Az angliai Derby katedrálisának délkeleti sarkában áll a családalapító Elisabeth Hardwick (†1608), Shrewsbury grófnőjéek (Sir William Cavendish harmadik feleségének) csodaszép síremléke. Jonathan Powers, a helyi egyetem emeritus filozófiaprofesszora 2010. február 24-én, pontosan Henry Cavendish halálának 200. évfordulóján itt tartott másfél órás megemlékezést 187 vetített képpel. A mintegy száznyolcvan hallgató közt ott voltak a főúri utódok, városi, megyei előkelőségek. A síremlék melletti falon a leszármazottak nevét megörökítő 18. és 19. századi bronz feliratok láthatók. Köztük szerényen húzódik meg a síremlék mögötti Devonshire-i kripta 28. koporsójáról az 1970-es években kihozott tábla: „HENRY CAVENDISH, Lord Charles Cavendish (harmadik fia Devonshire második hercegének) idősebb fia. A Royal Society, a Londoni Történeti Társaság tagja. A British Museum gondnoka, az Institut de Paris első osztályának kültagja. Született 1731. október 10-én. Meghalt 1810. február 24-én.”

Henry Cavendish édesanyja, Anne Grey, Henrik kenti herceg negyedik leánya beteges volt. Házasságkötésük után férjével Nizzába utazott, hogy ott születhessen meg gyermekük. A neves nizzaiak közt számon tartják Cavendisht, azonban semmi közelebbit nem sikerült a születés helyéről és az erre utaló bárminemű emlékállításról találnunk.

Nizzából hamarosan visszaköltöztek angliai birtokukra, a hertfordshire-i Putteridge-be, amely félúton volt London és Cambridge között. Az édesapa felismerte Henry pszichiátriai problémáit, beteges félénkségét és szégyenlősségét, ezért – egészséges öccsével együtt − magántanárokkal otthon taníttatta. Henry tizenegy éves korában kezdte meg tanulmányait a felső osztályok gyermekeinek kedvelt magániskolájában, a Dr. Newcome Akadémián, Hackney-ben, két mérföldnyire Londontól északra. Tizennyolc éves korában, 1749. december 18-án a Cambridge-i Egyetem legrégebbi és legkisebb kollégiuma, a Peterhouse College felvételi anyakönyvébe nemes emberként írták be: „Honorabilis Henricus Cavendish, viri Honorissimi Domini Caroli Cavendish Filius natu maximus…” Cavendish egész életében nem szerzett rangokat. Az Angol Tudományos Akadémia, a Royal Society folyóiratában, a Philosophical Transactions-ben (a továbbiakban Phil. Trans.) tiszteletből eleinte a neve elé tették a Hon. szócskát, később a neve után az Esq. rövidítést, az ’Úr’ elegáns angol elnevezését. A Peterhouse-t a Senatus előtti záróvizsga letétele nélkül hagyta el 1753. február 23-án. Ez akkoriban általános volt a második legmagasabb kollégiumi díjat fizetők, a Fellow Commoner diákok közt. A College egykori eminens hallgatóinak felsorolásánál szerepel Cavendish, ám – egy olajfestménytől eltekintve (Schaffer, 2004) − az emlékállításnak semmilyen más nyomára nem bukkantunk. Pedig kutatási eredményeinek széles köre és méréseinek pontossága alapján a 18. század második felében ő volt a legjelentősebb angol természettudós. Megérdemelne egy ugyanolyan egészalakos szép márványszobrot, mint amilyet az egykori diák tiszteletére a cambridge-i Trinity College kápolnájában Isaac Newton kapott. Mintaként szolgálhatna az egyetlen róla készült műalkotás, egy vízfestmény, amelyet a British Museum grafikai osztályán őriznek (1. kép). A finom ceruzarajz a kor portréstílusának megfelelően tustintás árnyalású, egyedül az arcon van egy kicsi szín. A képet a test felső részéről titokban készítette William Alexander festőművész, miközben Cavendish klubjában ebédelt. A többi emlékezetből készült.

1. kép • Henry Cavendish

Cavendish édesanyjának korai halála után apja, Charles feladta a vidéki birtokot, és 1738-ban Londonba költözött. Henry cambridge-i tanulmányai befejeztével édesapja westminsteri házát foglalta el, és ott élt az ő haláláig, 1783-ig. Egészen pontosan a Blenheim (ma Ramillies) Street sarkán álló, Great Marlborough 13. számú ház két különálló ingatlan volt, Henry a Blenhem utcára néző részben lakott. Ez a ház arról nevezetes, hogy 1766-ban Henry Cavendish itt fedezte fel a hidrogént, és itt végezte elektromos kísérleteit. Az eredeti ház már nem áll, azonban a kémiai elemek felfedezéseinek színhelyeit és a felfedezők életét nagy körültekintéssel és alapossággal kutató két texasi egyetemi tanár, James és Virginia Marshall a British Museumban talált régi térképet és egy rajzot is az épületegyüttes hátsó részéről (2. kép). Rendkívül hálás vagyok nekik, amiért megküldtek minden Cavendishre vonatkozó anyagot készülő CD-jükről.¹ Minden, Cavendish későbbi lakhelyeire vonatkozó információ tőlük származik.

2. kép • A ház, amelyben Cavendish felfedezte

a hidrogént és végezte elektromos kísérleteit.

Blaise Pascalhoz, a kimagasló francia kísérleti fizikushoz hasonlóan Cavendishnek sem volt soha életében kenyérkereső foglalkozása. Úri kedvtelésből a természetet vizsgálta. Először édesapjával közösen, majd önállóan. Henry sokoldalú érdeklődését és szakmai tudásának nagy részét édesapjának köszönheti. Sir Charles Cavendish tehetséges kísérleti fizikus volt; a hőjelenségekkel, az elektromossággal és a földmágnességgel foglalkozott. Kísérletező ügyességét Benjamin Franklin is elismerte egy 1762-ben írt levelében. A Royal Society már Newton halálának évében, 1727-ben tagjává választotta az akkor huszonhárom éves Charlest. Tagsága harmincadik évében saját tervezésű, önregisztráló hőmérőjéért megkapta a Királyi Társaság legmagasabb kitüntetését, a Copley-érmet. Tudjuk, hogy a hőmérőt Henry újrakalibrálta 1779-ben; jelenleg Londonban a Royal Institution tulajdonában van. Charles Cavendish néhány évvel halála előtt hatalmas vagyont örökölt Elizabeth Cavendishtől (1701− 1779). Charles halálával ez is Henryre szállt, őt azonban a pénz nem érdekelte. Csupán annyit tett, hogy 1782 és 1785 között házat bérelt Hampsteadben, a Church Road 34-ben, ez a ház ma is áll. 1785-ben pedig egy kastélyba költözött Londontól délre, a Clapham Commonba, s itt élt haláláig. Ezenkívül fenntartott még egy lakást Londonban, a Bloomsburyben, a British Museum közelében, a Montague Place és a Grower Street sarkán, a Bedford Square 11-ben. Itt tartotta hatalmas könyvtárát és néhány műszerét. Ez a ház is megvan még, rajta díszes öntöttvas tábla hirdeti: „Itt élt nemes Henry Cavendish természetfilozófus. Született 1731. Meghalt 1810.” Ezenkívül nem találtunk Londonban Cavendishhez kapcsolódó, a nevezetes helyeket manapság jelölő „kék táblát” vagy valamilyen más emlékhelyet, szobrot.

Örömünkre szolgál viszont, hogy Than Károly (1834−1908), jeles kémikusunk, az MTA rendes tagja, a fiatal Eötvös Loránd támogatója a Trefort-kerti Vegytani Intézet tervezésekor már gondolt az emlékállításra, és az épület csodaszép előcsarnokának falára világhírű kémikusokról kerek terrakotta reliefeket rendelt E. March-tól 1870-ben. Ott látható ma is a Cavendisht ábrázoló domborműve többek közt John Dalton, Joseph Priestley, Jöns Jacob Berzelius, Carl Wilhelm Scheele, Antoine Laurent Lavoisier, Robert Wilhelm Bunsen, Humphry Davy és Justus von Liebig társaságában.

A különc tudós

Cavendishnek nem voltak társadalmi kapcsolatai. Rendszeresen eljárt a Royal Society klub heti ebédjeire a Crown and Anchor tavernába, illetve az akadémiai ülésekre, de csak szakmai kérdésekről beszélgetett. Vállalt funkciókat, részt vett bizottságok munkájában, de ezek mindig tudományos érdeklődéséhez kapcsolódtak. Kirándulásai nem pihenést, hanem kutatási célokat szolgáltak. Két tudóstársával került szorosabb kapcsolatba. Az egyik Sir Charles Blagden (1748−1820) a Royal Society titkára, aki évi 500 fontért az asszisztense volt. A másik John Michell (1724−1793) tiszteletes, az oldatok fagyására vonatkozó törvényéről ismert matematikus és geológus professzor, a Cavendish méréseihez használt torziós inga alkotója. Ő jósolta meg először a fekete lyukak létét is.

Cavendish igazi érdemeit csak jóval halála után ismerte fel a világ. Nagyon keveset publikált. Ennek nem az volt az oka, hogy nagyfokú igényessége miatt még csiszolni akarta kéziratait, hisz azok értékesek, hibátlanok, nyomdakészek voltak. Előfordult, hogy vitába keveredett megjelent írása miatt, s ez nagyon bántotta. Kerülte az összeütközést, a vitát, és különben sem érdekelte a hírnév.

Nem érdekelték a nők, nem érdekelte a pénz, sem a hírnév, a politika, a szépirodalom, a képzőművészet vagy a zene. Ez nem egy normális állapot. Életrajzírója, George Wilson, a tehetséges fiziológus és kémikus 1851-ben a Cavendish Társaság kiadásában megjelent könyvében így jellemezte őt: „…nem szeretett, nem gyűlölt, nem reménykedett, nem félt, nem járt templomba, mint mások. Elhatárolta magát a többi embertől és magától az Istentől is. Természetében nem volt semmi lelkes vagy hősi.” Ez az érzelemmentesség hasznos is lehet a tudományos kutatásban, hisz így az érzelmek nem befolyásolják negatív irányban az ítélőképességet. Valóban ekképp folytatta a jellemzést Wilson: „intellektuális fej a gondolkodáshoz, két csodálatos éles szem a megfigyeléshez és két nagyon ügyes kéz a kísérletezéshez vagy a feljegyzéshez.” Ezen jellemzés alapján Oliver Sachs New York-i neurológus többek közt azt állapította meg, hogy Cavendish agya számológép, kezei manipulátorok, melyek sosem reszketnek az érzelemtől, és szíve csupán anatómiai szerv, amely arra jó, hogy fenntartsa a vérkeringést. Ugyanakkor rendkívüli intuitív erő, nagy leleményesség és komoly matematikai képesség jellemezte. Ezek alapján feltételezi, hogy Cavendish esetében az Asperger-szindróma egy korai esetével állunk szemben, annyira jól illenek a „tünetek” ebbe a kórképbe.

Cavendish kémiai felfedezései

A reneszánsz majd a barokk kor tudósai rendkívül sokoldalúak voltak, de kémiával nem foglalkoztak. Nem voltak meg az analizáláshoz szükségeses mérőeszközök. Maga Newton is, bár szégyellte, csupán az alkímiát űzte. Az alkimisták elemeket akartak átalakítani anélkül, hogy tudták volna, hogy mik is az elemek.

A görögök úgy gondolták, hogy a világot alkotó négy őselem a víz, a tűz, a levegő és a föld. Cavendish ezek közül kettőről, a vízről és a levegőről bebizonyította, hogy azok összetett képződmények, sőt kis túlzással azt mondhatjuk, hogy még a tűz lényegéről is fontos megállapítást tett. Georg Stahl (1660−1734) német kémikus vezette be a flogiszton misztikus fogalmát. Ő maga azt a tűz lángjával azonosította, mások a kémiai reakcióban keletkezett hőre gondoltak. Cavendish is a flogiszton híve volt. Ő azonban azt állította, hogy ha a flogiszton egyáltalán létezik, akkor az maga a gyúlékony levegő, azaz a hidrogén. Jóllehet már 1760. május 1-jén akadémiai tag lett, a gázok vizsgálatáról szóló első nagy művét csak 1766-ban olvasta fel, május 29-én, majd november 6-án és 13-án (Three Papers Containing Experiments on Factitious Air, Phil. Trans. 1766. 56, 141–184,) Az első rész a gyúlékony levegővel végzett kísérletekről szólt. Cinket, vasat és ónt oldott hígított kénsavban, sósavban és salétromsavban. Úgy gondolta, hogy a hidrogén az oldott fémekből válik ki. Gondos mérésekkel meghatározta, hogy a hidrogén 8760-szor könnyebb a víznél és tizenegyszer könnyebb, mint a közönséges levegő. A mai pontos érték 14,4. Nem elmarasztalni kell Cavendisht a mérési hibáért, hanem dicsérni azért, hogy egyáltalán közölt mérési eredményt. Módszere nem is tett lehetővé pontosabb mérést. Tanulmányának második és harmadik része a szén-dioxid vizsgálatával foglalkozik. A „megkötött” levegőnek nevezett szén-dioxidot alkáli anyagok oldásával, illetve erjedő, rothadó anyagokból nyerte. A negyedik, publikálatlan rész fák és állatok desztillálásakor keletkező gyúlékony levegőről szól. Feltehetően hidrogén, metán és szén-monoxid keverékét kapta. Megállapította, hogy a desztillálással nyert gyúlékony levegő különbözik a fémek savakban történő oldásakor kapott gáztól.

Sok mindennel foglalkozott még, mi most csak néhány jelentős eredményéről szólunk. Nagyon pontosan meghatározta a levegő összetételét, nemcsak a föld felszínén, hanem légballonosokkal hozatott mintákat különböző magasságokból. Meghatározta a salétromsav kémiai összetételét. Kísérletei közben megállapította, hogy a levegőben a nitrogénen és az oxigénen kívül olyan gáznak is kell lennie igen kis mennyiségben, amely nem lép kémiai reakcióba. Kis túlzással azt szokták mondani, hogy Lord Rayleigh (John William Strutt) és William Ramsay előtt száz évvel felfedezte az argont, illetve a nemesgázokat.

Hőtani kérdésekkel is foglalkozott: a kémiai reakcióhő, a fajhő, a latens hő mind-mind érdeklődési körébe tartozott. Angliában ő fagyasztott meg először higanyt, hó és hígított salétromsav segítségével. A hőátadás folyamatát atomi szinten értelmezte.

Joseph Priestleyvel ellentétben Cavendish nem törődött eszközeinek külalakjával, s minden kísérletéhez új összeállítást használt (3. kép). Nem az eredeti, 1766-os, Copley-éremmel jutalmazott írásból, hanem az arra való hivatkozásból (Greenberg, 2007) vettük a kísérleti összeállításait bemutató képet.

Két kortárs kémikus, Joseph Black (1728− 1799) és Joseph Priestley (1733−1804) munkáinak hatására Cavendish 1778-ban tért vissza a gázok kémiájához, és 1786-ig ezzel foglalkozott. A korabeli kísérleti eredmények azt mutatták, hogy hidrogénnek levegőben történő „elégetésekor” a végtermékek össztömege kevesebb, mint a kiindulási anyagoké. 1871-ben Cavendish üveghengerben „égette el” a hidrogént, s az edény falán keletkező vékony, folyékony lecsapódási réteg tömegét is pontosan megmérte, ezzel helyreállt az egyensúly. Kimérte, hogy az elektromos szikrával történő robbantáskor (így történt az „elégetés”) az összes gyúlékony levegő és a közönséges levegő egyötöde alakul nedvességgé. Gondos vizsgálatokkal kimutatta, hogy az üveghenger falán keletkezett folyadék tiszta víz! (4. kép) Az oxigén az ő fogalomrendszerében a flogisztonjától megfosztott víz, tehát a víz oxigénből és hidrogénből összetett anyag. Cavendish eredményeit szóban közölte kollégáival, ám az Experiments on Air című munkáját csak 1784. január 15-én olvasta fel akadémiai ülésen (Phil. Trans. 1784, 74, 119–169.), ezért sok kutató, köztük Lavoisier is azt állította, hogy ő állapította meg a víz összetételét. A víz elektrolízissel történő felbontása csak a Volta-oszlop, az elektromos telep 1800-as felfedezése után vált lehetővé.

4. kép • Üveg és fém eudiométer, amelyekkel Cavendish felfedezte a víz összetételét

A hidrogén felrobbantására szolgáló, ún. eudiométer bronz változatát Sir Humphry Davy ajándékozta a Royal Institute-nak, feltehetően először ezzel kísérletezett Cavendish. Ami csaknem bizonyosan az ő készüléke volt, és a tanulmányában leír, az üvegből készült, és jelenleg a Manchesteri Egyetem Kémiai Tanszékén található.

Frederick Seitz (2004) így fogalmaz: „Cavendish nyitotta ki azt a kaput, amelyen át Lavoisier ellovagolhatott »a modern kémia atyja« címhez.” Justus von Liebig (1803−1873) szerint „Lavoisier a tudomány testébe új lelket öntött, azonban ez a test (elsősorban Cavendish munkássága alapján) már létezett.”

Cavendish fizikai eredményei

Cavendish két kémiai kutatási periódusa közt elektromossággal foglalkozott. Ha minden elért eredményét publikálta volna, akkor a diákok ma nem Ohm-törvényről, Coulomb törvényéről tanulnának, nem Faraday nevéhez kötnék a fajlagos dielektromos állandó fogalmát, sőt, még tovább menve nem Hermann Ludwig von Helmholtz, James Prescott Joule és Robert Mayer lennének az energiamegmaradás törvényének felfedezői. Minderről azonban csak 1879-ben szerezhetett tudomást a világ. A kísérleti fizika első Cavendish-professzora, az 1874-ben megnyílt cambridge-i Cavendish Laboratórium első igazgatója, James Clerk Maxwell (1831−1879) kötelességének érezte, hogy feldolgozza nagy elődjének munkásságát. Kiadta a W. Snow Harris és William Thomson (Lord Kelvin) közvetítésével hozzá eljutott kéziratokat. Ráadásul Maxwell modern eszközökkel megismételte Cavendish méréseit. Azt mondják, nincs arra még egy példa, hogy valaki ilyen alapossággal foglalkozott volna elődje munkásságával.

Cambridge-ben a Cavendish Laboratóriumot tehát nem Henry alapította. Ő azt vallotta, hogy vagyonát őseitől kapta, így azt a rokonaira hagyja. A Cambridge-i Egyetem kancellárja 1861-től Devonshire hetedik hercege, William Cavendish (1808−1891), Henry nagyapjának közvetlen leszármazottja volt. Ő úgy érezte, hogy a hatalmas vagyonból méltó emléket kell állítani a család legnevezetesebb tudós tagjának. Felajánlott 6300 fontot fizikai laboratórium létesítésére.

Henry Cavendish húsznál kevesebb publikációja közül elméleti munka csak egy van: An Attempt to Explain Some of the Principal Phaenomena of Electricity by Means of an Elastic Fluid (Phil. Trans. 1771. 61, 584–677.). Ebben, és még inkább azt ezt megelőző, Thoughts Concerning Electricity című kéziratában kifejti, hogy az elektromosságot a test részecskéi között rugalmas folyadéknak kell tekintenünk. Ez, mint atmoszféra, még a testen kívül is megtalálható, hatása pedig a testektől igen távol is kimutatható. Világos „potenciál” fogalma volt, bár ő az ekvipotenciális felületeket azonos „sűrítettségűnek” nevezte.

Kéziratban maradt az a mérési eredménye is, amely egy gömb és egy vele azonos potenciálra hozott sík körlap töltése, illetve kapacitása közt fennálló arányra vonatkozik. A mért hányados 1,57, a pontos elméleti érték π/2 = 1,571…

Az elektromos töltések közt fennálló, a távolság négyzetével fordítottan arányos erőről szóló törvényt, a Coulomb-törvényként ismert összefüggést Priestley elméleti úton megkapta 1767-ben. Ő abból a kísérleti tényből indult ki, hogy egyrészt a töltések a vezető felületén helyezkednek el, másrészt üreges vezető belsejében nem észlelhető elektromos erőhatás. A felületen elhelyezkedő töltések csak akkor rontják le egymás hatását a zárt felület belsejében, ha a köztük levő erőhatás távolságuk négyzetével fordítva arányos. Cavendish természetesen mért. Könyvszerűen összehajtható két félgömb-héjat készített kartonpapírból, s ennek belsejébe viasszal bevont üveggömböt tett (5. kép). Az egész rendszer elektromos feltöltése, majd a gömbhéjak szétválasztása után a belső gömb felületén a félgömbökön levő töltés 1/60 részénél kevesebb töltés maradt. Csodálatra méltó a mérés és a pontos fogalmazás: nem azt állítja, hogy a szorosan, egy teljes gömbbé összezárt, külső, töltött gömbhéj belsejében egyáltalán nem marad töltés. Megmondja, hogy ezt az elméleti tényt ő milyen pontosan tudta 1772 decemberében méréseivel igazolni!

5. kép • Gömbhéj belsejében levő elektromos töltés vizsgálatára szolgáló eszköz rajza

Az Ohm-törvény megsejtésekor feltöltött leydeni palackot használt feszültségforrásként, az árammérő pedig a saját teste volt. (Ne feledjük, hogy ekkor még nem alakult ki az „elektromos áram” és az „ellenállás” fogalma, s természetesen galvanométer sem létezett.) A különböző mértékben feltöltött leydeni palackokat a saját testén keresztül sütötte ki, s megállapította, hogy a feltöltés mértékével arányos az a hosszúság, ameddig fájdalmat érez karjaiban. Kontrollmérésként szolgájának, Richardnak az övével megegyező vélekedése szolgált. Ugyane módszerrel vizsgálta nagy gondossággal sóoldatok vezetőképességét a koncentráció és a hőmérséklet függvényében (6. kép). Egy yardnyi hosszúságú üveg két végébe vezetéket tett, ezek elhelyezkedésével tudta a vezető oldat hosszát változtatni. Sorba kötötte az oldatot a testével, és ha azonosan feltöltött leydeni palackok kisütésekor azonos áramütést érzett, akkor mondta az ellenállásokat azonosaknak. Fémek ellenállását is mérte. Megállapította például, hogy „a vashuzal négyszázmilliószor jobban vezet, mint a desztillált víz”.

Hosszasan foglalkozott az elektromos rája (Raja torpedo) „működésével”. Anatómiailag John Hunter írta le a torpedót. Cavendish bőrrel bevont üvegből mesterséges ráját készített. Feltöltött leydeni palack szolgáltatta a szükséges feszültséget. Laborjában Hunternek és Priestleynek is megmutatta művét, ők is „élvezhették” az áramütést. Maxwell megismételte a kísérletet, ő nedves homokba ágyazta a mesterséges ráját, s arra rálépve a talpon keresztül lehetett észlelni a hatást.

A Cavendish-kísérlet

Így ismeri a világ, ilyen elnevezéssel. Henry Cavendish volt az első, aki kézzelfogható földi tárgyak között ki tudta mutatni a kölcsönhatást, amelyet Newton fogalmazott meg mint az általános tömegvonzás törvényét. Láttuk, hogy már a Coulomb-törvény kimondásánál is segített az analógia, a távolság négyzetével fordítottan arányos erő feltételezése.

Cavendish hatvanhét éves, amikor ezeket a méréseket végzi. A cél nem a törvény igazolása, nem a tömegvonzás univerzális állandójának, az f = 6,67·10-11 m³/kg·s² értéknek a meghatározása volt. „Megmérni a csillagok tömegét!” − ez lebegett a 18. századi tudósok előtt. Ehhez először a Föld tömegét kellett meghatározni. Különös módon végső eredményként nem is a tömeg nagyságát, hanem a Föld átlagos sűrűségét számították ki. A Philosophical Transactions of the Royal Society London 1798-ban megjelent 88. kötete 469–526. oldalainak élén ez a cím áll: XXI. Experiments to determine the Density of the Earth, By Henry Cavendish, Esq. F. R. S. and A. S., azaz A Föld sűrűségének meghatározására szolgáló kísérletek.

A Cavendish-kísérlet módszere és az eredeti mérőeszköz, mint említettük, John Michelltől származik. Michell a mérés alapötletét − azt, hogy torziós ingát kell használni, és a torziómoduluszt a lengésidőből kell meghatározni − már Coulomb ilyen jellegű elektrosztatikus méréseinek publikálása előtt elmondta Cavendishnek. Mérni azonban nem tudott, mert időközben meghalt. Henry Cavendish felújította, jelentősen átalakította az eredeti ingát. Nagy-nagy körültekintéssel végezte a méréseket. Rendkívül gondosan elemezte a lehetséges hibaforrásokat. Ellenőrző mérésekkel, részletes számításokkal igazolta, hogy mely hatások hanyagolhatóak el. Becslést adott a nem mérhető és pontosan ki sem számítható hatásokra. Isobel Falconer, a cambridge-i Cavendish Laboratórium múzeumának egykori kurátora Cavendish dolgozatát a hibákról szóló értekezésnek („dissertation on errors”) tartja.

Ahogyan Tycho de Brahe csillagászati megfigyeléseinél, Cavendish méréseinél is döntő szerep jutott a nagy méreteknek. Az ezüstözött réz torziós szál közel egy méter, az inga teljes lengő karja 186 cm hosszú, a kar végeiről lelógó fonálra függesztett ólomgolyók egyenként 0,75 kg tömegűek voltak. A vonzó ólomgömbök tömege egyenként 168 kg volt. Nem találtuk nyomát annak, hogy az eredeti mérőberendezést vagy annak részeit valahol őriznék. A londoni Science Museumnak van egy modellje, amely jelenleg a Kis és Közepes Eszközök Raktárában, a Blyte House-ban van (7. kép).

7. kép • A Cavendish-féle torziós inga modellje

a londoni Science Museumban

Cavendish a hosszú lengő kar és a végeiről lelógó nagy tömegek miatt külön ezüst feszítőhuzalt is alkalmazott. Az egész ingát mahagóni dobozba zárta be. Charles Coulomb és Eötvös Loránd is a lengő kar közepére helyezett tükör közvetítésével távcsővel olvasta le a kar elfordulását. Cavendishnél nem fény, hanem maga a 93 cm hosszú félkar volt a mutató. A mahagóni doboz minkét végébe nyílást vágott, ezt üveglemezzel lezárta. A doboz belsejében a karhoz lehető legközelebbi helyen elefántcsont főskálát helyezett el, egy hüvelyket (2,54 cm) húsz egyenlő kis részre osztott. A kar végére ugyancsak elefántcsontból segédskálát tett, amelyen egy kis osztásrészt további öt egyenlő részre osztott. Így század hüvelyk, azaz 0,25 mm pontossággal tudta a kar helyzetét meghatározni. Külön szoba közepén állt Clapham Common-i kastélyában a mahagóni doboz. A falba vágott résen át, kondenzorlencsén keresztül vetődött fény a skálákra, és ugyancsak kívülről, távcsővel történt a leolvasás. A vonzó tömegek lefelé fordított, szögletes U-alakú, felül fával megerősített vasrúdon lógtak, csiga és fonal segítségével kívülről lehetett azokat „negatív”, „középső” és „pozitív” helyzetbe állítani. A főskála beosztása jobbról balra növekedett, ezért a tömegeknek a bal oldali elhelyezkedését nevezte pozitív helyzetnek. Kívülről lehetett beállítani az inga szálának s ezzel a rúdnak az alaphelyzetét. Mint említettem, az inga lengésidejéből számította ki a torziós szál csavarodási erősségét, a torziómoduluszt. A lengésidő mérését mind a tizenhét méréssorozatnál újra és újra elvégezte. Azért tette ezt, hogy az esetlegesen fellépő hibákat ezzel is csökkentse. Példaként említi, hogy ha a fatok végébe tett üveg elektrosztatikusan feltöltődik, akkor ez olyan hatású lesz, mintha a torziómodulusz változott volna meg. Ezt mérésével figyelembe tudja venni. Így már csak az a hiba marad, amelyet a feltöltött üveglapnak a golyókra gyakorolt hatása okoz. Ezt nem tudja mérni vagy számolni. A lengésidőt a nyugalmi helyzeteken történő áthaladások abszolút idejéből határozta meg. A nyugalmi helyzetek értékeit a szélső helyzetek értékeiből igen gondos számítással nyerte. Általában öt−tíz lengés együttes idejének átlagát vette. Három méréssorozatot végzett a kapott, meglevő gyengébb szállal, és közel 15 perces lengésidőket mért. Ezután erősebb szálra váltott, közel hétperces lengésidőkkel dolgozott az elkövetkező 14 méréssorozatnál. A tizenhét méréssorozatból összesen 29 sűrűségértéket számított ki. Az értékek 4,88 és 5,85 g/cm3 közé estek, az átlag 5,48 g/cm³. „A maximálistól való eltérés az utolsó 23 megfigyelésnél 0,38, azaz 1/14.” − írja. Tehát maximális hibája 7%. Az átlag az eltérések átlagától azonban csak 1%-kal tér el. Sokkal lényegesebb, hogy Cavendish sűrűségértéke és az abból meghatározható általános tömegvonzási állandó a mai eszközökkel meghatározott értéktől is csak 1%-kal tér el!

Cavendish igen jelentős kémiai eredményeket ért el, de a tömegvonzási erő gondos kimérését s ezzel a Föld sűrűségének pontos meghatározását tartják a legnagyobb érdemének. Ám ne feledjük, hogy hihetetlen gondossága kémiai kísérletei közben alakult ki.
 

Kulcsszavak: fizikatörténet, kémiatörténet, elektromosság, Föld, hidrogén, víz
 

IRODALOM

Berry, A[rthur] J[ohn] (1960): Henry Cavendish, His Life and Scientific Work, Hutchinson, London

Falconer, Isobel (1999): Henry Cavendish: The Man and the Measurement . Measurement Science and Technology, 10, 470–477.

Greenberg, Arthur (2007): From Alchemy to Chemistry in Picture and Story, Wiley, Hoboken–New Jersey

Kunfalvi Rezső (1977): Cavendish, Henry. Tudósok-történetek. Természet Világa. 2, 51.

Maxwell, James Clerk (ed.) (1879): The Electrical Researches of the Honourable Henry Cavendish, F. R. S., Cambridge

McCormmach, Russell (1971): Cavendish, Henry. In: Dictionary of Scientific Biography. Charles Scribner’s Sons, New York, 155–159.

Sachs, Oliver (2001): Henry Cavendish: An Early Case of Asperger’s syndrome? Neurology. 57, 7, 1347.

Simon Schaffer (2004): Cavendish, Henry (1731–1810). In: Oxford Dictionary of National Biography, Oxford University Press WEBCÍM >

Seitz, Frederick (2004): Henry Cavendish: Catalyst for the Chemical Revolution. Proceedings of the American Philosphical Society. 148, 151-176. http://www.google.hu/ Books + Seitz + Cavendish vagy Reprint: Seitz, Frederick (2005): Henry Cavendish: The Catalyst for the Chemical Revolution. Notes & Records of The Royal Society. 59, 2, 175–199. WEBCÍM >
 

LÁBJEGYZETEK

1 Marshall, James – Marshall, Virginia: Rediscovery of Elements. <