbauer-spektroszkópia. Hogy ennek a megalkotásához Rudolf Mössbauer kellett, és megért egy Nobel-díjat, annak magyarázatára az 1. táblázat negyedik oszlopához kell visszatérnünk. A gammafoton kilökődésekor ugyanis jelentős visszalökődési energiával (ER) kell számolni. Ahogy a táblázatból látszik, a félértékszélesség egymilliószorosa ez az érték (miközben a látható fény esetében teljesen elhanyagolható, így ezzel soha senki se törődött), ezért emiatt akár felesleges is lett volna leírni az eddigieket. Mössbauer azonban kísérletileg felfedezte és meg is magyarázta, hogyan lehet a visszalökődési energiát ez esetben is elhanyagolhatóvá tenni, és megvalósítani a – kissé nagyvonalúan fogalmazva – „visszalökődésmentes magrezonancia-abszorpciót”, amit Mössbauer-effektusnak is neveznek. A feltétel lényege, hogy a gammafotont kibocsátó atom kristályrácsban legyen rögzítve, és a visszalökődési energia ne legyen alkalmas egy rácsrezgéskvantum gerjesztésére se. Ekkor a visszalökődési energia átadására nem marad más út, minthogy azt egy egész kristályszemcse merev testként vegye fel, és az így kiszámolható visszalökődési energia a sugárzás félértékszélességéhez képest is nagyon kicsinek adódik.

Ez a feltétel természetesen behatárolja a felhasználható radionuklidok körét. Olyan nuklidot kell találni, amelynek első gerjesztett állapota alacsony energiájú, hogy minél kisebb eséllyel történjen fonongerjesztés (a fonon a szilárd halmazállapotú testek rezgési átmeneteinek energiakvantuma). Óriási szerencse, hogy a lehető legkönnyebben (már szobahőmérsékleten is) mérhető nuklid a vas – mint technológiailag egyik legfontosabb elemünk – egyik izotópja, az ⁵⁷Fe. A Mössbauer-vizsgálatok mintegy 65 százaléka ⁵⁷Fe-at alkalmaz. Mivel a fononszintek sűrűsége a hőmérséklet csökkentésével csökken, a visszalökődésmentesség feltételei javulnak. Így számos más izotóp is alkalmassá tehető Mössbauer-mérésre, de a hűtés általában drága. A továbbiakban csak az ⁵⁷Fe Mössbauer-spektroszkópia alkalmazását tárgyaljuk.

A Mössbauer-spektroszkópiával a vizsgált anyagról szerezhető információk közül hármat emelünk ki, amelyek meghatározzák a spektrum jellegzetes alakját. Amennyiben a Mössbauer-atom magja gömbszimmetrikus elektronsűrűség-eloszlást „érez” (ez teljesülhet például a vasatom körül tetraéderesen vagy oktaéderesen elhelyezkedő azonos ligandumok esetén a legtöbb FeIII-vegyületre), a spektrum alakja egyetlen szingulett (a 3. ábra felső spektruma), aminek jellemző paramétere a vízszintes koordinátatengelyen (az mindig a mozgatási sebesség skálája) elfoglalt helye, és izomereltolódásnak nevezzük. A mérési módszerből következően ez mindig egy relatív mennyiség, és a mag helyén mért elektronsűrűség eltérésére jellemző (azzal arányos) egy adott referenciához képest, amely referenciaanyag többnyire a fémes vasat jelenti szobahőmérsékleten. Ha az említett elektronsűrűség-eloszlás nem gömbszimmetrikus, a spektrum egy dublettre hasad fel (a 3. ábra középső spektruma). Ha mágneses tér is jelen van, akkor a felhasadás bonyolultabb, és egy jellegzetes szextett tűnik fel a spektrumban (a 3. ábra alsó spektruma).

3. ábra • A Mössbauer-spektrum tipikus alakja

⁵⁷Fe esetén, elektromos monopólus (fent), elektromos kvadrupólus (középen) és mágneses dipólus kölcsönhatás esetén (lent)

E három esetet gyakran rendre az elektromos monopólus, elektromos kvadrupólus és mágneses dipólus – ún. hiperfinom kölcsönhatások – megjelenéseként szokták emlegetni. A hiperfinom jelző érthető, mivel ezek a 10-9 eV energiatartományba esnek, és hála a gamma-félértékszélességnek, mérhetők. Emlékeztetünk, hogy a kémiai energiák ennél sokkal nagyobbak, de mivel a hiperfinom kölcsönhatások az atommag helyén érvényesek, a kémia pedig „a külső, vegyértékhéjakról szól”, a vegyértékhéjtól a mag felé haladva fellépő több nagyságrendi tompítás miatt szükséges e felbontóképesség.

A fentiekből megérthető, hogy minden kémiai környezetnek megvan a saját Mössbauer-ujjlenyomata, azaz egy rá jellemző Mössbauer-spektrum. Így az alkalmazások vagy arra vonatkoznak, hogy megpróbáljuk egy ismeretlen anyagkeverékről megtudni, hogy milyen vasvegyületeket tartalmaz, úgy, hogy a spektrumát ismert Mössbauer-spektrumokból „összerakjuk”, vagy azt a kérdést tesszük fel, hogy az adott Mössbauer-paraméter miért éppen akkora, azaz milyen anyagszerkezeti jellemző okozza. Az utóbbi eset sokkal bonyolultabb, de az előbbi is csak látszólag egyszerű, hiszen a lehetséges vasvegyületek (pontosabban a vasatom lehetséges kémiai környezeteinek) száma igen nagy, és sok az átfedés.

Az alábbiakban három olyan alkalmazást mutatunk be, amelyek szépen demonstrálják nagyon finom kémiai különbségek kimutatását Mössbauer-spektroszkópiával, technológiailag fontos anyagokban.

A Sr_0,95Ca_0,05Fe_0,5Co_0,5O_2,67 perovszkit
vizsgálata

A címben jelzett vegyület szerkezete a perovszkit nevű ásványéval egyezik meg, és egy érdekes vegyületcsalád egy tagja. Anyavegyületének a stroncium-ferrát (SrFeO₃) tekinthető, ami azért különleges, mert négyes oxidációs számú vasat tartalmaz. Ez részben a rácsszerkezet kényszerítő hatásának tudható be, hiszen a klasszikus perovszkitban (4. ábra) a kalcium oxidációfoka 2, a titáné 4, és sem a Ca, sem a Sr nem „vegyértékváltó”. Mindazonáltal a négyes oxidációfok elérésének nehézsége abban megmutatkozik, hogy a rácsban oxigénvakanciák keletkeznek, így a hármas oxigénsztöchiometria csak megfelelő szintéziskörülmények mellett érhető el. (Sztöchiometria a kémiának a vegyi folyamatok során fellépő tömeg- és térfogatváltozásaival

foglalkozó területe. Az itt – majd a későbbi rokon vegyületnél – feltüntetett, oxigénre vonatkozó értékek e konkrét vizsgált mintákra vonatkozó mért mennyiségek.)

4. ábra • A perovszkit (CaTiO₃) elemi cellájának szerkezete (ún. ABO₃ típus), a B kationpozíció oxigénkörnyezetének kiemelésével

Ha a kationok cseréjét folytatjuk, elérhetünk a Sr_0,95Ca_0,05Fe_0,5Co_0,5O_2,67 összetételű perov-szkithoz, ahol az oxigénsztöchiometria már lényegesen három alatt van, így a kobalt, illetve a vas egy része biztosan hármas oxidációs állapotban van. Kérdés: vajon melyik? Általában is feltehető a kérdés, hogy az ilyen kationhelyettesítések esetén teljesen véletlenszerű a kationok eloszlása az egyébként köbös szerkezetét megtartó rácsban, vagy van valamiféle preferencia (pl. valamelyik kation több vakancia környezetét preferálja). Az Sr és a Ca keveredését illetően a Mössbauer-spektroszkópia nem ad közvetlen információt, de a Fe és a Co esetén erre lehetőség kínálkozik.

Ehhez fontos tudni, hogy az ⁵⁷Fe-Mössbauer-spektroszkópiában az alkalmazott sugárforrás ⁵⁷Co, ami elektronbefogásos bomlással állítja elő az ⁵⁷Fe gerjesztett nívóját. Az elektronbefogás felezési ideje kilenc hónap, és ez is fontos a gyakorlati alkalmazhatóság szempontjából (a 14,4 keV-os nívó felezési ideje mikroszekundumnál is kisebb). Kihasználva, hogy Mössbauer-spektrumok felvételénél a sugárforrás és az abszorber szerepe felcserélhető, megtehetjük, hogy standard sugárforrás és tetszőleges mért abszorber helyett standard abszorbert és tetszőleges sugárforrást alkalmazunk. Ezt hívjuk emissziós Mössbauer-mérési technikának (továbbiakban: EMS). A szimmetriát persze lerontja, hogy a forrás nem vas! Ezért ha a vizsgált anyag tartalmazza a radioaktív kobaltot, akkor számolni kell az elektronbefogásos bomlás keletkező ⁵⁷Fe atom környezetét érintő romboló hatásával, ami esetleg látszhat a Mössbauer-spektrumban. Esetünkben – a részletek ismertetése nélkül – leszögezhetjük, hogy a vizsgált anyagban érvényes nagy elektronmobilitásnak köszönhetően ilyen veszélytől nem kell tartani. Ugyanakkor vegyük észre, hogy EMS-mérés esetén a vizsgált rácspozíció a kobaltatom környezete. Megint mellőzve a részletes magyarázatot megállapítható, hogy az elektronbefogás által keletkezett ún. nukleogén ⁵⁷Fe ligandumkörnyezete megfelel az ⁵⁷Co anyaelemének (mivel az oxigén diffúziósebessége nem elég a gyors átrendeződéshez – ha arra egyáltalán szükség van), így arról közvetít információt.

Az előbbiek fényében adódik tehát a lehetőség: ha hagyományos elrendezésben (transzmissziós mérés, továbbiakban TMS) a Mössbauer-spektrum a vasatomok környezetéről ad információt, EMS esetén pedig a kobaltatomok környezetéről, akkor megválaszolható az a kérdés, hogy vajon a köbös szerkezetet megőrző Sr_0,95Ca_0,05Fe_0,5Co_0,5O_2,67 perovszkitban a vas és a kobalt teljesen véletlenszerűen oszlik el a kristályrácsban, vagy van különbség a kémiai környezetük között. A mérések értelmezésénél fontos, hogy a vizsgált anyag vas- és kobalttartalma megegyezik, és így a pusztán ebből adódó különbség kizárható.

Az 5. ábra két spektrumpárt mutat. A bal oldali spektrumpár a frissen szintetizált anyagról készült, míg a jobb oldali szén-dioxiddal való reakció után. (Ennek az anyagnak kiugróan magas a szén-dioxid-megkötő képessége, ami az ipari szén-dioxid-kibocsátás szabályozásában játszhat majd szerepet a jövőben.)

Már az eredeti anyagon is látszik, hogy a két spektrum nem azonos. Ez annak a bizonyítéka, hogy ebben a vegyületben a vasatomok és a kobaltatomok kémiai környezete nem egyezik meg. A reakció utáni különbség a Co és a Fe (oxid) eltérő reakciókészségével magyarázható.

Az eredeti anyagban fellépő különbségre számos modellt állítottunk fel, amelyek összevetése a Mössbauer-paraméterekkel, illetve az észlelt spektrumkomponensek számával és intenzitásával azt mutatta, hogy a teljesen rendezetlen eloszlás helyett a Co- és a Fe-atomok lokálisan rétegszerűen rendeződnek (Homonnay et al., 2002; Juhász et al., 2001; Nomura et al., 2002). Ezek a rétegzett szerkezetek olyan kisméretűek, hogy a tér különböző irányai szerint kiátlagolódva a röntgendiffrakciós elemzés csak köbös struktúrát lát.

A Sr_0,5Ca_0,5Fe_0,5Co_0,5O_2,47 perovszkit vizsgálata

A Sr_0,5Ca_0,5Fe_0,5Co_0,5O_2,47 annyiban különbözik a Sr_0,95Ca_0,05Fe_0,5Co_0,5O_2,67-től, hogy az „A” rács-pozícióban a Sr felét cseréltük le Ca-ra, aminek az lett az eredménye, hogy az oxigénsztöchiometria tovább süllyedt, lényegében O_2,5-ig, ami a „B” pozícióban lévő atomokra 3-as oxidációfokot jelent. A rácsszerkezet megfelel a brownmilleritének, amelynek összetétele Ca(Al,Fe)O_2,5. Ez egy réteges szerkezet, amit úgy lehet elképzelni, hogy a perovszkitszerkezetet képzeletben síkokra osztjuk, és minden második síkból eltávolítjuk az oxigénatomok felét. Így az érintetlen síkokban marad a „B” kationok (esetünkben Fe és Co) oktaéderes koordinációja, míg a többiben csak tetraéderes koordinációra van lehetőség.

A kérdés máris adott: ha a „B” kationoknak éppen a fele Co, a fele Fe, vajon egyikük a tetraéderes pozíciókat részesíti előnyben, a másik pedig az oktaédereset? Vagy teljesen véletlenszerű az eloszlás?

A Mössbauer-spektrumok megint tudnak segíteni. Ráadásul, ebben az anyagban a „B” kationpozícióban mágneses tér is van (ez az anyag egy antiferromágnes). Ez informatívabbá teszi a spektrumot, mert egy kémiai környezetet mindjárt hat vonal azonosít, és az átfedések is kisebbek. Ismert, hogy a tetraéderes környezetben kisebb, az oktaéderes környezetben pedig nagyobb a mágneses felhasadás. A 6. ábrán az EMS-spektrumok láthatók az eredeti és két különböző hőmérsékleten lefolytatott szén-dioxidos reakció után (Juhász et al., 2001; Nomura et al., 2002). A spektrumokat két szextettre és egy középütt elhelyezkedő kvadrupólus dublettre bontottuk fel. Számunkra a két szextett érdekes, és mindkét szextett bal szélső vonalát érdemes összehasonlítani, mivel azok különülnek el a legjobban. Látható, hogy a nagyobb felhasadású szextett vonala (ez balról a legelső vonal) kevésbé intenzív. Ez a szextett tartozik az oktaéderes környezetekhez, és mivel az EMS-mérés a Co-környezetekről szól, megállapíthatjuk, hogy a Co ebben a kristályszerkezetben a tetraéderes környezetekben fordul elő nagyobb valószínűséggel.
Természetesen, ha az emissziós mérések ezt mutatják, akkor a transzmissziós méréseknek is összhangban kell ezzel lenniük. Valóban, a 7. ábra tanúsága szerint, ha megtekintjük a legfelső spektrumot, akkor a szextettek intenzitásviszonya éppen fordított!

A szén-dioxiddal történő reakció szintén nagyon érdekes eredményt szült, hiszen az látható, hogy az EMS-esetben a spektrumok lényegében nem változtak, míg a TMS-esetben még egy harmadik szextett is megjelent, és a korábbi kettő intenzitásviszonya kiegyenlítődött. Ebből arra következtettünk, hogy a szén-dioxiddal tulajdonképpen a vas reagált, míg a kobalt visszamaradt egy tisztán kobaltot tartalmazó brownmillerit fázisban:

2(Sr,Ca)₂FeCoO₅ + CO₂ =
= (Sr,Ca)CO₃ + (Sr,Ca)Fe₂O₄ + (Sr,Ca)₂Co₂O₅

Ez tökéletes összhangban van azzal, hogy a Co jobban kedveli az alacsonyabb koordinációs számot, mint a vas, hiszen a (Sr,Ca)Fe₂O₄ spinell ferritben minden vas (Fe³⁺) oktaéderes környezetben van.

A La_0,8Sr_0,2CoO vizsgálata

A La_0,8Sr_0,2CoO_3-δ ugyancsak perovszkit szerkezettel jellemezhető, és attól különlegesebb az előző példáknál, hogy itt az „A” kationpozícióba nem kettes, hanem hármas oxidációfokú elemet helyettesítünk (lantánt). Ez még bonyolultabb vakanciaszerkezethez, illetve az oxidációfokok megváltozásához vezethet. SrCoO₃ ugyanis nem létezik (értsd: egy vegyület tisztán négyes oxidációfokú kobalttal), de létezik LaCoO₃ tisztán CoIII-mal (a római szám az oxidációfokot jelöli). Ugyanakkor, innen indulva, valamennyi Sr-helyettesítés (esetünkben 20%) kikényszeríthet valamennyi CoIV-állapotot, mivel a Sr kizárólag SrII hajlandó lenni. (Az „O_3-δ” megjelölés arra utal, hogy tudjuk, hogy az oxigénsztöchiometria nem éri el a 3-at, de annak közelében van.)

Mindennek ott van jelentősége, hogy a La_0,8Sr_0,2CoO_3-δ ún. kolosszális mágneses ellenállású anyag, vagyis hogy viszonylag kis mágneses tér hatására elektromos ellenállása jelentősen megváltozik (ilyeneket előszeretettel használnak mágneses adathordozók olvasófejeiben, hiszen ez nem más, mint mágneses-elektromos jelkonverzió). Ez a tulajdonsága pedig a Co^III és Co^IV állapotok kölcsönhatásához köthető (kettős kicserélődés).

Ezt az anyagot számos különböző szintézis, oxigénezettségi állapot, esetleg vastartalom és hőmérséklet esetén vizsgáltuk (Homonnay et al., 2003; Klencsár et al., 2004; Németh et al., 2007ab). Megállapításaink két olyan felfedezés köré csoportosíthatók, amelyek tipikusan csak Mössbauer-módszerrel voltak elérhetők.

Az egyik eredményünk annak kimutatása, hogy a hőmérséklet csökkenésével mágneses átalakulás megy végbe: a paramágneses állapot ferromágnesessé alakul. Az átalakulásban az a különleges, hogy igen tág hőmérséklet-intervallumban zajlik.

A másik „felfedezés” azt jelentette, hogy észrevettük: bár spinek rendeződése általában nem jár az elektronsűrűség megváltozásával, esetünkben a paramágneses és a ferromágneses fázisban mért izomereltolódás értéke különbözött (8. ábra). Ez azon túl, hogy összhangban van azzal, hogy a mágneses átalakulás elektronszerkezeti változással jár, és ezért van kolosszális mágneses ellenállás, azt is igazolta, hogy a vezetőképesség növekedése (ezt az izomereltolódás csökkenése jelzi, mivel a vas 3d pályáján lokalizált elektronok egy része delokalizálódik) kizárólag a ferromágneses klasztereknek köszönhető, és nem egy átlagos tömbfázis-sajátosság.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a Mössbauer-spektroszkópia annak ellenére, hogy nagy energiájú sugárzást használ fel mérési célra, rendkívül csekély kémiai különbségek kimutatására is alkalmas lehet adott rendszerek esetén. A tárgyalt rendszerek még számos olyan vegyületet foglalnak magukban, amelyek vizsgálata jelentős technológiai fejlesztéseket szolgálhat.
 

Kulcsszavak: Mössbauer-spektroszkópia, emissziós Mössbauer-mérés, perovszkit, ferrát, kobaltát, kolosszális mágneses ellenállás, széndioxid-abszorber
 

IRODALOM

Homonnay Zoltán – Nomura K. – Juhász G. – Gál M. – Sólymos K. – Hamakawa S. – Hayakawa T. – Vértes A. (2002): Simultaneous Probing of the Fe- and Co-sites in the CO2-absorber Perovskite Sr0.95Ca0.05Co0.5Fe0.5O3-d: A Mössbauer Study. Chemistry of Materials. 14, 1127–1135. DOI: 10.1021/cm011190v

Homonnay Zoltán – Klencsár Z. – Kuzmann E. – Németh Z. – Rajczy P. – Kellner K. – Gritzner G. – Vértes A. (2003): Study of (Ln Sr)(Fe Co)O3-d Type CMR Materials by 57Co Emission Mössbauer Spectroscopy. Solid State Phenomena. 90–91, 165–170. DOI: 10.4028/www.scientific.net/SSP.90-91.165

Juhász G. – Homonnay Z. – Nomura K. – Hayakawa T. – Hamakawa S. – Vértes A. (2001): Microstructural Study of the CO2-absorption in SrxCa1-xFe0.5Co0.5O3-d. Solid State Ionics. 139, 219–231. DOI:10.1016/S0167-2738(01)00690-7

Klencsár Z. – Németh Z. – Homonnay Z. – Kuzmann E. – Gritzner G. – Cziráki Á. – Kotsis I. – Nagy M. – Vértes A. (2004): Colossal Magnetoresistance in Focus: Studies of Different CMR Materials by Mössbauer Spectroscopy. Journal of Nuclear and Radiochemical Sciences. 5, R1–R8. • WEBCÍM >

Németh Z. – Homonnay Z. – Árva F. – Klencsár Z. – Kuzmann E. – Hakl J. – Vad K. – Mészáros S. – Kellner K. – Gritzner G. – Vértes A. (2007a): Mössbauer and Magnetic Studies of La0.8Sr0.2CoO3-d CMR Perovskite. Journal of Radioanalytical and Nuclear Chemistry. 271, 11–17. • WEBCÍM >

Németh Z. – Homonnay Z. – Árva F. – Klencsár Z. – Kuzmann E. – Vértes A. – Hakl J. – Mészáros S. – Vad K. – de Châtel, P. F. – Gritzner G. – Aoki, Y. – Konno, H. – Greneche, M. (2007b): Response of La0.8Sr0.2CoO3-delta to Perturbations on the CoO3 Sublattice. European Physical Journal B. 57, 257–263. • WEBCÍM >

Nomura, Kiyoshi – Homonnay Z. – Juhász G. – Vértes A. – Donen, H. – Sawada, T. (2002): Mössbauer Study of (Sr,Ca)(Fe,Co)O3-d for Rapid CO2 Absorption at High Temperatures. Hyperfine Interactions. 139, 297–305. • WEBCÍM >