Bevezetés

A XX. század második felétől Európa állattenyésztése, az állati eredetű élelmiszerek termelése új irányban és nagyon dinamikusan fejlődött. Robbanásszerűen nőtt az állományok genetikai potenciálja, a koncentráció felgyorsult, a termelésben meghatározóvá vált a szakosodás és az integráció, gyors ütemben fejlődött a takarmányipar. Ez a fejlődés sürgetően vetette fel azt, hogy a kuratív jellegű állatorvosi munka mellett növekvő hangsúlyt kapjon az állatbetegségek megelőzése. A mennyiségi, minőségi és élelmiszer-biztonsági igények fokozódása az állatorvosi munka jelentőségét növelik. Az élelmiszerlánc (talaj–növény–állat– ember) biztonságát kizárólag az állatorvos képes garantálni.

Mindezek alapján ezért az állatorvos-tudományon belül szükségessé vált egy, elsősorban a prevencióval foglalkozó diszciplína önálló művelése, vagy – ahol már megvolt – továbbfejlesztése, amelynek keretében a megváltozott környezetnek az állatok termelésére és egészségére, valamint az állattartásnak a környezetre gyakorolt hatását vizsgálják. Európa számos országában az állatorvosképző intézményekben egymás után jöttek létre az állathigiéniai tanszékek (intézetek) különválva a rokon területektől.

Hazánkban, 1961-ben az akkori Állatorvostudományi Főiskolán a Belgyógyászati Tanszék és Klinika keretében Állathigiéniai Csoport alakult Dr. Kovács Ferenc vezetésével, ami 1962-től mint önálló Állathigiéniai Tanszék folytatta működését.

Az Állathigiéniai Tanszék 2000. október 1-jétől Állathigiéniai, Állomány-egészségtani és Állatorvosi Etológiai Tanszékként ma öt tárgyat oktat. Ezek a kreditrendszerű képzésben egymásra épülve olyan tudást alapoznak meg, amelynek birtokában a végzett állatorvos képes lesz a gondjaira bízott élelmiszertermelő állatállományok egészségének megóvására, illetve az ilyen állományokban jelentkező összetett okú betegségek által okozott károk mérséklésére, az állatvédelem gyakorlati kérdéseinek megválaszolására valamint a nagy létszámú, gazdasági haszonállattartó telepek környezetvédelmi vonatkozásainak áttekintésére, a környezetszennyezés megelőzésére.

A tudományterülethez tartozik, annak szerves része az állatorvosi alkalmazott etológia, amely az alkalmazott etológiának az az ága, amely a gazdasági haszonállatok és társállatok természetes viselkedési mintázatainak leírására alapozva tanulmányozza az állatok viselkedését, a tartástechnológiák és a társállatok esetében az ember által biztosított tartási és gondozási feltételek hatását a gazdasági haszonállatok és társállatok viselkedési mintázatainak megnyilvánulásaira. Tanulmányozza a rendellenes magatartási formák kialakulását, ezek megelőzésének és megszüntetésének lehetőségeit, valamint az állati jóllét kialakításának személyi és tárgyi feltételeit.

Állathigiénia, állomány-egészségügy

Az állathigiénia (megelőző állatgyógyászat) az állatorvos-tudománynak az az ága, amely az állatok élettani igényeinek és etológiai szükségleteinek megismerésére alapozva leírja az egészség megóvásának feltételeit, és kutatja az igényektől eltérő környezethatások által létrehozott élettani és biokémiai folyamatokat a betegségek kóroktanának és kórfejlődésének jobb megismerése céljából. Utóbbira alapozva, a termelés gazdaságosságát is figyelembe véve, rendszerezi a környezethatásokkal összefüggő betegségek megelőzése, leküzdése és felszámolása érdekében szükséges tennivalókat. Az állathigiénia elsősorban az állatállománnyal és az állatállományok egészségvédelmével (megelőzés) foglalkozik úgy, hogy ezzel az ember környezetének védelmét is szolgálja.

Az állathigiénia olyan interdiszciplináris tudomány, amely kapcsolatot létesít az állattenyésztés és az állategészségügy között. Ismeretanyaga összefoglalja a gazdasági haszonállatok fontosabb tartási és takarmányozási technológiáit. Bemutatja az állattenyésztés tartás- és takarmányozástechnológiai rendszereinek az állatok egészségére, a veleszületett magatartásformákra, a termelés gazdaságosságára és a környezetre gyakorolt hatását. Mindezekre alapozottan lehetővé teszi a tartás- és takarmányozástechnológiai rendszerek kritikai elemzését, az állományszinten jelentkező összetett okú betegségek kórfejlődésének megértését, a kórhatározás, a betegségmegelőzés és -felszámolás tennivalóinak szintetizált összefoglalását.

Az állathigiénia elsősorban azokat az időtálló elméleti ismereteket foglalja össze, amelyek nélkülözhetetlenek az összetett okú betegségek felszámolásában, az állati eredetű élelmiszertermelés gazdaságosságának javításában és az ember környezetének védelmében.

Az általános állathigiénia ismeretanyaga magában foglalja az állattartó telepek járványvédelmi előírásainak, az állattartó telepek környezetszennyező hatásai mérséklésének, a telepek és istállók fertőtlenítési módszereinek, a mikroklíma állati szervezetre gyakorolt hatásainak, a környezetdiagnosztika vizsgáló módszereinek, a takarmányozás higiénia és hangsúlyozottan az ún. összetett okú betegségek kórfejlődésének és a védekezés általános szabályainak ismereteit.

Az állomány-egészségügy bemutatja az élelmiszertermelő gazdasági haszonállatok tartástechnológiai módszereit, az eredményes szaporítás és felnevelés megszervezésének állomány-egészségtani ismereteit, a termelés gazdaságosságára ható fontosabb tényezőket, és összefoglalja a fontosabb összetett okú betegségek kialakulásának megelőzésével, illetve jelentkezésük esetén a felszámolásukkal kapcsolatos szintetizált ismereteket. A tudományterület komplex, szintetizált és integrált gondolkodást igényel, amely nélkülözhetetlen az összetett okú betegségek elleni védekezésben. A külföldi példák és a hazai előzmények alapján időszerűnek tartjuk az állomány-egészségtani ismeretek egységes keretbe foglalt oktatását, kutatását, és e területen az állatorvosi szolgáltatás átfogóbb jellegű, interdiszciplináris alapon való végzését.

A hagyományos állatorvosban rögződött az a szemlélet, amely szerint a betegségeket elsődlegesen kórokozó okozza – elsősorban azért, mert a múltban legtöbb betegség kóroktanára vonatkozó kutatások Robert Koch munkásságának azon eredményein alapultak, mely szerint kórokozó mikroba tekinthető a betegség kialakulása elsődleges okának (Brand et al., 1996). Ezért a legtöbb diagnosztikai erőfeszítés a kórokozó meghatározására irányult. Amikor a kórokozót azonosították, az állatorvosi munka a továbbiakban a kórokozók szervezetbe jutásának megakadályozására, a kórokozó szervezeten belüli elpusztítására, valamint a betegség tüneteinek megszüntetésére irányult. A szubklinikai betegségek terápiája és megelőzése nem tartozott a hagyományos állatorvosi gyógykezelések közé, mert azok legtöbbször összetett okú betegségek voltak. Ezeket ma már úgy ismerjük, mint részét az állat–kórokozó–környezet komplex kölcsönhatásának és nem egyszerűen állat–kórokozó kapcsolatnak. Ebben a vonatkozásban nemcsak a kórokozó és az állat káros kölcsönhatását, hanem a környezet és a menedzsment komplex hatását is figyelembe kell venni. Mindezek alapján a klinikai diagnózis nem lehet végcél, hanem kiindulópont a betegség kiváltásában szerepet játszó kockázati tényezők felkutatásában. A betegség kezelésének egyben minden esetben társulnia kell a környezeti és/vagy a menedzsment kockázati tényezők megváltoztatásával. Ezért fontos megfogalmazni, hogy mit értünk a menedzsment fogalma alatt. A menedzsment a legtágabb értelemben vett telepirányítási munka, amely magában foglalja a munkaszervezést, az operatív telepirányítási munkát, a pénzgazdálkodást, a telepen végzett valamennyi szakmai  tevékenységet, beleértve az állatorvos munkáját is. Ide tartozik természetesen minden állattenyésztői, állategészségügyi, szaporodásbiológiai, technikai, technológiai munkafolyamat is. Mindezt azért fontos kihangsúlyozni és meghatározni, mert e munkafolyamatok egy fogalomban való megjelenítésére nehéz jobb – ráadásul magyar – kifejezést találni, mint a menedzsment. Ugyanakkor lényeges, hogy a kifejezés használatakor azonos fogalmat értsünk alatta.

Az állomány-egészségügyi állatorvosi munka célja, hogy az állatorvos a napi gyógyító munka mellett előretervezett, termelés által orientált és termelést orientáló, korszerű állategészségügyi szolgáltató munkát is végezzen. Ennek során az állatorvos alkalmazza a szarvasmarha-, a sertés- és a baromfiállományokban jelentkező betegségek, illetve a termelés csökkenéssel járó tartási és takarmányozási hibák okainak mielőbbi észlelését és feltárását szolgáló állománydiagnosztikai módszereket, valamint kidolgozza a hibák megelőzésének és felszámolásának lehetőségeit. Ezen ismeretek nélkülözhetetlen segítséget nyújtanak a szarvasmarha-, a sertés-, illetve baromfiállományokat ellátó állatorvosok munkájához. Ezek az ismeretek alapozzák meg azt, hogy a frissdiplomás állatorvosból elismert, versenyképes és anyagilag is megbecsült szaktanácsadást is végző állatorvos válhasson.

Ezek alapján a gyakorló állatorvosok jövőbeni feladata a telepi menedzsment és termelési feltételek befolyásolásával, a gazdasági szempontok figyelembevétele mellett segítséget nyújtani az állatok egészségi állapotának és termelési teljesítményének optimalizálásához. E szaktanácsadói munka több tudományterület ismeretein alapuló teljes körű telepvizsgálatot jelent, amely tervezett állomány‑egészségügyi programok alkalmazásával képes értékelni az állomány egészségi állapotát és a termelésmenedzsment hatékonyságát. A gyakorló állatorvosok együttműködve az agrármérnök szaktanácsadókkal

és más specialistákkal felelősek e program biztosításáért. Mindezeken túl, a modern állattenyésztés igényeinek kielégítése céljából el kell mozdulni a csoportos munkavégzés és a munkacsoportokon belüli specializáció irányába. Nyilvánvalónak tűnik az a reális igény is, hogy a munkacsoportokon belül az állatorvosok állatfajspecialistákká képezzék magukat, hogy a legmegfelelőbb szolgáltatást tudják biztosítani. Ez a specializáció fogja elősegíteni a menedzsment hibás szemlélete vagy döntései által okozott betegségek és a szuboptimális termelési eredmények hatékony kórhatározását. Ez a folyamatosan végzett szaktanácsadói munka legjobban az állomány-egészségügyi termelésorientáló program (ÁTP) keretén belül valósítható meg, amelyben a telepet irányító szakember, az állatorvos és a szaktanácsadó speciális ismereteik felhasználásával együttműködnek abból a célból, hogy együttesen kedvezően tudják befolyásolni a termelési eredményeket, a termelés hatékonyságát és az állatok egészségi állapotát.

A tanszéken folyó oktató- és kutatómunka a szarvasmarha-, a sertés- és a baromfiállomány-egészségügy területére terjed ki; legfontosabb összefüggéseit a szarvasmarhaállomány-egészségügy rövid összefoglalásával mutatjuk be.

Szarvasmarha-állományegészségügy

Hazánk szarvasmarha-tenyésztésében az elmúlt közel négy évtizedben számottevő fejlődés következett be, amely során létrejött a tehénállomány tej- és húshasznosítás szerinti

szakosodása. A termelésellenőrzött állomány standard laktációs tejtermelése 9000 liter, ami nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő eredmény.

A tejtermelés döntően nagy létszámú telepeken történik. Országos adatok szerint az egy telepre jutó átlagos tehénlétszám háromszáz. Jelenleg tizenhét olyan telep van, ahol a tehénlétszám meghaladja az ezret. A tehénállomány 75 százaléka háromszáz férőhelyesnél nagyobb telepen termel. Általános a kötetlen tartásmód, fejőházi fejés és a komplett takarmánykeverékek etetése.

A teljes szarvasmarha-állományon belül mintegy 20% a kettőshasznú magyar tarka fajta, és 5% a különféle húshasznosítású fajták aránya.

A korszerű tejhasznosítású szarvasmarha-állományokat a világon szinte mindenhol, így hazánkban is, az USA-Kanadai holstein-fríz importjával, illetve a nemesítésbe való bevonásával alakították ki. A genetikai képesség növekedésével arányosan nőtt az állatok biológiai igénye a termelés környezeti feltételeivel – így a takarmányminőséggel, a takarmányozással és a tartástechnológiával szemben. Ennek megfelelően a hangsúlyt a biológiai alapokon nyugvó takarmányozásra, tartásra és az összetett okú, állományszinten nagy gyakorisággal jelentkező betegségek megelőzésére kell fordítani, tehát a tartás–takarmányozás–egészségi állapot–jövedelem szemléletű termelésirányításra, állományszemlélettel is bíró klinikai és produkciószemléletű állatorvosi ellátásra van szükség a szarvasmarha‑állományok, különösen a tejhasznú tehenészetek állategészségügyi ellátásában és termelési menedzsmentjében.

Az ily módon végzett állategészségügyi szaktanácsadó munka komplex, integrált állatorvosi és állattenyésztői tevékenység, amely rendszeres, tervezett telepszemlével valósul meg, és munkaterve a telepi munkafolyamatok megismerésén alapul. Célja az állomány egészségének megőrzése és az állatok genetikai képessége maximális kihasználásának elősegítése annak az elvnek az alapján, hogy tartósan gazdaságosan termelni csak egészséges állat képes, és az az állat tekinthető egészségesnek, amelyik az adott termelési feltételek mellett genetikai képességét megközelítően termel.

Az állomány-egészségügyi termelésorientáló program részleteiben a következő célok megvalósításának elősegítésére irányul:

• az állomány egészségi állapotának megőrzése, a betegségek és szaporodási zavarok kialakulásának megelőzése;

• az állomány termelőképességének optimalizálása;

• a termelési folyamatok helyes szervezésével az állatok komfortérzetének javítása, a telepek környezetszennyező hatásainak csökkentése és tartósan nagy életteljesítményű állomány kialakítása;

• jó minőségű és biztonságos tej- és hústermékek előállítása termelőhelyi feltételeinek biztosítása és végül

• a tehenészet jövedelemtermelésének javítása.

Az állatorvosnak az állomány-egészségügyi termelésorientáló program adott munkafolyamatá-ban való részvételét a szaporodásbiológiai me-nedzsment információáramlásának bemutatásával az 1. ábra illusztrálja.

A négy rutinfolyamatról, úgymint az ivarzás-megfigyelésről, a termékenyítésről, a szaporodásbiológiai vizsgálatról és a borjazásról kell adatokat gyűjteni. Az állatorvos feladata ebben a folyamatban a szaporodásbiológiai vizsgálat adatainak szolgáltatása. A középtávú (egy évre, illetve néhány hónapra szóló) tervezés biztosítja a szaporodásbiológiai átfogó tervet, azaz a szükséges tehén- és üszőelléseket bizonyos időn belül, a várható két ellés közötti időszakot stb. (Rafai et al., 2003). Itt nem láthatók a szükséges kapcsolatok a szaporodásbiológiai taktikatervezés és egyéb megvalósítási menedzsmentfunkciókból származó információk között, például a tenyészüsző-előállításnak tartástechnológiai, takarmánytermesztési konzekvenciái is lesznek, és az idős tehenek selejtezése is megtörténhet. Az állatorvos az adatok folyamatos gyűjtésével és elemzésével részt vesz az információáramlás folyamatában, a teljesítménymutatók, például termékenyítési index kiszámításával, valamint a teljesítmény értékelésével. Megfelelő számítógépprogram használata esetén a szaporodásbiológiai mutatók automatikusan számíthatók. Az állatorvos vizsgálatokat kezdeményez, és a gyenge teljesítmény okainak felderítését irányítja, valamint közreműködik a korrekciós műveletek megtervezésében és megvalósításában.

A szaporodásbiológiai funkción belüli információáramlást gyakran ki kell egészíteni más menedzsmentfunkciók adataival, mint amelyek az 1. ábra jobb alsó sarkában találhatók. Így például az esetben, ha sok a sánta tehén az állományban, a szaporodásbiológiai teljesítmény csökkenése várható. Nagy tejtermelés esetén a szervizperiódus meghosszabbodására lehet számítani. Ismeretes, hogy a tehenészet menedzsmentszerkezetének valamennyi funkciója direkt vagy indirekt kapcsolatban áll egymással. Az állatorvosnak szaktanácsadáskor ezeket figyelembe kell vennie.

A szaporodásbiológia talán az egyik legjobban ismert terület a legtöbb tehenészetet ellátó állatorvos számára. A szaktanácsadó állatorvosnak nem elegendő a szaporodási zavart megállapítania, és a kezelését elvégeznie, sokkal szélesebb körben kell gondolkodnia az elváltozások kiváltó okainak megállapításához. A szaporodásbiológiai folyamatok nem értékelhetők önmagukban. A szaporodásbiológiai szaktanácsadás része kell legyen a teljes állomány-egészségügyi termelésorientáló programnak. Más, a megvalósítást szolgáló feladatok, például takarmányozás, tartástechnológia, állategészségügyi ellátás szintén jelentősen befolyásolják a szaporodási eredményeket. Mindazonáltal munkája során az állatorvosnak törekednie kell valamennyi összefüggés felderítésére, és azokat szaktanácsadáskor figyelembe kell vennie.

Közismert, hogy a takarmányozás döntő jelentőségű az állatitermék-termelés folyamatában. A termelés eredményeit több mint 50%-ban meghatározza, a termelési költségeknek pedig mintegy 50%-át teszi ki. A takarmányozási és takarmányminőségi hibák szubklinikai vagy klinikai tünetekben is megnyilvánuló anyagforgalmi betegségekben, azok következményeként jelentkező szaporodási zavarokban, magzatkárosodásban, termeléselmaradásban, kisebb mennyiségű és csökkent minőségű állati eredetű élelmiszer-alapanyag termelésében nyilvánulnak meg. Súlyosabb esetben számottevő mértékben nő az ilyen okok miatt kényszervágott és elhullott állatok száma. Az utóbbiak azáltal is tetézik a veszteségeket, hogy többnyire a legjobb termelőképességű egyedek esnek ki a tenyésztésből, ami végső soron az állomány genetikai értékének csökkenését okozhatja.

A laktációk számának alacsony átlaga a rövid hasznos élettartamot, a két ellés közti hosszú idő pedig a szaporodásbiológiai zavarokat jelzi. Mindezek hátterében sok esetben anyagforgalmi zavarok állnak.

Az anyagforgalmi betegségek gyakori előfordulása azonban nem elsősorban a nagy fajlagos tejtermeléssel, hanem a termelés nem megfelelő takarmányozási, tartási és technológiai feltételeivel hozhatók összefüggésbe.

A közepes szinten termelő tehén a biológiai igényétől való nagyobb eltéréseket is képes hosszabb ideig károsodás nélkül elviselni. Ezzel szemben, a nagy tejtermelésű, élénkebb anyagcseréjű, labilisabb neuro‑hormonális szabályozó rendszerrel bíró egyed a kisebb környezeti eltérésekre is érzékenyen, annak mértékétől függően, enyhébb vagy súlyosabb anyagforgalmi, illetve reprodukciós zavarral válaszol.

Ily módon az anyagforgalmi betegségek és a szaporodásbiológiai teljesítménycsökkenés a termelést korlátozó tényezővé válhatnak. Ezek alapján érthető, hogy gazdaságos állatitermék‑termelés, jó minőségű állati eredetű élelmiszer-előállítás csak kedvező anyagforgalmi és egészségi állapot esetén valósulhat meg.

A hazai szarvasmarha-tenyésztés helyzetének, eredményeinek és gondjainak megismerése alapján kézenfekvő, hogy számos tennivalónk akad a szarvasmarha-állományok egészségügyi helyzetének javítása, a veszteségek csökkentése területén. Közismert, hogy az állomány egészségi állapota, a termelési eredmények, és a termelés gazdaságossága között szoros az összefüggés. Ez azt jelenti, hogy tartósan gazdaságosan termelni csak egészséges állománnyal lehet. Ugyanakkor az az állomány tekinthető egészségesnek, amelyik a termelés környezeti igényeinek biztosítása esetén genetikai képességeinek megfelelően termel.

A szarvasmarhaállomány-egészségügy az összetett okú betegségek állománydiagnosztikájával, megelőzésével és megszüntetésével foglalkozó tudományterület. A szubklinikai formában jelentkező „állománybetegségek” tünetei elmosódottak. A termelési eredmények romlása vagy a szaporodási zavarok önmagukban is lehetnek – rossz kifejezéssel – „állománybetegségek”, ugyanakkor ezek azok a tünetek, amelyek hátterében leggyakrabban szubklinikai anyagforgalmi betegség található. Más esetekben a sokoldalú vizsgálatok eredményeinek elemzése vezet a diagnózis felállításához, az okok megtalálásához és megszüntetésükhöz.

E preventív állatorvosi munka rendszerbe foglalja a telepszemle során végzendő, gyakorlatban alkalmazható állománydiagnosztikai módszereket, például a szaporodási teljesítmény értékelését, a kondíciópontozást, a bélsár konzisztenciájának vizsgálatát, a takarmányadag minősítését, valamint ezek eredményeinek értékelését, abból az állomány egészségi állapotára levonható következtetéseket.

A szarvasmarhaállomány-egészségügy magában foglalja a borjúnevelés higiéniáját és állomány-egészségtani kérdéseit, az anyagforgalmi betegségeket, azoknak leggyakoribb, takarmányozási hibákban található okait, a szaporodásbiológia és a tőgyegészségügy állomány-egészségügyi vonatkozásait, a húsmarhatartás állathigiéniai és állomány-egészségügyi kérdéseit, valamint a lábvégbetegségeket, úgy, hogy a hangsúlyt a megelőzésre helyezi (Brydl, 2003). Mindebből látható, hogy az állomány-egészségügyi szemlélet teljes mértékben összhangban van az Európai Unió állategészségügyi stratégiájával, amelynek alapelve: „jobb megelőzni, mint gyógyítani”. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a gyógykezelés háttérbe szorul, sokkal inkább azt jelenti, hogy a gyógykezelés mellett a megelőzés jelentősége legalább a gyógykezelés rangjára emelkedik.
 

Kulcsszavak: állathigiénia, állomány-egészségügy, szarvasmarha, állatorvosi alkalmazott etológia, környezetdiagnosztika
 

IRODALOM

Brand, A. – Nordhuizen, J. P. T. M. – Schukken Y.H. (eds.) (1996): Herd Health and Production Management in Dairy Practice. Wageningen Pers Publ., Wageningen, The Netherlands

Brydl E. (2003): A szarvasmarhatartás higiéniája és állomány-egészségtana. In: Rafai Pál – Brydl E. – Nagy Gy. (eds.) (2003): A sertés, a szarvasmarha és a házityúktartás higiéniája és állomány-egészségtana. Agroinform, Bp.