
4. ábra • Bardet–Biedl-szindrómás gyerek
kézujj-rendellenességgel
Poligénes elhízás
Bár a monogénes vagy szindrómás obezitást okozó géneltérések súlyos
következménnyel járnak, populációs szinten kicsi az előfordulásuk.
Sokkal gyakoribb a poligénes elhízás, aminek kialakulásában a
különböző genetikai tényezők és az elhízásra hajlamosító környezet
közti kölcsönhatások is szerepet játszanak. Nagyon sok gén működik
közre a kövérség e formájának megjelenésében, de ebben meghatározott
gének meghatározott változatainak csak csekély szerepet tulajdonítunk.
A poligénes elhízás kutatása az olyan egyedi
nukleotid polimorfizmusok (SNP-k) és a bázisok ismétlődésének
(polyCA-k vagy mikroszatelitek) vizsgálatán alapul, amelyek az ún.
jelölt/kandidáns génekben, vagy azok környezetében találhatók.
Kandidáns génnek nevezzük, ami megfelel bizonyos kritériumoknak,
például könnyen mérhető jellemzőt befolyásol (testsúly), vagy
fenotípusbeli eltérést mutat genetikai módosítás következtében
(például génkiütés modellben). Általában ezek a jelölt génvariánsok in
vitro modellekből vagy állatkísérletek eredményei alapján merülnek
fel, majd esetkontroll és családi vizsgálatok során határozzák meg,
hogy összefüggésben vannak-e az elhízással. Ezen génvariációk sok
esetben jól demonstrálják, hogy milyen fontos is lehet a
polimorfizmus, ha a környezeti hatásokat akarjuk értelmezni. Szemben
az állatkísérletekkel, ahol genetikailag egyöntetű egereken tudjuk
vizsgálni a jól kontrollált környezeti hatásokat, embereknél a
genetikai és környezeti sokszínűség nehezíti az eredmények
megismétlését. Például francia populáción a morbid obezitással
kapcsoltnak találták egy gén, a GAD2, glutamin dekarboxiláz gén három
SNP-jét. Egy másik, független kísérletben, német populáción azonban
nem sikerült ezt bizonyítani, megismételni. Bár ez a példa kérdéseket
vet fel a GAD2 elhízásban betöltött szerepével kapcsolatban, ám korai
lenne teljesen figyelmen kí-vül hagyni a francia eredményt, könnyen
lehet, hogy csak populációs eltérésről van szó.
Ma már több olyan polimorfizmus ismert, amelyek
több független tanulmány szerint is kapcsolatba hozhatók az
elhízással.
A már a monogénes elhízásoknál is említett LEP- és
LEPR-gének polimorfizmusairól például leírták, hogy asszociációt
mutatnak az édes íz preferenciájával, ami további bizonyítéka lehet a
leptin-jelátvitel elhízásban betöltött szerepének, az édesség, azaz a
tipikusan magas kalóriatartalmú élelmiszerek bevitelének
szabályozásával.
Elhízással összefüggésbe hozható polimorfizmusokat
mutattak ki a cannabinoid receptor 1 (CBR1), a dopamin receptor 2
(D2R) és szerotonin receptor 2 (5-HT2) génjeiben, és mivel ezek
idegrendszeri receptorok, ez a felismerés alátámasztja az idegrendszer
fontos szerepét az obezitás kialakulásában.
Ezekkel a kandidáns génvizsgálatokkal szemben a
teljes genomszűrésen alapuló vizsgálatok hipotézismentes megközelítést
alkalmaznak, nagyszámú mintát vizsgálnak, így növelve a statisztikai
erőt. Szinte minden eddig elvégzett nagy, teljes genomszűrésen alapuló
tanulmány szerint az FTO-gén (fat mass and obesity associated)
polimorfizmusa összefüggésbe hozható az elhízással. Humán- és
állatkísérletes vizsgálatok is azt mutatják, hogy ez a gén szerepet
játszik az étvágy szabályozásában. A hajlamosító változat növeli a
táplálékbevitelt, és csökkenti a jóllakottság érzését. Érdekes
észrevétel, hogy a fizikai aktivitás befolyásolja a hajlamosító
génváltozat hatását, így kevésbé aktív egyénekben kifejezettebb a
hatás (Walleyet al., 2009).
Egy másik kutatás során hat
különböző populáción (amerikai, európai, ázsiai, afrikai, amish és
pima indián) vizsgálták, hogy milyen kromoszómaszakaszok kapcsolhatók
az elhízáshoz, mely szakaszok, polimorfizmusok hajlamosíthatnak
elhízásra. Az Y kromoszómát kivéve, minden kromoszómán találtak olyan
gént, ami elhízással összefüggő jelleggel (például testtömegindex,
csípőkerület, vérnyomás) kapcsolt, legalább az egyik vizsgált
populációban (5. ábra).
Epigenetikus hatások
Az epigenetika a genom azon öröklődő változásait vizsgálja, amelyek
nem okoznak változást a DNS-lánc nukleotidsorrendjében. Ezek közé
tartozik például a DNS-metiláció, a hisztonmetiláció és a kromatin
módosulása. Epigenetikus hatás a szindrómás elhízás esetében már
régóta ismert, csakúgy, mint a genomiális imprintig a Prader–Willi- és
Angelman-szindróma kialakulásának esetében. Mindkét, már leírt
betegség előfordul nagyon ritkán genomiális imprinting hiba miatt. Ez
azt jelenti, hogy az ivarsejtek képződésekor egyes DNS-szakaszok
másodlagos módosításokon esnek át, s emiatt eltérő lesz az anyától és
az apától származó DNS-szakasz működése. Az imprintingnek köszönhetően
az egyik szülőtől örökölt DNS-darab aktív maradhat, tehát
kifejeződhet, a másik viszont „elcsendesedhet”, elveszítheti a
funkcióját. Vagyis: ha az apai kromoszóma veszti el a funkcióját,
akkor Prader–Willi-, ha az anyai kromoszóma, akkor Angelman-szindróma
alakul ki. Vannak már adatok arra is, hogy szülői eredetű hatások a
poligénes elhízás kialakulásához is hozzájárulnak. De egyelőre nagyon
nehéz megkülönböztetni a tisztán környezeti
hatásokat és az epigenetikai faktorokon keresztül kifejeződő
környezeti tényezőket. A genomszintű vizsgálatok technikai fejlődése
azonban lehetővé teszi az epigenetikai variációk vizsgálatát is, így
feltételezhetően hamarosan sokkal többet fogunk tudni az epigenetika
elhízásban betöltött szerepéről.
Az elhízás igen összetett kórállapot, amelyet számos életmódbeli
tényező idézhet elő, illetve módosíthat (6.
ábra).
Mivel az emberi faj genetikai állományában az
utóbbi néhány évtizedben jelentős változás nem történhetett, a gének
nem tehetők felelőssé az elhízás rövid idő alatt bekövetkezett,
járványszerű elterjedéséért. A fejlődés túlzott mértékű
energiabevitellel és fizikai inaktivitással járó, elhízásra
hajlamosító életmódhoz vezetett. A táplálékfelesleg evésre csábít, sok
embernek nehezére esik betartani a fogyókúra előírásait, tartósan
megváltoztatni étkezési szokásait. Még ha fontos is a genetikai
állomány, az elhízás kialakulásában az életkörülményeknek van
elsődleges szerepük (Holzapfel – Hauner, 2009). Mára azonban az is
teljesen egyértelmű, hogy a genetika nagyban befolyásolja ezeket a
folyamatokat, ami miatt az ugyanolyan „obezogén”, hízásra hajlamosító
környezetben nagyon nagy egyedi különbségek vannak az elhízás
kialakulásában. A genetikai háttér megismerése tehát közelebb vihet
minket az elhízás kezeléséhez és a társuló betegségek kialakulásának
megakadályozásához.
Kulcsszavak: obezitás, öröklődés, monogénes elhízás, szindrómás
elhízás, poligénes elhízás, epigenetika
IRODALOM
Farooqi, Sadaf – O’Rahilly, Steve (2006):
Genetics of Obesity in Humans. Endocrine Reviews. 27, 710–718.
WEBCÍM >
Ichihara, Sahoko – Yamada, Yoshiji (2008):
Genetic Factors for Human Obesity. Cellular and Molecular Life
Sciences. 65, 7–8, 1086–1098.
Holzapfel, Christina – Hauner, Hans
(2009): Weight Reduction in Obese Subjects–What Role Do Genes Play?
Deutsche Medizinische Wochenschrift. 134, 644–649.
Mutch, David M. – Clément, Karine (2006):
Unraveling the Genetics of Human Obesity. PLOS Genetics. 2, 12, e188.
WEBCÍM >
Walley, Andrew J. – Asher, J. E. – Froguel
P. (2009): The Genetic Contribution to Non-syndromic Human Obesity.
Nature Reviews Genetics. 10, 431–442.
|