|
|
Bevezető gondolatok
A tanulmány szerzője mint fizikus, pályája során rövidebb-hosszabb
ideig kapcsolatba került, sőt közös kutatásokat végzett olyan
kollégákkal, akik különböző kultúrkörökből kerültek ki Japántól és
Kínától Dél-Amerikáig és Észak-Amerikától Vietnamig és Ausztráliáig,
nem kihagyva Indiát és az iszlám világot se. Ez keltette fel
érdeklődését a különböző kultúrák és a modern tudomány viszonyának
kérdését illetően, és ezért foglalkozott ezzel kissé mélyebben is az
utóbbi időben.
Kultúra, tudomány, civilizáció
Ismeretes, hogy a tudomány az egyetemes emberi kultúra része, a minket
körülvevő természeti és társadalmi valóságot tárja fel, és a benne
elfoglalt helyünket határozza meg.
Albert Einstein megfogalmazása szerint viszont „…a
vallások, a művészetek és a tudományok ugyanannak a fának az ágai.”
(kiemelés tőlem, B. D.) Valójában mind a művészetek, mind a
tudás-tudomány a valóságról szól, azt „kutatja”, azt tükrözi vissza
mindegyik a maga sajátos módszereivel, a vallás pedig magyarázatokat
kínál a legalapvetőbb kérdésekre, primitív formájában az egyes
jelenségekre is.
A kiindulópont és az alap azonban mindig a valóság,
de ennek megközelítése más és más a tudományban, a művészetben vagy a
vallásban. A nagy szobrász, Auguste Rodin szerint a művész a természet
titkait kutatja, akár egy természettudós: „A művész… lát, vagyis
mintegy szívébe helyezve kiolvassa a természet titkait.” Figyelemre
méltó azonban, hogy egy festményre vagy más művészeti alkotásra
tekintve – még a mai kultúrák keveredése idején is – szinte azonnal
meg tudjuk állapítani, hogy az például az indiai vagy a kínai
kultúrkörben jött-e létre. A tudomány, különösen a természettudomány
esetében ez nincs így, ami önmagában is mutatja a tudomány speciális
természetét.
Ám hogy mennyire nincs ellentét a művészet és a
tudomány között, arra vonatkozólag hadd idézzük Henri Poincarét, a
XIX. század végének egyik nagy fizikusát: „A tudós nem azért vizsgálja
a természetet, mert hasznos; azért kutatja, … mert gyönyörű.” A
művészet módszere a beleérzés, a fantázia, az intuíció. Ez azonban a
tudománytól sem idegen. A Nobel-díjas fizikus, Richard Feynman írja,
hogy „…a dolgok ésszerű magyarázatát az intuíció, az ösztönös megérzés
sugallja”, majd hozzáteszi: „… amely persze valójában a mindennapi
tárgyakkal elvégzett egyszerű kísérleteken alapul.” Való igaz: „A
tudomány módszere paradox. A kutató gyakran úgy gondolkozik, dolgozik,
mint egy művész, és úgy kell beszélnie, mint egy könyvelőnek:
tényekkel, ábrákkal és a gondolkodás logikus lépéseivel.” (Henry
DeWolf Smyth)
Vannak, akik nemcsak a tudomány és a művészet
között látnak szakadékot, de egyrészről a humán és a
társadalomtudományok, másrészről a természettudományok között is. Újra
és újra fellángol a vita, a „harc” a „két kultúra” hívei között, hol
az egyik, hol a másik oldalról. Megindítója „hivatalosan” C. P.
(Charles Percy) Snow volt a múlt század közepén, legutóbb pedig
ismeretesen Alan Sokal „ásta ki a csatabárdot”.
A valóság viszont az, hogy bár kétségtelenül vannak
különbségek egyrészről a humán és a társadalomtudományok, másrészről a
természettudományok között, de nagyon is megvan a közös alapjuk.
Minden tudományos megállapítás mind a humán és a
társadalomtudományokban, illetve a természettudományokban adatokon
alapul, csak az adatok természete és megszerzésük módszere különbözik
a különböző tudományszakok esetében. Mások az adatok a
történettudományokban vagy a szociológiában, és megint mások a
fizikában és a biológiában. A módszerek is mások. A történettudomány
például adatait az oklevelekből, krónikákból és a régészeti
ásatásokból szerzi, a szociológia kérdőívekkel és mélyinterjúkkal
operál, míg a természettudományokban a megfigyelés, a kísérlet és a
mérés az adatok forrása. Mi sem jellemzőbb a fentiekre, mint hogy az
Európai Unió nemrégiben a társadalomtudományi adatok számára egy
központot hozott létre.
Vannak azután, akik a tudományt úgy, ahogy van, el
akarják vetni, károsnak, veszélyesnek tartják az emberiségre nézve.
Csak egy példa: „…a tudomány az emberiséget, a humanitást fenyegető,
ijesztő hatalommá lett, melynek legyőzésében a művészeteknek
gyakorlatilag semmi szerepük nincs. Művészet és tudomány, érzelem és
ráció, élet és technika elszakadása a XX. század jellemző jegyei.”
(Marta Mierendorff és Heinrich Tost művészetszociológusok)
Tudományról szólva ilyenkor a természettudományokra
gondolnak. Valójában pedig a technikáról van szó, mert maga a tudomány
– akár társadalom, akár természettudomány – a valóság jobb, mélyebb
megismeréséhez járul hozzá. Igaza van Erwin Schrödingernek, a
kvantummechanika egyik megalapítójának, hogy a természettudomány
minden jelentős eredménye az emberiség közkincsévé, azaz
végeredményben a humán kultúra részévé válik, hiszen nemigen van ma
tanult ember a Földön, aki például ma a Földet ne forgó gömbnek
„látná”, és ne a napközéppontú rendszerben gondolkozna a bolygók
elhelyezkedésével kapcsolatban.
Az előbbiekben felmerült a technika szerepe, és
ezzel tulajdonképpen a civilizáció kérdéséhez érkezünk. Az igazság az,
hogy a kultúra és civilizáció fogalmai nemcsak a mindennapi életben,
de még a tudományban sincsenek ma tisztázva, világosan elválasztva,
pedig Rousseau már több mint két évszázaddal ezelőtt megtette. Ma
felcserélve használják ezeket a fogalmakat, különösen Amerikában.
Valójában pedig érdemes megkülönböztetni a két fogalmat.
A kultúra a valósághoz való alapvető viszonyulást
jelenti, és ebben gyökerezik, ebből forrásozik a művészet és tudomány,
a vallás, és éppen ez jelenti a különböző kultúrák vallása, művészete
és világmegismerése (tudománya) különbségét, jellegzetességüket.
Minden kultúra megteremti az adott társadalomban a
maga mindennapi kultúráját: ahogy az emberek viselkednek, ahogy élik
mindennapi életüket – ez a civilizáció. A technika tehát a civilizáció
része. A fentieket röviden úgy fejezhetjük ki, hogy a civilizáció a
„felszín”, a kultúra a „mély”.
Visszapillantás a tudomány történetére
A legősibb időkben egységben jelent meg a valóságról való tudás
felhalmozása („tudomány”), ennek a tudásnak élményszerű, szubjektív
visszatükrözése („művészet”) és magyarázata, értelmezése („vallás”).
Az őstörténet szerint az ősi barlangfestményeken például a természet
megfigyelése éppen úgy tükröződik, mint ahogy az érzelmi, szubjektív
benyomások és a vallási funkció is.
A társadalom fejlődésével az egyes társadalmakon
belül kialakultak olyan csoportok, amelyek több-kevesebb
rendszerességgel figyelték a természet jelenségeit; gondolkodtak az
emberről, az ember és a valóság kapcsolatáról. Csak utalunk itt a
babiloniakra, a kínaiakra, az egyiptomiakra vagy az indiaiakra.
A XVI. és XVII. század fordulóján – néhány
évszázados előkészítés után – azután valami, az emberiség történetében
eladdig példátlan dolog történt: megszületett a modern
természettudomány. Werner Heisenberg, a XX. század egyik
legkiemelkedőbb tudósa így ír erről: „[a] Nyugat hasonlíthatatlan
hatalomra tett szert, amennyiben az európai kultúra egyik gondolatát,
a természeti erők tudományos feltárását és kiaknázását, s ezeknek az
erőknek tudományos módszerekkel történő szolgálatba állítását eddig
még soha nem ismert módon valóra váltotta.” Hasonló megállapítást tesz
Kaj-Hua Csao (Zhao Kai-hua), a Pekingi Egyetem tanára, vagy az indiai
származású Bhikhu Parekh is. „A tulajdonképpeni értelemben vett modern
tudomány Európában jött létre a reneszánsz után az ősi görög kultúra
alapjaira építve”. (Kaj-Hua Csao [Zhao Kai-hua]) „…a modern tudomány
teljesen a Nyugaton fejlődött ki.” (Bhikhu Parekh) De hasonlóan
nyilatkozik a bangladesh-i Szaiful Iszlam (Saiful Islam) is.
A következőkben két kérdésre kell megpróbálnunk
megfelelni. Az egyik, hogy mik is a modern tudomány megkülönböztető
jegyei, a másik, hogy miért éppen Európában „ringott a modern tudomány
bölcsője.”
Lássuk tehát mindenek előtt, hogy mennyiben más a
modern természettudomány – amely azután a tudomány egészére (annak
szemléletére és fejlődésére is kihatott) –, mint elődei, mennyiben
jelent cezurát ebben a vonatkozásban a XVI–XVII. század. Az igazság
az, hogy számos megkülönböztető jegyet fel lehet sorolni, de
kétségkívül a legfontosabb a megfigyelés, a kísérlet és a mérés, és a
rájuk épülő, kipróbált és kvantitatív elmélet döntő szerepe. Máig a
természettudományokban csak az a megállapítás fogadható el a
természetre, a természeti jelenségekre vonatkozólag, amit a fenti
módszerekkel igazolni lehet, és csak addig beszélhetünk
természettudományról, amíg végső soron az ezekkel a módszerekkel nyert
adatokra támaszkodik. A modellek, elméletek ezeknek az adatoknak az
értelmezésére, magyarázatára valók, de igazolásukat csak a fenti
módszerek szolgáltathatják. Az is igaz viszont, amit Hubert Markl, a
Max Planck Társaság volt elnöke megfogalmaz: „A példák és a gyakorlati
tapasztalatok által szerzett tudás hasznos, de nem jutunk vele sohasem
nagyon messze, ha nincs mögötte ellenőrzött és kvantitatív tudományos
elmélet.” (Kiemelés tőlem. B. D.)
Mindenesetre a közvetlen megfigyelés jelentőségét
mutatja az a történet, amely szerint egy vitában a Jupiter holdjaira
vonatkozólag Galileo Galilei vitapartnereinek azt javasolta, hogy
nézzenek bele a távcsőbe, hogy maguk is meggyőződjenek a holdak
létezéséről, de azok nem voltak erre hajlandók, inkább a különböző
„auktorokat” tanulmányozták, illetve azokra hivatkoztak. Erre
vonatkozik a következő Galilei-idézet: „Minthogy jobban szeretik saját
véleményüket, mint az igazságot, megkísérelték tagadni az általam
felfedezett dolgok létezését, amiről, ha akarták volna, saját
érzékszerveikkel győződhettek volna meg” (kiemelés tőlem, B. D.).
További megkülönböztető jegyeket is felsorolhatunk,
így a tekintélyek és tabuk (például boncolás tilalma, a Szentírás szó
szerinti értelmezése) ledőlése, a nyitottság az új felé, a saját
eredmények kritikája. Érdemes itt idézni a Nobel-díjas kémikus John C.
Polányi költői szépségű megfogalmazását erről: „…a tudomány a kritika
kemencéjében érik a nyers megfigyelésből az igazság aranyává. Az
eltérő nézetekkel szembeni tolerancia és a nyílt vita a tudomány igazi
alapja”. Meg kell még említeni az egyszerűtől a bonyolult felé
haladást. Például az új fizika sikere nem kis részben annak volt
köszönhető, hogy a XVI–XVII. század fordulóján az egyszerű jelenséget
választották ki (a golyó gurulása, az inga lengése stb.), ezeket
tanulmányozták (éspedig pontosan), és méréseket végeztek rájuk
vonatkozóan.
Galileivel kezdődött tulajdonképpen a tudomány és
vallás szétválasztása, ami a tudomány további fejlődésének a záloga
volt, és amit – mellesleg megemlítve – a második vatikáni zsinat is
hangsúlyozott néhány évszázaddal később. Galilei korában azonban már
bekövetkezett az ún. „kopernikuszi fordulat” is, mely következtében a
Föld elvesztette központi szerepét a Világmindenségben.
Mindez természetesen nem egyik napról a másikra történt, végső soron
évszázados folyamat során bontakozott ki, érlelődött meg, de bizonyos
előzmények után (reneszánsz) kezdete a XVI–XVII. századhoz köthető.
Tény, hogy a modern, mai értelemben vett
természettudomány Európában fejlődött ki, más földrészekről igazában
csak a XX. században kapcsolódtak be kutatók, annak is elsősorban a
második felében, de akkor már igen eredményesen (éppen ez mutatja
bármiféle rasszista magyarázat tarthatatlanságát). Sokkal nehezebb
arra felelni, hogy miért éppen Európában született meg a modern
természettudomány. Vannak, akik alapvetően a kereszténység
természetéből, mások a középkori egyetemek vitakultúrájából, ismét
mások természeti tényezőkből, illetve a társadalom s a gyakorlati
technika fejlődéséből próbálják levezetni.
Önmagában egyik se meggyőző, valószínűleg mindezek
összhatásában kell keresnünk a magyarázatot.
A világ mai kulturális körképe
Ismeretes Samuel P. Huntington előrejelzése a kultúrák harcáról, amely
szerinte a világtörténelmet a jelenben és a közeljövőben meg fogja
határozni. Ő maga kilenc kultúrkört1
határoz meg, éspedig: nyugati, latin-amerikai, afrikai, iszlám, kínai,
hindu, ortodox, buddhista, japán. Természetesen ez a kulturális
felosztás vitatható. Kérdés, hogy például az ortodox vagy a
latin-amerikai kultúrát külön kultúrakörnek kell-e tekinteni vagy a
nyugati („európai”, észak-atlanti) változatának.
Mindenesetre hangsúlyoznunk kell, hogy napjainkban,
a globalizáció korában már egyik kultúra se létezik „tiszta” formában,
igen erős a kölcsönhatás köztük. A napi globális kereskedelmi
érintkezésben ugyan talán nem vesznek részt, de tízmilliók
kényszerülnek kivándorlásra (1975-ben 2 millió, 1995-ben 27 millió),
és hihetetlen mértékben megnőtt a „turizmus”, illetve az
idegenforgalom (az 1950-es években 25 millió, 2004-ben több mint 750
millió). Mindez föltétlenül hozzájárul a kultúrák egymásra hatásához,
nem beszélve a mai modern hírközlő eszközökön és hálózatokon keresztül
terjedő információáramlásról. Ismeretes, hogy a nyugat-európai
államokban többmilliós, már bennszülött iszlám kisebbség él. Ezért
száll vitába Susan George Huntingtonnal, amikor ezt írja: „Huntington
a kiterjedt, kulturálisan követhető frontvonalakkal foglalkozott.
Ezzel szemben nem érdeklődött a bevándorlás kérdései és a nemzeten
belüli konfliktusok iránt.”
Hogy a tudomány helyét és szerepét lássuk a mai
különböző kultúrkörökben, nagyon fontos az a megkülönböztetés, amelyet
a civilizáció és a kultúra között teszünk. A civilizáció és tudomány
helyzetét a különböző kultúrájú társadalmakban a következő fejezetben
tárgyaljuk.
Civilizáció és tudomány
a különböző kultúrkörökben
Mint rámutattunk, minden kultúrának megvan a maga civilizációja.
Manapság azonban tagadhatatlanul kialakulóban van, sőt részben már
kialakultnak tekinthető egy világcivilizáció, amelyik ráépül a
különböző kultúrákra. Mint Szaiful Iszlám (Saiful Islam,
Bangladesh) megállapítja: „Ámbár voltak civilizációk a múltban
tudományos hagyománnyal, csak az európaiak által a XVIII. században
kifejlesztett technológia volt sikeres abban a vonatkozásban, hogy
hatalmas gazdaságot hozott létre, és materiális jólétet biztosított
sok polgár számára az ipari országokban.” Vagy egy európai útinaplója
szerint: „A Grant-törvénykönyvben2 nincs
szó autóról, gépről, s ez a szikh és a többi szikh
tökéletesen megtanult vezetni, vakmerőbbek, mint az európai sofőrök.
Mi nagy nehezen értjük meg lelkivilágukat, vallásukat, hitük titkait,
ők a mi gépeinken játszva uralkodnak. Egyszerűbb az európai
civilizáció a keleti bölcsességnél?” (G. Hajnóczy Rózsa) Henri Boulad
pedig ezt írja az iszlámról szóló könyvében: „A muzulmán világ […]
szíves örömest átveszi a modernség3
melléktermékeit, stílusát, de elutasítja a szellemét.” Mint látni
fogjuk, ez a mai tudomány művelésének alapvető akadálya egyes
kultúrkörökben.
Nem kétséges, – hogy még ha át is vesz bizonyos
elemeket más civilizációkból is – a „világcivilizáció” elsősorban az
európai civilizációt jelenti és nem csak technikai vonatkozásban. Csak
néhány példa a megszámlálhatatlan közül: terjed az európai
időszámítás, a sportok (Olimpia!), de még az európai ruházkodás is
(lásd Japán, Kína), a közegészségügy és az európai civilizáció még sok
|
|
|
más eleme. A „behatolás” mélysége természetesen más
a különböző társadalmak (országok, kultúrák) esetében, de szinte a
legelmaradottabb országokban is megtaláljuk ma a rádiót, a tévét és a
modern technika számos más vívmányát.
Érthető, hogy adódnak problémák a különböző
társadalmak esetén abból, hogy ez a civilizáció nem az adott
kultúrából nőtt ki, számára idegen. A szóban forgó világcivilizáció –
legalábbis annak jó része, technikai aspektusa – a modern tudományon
alapul, abból forrásozik. Kétségtelenül könnyebb az európai
civilizáció elfogadása, ha a modern tudomány már jobban „beágyazódott”
a szóban forgó társadalom kultúrájába. Nézzük meg tehát, hogy a
különböző kultúrák hogy viszonyulnak a modern tudományossághoz.
A tudomány nemzetközi – hangsúlyozzuk lépten-nyomon
–, és ez elsősorban – de egyáltalán nem csak kizárólagosan – a
természettudományokra vonatkozik. Ez a tudományos közösség általános
meggyőződése. „A tudomány nem ismer országot, mivel a tudás az
emberiségé, és a fáklya, amelyik megvilágítja a világot.” (Louis
Pasteur) „Elég lenne ragaszkodni ahhoz, hogy a német tudomány legyen
német, az orosz tudomány legyen orosz, hogy mindkettőt halálra
ítéljük. Minthogy a tudomány – messze attól, hogy racionális okból
előnyt biztosítson bármely fajtának vagy kultúrának – az igazságra
törekszik, megkülönböztető jegye, hogy felülmúlja a részérdekeket.”
(John C. Polányi) Ugyanezt mondja Kaj-Hua Csao (Zhao Kai-hua), a
Pekingi Egyetem már idézett tanára is: „A különböző társadalmak
különféle nemzeti hagyományokat örökölnek, eltérő háttér birtokában
vannak; a modern természettudomány azonban áttörte a nemzetek közötti
határokat, nemzetközivé vált.” Az indiai gyökerű Bhikhu Parekh
szerint: a tudományra úgy kell tekinteni „…mint kollektív emberi
erőfeszítésre és az emberi szolidaritás szellemében kell közelíteni
hozzá.”
A tudomány valóban így működik, ám a különböző
kultúrák (társadalmak, országok esetében) nem egyformán vert gyökeret.
Ez természetesen függ a gazdasági helyzettől, a pénzügyi
lehetőségektől, de a szóban forgó kultúrától, annak szellemiségétől
is.
Ma Japán, továbbá Kína és Dél-Korea – és még
bizonyos mértékig Dél-Amerika – tudósai vesznek részt túlnyomóan az
Észak-atlanti zónán kívül az emberiség tudományos erőfeszítésében, és
ez bizony a Föld lakosságának kisebb része. Természetesen Indiát sem
lehet kihagyni, de ott problémát jelentenek a kasztrendszer
maradványai, aminek következtében India lakosságának csak kisebb
részéből választódik ki a tudományos elit. Jellemző adat, hogy az
elemi iskolát megkezdő száz tanulóból ott csak tíz-tizenkettő jut el
az érettségiig (Európában ez a szám ötven-hetven között mozog).
Tény, hogy abszolút számokban 2006-ban az Egyesült Államok után már
Kína költött legtöbbet kutatás-fejlesztésre (megelőzve Japánt),
összesen 136 milliárd dollárt (az USA esetében ez a szám 330
milliárd).
Kétségtelen, hogy a tudományos kutatás, a
tudományos eredmények szempontjából nemcsak az anyagi ráfordítás
számít. Ezt különösen az iszlám országok tudósai hangsúlyozzák, amikor
meg akarják keresni az okát mind a tudomány, mind általában a
társadalmi élet legalább viszonylagos elmaradottságának még a pénzbeli
források rendelkezésre állása estén is (például Szaúd-Arábia).
Pervez Amirali Hudbhoj (Hoodbhoy), az iszlámábadi
Kuaid-i-Azam (Quaid-i-Azam) Egyetem tanára, erre vonatkozó, nagy vitát
kiváló cikkében, 2007-ben az elmaradás fő okát az állam és a mohamedán
vallás összefonódásában látja, a kritika szabadságának hiányában. Az
iszlám országokban az egyetemeken nincs vita, csak magolás. Ugyanezt
írja Henri Boulad is Az iszlám című könyvében: „Kezdve az óvodától az
egyetem befejezéséig a szóról szóra való magolás járja. Kutatás,
reflexió, racionalitás, érvelés, kritika – ismeretlen fogalmak.”
Érdemes ebből a szempontból elgondolkozni azon,
hogy Európában a kereszténység „tudomány elleni bűnei” ellenére a
középkori egyetemek lényegéhez tartozott a vita, és például Aquinói
Szent Tamás hatalmas tekintélye ellenére Duns Scotus eltérő
véleményének is jutott tér. Egyáltalán: valahogy azzal, hogy az
Újszövetségi szentírás több részből áll, különböző szerzőkkel –
bizonyos mértékig eltérő hangsúlyokkal, – a pluralizmus szinte
eredendően be van építve a kereszténysége. Tegyük hozzá, hogy Európa
számos országra „szabdaltsága” is a pluralizmus pozitívumát jelenti.
Ismeretes, hogy Kolumbusz is több fejedelmi udvarban kilincselt, és
számos elutasítás után kapott végül támogatást expedíciójához.
Így talán kissé közelebb jutunk a korábban
felvetett „titokhoz”, a modern tudomány európai megszületéséhez.
Érdekes ilyen szempontból, Kaj-Hua Csao (Zhao Kai-hua, Pekingi
Egyetem) megjegyzése: „Kínában erős a tradíciója a centralizált
kormányzatnak. A hivatalnokokat ún. Birodalmi Vizsgával szelektálták,
amelyben merev ortodox ideológiával telített sztereotip írások voltak
a tárgyai a próbának. Sok tudós ennek a Birodalmi Vizsgának
tulajdonította a modern tudomány szellemének nehéz behatolását Kínába.
[…] Mivel Kína merev feudális társadalma képtelen volt fejlődni, a
modern tudományt és technológiát majdnem teljesen a Nyugatról
importálták a XIX. század végén.”
Nemcsak modern iszlám tudósok, gondolkodók, mint
Szaiful Iszlám (Saiful Islam, Bangladesh) hangsúlyozzák a pénz mellett
a szellemi szabadság fontosságát, hanem a már idézett indiai Bhikhu
Parekh szerint is: „…az intellektuális szabadság és kritika légköre is
éppen olyan fontos…”, mint a pénzügyi ráfordítás. Tény, hogy az első
ezredforduló körüli virágzása után az iszlám kultúra határozottan
hanyatlásnak indult, és ennek okát egyre határozottabb bezártságában
és vallási intoleranciájában kell keresni. Jellemző, hogy például az
iszlám világ feltehetően első nyomdáját Törökországban, 1729-ben
nyitották meg, de a vallási előítélet 1742-ben már bezáratta.
Végül idézzük a már említett Hudbhoy iszlám tudóst,
akinek a megállapításai nemcsak az iszlám, de valójában minden más
kultúrkörre, társadalomra is érvényesek, és aki szerint az iszlám
országok tudományos elmaradásának mélyebb okai vannak, és ez
„…magatartási és nem pénzügyi jellegű. […] A mélyben még megoldatlan
feszültség van a tradicionális és a modern gondolkozási mód és
társadalmi viselkedés között. […] A tudomány végső soron egy
eszmerendszer, amely egyfajta váz körül csoportosul – és ez a
tudományos módszer. A tudatosan használt tudományos gondolkodásmód
kötelező az eredményes munkához minden tudományosságban és a
kapcsolódó területeken, ahol a kritikai ítélőképesség lényeges.” „A
tudományos módszer idegen a tradicionális, reformálatlan vallásos
gondolkodás számára. […] A vallási fundamentalizmus mindig rossz
üzenet a tudomány felé.” Ugyanezt írja Bikhu Parekh is, hangsúlyozva,
hogy anyagi és egyéb feltételek szükségesek, de „…ezek önmagukban nem
elégségesek a tudomány kultúrájának kifejlődéséhez. Két kulturális
feltétel egyformán fontos, éspedig a tudományosan képzett intellektus
és egy olyan környezet, amelyik lehetővé teszi a szabad és kooperatív
kutatást.”
A tudomány jövője
a globalizálódó kultúrában
A jövőt, így a kulturális fejlődés jövőjét is nehéz előre látni. Most
tanúi vagyunk egy egyre jobban globalizálódó civilizáció
megszületésének, sőt ez – mint az előbbiekben láttuk – többé-kevésbé
már meg is született. Ez természetesen visszahat az egyes kultúrákra
is, és ennek különböző eredménye lehet. E sorok írója valószínűbbnek
tartja azt a változatot, hogy az egyes nagy kultúrkörök nem eltűnni,
feloldódni fognak, hanem megerősödnek identitásukban, beépítve a
modern tudomány szemléletét és következményeit.
Mi fog történni eközben a tudománnyal? Szinte
minden időben azt gondolták, hogy a tudomány, az emberi tudás olyan
sokat fejlődött, hogy már minden lényeges dolgot tudunk a
természetről, amit tudni lehet, és amit tudni érdemes. Így volt ez már
az ókorban is, de különösen felerősödött a XVII. század után a
tudományos forradalom sikerei láttán. „Akárcsak a reneszánsz, ez a
korszak, a XVIII. század is végtelenül biztos volt abban, hogy
birtokolja a tudás teljességét…” írja Jacques Barzun, a neves
történész. A XIX. század végén – mondhatjuk – tetőpontjára hágott ez a
„befejezettségi” hangulat úgy, hogy – ismeretesen – például a későbbi
korszakalkotó tehetségeket akarták eltanácsolni attól, hogy a fizikusi
pályát válasszák. Albert Abraham Michelson, a korszak egyik kiemelkedő
tudósa így fogalmazza meg ezt a véleményt a fizikát illetően: „A
fizikai tudományok legfontosabb törvényeit és tényeit már mind
fölfedezték. Ezek a törvények már nagymértékben bizonyosak: rendkívül
csekély annak valószínűsége, hogy új felfedezés következtében valaha
is módosítani kellene azokat. A jövő század kutatóinak a hatodik
tizedesjegyek pontosítására kell koncentrálniuk.”
Ez a kísértés újra és újra jelentkezik, de azért ma
már eljutottunk oda, amit a Nobel-díjas fizikus, Louis de Broglie
fogalmazott meg. Szerinte: „A tudományt befejezettnek hinni oly nagy
illúzió, mintha a történész azt hiszi, hogy a történelem véget ért.
Minél inkább fejlődik tudásunk, a természet annál inkább úgy
mutatkozik számunkra, mint amely majdnem határtalan gazdagsággal
rendelkezik különböző megnyilatkozásaiban.” De hát „…miként is
képzelhetjük, hogy a tudomány éppen a huszadik században érte el a
csúcspontját?” – írja John Maddox, aki hosszú időn át volt az egyik
legrégibb és legtekintélyesebb természettudományi folyóirat, a
Nature főszerkesztője.
Az egyik fontos kérdés a tudomány jövőjével
kapcsolatban azonban az, hogy kik lesznek a tudomány művelői, milyen
lesz a „merítés” a különböző kulturális alapokkal rendelkező
társadalmakból. Ma ugyanis a kutatók elsősorban az emberiség
viszonylag kisebb részéből, – mondjuk – negyedéből-ötödéből, az ún.
fejlett és a feltörekvő világból (például Kína) választódnak ki. A
tudomány és az egész emberiség érdeke, hogy ez ne így legyen. Ennek
azonban feltételei vannak.
Az első a szegénység, a gazdasági elmaradottság
felszámolása, amely túlmutat a kulturális szférán, de szorosan
összefügg vele. Az iszlám világból származó szerzők viszont azt
hangsúlyozzák, hogy államaik a technológiai fejlődésre, főleg a
haditechnikára egyre többet költenek, de – mint láttuk – ez nem elég.
„A muszlim vezetők ma, felismerve, hogy a katonai erő és a gazdasági
növekedés a technológiából származik, sokszor kiállnak a gyors
tudományos fejlődésért és a tudás-alapú társadalomért.” (Pervez
Amirali Hudbhoj) A valóságban viszont elhanyagolják az oktatást, és
elfelejtik, hogy: „A technológia nemcsak gépeket jelent. A technológia
tudás is, hogy működtetni tudjuk ezeket a gépeket…” Komoly problémát
jelent a társadalomban, ha „…a modern technológiát erős alapok nélkül
vezetik be a nevelésben és a tudományban.” (Szaiful Iszlám)
Az se elég tehát, ha költünk az oktatásra és a
tudományra, ha az oktatás csak magolás, és a tudományos szellemet, a
szabad vitákat nem hagyjuk érvényesülni. „Az akadémiai és kulturális
szabadság az egyetemeken nagyon korlátozott az iszlám országokban. […]
az engedelmességet és a magolás jellegű tanulást hangsúlyozzák, és az
oktató tekintélye ritkán kérdőjelezhető meg. Vita, analízis és közös
megfontolások ritkák.” – írja az iszlám világról Pervez Amirali
Hudbhoj. Hasonlóan hangsúlyozza ezt a már idézett indiai származású
Bhikhu Parekh is. Indiában – mint már említettük – probléma a
társadalmi szerkezet miatt a „merítés” viszonylag szűk volta.
Még a tudományos világban már „teljes jogú”
Japánban is problémaként említik a kreatív megközelítés helyett a
magolást. „A tanulók szokásosan a természettudományos tárgyakat mint
memorizálási feladatot tekintik, és nem mint a tudás vonzó területét.”
(Hirosi Maszuko [Masuko Hiroshi], Tokió)
Kína egyre jobban felzárkózni látszik a mai
tudományos világ élvonalához. Említettük, hogy 2006-ban már abszolút
számokban az USA után Japánt elhagyva a legtöbbet költött tudományos
kutatásra. Ez előreláthatólag fokozódni fog. A kínai tudomány azzal is
sokat nyert, hogy Amerikából számos neves tudós hazatelepülését
elősegítette, köztük Nobel-díjasokét is. Jelenleg azonban az
eredmények nem mutatkoznak még meg egyértelműen a tudományban, és nem
világos, hogy az a szellemi szabadság, amiről az előbbiekben szó volt,
mennyire érvényesül a jövőben Kínában.
Befejezésül hangsúlyozni szeretnénk: a tudomány
fejlődése szempontjából az látszik a legfontosabbnak, hogy − túlmenően
a civilizációs vívmányok átvételén és a pénzügyi ráfordításokban − a
más kultúrák társadalmai mennyire tudják összeegyeztetni a tudományos
szellemet saját kultúrájukkal, mennyire tudják azt beépíteni saját
kultúrájukba, úgy, hogy ne veszítsék el saját kulturális
identitásukat, hanem megerősödjenek abban.
Szaiful Iszlám így ír erről: „[A] Technológia
szükséges, de nem elegendő. […] A törekvést a kulturális identitás
megőrzésére azzal lehet elérni, ha szélesítjük a társadalom oktatási
lehetőségeit. Csak az oktatás teszi a közös kulturális örökséget olyan
széles körben elérhetővé, ahogy csak lehetséges.” És tegyük hozzá Rjú
Tae (Tae Ryu, Tokió) megjegyzését: „…szemléletünknek nemzetiről
globálisra, a versenyről együttműködésre, az egymás elleni harcról a
kölcsönös megértésre kell változnia.”
Kulcsszavak: tudományelmélet, tudománytörténet, különböző kultúrák,
kultúra és civilizáció viszonya, világproblémák
IRODALOM
Barzun, Jacques (2006): Hajnaltól
alkonyig. Európa, Budapest
Berényi Dénes (1999): My Views on Physics
and Atomic Physics, on Science and on Human Life. Nuclear Instruments
and Methods in Physics Research B. 154, 10–12.
Berényi Dénes (2001): Scientific Approach
to Reality. Annale Universităţii din Oradea. Fascicola
Electrotechnică. 11–15.
Berényi Dénes: A tudományon alapuló
európai (nyugati) civilizáció és a Föld különböző kultúrái. In:
Pusztai Gabriella és Rébay Magdolna (szerk.): Kié az oktatáskutatás?
Csokonai, Debrecen, 27–31.
Boulad, Henri (2009): Az iszlám. Kairosz,
Budapest
George, Susan (2009): Lugánói tanulmány.
Kairosz, Budapest
Hattstein, Markus (2008): Világvallások. Vince, Bp.
Hiroshi, Masuko (1997): New Trends in
Physics Education in Japan. In: Creativity in Physics. Eötvös Physical
Society, Budapest, 87–89.
Hoodbhoy, Pervez Amirali (2007): Science
and the Islamic World – The Quest for Rapprochement. Physics Today.,
August, 49–55.
Huntington, Samuel P. (1998): A
civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa,
Budapest,.
Islam, Saiful (1997): The Third World’s
View of the Future. In: Creativity in Physics. Eötvös Physical
Society, Budapest, 50–55.
Kai-hua, Zhao (1997): Chinese Culture,
Science and School. In: Creativity in Physics. Eötvös Physical
Society, Budapest, 20–25.
Maddox, John (2000): A felfedezések
hömpölygő folyama. Természet Világa. 131, 98–100, 152–155.
Markl, Hubert (2009): Challanges of
Globalization for Science and Research. European Rev. 17, 499–509.
Parekh, Bhikhu (2009): Promoting a Global
Culture of Science. European Review. 17, 477–486.
Polányi, John Charles (1994): Peace and
Human Right. International Conference on Peace, Human Right and the
Responsibility of Intellectuals. 30 Sept. – 1 Oct., Opatia
Ryu, Tae (1997): Japanese Culture, Science
and School. In: Creativity in Physics. Eötvös Physical Society,
Budapest, 26–32.
Sokal, Alan – Bricmont, Jean (2008):
Intellektuális imposztorok. Typotex, Budapest
LÁBJEGYZETEK
* Előadás formájában
elhangzott 2009. november 3-án, Debrecenben, a Magyar Tudomány
Ünnepén.
<
1 Formálisan
civilizációkról beszél, de az általunk használt terminológia szerint
valójában kultúráról van szó.
<
2 A szikhek szent könyve.
<
3 Itt a modernség a
tudományra utal.
<
|
|
