Bevezetés
A fiatal kutatók pályafutásában alapvető szerepet tölt be egy
tudományszociológiai intézmény, a PhD-fokozat.1
Ez nem különleges, mert a tudományos fokozatok mindig lényeges
történeti és politikai szerepet játszanak és játszottak a
tudománypolitikában, a tudósok szociológiájában, az egyes kutatók
sorsában és pályafutásában. A tudományszociológia azonban súllyal nem
ezekkel a tényezőkkel foglalkozik. A tudományszociológia a fokozatot
(degree) elhelyezi az adott tudományrendszer egész szerkezetében mint
ennek integráns, nélkülözhetetlen elemét. Ezt a szempontot igyekszik a
jelen írás, a projekt részjelentéseként, végiggondolni. A témakör
feldolgozása még távol áll a befejezettségtől.
A PhD-fokozat a kutatói életút fontos állomása is.
Ez azt jelenti, hogy a fiatal kutatók tevékenységének, ambícióinak
rövid távú keretéül szolgál. Azért rövid távú, mert a fokozat
megszerzése után néhány évvel, a posztdoktori státus lejárta után a
fiatal kutató besorolódik a többi kutató közé, elfoglalja a minősített
kutatók stabil helyét a tudósközösségben, amelyben szinte mindenki
rendelkezik PhD-vel. Ekkorra a fokozat éppoly természetes alkotója
lesz életrajzának, mint az egyetemi oklevél. Mindkettőnek meghatározó
jelentősége lehet a szakértelmet illetően, de érett kutatónál a
szakértelem a munka természetes velejárója. Ez a szakértelem jogosítja
fel arra, hogy a tudósközösség egyenjogú tagjának lehessen tekinteni.
Másfelől a doktori tanulmányok során kerül be a
kutató a tudomány informális hálózatába (network). Megtanulja
szakterülete fontos neveit, melyek a hazai és külföldi intézmények.
Megérti a hierarchikus rendszert, megtudja, kik milyen helyet
foglalnak el a rendszerben, milyenek a belső erőviszonyok. Kiderül
számára, hogy a kutatói tevékenységben is fontos szerepet tölt be a
tekintély, a befolyás, és az is, hogy a pénzügyi források döntő
jelentőségűek. Ez az, amit röviden kutatói szocializációnak
nevezhetünk, és amelyet az alacsonyabb fokú egyetemi oktatás (érthető
okokból) szigorúan eltakar a hallgató elől.
A PhD olyan szempontból is válaszút a fiatal kutató
számára, hogy tanulmányai során eldöntheti, a tudományon belül
akarja-e folytatni pályáját, az akadémiai közösség tagja marad-e, vagy
látva az itteni lehetőségeket, és összemérve a társadalom által
nyújtott egyéb lehetőségekkel, más pályafutás, életmodell, esetleg
értékrendszer mellett dönt. Magyarán: elhagyja a kutatói pályát.
Ez utóbbi helyzet számára és a társadalom számára
is feladja a leckét: hasznos volt-e számára a fokozatszerzés. A válasz
lehet igenlő és tagadó, a fiatal élethelyzetének függvényében. Igenlő
akkor, ha magas végzettségét és az ezzel járó szaktudását és
elismertségét kamatoztatni tudja választott munkájában. Tagadó, ha
munkája nem igényli mindezt, nem is ismerik el, sőt elutasítják,
mondván: a fiatal túlképzett. (Ez utóbbi valamiféle
szociálpszichológiai jelenség is lehet, mert a munkában elvileg senkit
nem zavar a nagyobb tudás, csak a kisebb. Feltéve, hogy a fiatal nem
követel anyagi elismerést a nem hasznosuló többlettudásáért.)
A PhD úgy is keretezi a fiatal kutató pályáját,
hogy nem csupán a fokozat megszerzése utáni időszakára gyakorol
meghatározó hatást, de már maga a megszerzés folyamata is meghatározó
ismeretekhez és tapasztalatokhoz vezet. Egyfelől valahogyan ki kell
érdemelnie a doktori iskolába kerülést, másfelől biztosítania kell az
elvégzéséhez szükséges anyagi hátteret (ösztöndíj, családi
hozzájárulás, vállalati ösztöndíj, MTA fiatal kutatói állás). Utána
következik az egyetemi vagy egyetemen kívüli kutatói munka,
beilleszkedés, a tanfolyamok abszolválása, oktatás,
publikációkészítés, azaz a kutatói élet kritikus megtanulása, saját
lehetőségeihez való adaptálása.
Mindez indokolja, hogy a fiatal kutatók
szociológiai vizsgálatát a PhD-vel kapcsolatos tevékenységük köré
szervezzük. Áttekintsük a doktori cím megszerzésének intézményes
kereteit, feltételeit, jogi hátterét, a doktori iskolák intézményét.
Hogy ezt megtehessük, rövid történeti perspektívába helyezzük a PhD
intézményét.
Három tudományos modell
Magyaroszágon a PhD jellegzetes rendszerváltási termék. Jellemző,
hogy nincs megfelelő magyar fordítása sem. Ahhoz, hogy megértsük
viszonylagos kialakulatlanságát, a mögötte álló politikai,
szociológiai törekvéseket, érdemes pillantást vetnünk történeti
eredetére. Ez az állítás is tartalmazza, hogy csupán analitikus
eszközökkel nem juthatunk a megértés olyan fokára, mely elegendő lenne
a fiatal kutató számára olykor áttekinthetetlennek tűnő viszonyok
megértéséhez.
A vázlatos áttekintés abból a feltevésből indul ki,
hogy a magyarországi PhD-fokozat olyan tudományrendszer része, mely
magában foglalja a humboldti német egyetem, a szovjet
tudományszervezés és az amerikai modell elemeit. A tudományos
fokozatok rendszere és a minősítési szempontok a három rendszerben
eltérnek egymástól, de hasonlóság is van köztük. A magyar PhD-fokozat
elemzésekor a három különböző szervezeti modell összetevőit is
keressük.
A német modell
Magyarország egyetemi struktúráját alapvetően a német modell
definiálja. Ennek alapelveit Wilhelm Humboldttól eredeztetik még a 19.
század elejéről. Humboldt az oktatás és kutatás
szétválaszthatatlanságára alapozta egyetemmodelljét. A korai egyetemek
oktatóintézmények voltak, gyakorlatias feladatokra koncentrálva. A
17–18. századi tudományos eredmények jelentős része (például Galilei)
akadémiák, tudományos társaságok kereteiben születtek, nem állami
támogatással. A 19. századtól dominánsan az egyetem vált a tudományos
kutatás székhelyévé, az egyetem pedig Németországban állami intézmény
volt.
A német egyetemi modellben az oktató és
kutatómunkát végző egyetem karokból áll, a karok tanszékekből, később
intézetekből is. A tanszékek a munka funkcionális egységei. Ezek
látják el a tényleges oktatói és kutatói feladatokat. Élükön
professzor áll, aki felelős a tanszék egész tevékenységéért, korlátlan
ura a rábízott területnek. A tanszékek, illetve intézetek
diszciplínákat képviselnek, olyanokat, mint kémia, fizika vagy
történelem és filozófia. Minthogy lassanként reménytelen lett egész
diszciplínákat egyetlen embernek átfogni, és megjelentek olyan új
területek, mint a szerves kémia, vagy differenciálódott a középkori
irodalom az egész irodalomtudományon belül, felmerült, hogy újabb
tanszékeket kellene alapítani. Ez a bonyolult állami bürokrácia miatt
alig volt lehetséges ebben a rendszerben. Saját területét egyébként is
foggal-körömmel védte a tanszékvezető. Az új intézmény alapítása
helyett létrejött a rendkívüli tanár vagy rendkívüli professzor címe.
A rendkívüli tanár nem vezette a tanszéket, de tanította és kutatta az
újonnan létrejött szakterületeket, szubdiszciplínákat.
A német típusú egyetem professzorai magas fizetési
osztályba tartozó közalkalmazottak. Ha kinevezték őket, állásuk
lényegében visszavonhatatlan, életre szólóan urai saját
szakterületüknek, tanszéküknek, a tudomány mandarinjai. Megtestesítik
a magas erkölcsiségű, csak az igazságot kutató, anyagi gondokkal nem
küzdő, tehát korrumpálhatatlan tudós fiktív ideálját. Kutatásaikat
gyakran saját fizetésükből és vagyonukból finanszírozzák, nem függenek
tehát se Istentől, se embertől, se államtól, se magánszemélytől, se
vállalkozástól.
Kiből lesz professzor? Kit nevez ki az egyetem
javaslatára az uralkodó erre a felettébb irigylésre méltó állásra? A
modell szerint a legjobb oktatókat és kutatókat. A tudományos pályához
kedvet érző fiatal az egyetemi diploma megszerzése után, mintegy
tanulmányai végső lezárásaként megszerzi a doktorátust. A jogászi és
orvosi szakmában ez egészen természetes. A bölcsészeti (értsd
filozófiai) fakultáson a filozófia doktora (doctor philosopiae – PhD),
a teológiain a teológia doktora címet lehet megszerezni. Minthogy a
német modellben nem szerepel műszaki egyetem, csak műszaki főiskola
(technische Hoshschule), műszaki doktorátus (doctor Ingenieur) sokáig
nem létezett. A doktori fokozat azonban csakugyan nem több a
tanulmányok tényleges befejezésénél.
Az egész szerkezetet alapvetően befolyásoló
intézmény a magántanári (Privatdozent) cím. Ezt már valóban tudományos
teljesítménnyel lehet megszerezni, többlépcsős minősítési folyamat
révén. A pályázónak életrajzával kell bizonyítania, hogy számottevő
tudományos előélettel rendelkezik. Meg kell adnia munkáinak
bibliográfiáját, és többségüket mellékelnie kell beadványához. Nem
csupán a publikációk száma, hanem minősége is nyom a latban, hiszen a
19. században még nem százával írták a cikkeket, könyveket az emberek.
Szaktárgyaikból vizsgát is kellett tenniük a jelölteknek az egyetem
professzoraiból létrehívott bizottság előtt, és végül próbaelőadást
kellett tartaniuk, azaz tudományos témájukból olyan egyetemi előadást,
amely meggyőzi a professzorokat, hogy kutató képességei mellett tanári
képességekkel is rendelkeznek. A kutatás és a tanítás itt együtt
szerepel. Amikor mindezen túl van, a fakultás szavaz, hogy az elért
eredmények és a bizottság javaslata alapján adományoz-e a jelöltnek
magántanári címet. Egyébként is, minden lépést szavazatokkal bírálnak
el.
Az egész folyamatot habilitációnak hívják, mondjuk
így: a rátermettség megvizsgálásának. Ha valaki elnyeri a magántanári
képesítést, az voltaképpen azt jelenti, hogy megkapta az ún. venia
legendit, az egyetemi előadáshoz való jogot az adott egyetemen. Ez
volt a maximális tudományos minősítés. A venia legendi magántanári
egyetemi kurzusok tartására adott jogot. Ezek témaköre a fakultás
által képviselt szakterülethez tartozik, de a magántanár speciális
tudásának felel meg, azaz lehet ókori térképeszet, norvég
drámairodalom vagy az elektrolízis új eljárásai. Az egyetemen sokféle
speciális előadást lehet meghirdeti, és vagy akad hallgatója a
magántanárnak, vagy nem. Munkájáért vizsgadíjat szedhet a
hallgatóitól, tehát anyagilag érdekelt abban, hogy érdekes és magas
színvonalú előadással minél több hallgatót vonzzon magához.
A magántanárok számát nem korlátozzák. Ezért
egyfelől rendkívül sokféle témakörből lehet előadást hallgatni, és
persze vizsgázni. Másfelől a magántanárok széles hada képviseli a
tudományos utánpótlást. Céljuk a professzori cím megszerzése, de ez
csak keveseknek sikerül, hiszen sokkal több a magántanár, mint az
áhított professzori szék. Ez képviseli azt a versenyelemet, mely
rendkívül erős nyomást gyakorol a német modellben dolgozó kutatókra és
oktatókra. A magántanárok széles hada a német modell hatékonyságának
egyik legfontosabb eleme.
A kutató tudományos pályája két úton haladhatott
előre: valamely egyetemen belül, azaz a magántanári cím majd a
professzori állás megszerzésével, illetve az egyetemek között, azaz
egyre jobb egyetem tanszékének megszerzésével. A sikeres professzorok
karrierjét az egyetemek hierarchiáján való felfelé haladás jellemezte.
Ezt a rendszert egészítette ki 1911 után a
kutatóintézetek hálózata, a különféle Kaiser Wilhelm Institut-ok,
melyekben főhivatású kutatók dolgoztak, de nem oktattak. Ennek
megfelelően az intézetek nem adtak diplomát, sem magántanári címet,
mely nem is lett volna értelmes, hiszen a venia legendi nem oktató
intézményben értelmetlen.
Az amerikai egyetem
Az amerikai egyetem és a német egyetem modellje között lényeges
szociológiai eltérés mutatkozik a képzés célját illetően. Már Max
Weber pontosan bemutatta, hogy míg a német egyetem célkitűzése a
Bildung fogalmával irható le, az amerikaié a training-gel. Előbbi a
nevelődés, a felelős értelmiségi állampolgár kialakulását,
kialakítását jelöli, olyan emberét, aki nem csupán szakértője valamely
területnek, hanem erkölcsi példakép; nemzetének segítője,
műveltségének, politikájának előmozdítója is. Magas közalkalmazotti
rangja, az ezzel párosuló méltányos fizetés, mely a ranggal arányos
életformát biztosított, a társadalmi hierarchiában betöltött magas
helye kifejezi az egyetem helyét a társadalomban, továbbá azokat az
ambíciókat, melyek a fiatal kutatót vezérelhették a nagy versenyben
való küzdelem során.
Az amerikai egyetem ezzel szemben csupán
szakismereteket kíván nyújtani, traininget. A bevándorláson, etnikai
és vallási sokféleségen, az egyéni szabadság maximális elismerésén és
a piac döntő befolyásán alapuló társadalomban a népért, hazáért érzett
német típusú felelősség és hasonló vonások értelmetlenné, sőt károssá
válnak, éppúgy, mint minden morális példakép a sokféle erkölcs
közepette. Ilyen körülmények között a képzés célja, hogy az egyént
sikerekhez segítse a tudományos, üzleti vagy politikai életben, ami
nem zárja ki, hogy az egyetemek kialakulásában – Európához hasonlóan –
a keresztény vallás oktatása, illetve a teológiai képzés ne játszott
volna döntő szerepet.
A training tehát a szakismeretre fókuszál, nem az
értelmiségi szerepre. Utóbbi már csak azért sem fontos, mert az
értelmiségi tipikus esetben nem közalkalmazott. A munkaerőpiacon jól
értékesíthető tudás átadása az amerikai egyetem célja. Ezért az
amerikai egyetem eleve rugalmas. Újabb és újabb szakterületeket vesz
fel kínálatába, melyekről azt reméli, piacképesek, hallgatókat
vonzanak. Az amerikai egyetem szerkezete szintén fakultásokon alapul,
illetve iskolákon (például: medical school, business school), ámde
hiányzik belőle a tanszék, az alig változtatható territórium. Az
alapegység a department, a részleg. A department nem képviseli
valamely diszciplína teljességét. Akármilyen részterület kaphat
departmentet, a norvég nyelvészettől a nők társadalmi szerepéig, az
elektronmikroszkópiától a római jogig. Aránylag könnyen lehet új
departmentet felállítani, vagy a régit megszüntetni. Nem kell hozzá
bonyolult államigazgatási eljárás, elegendő az egyetemi vagy kari
döntés, mely az aktuális érdekeket veszi tekintetbe csupán. A
department vezetése nem ad magas társadalmi megbecsülést. Szükséges
rossz, amit a tudósok szívesen ruháznak kevésbé magasan álló
kollégáikra, akik adott esetben jobban kiismerik magukat az
adminisztrációban, menedzselésben.
A department némelykor laboratóriumokra oszlik vagy
office-okra, irodákra, amelyek egyébként működhetnek karon vagy
iskolán kívül is, az egész egyetem kötelékébe ágyazva. Ezekben zajlik
a tényleges oktató- és kutatómunka. Ezeket már valóban a legjobb erők
vezetik, akik elegendő támogatást kapnak munkájuk végzéséhez. A PhD
kiemelkedően fontos szerepét ezeken az egységeken keresztül érthetjük
meg.
Az amerikai egyetem három különböző szintű
oklevelet kínál. Az első, az alapszintű képzés három-négy évig tart,
és Bachelor of Arts, BA diplomát nyújt. Ezt még nem tekintik
fokozatnak, aki ebben vesz részt, az undergraduate diák. A második és
harmadik fokozat a graduális (graduate) képzés. Ennek első szintje
minimum két-három év után mester (masters, MA) fokozatot ad, mely már
elismert magas színvonalú képzettséget igazol.
A bennünket foglalkoztató második szintre, a
doktori képzésbe csak ennek birtokában lehet kerülni. Ez voltaképpen
kutatóképzés, amely az akadémiai elit utánpótlását hivatott
biztosítani. A doktorképzés diákjai éppúgy fenntartói az amerikai
egyetemi modellnek, mint a magántanárok a német modellben. Diákéveik
alatt a professzor laboratóriumában, az általa előírt tudományos
témákat kell kidolgozniuk, eredményeiket publikálniuk, nemzetközi
konferencián előadniuk. Közben le kell vizsgázniuk az előirt
tanfolyamok anyagából, melyek gyakran a szakterület aktuális
frontvonalát ismertetik. Mi több, némelykor korábban nem tanult
alaptárgyakat is meg kell tanulniuk, ha témájuk úgy kívánja.
Mindemellett oktatói munkát is kell végezniük, olykor jelentős
mennyiségben, hogy tehermentesítsék a professzort. Ennek
ellenértékeként néhány év alatt ideális esetben csakugyan felröpítik a
diákot a szakma nemzetközi első osztályába, vagy, kevésbé kiváló
egyetem esetén megadják az akadémiai (értsd: egyetemi) pályafutás
kezdő impulzusait. Az amerikai PhD birtokában persze lehet valaki
vagyonokat kereső ügyvéd, nagy befolyású politikus, fontos
vállalatvezető alkalmazottja vagy éppen élvonalbeli orvos is.
A doktori cím gazdáját nem segíti egykönnyen
egyetemi álláshoz, a vágyott tenure-hoz, a biztos, elvehetetlen
álláshoz. Ez utóbbi megszerzése éppúgy célja a PhD birtokosának, mint
a professzori kinevezés a német modellben. Amerikában nem csupán a
full professor, a legmagasabb beosztásban lévő tanár kapja meg a
véglegesítést, hanem gyakran az alacsonyabb presztízsű associate
professor is. Minthogy a professzorság nem közalkalmazotti státus,
mind anyagi, mind erkölcsi megbecsültsége is lényegesebb alacsonyabb,
mint Németországban.
A kutatás és az oktatás humboldti egysége ebben a
modellben jobban érvényesül, mint a németben, mert a kutatás fő
motorja a PhD-hallgató, illetve a posztdoktori ösztöndíjas. Úgy
képeződik ki a doktori hallgató, hogy közben jelentős tudóssal
dolgozik együtt, aki rabszolgaként használja, de elvárja tőle az
originális tudományos gondolatokat is. Minthogy a professzornak nincs
hivatali funkciója, végleges állást nem tud adni. De elvben sok évig
tud magas színvonalú kutatási lehetőséget nyújtani tisztes megélhetést
biztosító fizetéssel, ha jó esély van rá, hogy megszerezze
kutatásaihoz az újabb és újabb támogatást.
Az amerikai rendszerben is léteznek
kutatóintézetek. A II. világháború után, jelentős mértékben az
atombombaprojekt sikerének hatására hozták létre ezeket, mégpedig a
nagyköltségvetésű koncentrált kutatások űzésére. A nemzeti
laboratóriumnak nevezett intézetek is az amerikai akadémiai szféra
elemei, mint ilyenek a PhD-vel rendelkező kutatók számára biztosítják
a kutatómunka lehetőségét.
A fiatal kutatónak tehát szembe kell néznie azzal a
dilemmával, hogy maradjon-e szerződéses állásban ragyogó professzora
mellett a nagyra becsült egyetemen, vagy szerezzen állandó állást
alacsonyabb szintre sorolt másik egyetemen. Ez utóbbival megindul a
teljes önállóság útján, és várhat arra, hogy eredményei alapján
hozzájut majd a magasabb presztízsű álláshoz. Erre saját és diákjai
eredményei adnak esélyt. A professzor mellett maradásnak is meglehet a
maga előnye. A kiemelkedő eredményben való részvétel esetleg jobban
növeli a fiatal kutató ázsióját, mint az önálló laboratórium, és így
hamarabb juthat kedvezőbb álláshoz és komoly kutatási támogatáshoz.
Az amerikai PhD nem a venia legendi-t adja meg,
hanem garanciát biztosít a tudományos képzettséget igénylő
teljesítményre. A sikert itt is kiélezett versenyben lehet elérni, ám
a piac logikája lényegesen erősebben hat, mint a német modellben,
melyet az állami bürokrácia logikája is befolyásol.
A szovjet tudományrendszer
A magyar tudományos rendszert definiáló harmadik modell a
Szovjetunióban működött. Olyan társadalmi rendszer céljait szolgálta,
mely a marxizmus-leninizmus elvi alapjain állt. Minden szférát
áthatott az a mélységesen értelmiségi elgondolás, mely szerint a
társadalmat a racionalitás elvei alapján lehet és kell irányítani, ki
kell szorítani a pocsékoláshoz, rendetlenséghez vezető spontaneitás
minden elemét, melyek a partikuláris érdekeket a közösség érdekei elé
helyezik, amilyen például a piac. Ehhez egymással is hierarchikus
viszonyban álló központokból kell mindent szervezni tudományos elveken
alapuló tervezés alapján. A hierarchia csúcsán a hasonló elvek alapján
szervezett egyetlen párt, a kommunista párt áll, mely a politikai
hatalmat gyakorolja.
A szovjet tudományos modell fölszámolja a humboldti
alapelvet: az oktatás és kutatás egyetemi egységét. Az egyetemek
oktatnak, a kutatásra pedig kutatóintézetek összefüggő hálózatát
hozták létre, melyekben nem oktatnak, hanem tudományos feladatokat
teljesítenek. Mind az egyetemi, mind a kutatói rendszernek megvan a
maga feladata és irányító központja, az egyetemé az oktatási
minisztérium, a kutatásé az akadémia, mindkettőnek a saját maga tervét
kell teljesítenie. Az akadémia a tudományos csúcsminisztérium szerepét
tölti be. Az egyetem, a német modellhez hasonlóan, a szakképzés
mellett bizonyos társadalmi szerep betöltésére is felkészít, azaz
Bildung-gal is foglalkozik. Ez utóbbi célja a kommunista értelmiség
eszményével íródott körül, |
|
és direkt ideológiai, politikai befolyást és
követelményt állított a diák elé. Mindezért az oktatás és az oktatók
kontrollja erősebb volt, mint a tudományé, illetve tudósoké. Utóbbiak
központilag meghatározott célja részben a rendszer ideológiáját
alátámasztó tevékenység, de főleg a gazdaság és politika céljait
közvetve vagy közvetlenül szolgáló kutatás, amiben osztozik az
amerikai modell célkitűzésével, csak éppen nem piaci elveken működik.
Mind az egyetemi, mind a kutatói rendszerben
léteznek vezetői és beosztotti munkakörök, több lépcső is, mint a
másik két modellben, ennek megfelelően a hierarchián való előrejutás
is újabb és újabb követelményeknek való megfelelést igényel. Az
egyetemen az egyetemi tanári rang (professzor) a csúcs, de ezt
megelőzi a gyakornok, tanársegéd, adjunktus és docens. A tudományban a
gyakornok, tudományos segédmunkatárs, munkatárs, főmunkatárs, végül a
tanácsadó, amely megfelel az egyetemi tanárnak. A karrier lépcsőihez
alkalmazkodik a fokozatok rendszere. Az első fokozat a tudományok
kandidátusa, utána a tudományok doktora, végül az akadémikusi cím,
melynek két foka van, a levelező tag és a rendes tag.
A tudományos fokozatok döntő jelentőséget kapnak a
szovjet modellben. Egyrészt az egyetemi, illetve kutatóintézeti
hierarchia különféle lépcsőit az egyes tudományos fokozatok
megszerzésével lehet megmászni, másrészt a társadalom más területein
is hallatlan előnyt biztosítanak (például az egészségügyben). Éppen
ezért politikai, ideológiai ellenőrzésük nagyon fontos volt. Ennek
következtében mindkét modelltől eltérően a szovjet modellben nem az
egyetem adja a tudományos fokozatokat, hanem az akadémiához kötött
szervezet. A rendszer elvi alapja, hogy az akadémia foglalkozik
tudománnyal, nem az egyetem, az akadémiának kell tehát a tudományos
utánpótlásról gondoskodnia, nem az egyetemnek, még ha ez utóbbi
foglalkozik is képzéssel.
A többi modelltől eltérően a szovjet rendszer
sajátossága, hogy a tudományos fokozatokért pénzügyi elismerés jár. A
különböző fokozatokért különböző összeget kap a cím birtokosa egész
életén keresztül, függetlenül munkahelye jellegétől, vagy attól, hogy
aktív dolgozó-e vagy nyugdíjas. Az illetmény magas összege igen erős
ösztönzés a fokozat megszerzésére.
A szovjet modell kandidátusi fokozata felel meg
legjobban a német magántanárnak, illetve az amerikai PhD-nak, kivált
utóbbinak. Vegytiszta formájában (az idők folyamán kisebb-nagyobb
módosulások történtek) ennek megszerzése az egyetemi diploma
birtokában lehetséges. Jelentkezni kell és felvételi vizsgát tenni a
hároméves aspiráns iskolába történő felvételért, melynek sikeres
elvégzésével válik kandidátussá az aspiráns. Az aspiráns tanfolyamokra
jár (hasonlóan a PhD-diákokhoz), és kutatómunkát végez, melynek
eredményeiről publikációkat készít. Munkájáért havi fizetést kap az
államtól, mint a dolgozók, de a diákok nem. Aspiráns ideje lejárta
után a kutató vizsgát tesz, és disszertációt nyújt be. A vizsgát
szakmai tárgyakból, ideológiai tárgyakból és két idegen nyelvből kell
tennie (a Szovjetunión kívül az egyik idegen nyelv az orosz). Mindez
mutatja részint az ideológiai befolyásolás szándékát ezen a magas
fokon is, másrészt az ideológiai, politikai szűrés lehetőségét
azáltal, hogy a fokozat megszerzéséhez feltételül szabják a kommunista
ideológia kritika nélküli visszamondását a vizsgán. A jelöltnek
disszertációját nyilvános vitában kell megvédenie, mégpedig első
lépésben munkahelyén, második lépésben az akadémián, ismét mutatván az
akadémia kitüntetett szerepét a modellben.
Az egész folyamat tehát teljességgel kikerült az
egyetem hatásköréből, mely elvesztette a tudományos minősítés jogát.
Ez az egyetem hatáskörének újabb szűkítése a tudományos kutatás
elvesztése után. Akármennyire külön vált is a tudomány és az oktatás,
mégis maradt közöttük kapcsolat, mégpedig döntő ponton: az egyetemi
ranglétrán történő haladást alapvetően befolyásolja a tudományos
fokozat.
Kész kutatónak a kandidátust tekintik, éppúgy, mint
a magántanárt a német modellben vagy a PhD-vel rendelkező kutatót az
amerikaiban. A nagy különbség abban áll, hogy míg a másik két
modellben ez egyszersmind a minősítések végpontja is, addig a szovjet
modellben további fokozatok léteznek, hogy még idős korban is
fokozatszerzésre ösztönözzék a kutatót.
A magyarországi tudományrendszer
A mai magyar tudományrendszer történeti okokból vált a három
ismertetett modell különös keverékévé. A megértéshez vissza kell
nyúlni 1949-hez, a szocialista Akadémia megalakulásához.
Ezt megelőzően a magyar tudományrendszer csaknem hű
kópiája volt a németnek. Igaz, a 19. század közepén osztrák
közvetítéssel érkezett, de szerkezete olyan volt, mintha egyenesen
Németországból importálódott volna. Az egyetemek központi szerepet
játszottak, a közalkalmazotti státuszban kényelmesen élő rendes és
rendkívüli tanárokkal, az őket körülvevő magántanári sereggel,
karokkal, tanszékekkel, a kormányzathoz lojális, értelmiségi
szereptudatot büszkén hordozó mentalitással, arisztokratizmussal,
konzervatív Magyar Tudományos Akadémiával, mely saját vagyonából élő
civil testület volt, nem szükségképpen tudós tagokkal vagy vezetőkkel.
Ami hiányzott a teljes német rendszerhez, az az egyetemek közötti
világos hierarchia és a kutatóintézeti hálózat, bár néhány kezdemény
ezen a téren is létrejött (például csillagda, Országos Közegészségügyi
Intézet).
Ez a rendszer nyilvánvalóan nem felelt meg a
szovjet követelményeknek. Egyrészt német jellege eleve a legyőzött és
mindenképpen elsüllyesztendő nácizmust idézte, másrészt nem adott
megfelelő feltételeket a kommunista hatalom központosításon alapuló
gyakorlásához. A tudomány személyi állományától nem lehetett elvárni,
hogy odaadóan szolgálja az új politikai rendszert. A szovjet
berendezkedés központosított rendszere megkövetelte azt is, hogy az új
szocialista államok tudományos szervezete egyforma legyen, az egész
táboron belül egységes tudományrendszer működjön szovjet központtal,
szovjet irányítással. Azaz a szovjet modell éppúgy több országban
működött, ahogy a német és az amerikai. Nagy különbség, hogy míg
utóbbiakat az érintett államok saját elhatározásukból vették át, addig
a szovjetet a mögötte álló hatalomnak való engedelmeskedés
kényszeréből.
A szocialista Akadémia Magyarországon a tagság
szűrésével és a korábbi vezetési-, hivatali- és osztályszerkezet
átalakításával jött létre. A korábbi konzervatív civil társaságból ki
kellett alakítani azt az intézményt, mely egyszerre végzi a
tudományirányítás adminisztratív teendőit, mégpedig az új központi
irányítású állami struktúrába tagozódva, és tudóstársaságként is
funkcionál, szellemi tekintélyével is szolgálja a politikai vezetés
által meghatározott társadalmi célokat. A politikai irányítás és
presszió, az egész rendszer félelmetes szigora, továbbá a lojálissá
szelídített tagság, a tagoknak járó magas illetmény és számtalan
privilégium elegendőnek bizonyult a szovjet modell gyors
bevezetéséhez.
Már az 1940-es évek végén kezdtek megalakulni a
kutatással foglalkozó tudományos intézetek. A szocialista Akadémia
intézethálózata, mely korábban soha nem látott lehetőséget nyitott a
kutatók számára, az 1950-es évek elején kezdett létrejönni.
Fokozatosan egyre nagyobb és egyre jobban felszerelt intézetek
létesültek, melyek a korábbi egyetemi lehetőségeket messze
túlszárnyalták mind a felszerelés, mind a kutatói létszám
tekintetében. A kutatás és oktatás szétvált, s mivel nem létezett
hatalmas állástalan tudóssereg, a kutatókat jelentős mértékben az
egyetemekről helyezték át az intézetekbe. Az egyetemekről gyakran a
legértékesebb berendezéseket is átszállították, mondván: az oktatáshoz
nincs rájuk szükség.
A szűrést is segítette, hogy az 1950-es évek elején
a tudományos fokozatok szintén átalakultak. Bevezették az
aspiránsképzést, a kandidátusi és a tudományok doktora fokozatot,
illetve az akadémikusi szinteket, persze az illetményekkel együtt. A
tanári, rendkívüli tanári és magántanári kar egyes tagjai számára –
egyénenként elbírálva – részint fölajánlották a szovjet rendszer
fokozatait, kinek magasabbat, kinek alacsonyabbat, részint pedig
kizártak korábbi tagokat, illetve megfosztották őket címeiktől,
állásaiktól. A korábbi címeket lehetett ugyan használni, de
elértéktelenedtek.
A minősítést az Akadémia kebelén belül létrejött
szervezet, a Tudományos Minősítő Bizottság (TMB) végezte. Ez vette át
az egyetemektől a továbbképzés ügyét is, az aspiránsok kiválasztásától
a vizsgáztatáson át a disszertációk védéséig. A politikai irányítás és
a rendszer központosító szellemének egyaránt az felelt meg, hogy a
széttagolt egyetemi minősítések helyett önálló, egységes, jól
kontrollálható szervezet végezze ezt a fontos tevékenységet.
Ám már az 1950-es évek második felétől lassan
fellazult a modell. A német modell jelen maradt a mentalitásban, és
helyet követelt a formális rendszerben is. Az egyetemekről nem tűnt el
egy csapásra a humboldti szellem, visszaszivárgott a kutatás. Az
egyetemek igyekeztek minél többet visszaszerezni korábbi
befolyásukból.
Az egyetemek örök sérelme maradt kizárásuk a
tudományos minősítésekből, amit befolyásuk jelentős korlátozásának
tekintettek. Harcuk eredményeként különös kompromisszum született. A
német rendszerben létező magántanári cím adományozásáról végleg le
kellett mondaniuk, de sikerült visszaszerezniük a doktori cím
adományozásának jogát. A TMB nem veszített semmit hatalmából, mert az
egyetemek által adományozott doktori címet (egyetemi doktori vagy
kisdoktori, szemben a tudományok doktora, azaz nagy doktorival) nem
tekintették tudományos fokozatnak, de nem vált világossá, hogy minek
tekintik. Mindenesetre nem járt vele külön illetmény. Viszont bizonyos
állások megszerzésében segített. Például egyetemi tanársegédből csak
ennek birtokában lehetett valaki adjunktus.
A német modell szellemével jól összeegyeztethető
volt a szovjet modellben is érvényes magas értelmiségi szerep,
társadalmi példakép jelleg és erkölcsi magaslat, mely a tudósokat
övezte. Persze immár egészen mást értettek ezeken a fogalmakon, mint
korábban.
A hatvanas évek közepétől a szovjet modell
lassanként kimerült. Piacot szimuláló elemek jelentek meg a
magyarországi politikában és gazdaságban, mégpedig valamiféle
általános megújulási igény keretei között. Kezdett a politikai vezetés
számára is tehertétellé válni a túlméretezettnek tűnő tudomány.
Elkezdte szorgalmazni a gyakorlatilag, főként iparilag, is
hasznosítható kutatási eredmények produkcióját.
Ezzel az amerikai modell addig merőben idegen
szelleme is föltünedezett. Egyre többen látogattak Amerikába, egyre
nyilvánvalóbb lett az amerikai tudomány primátusa a tudományok igen
sok területén, és egyre szükségesebbnek látszott alkalmazkodni az
uralkodó nemzetközi tendenciákhoz. A szerződéses kutatás, a nemzetközi
projektekben való részvétel, majd a hazai projektalapú finanszírozás a
tudományos élet integráns része lett már az 1980-as években.
A PhD a mai magyarországi tudományban
A fiatal kutató helyét, perspektíváit az a társadalom jelöli ki,
amelybe beleszületett. A rendszerváltás kompromisszumos jellege a
tudomány szervezetén éppúgy meglátszik, mint az egészségügyön,
oktatásügyön, közigazgatáson vagy a kultúrán. Ennek megfelelően a mai
magyarországi tudományrendszerben jelen van a német modell mint
távolabbi múlt, a szovjet modell mint közelmúlt és az amerikai modell
mint jövő.
A rendszerváltás helyrehozott néhány nyilvánvaló
méltánytalanságot. Nyomban eltörölte az ideológiai, politikai
követelmények maradványait, a pártbefolyást, központi tervezést és
hasonlókat, de a rendszer alapszerkezetét érintetlenül hagyta.
Megőrizte az egyetemek és az akadémiai kutatóintézetek különállását és
az akadémia belső szerkezetét: a tudományirányítás és a tudományos
testület kettősségét egy intézményen belül. A sokszínű, demokratikus,
piaci gondolkodást igénylő viszonyok mellett több szektorban
továbbélnek a szovjet modell elemei, köztük a tudományban is.
Jelentősen megváltozott viszont az egyetemek
helyzete. Visszaszerezték korábbi, a német modellben betöltött
önállóságukat, a kutatásban betöltött jelentőségüket, köztük a
tudományos minősítéshez való jogukat. A nagy igazságtétel közepette
olyasféle helyzet alakult ki, mintha az egyetemek a német modellhez
nyúlnának vissza, de nem állnának bosszút a jogaikat korábban bitorló
Akadémián. Nyilván már csak azért sem, mert a professzorok
akadémikusok vagy a tudományok doktora cím birtokosai, akik
ragaszkodnak címeikhez, befolyásukhoz és a vele járó illetményhez,
mely nem szűnt meg a szovjet társadalmi rendszerrel.
Az egyetem visszakapta a habilitáció jogát is, de
megváltozott tartalommal. Nem kellett feladnia a személyzettel
bőségesen ellátott tanszékeket a bizonytalan egzisztenciájú
magántanárok köréért. Megtartotta a szovjet modellben kialakított
oktatói beosztásokat. Ámde a docensi és az egyetemi tanári
kinevezéshez kikötötte a habilitációs eljárás szükségességét, aminek
célja tehát nem a venia legendi megszerzése (az adjunktus és a
tanársegéd is taníthat) hanem a vezető oktatói állás betöltése. Ma
tehát létezik habilitált és régebben kinevezett, nem habilitált docens
és professzor. Másrészt viszont az egyetem feladta a német rendszer
részét képező egyetemi doktori cím adományozását, cserébe megszerezte
a legfontosabbat: a tudományos fokozat odaítélésének jogát.
Ez a tudományos fokozat az amerikai rendszerből
származó PhD. A PhD lépett a korábbi egyetemi doktori és kandidátusi
fokozat helyére. Ámde jellemző a változás kompromisszumos jellegére,
hogy nem számolódtak fel a szovjet rendszer többi fokozatai. A TMB
helyett Doktori Tanács működik az Akadémián, mely az MTA doktora címet
adományozza, a tudományok doktora ekvivalens utódát, és megmaradtak az
akadémikusi címek is, illetményeikkel együtt.
Az egyetemi doktori és kandidátusi fokozat
összeolvadt, ennek színvonala a korábbi kettő között helyezkedik el.
Rendszere annyiban tér el a szovjet modellétől, hogy egyetem
adományozza, nem a TMB. Egyébként a doktori iskola hasonlít az
aspiránsiskolához, a vizsgák és a disszertáció vitája, védése alig
különbözik a kandidátusitól, ha leszámítjuk az ideológiai elemeket. Ez
persze nem magyar sajátosság: az amerikai és szovjet tudománymodell
hasonlóságot mutat ezen a ponton.
Minthogy a szovjet modell még nagyon is jelen van, a PhD által adott
jogosítványok nem világosak: nem tudni, adjunktusi vagy rögtön
docensi, illetve munkatársi vagy főmunkatársi beosztásra, vele
fizetésre jogosítanak-e fel. Miközben vállalatoknál az egyetemi
doktori cím nagyon jól csengett, előnyöket biztosított, a PhD-re sok
helyen azt mondják, birtokosa túlképzett. Mivel megmaradtak a szovjet
modell magas akadémiai címei is, a PhD messze nem tekinthető
legmagasabb tudományos fokozatnak, mint az amerikai modellben. Éppen
ellenkezőleg: ez a legalacsonyabb. Birtokosa előtt továbbra is ott áll
a feljebb vezető létra. Ha professzor akar lenni, meg kell szereznie
az MTA doktora címet, mely a legtöbb egyetemen formális feltétel a
kinevezéshez, nem érik be a habilitációval, mely így devalválódik.
Ennyiben tehát a PhD nem ér annyit, mint a magántanári vagy az
amerikai PhD-fokozat.
Megmaradt még egy elem, melyben különös módon
osztozott a német és a szovjet modell: az értelmiségi szerepfelfogás.
Függetlenül ennek tartalmától, amely szakadékot teremtett az akadémiai
értelmiségen belül is, mindkét modellben az egyetemnek a társadalomért
különösen felelős értelmiségieket kell nevelnie. Nem elégszenek meg a
piacon jól hasznosítható szakismeret nyújtásával, mint az amerikai
egyetem.
Hogy a PhD hogyan fog beilleszkedni a magyarországi
tudományos és nem tudományos világ egészébe, nagyon erősen függ attól
is, milyen lesz ez a világ. Minthogy Magyarország az Európai Unió
része, nem az Egyesült Államoké, tudományrendszerét is az európaival
kell elsősorban harmonizálnia. Csakhogy az európai tudomány igen erős
lemaradást mutat az amerikaival szemben, ezért itt is az amerikai
tudománymodell átvételéről döntöttek. A bolognai folyamat lényege
éppen ez. Ezért vezették be az egyetemeken a háromszintű képzést: BA,
MA és PhD. Ebben a rendszerben csakugyan a PhD a legmagasabb fokozat.
Ám ez csak akkor igaz, ha a szovjet modell maradványai végleg
eltűnnek. Mindenekelőtt átalakul a német és szovjet modellben egyaránt
alapvető szervezeti egység, a tanszék. Helyébe lép a rugalmas
department, részleg, melynek vezetője nem feudális uraság többé. A PhD
ehhez a szervezési elvhez illeszkedik.
A jelenlegi fiatal kutatók helyzetét, mint az egész
magyar tudományosságét, ez az átmeneti jelleg definiálja. Együtt élnek
az egymáshoz bizonyos pontokon hasonlító, de egymásnak ellent is mondó
modellek. Bonyolítja helyzetüket a nemzetközi kontextus. Részint az,
hogy sokan szerzik külföldön PhD-fokozatukat, ott szocializálódnak
kutatóvá, ezért az itthoni keverék áttekinthetetlennek,
irracionálisnak, működésképtelennek tűnik számukra. Vannak, másfelől,
akik az itthon szerzett doktori fokozat birtokában dolgoznak
külföldön. Nekik az ottani viszonyok embertelennek, mechanikusnak,
antiintellektuálisan pénzcentrikusnak látszanak a ragyogó kutatási és
életfeltételek ellenére. A világ mégis azt sugallja a fiatal kutatók
számára, hogy valamennyi időt el kell tölteniük valamely tudományos
centrumban, egyébként fokozatuk nem marad versenyképes. Feltéve, hogy
kutatók szeretnének maradni. Ha vállalatok felé orientálódnak,
ugyancsak meg kell ismerkedniük a sikeres külföldi vagy
multinacionális vállalatok munkakultúrájával, és hozzájuk kell
adaptálniuk a PhD-vel igazolt magas képzettségüket.
Ez tehát az a sokkomponensű erőtér, amelyben a
fiatal kutatók szociológiáját érdemes mérlegelni. A viszonyok egyelőre
kuszának tűnnek, nem függetlenül a magyarországi tudomány rendszerének
átmeneti állapotától. Ez az állapot viszont nem egészen független
Európa átalakulásaitól, vagyis attól, Európa egységesen elkötelezi-e
magát az amerikai rendszer átvétele mellett. Ha igen, Magyarországnak
is célszerű sietnie az amerikai rendszer bevezetésével, hogy
kompatibilitását megőrizze, hogy úgy funkcionáljon, mint a többi
európai állam, még akkor is, ha a német–szovjet rendszer iránti
nosztalgiáról nehéz lesz lemondani.
Kulcsszavak: tudományszervezési modellek, tudományos fokozatok,
német, angol és szovjet tudományrendszer, fiatal kutatók
karrierlehetőségei
IRODALOM
Weber, Max (1995): A tudomány és a
politika mint hivatás. Kossuth, Budapest
Ben-David, Joseph (1971):The Scientist’s
Role in Society. Prentice Hall, New Jersey
Pach Zsigmond Pál (1975): A Magyar
Tudományos Akadémia másfél évszázada 1825–1975. Akadémiai, Budapest
Graham, Loren R. (1993) Science in Russia
and the Soviet Union: A Short History. Cambridge University Press,
Cambridge
Johnson, Jeffrey Allan (1990): The
Kaiser’s Chemists: Science and Modernization in Imperial Germany. The
University of North Carolina Press, Chapel Hill–London
Wittrock, Björn (1993): The Modern
University: The Three Transformations. In: Rothblatt, Sheldon –
Wittrock, Björn (eds.): The European and American University since
1800. Historical and Sociological Essays. Cambridge University Press,
Cambridge, 303–362.
Reszkető Petra – Váradi Balázs: Elöl-hátul
doktor: A tudományos címek mai rendszerének kialakulása.
WEBCÍM >
LÁBJEGYZETEK
1 Ez az írás értelmezési
keretet, kiindulópontot kíván nyújtani az MTA Kutatásszervezési
Intézetében folyó többéves tudományszociológiai kutatáshoz. A kutatás
címe: Fiatal kutatók: Doktori képzés és életpálya-modell, mely
NKFP-B4-2006-0011 nyilvántartási számú Jedlik Ányos projekt keretében
zajlik.
< |
|