Turkológus, nyelvész; az MTA tagja (levelező 1893). A párizsi Société Asiatique (külső 1889), a Deutsche Morgenländische Gesellschaft (1899), az isztambuli tudós társaság tagja, a helsinki Finnugor Társaság levelező tagja, a nemzetközi Közép- és Kelet-Ázsiai Társaság alelnöke, 1890-től a budapesti egyetem török filológia tanszék magántanára, 1890-től a keleti kereskedelmi akadémia tanára, majd 1919 és 1922 között igazgatója. Ugor és török−tatár nyelvészettel foglalkozott. 1885-től tanulmányutakat tett Kis-Ázsiába, Egyiptomba, a Balkánra − így a lexikonok, de személyiségéhez, tevékenységéhez és stílusához jobban illik talán, ha így mesélünk róla:

KÚNOS IGNÁC

Hajdúsámson, 1860. szeptember 22. −

Budapest, 1945. január 12.

Hol volt, nem volt, volt egyszer egy falu, ott született egy tehetséges és tanulni vágyó fiú. Annak volt egy gépész nagybátyja, aki sokfelé megfordult a világban, s úgy találta, hogy a török nép és a török nyelv áll hozzánk legközelebb, ezért azt tanácsolta unokaöccsének, hogy ne latinul meg görögül, inkább törökül tanuljon. El is ment a fiú az egyetemre törökül tanulni. Egy nap aztán a városban jártában-keltében rátalált egy pici édességboltra. A sok finom édesség mellett a fezt viselő boltos édes beszéde is rabul ejtette. Ám azt is észrevette, hogy ez a beszéd nagyon is különbözött attól a török nyelvtől, amelyet mesterétől tanult. Szöget ütött fejébe, hogy tanulmányai során nem találkozott olyan irodalmi alkotással, amely az árustól hallott nyelven szólt volna. Kérdezősködésére a mester csak annyit mondott, hogy ezt a nyelvezetet a törökök „durvának” tekintik, és ezért csakis az arab és perzsa szavakban bővelkedő irodalmi nyelven írnak. Miután azonban tanítványa kitartott amellett, hogy az egyszerű emberek is megfogalmazzák érzéseiket, tehát kell lennie népköltésnek is, a mester elküldte őt szerencsét próbálni…

Így szállt fel a pesti kikötőben Vámbéry Ármin buzdítására egy Törökországba induló hajóra Kúnos Ignác, és már a hajó első állomásán, az ada-kalei kikötőben török dal ütötte meg a fülét, tehát a gyűjtés azonnal megkezdődött…

Senki sem próféta a saját hazájában − s ha Törökországgal hasonlítjuk össze, igaz ez a mondás Kúnos Ignácra is. A törökök ugyanis népköltésük felfedezőjét tisztelik benne, hiszen neki köszönhetik a népdalaik, a négysoros mani-k, a Naszreddin Hodzsa-anekdoták, az árnyjáték karagöz- és a népi ortaoyunu-előadások szövegeinek első lejegyzéseit és kiadásait − nemcsak törökül, de magyarul, majd más európai nyelveken is −, valamint ő nyitotta meg a „boszporuszi tündérvilág” és „Adakálé mesekertje”, azaz a török népmesék kapuját is.

A gyűjtés azonban nem volt mindig könnyű feladat egy messziről jött férfiember számára, hiszen a mesével akkoriban leginkább nők és gyermekek múlatják az időt a parázsló tandır-t körülülve. Kúnosnak azonban szerencséje van: egy ramazán hónapi csillagfényes éjszakán a magyar apától született Nigâr Hanım isztambuli házában vendégeskedik. (Az első jelentős török költőnő (1862−1918), akinek édesapja a magyar szabadságharc menekültjéből, Farkas Adolfból Macar Osman Paşa, azaz magyar Osman pasa néven lett az isztambuli katonai akadémia ismert tanára.) Az ő kedvéért mond el Nigâr Hanım édesanyja egy mesét, majd rögtön utána hallhat egy másikat is a vendégek közül egy muzsikustól. Később „egy idős földije, az 1848/49-es szabadságharc menekültje, Szilágyi Efendi Hüsnü nevű írnoka értesülvén Kúnos érdeklődéséről, felajánlja, hogy anyjával és nővérével, akik sok régi mesét ismernek, és nagyon szépen is mondják őket, leírat néhányat…

„1885-ben rövid időt töltött a bulgáriai törökök között, majd Anatóliába utazott. Maga sem gondolta volna, hogy ez a kutatóútja öt évig fog tartani. […] Törökországi tartózkodása idején Kúnosnak több tanulmánya jelent meg, többek között azok a népdalgyűjtemények, amelyek folklórkutatásának alapjait képezik. Hazatérése után egymás után sorjázó művei is ékes bizonyítékai annak, hogy törökországi éveit egy igazi tudós szorgalmával és lelkesedésével végzett munkájával töltötte. Úti jegyzeteiben eleven képet festett Anatólia népének életéről. Munkássága a népköltés minden területét felölelte. […] Az összegyűjtött népköltési anyagot nemcsak a tudományos világ, hanem a széles olvasóközönség számára is hozzáférhetővé tette. Jelentős számú kiadványban testet öltő munkásságát igen nagy elismerés övezte, rövid idő múltán külföldön is az ő tollából jelent meg a legtöbb török népköltési anyag. Az európai turkológia központjai már Kúnos törökországi kutatóútjával egyidejűleg figyelemmel kísérték munkáját. […] Radloff Proben-je¹ különlegesen fontos helyet foglal el Kúnos munkái között, tudniillik az anatóliai és ruméliai török nyelvjárások és népköltési alkotások bemutatásával ő is részt vett ebben a hatalmas sorozatban. Nem kevésbé fontosak Leidenben és Lipcsében megjelent német nyelvű munkái. Helytálló a turkológus és folklorista Georg Jacob megállapítása, miszerint Kúnos vetette meg a török folklórkutatások alapjait. […] Amikor Kúnos 1925−26-ban a török kormány meghívására Isztambulban és Ankarában előadásokat tartott, több műve megjelent törökül is. […]” − írja Prof. Dr. Tuncer Gülensoy, aki ezeknek a már 1925-ben, még arab írással Türk Halk Edebiyatı címmel kiadott előadásoknak újabb, latin betűs kiadásait sajtó alá rendezte.²

Kúnos nemcsak felfedezője és ismertetője, de bizonyos tekintetben megmentője is a török népköltés kincseinek, és nemcsak azért, mert az ada-kalei gyűjtés után nem sokkal az al-dunai szabályozás következtében örökre ellepte a víz e töröklakta szigetecskét, hanem azért is, mert az ország igazodása a nyugati kultúrához meg a technikai fejlődés lassú halálra ítéli a népi kultúrát. A karagöz- és ortaoyunu előadásokat már az ő első útja idején is csak bizonyos helyeken és adott alkalmakkor lehetett látni, így az ada-kalei népdalokat és népmeséket, valamint e népi játékok jó néhány szövegét éppen az ő lejegyzése mentette meg az utókor számára.

Több mint egy évszázaddal korábbi török világba vezetnek gyűjtései, mégis azt tapasztaljuk, hogy a tér- és időbeli távolság ellenére ismerős közegbe érkezünk. Ahogyan Bartók Béla 1936-os törökországi gyűjtőútja során felfedezte a magyar és a török népzene rokon vonásait, úgy ismerhetünk rá a Kúnos-gyűjtötte népdalokban és népmesékben a magyar népköltésből ismerős elemekre. A karagöz és az ortaoyunu figuráinak jellegzetes párbeszédeiben ugyanaz a humor forrása, mint Hacsek és Sajó jeleneteiben. Az 1886 nyarán lejegyzett Naszreddin Hodzsa-anekdoták között is sok olyan akad, amely közel áll a mi adomáink szelleméhez. A gyűjtés anyaga 1899-ben a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában jelent meg először; sőt a vidám történeteket Kúnos csengő-bongó rímekkel versbe szedve is átnyújtotta az olvasóknak, megcsillantva humorát is, amelyről joggal írja „a nyelvészet, az irodalom, a filológia határvidékein” tevékenykedő unoka, Kúnos László:

„Valóban, ha a gazdag hagyatékban, túl a tudomány köteles részén, van valami, ami nemcsak a család tagjainak, az unokáknak és dédunokáknak, hanem minden olvasónak az élmény és az öröm állandó forrása lehet, akkor az nem más, mint a mindent átitató, bölcs és szelíd humor. Az a humor, ami több, mint tréfa. Az a humor, ami világszemlélet, a megismerés, a megértés, az ellenállás, az elviselés és a megbocsátás eszköze. És a bizalomé és az életszereteté, ami Kúnos Ignácot halála napjáig elkísérte. Mert arkhimédeszi halált halt: a köreit rajzolgatta, meséket írt szinte élete utolsó percéig, amikor Budapest ostroma közben már bombák hullottak körülötte. Meséket írt, őrizte a múlt emlékeit. Est meminisse voluptas — ez volt a jelmondata. Emlékezni gyönyörűség. Immár őt magát is az emlékezet őrzi.”
 

Kulcsszavak: Kúnos Ignác, török népköltés, folklór, török–magyar kapcsolatok
 

LÁBJEGYZETEK

1 Wilhelm Radloff: Proben der Volksliteratur der türkischen Stämme. 1866 és 1907 között jelent meg I−X. vaskos kötetben. <

2 A mű Ender Arat, a Török Köztársaság akkori nagykövete támogatásának köszönhetően jelenhetett meg 1999-ben magyarul: A török népköltés. Kúnos Ignác török nyelven tartott egyetemi előadásai (1925−26). (fordította Tasnádi Edit) Terebess Kiadó, Budapest <