A bőséges hazai historiográfiai szakirodalom sok, fontosnak ítélt történész személyiség pályáját és munkáit mutatja be. E szakirodalom tökéletesen alkalmas arra, hogy a történészek legfontosabbjait kiválaszthassuk, de nem törekszik a vizsgált személyek tulajdonságainak szociológiai értelemben standard leírására, s a nem publikáló történészekről természetesen nem szolgáltat adatokat. ( Erős, 2000; Glatz, 1990, 1980; Hajnal, 1939 [1993]; Kriston, 1991; Lederer, 1969; Mályusz, é. n.;, Márkus, 1963; Pók, 1982; R. Várkonyi, 1973; Várdy, 1976.)

Amiképp azonban a Történelmi Társulat szakmai rekrutációja is a történészdiplomások teljességére (sőt a történelem iránt érdeklődők még szélesebb körére) terjedt ki, a tudományszociológus-felsőoktatásszociológus számára is a „történészek társadalmi csoportja” sokkal szélesebb kategória, mint akikre a historiográfiai irodalom kiterjed.

a) „Történészek” mindazok, akik történelem szakos bölcsésztanári vagy bölcsészdoktori diplomával rendelkeznek. Minthogy Karády Viktor korábbi kutatásainak folytatásaképpen – az NKFP¹ és az OTKA támogatásával közös történeti elitkutatást indítottunk, e csoportot szinte teljeskörűen ismerjük. A bölcsészdiplomások adatbázisát, amelyre további elemzéseim alapulnak, Biró Zsuzsanna Hanna gondozta. (Biró, 2008)

b) Azok a személyek, akiket a történész szakma valamilyen „nyilvános aktussal” befogadott, nem egyszerűen társulati tagként, hanem publikáló társként. A Századok írói köre mindenképpen ide tartozik, az ő elemzésük is lehetséges, tekintettel arra, hogy a Századok bibliográfiája rendelkezésre áll.

c) Azok, akiket történésznek tartanak a kortársak és az utókor, akiket a standardnak tekinthető historiográfiai kézikönyvek megemlítenek, illetve akiket a mérvadónak tekinthető lexikonok „történészként” vagy „történetíróként” tartanak számon – ennek az utolsó csoportnak az elemzésére más alkalommal kell majd időt szakítanunk.

A történészdiplomások
szocio-demográfiai háttere

A vizsgált időszak 9162 bölcsészdiplomása közül 1823-nak (19,9%) van történész diplomája, azaz az egyik legnagyobb – szakválasztása szerint megragadható – bölcsész-alnépességről van szó. A történészdiplomával rendelkező népesség több csoportra osztható, aszerint, hogy tanári diplomát, bölcsészdoktori diplomát szerzett, vagy mindkettőt. (1. táblázat) Az első ránézésre is látható, hogy a történészek 80%-a, míg az összes bölcsészdiplomásnak csak 70%-a rendelkezik tanári végzettséggel, ami logikus, hiszen a bölcsészkarokon képezték azoknak a reáltudományoknak és humántudományoknak a szakembereit is, amelyek nem voltak iskolai tárgyak. Doktori címet a történészek 40%-a, a bölcsészek 45%-a szerzett. Eme eltérések ellenére azonban a történészek érdemben összehasonlíthatók a bölcsészkar egész népességével.²

A történészek között 60% volt a férfiak aránya, a teljes bölcsész népességben 58% – ez sem jelent jelentős különbséget, azaz – ellentétben a lányok felé húzó élőnyelvekkel és kémiával és a fiúk felé húzó klasszikus nyelvekkel és fizikával – „uniszex” szaknak számít – hasonlóképpen a magyarhoz és matematikához. (Biró – Nagy, 2008).

A fontos társadalmi háttérváltozókban a történészek lényegesen különböznek a bölcsészek átlagától. A történészdiplomások és a bölcsészdiplomások közötti különbséget sajátos, ún. reprezentációs mutatóval fejezzük ki, amely azt jelzi, hogy az adott tulajdonság mennyivel inkább jellemző a történészekre, mint a bölcsészekre általában. Technikai értelemben ez a történészekre és az összes bölcsészre az adott vonatkozásban jellemző százalék számok hányadosát jelenti. Az apák foglalkozása alapján az apák vélelmezhető iskolai végzettsége szerint megvizsgáltuk a történészek és bölcsészek társadalmi hátterét. A szokásos és elterjedt iskolai hierarchiával ellentétben a diplomásokat két csoportra bontottuk és a doktori címmel rendelkezőket a többi fölé helyeztük, aminek segítségével az apák nemzedékének rétegszerkezetére jellegzetes szilvamag formájú képet kaptunk. Ennek két végpontján az elemi iskolai végzettséggel és a doktori fokozattal rendelkezők a népesség egy-egy tizedét teszik ki, míg középen három nagyobb, 20–30%-os iskolázottsági tömbben (diplomás, érettségizett, polgári iskolát végzett) oszlanak meg a vizsgált apák.

A társadalom összetételével hasonlítva az alacsony végzettségű népesség igen erősen alulreprezentált a szülők között, a diplomások pedig sokszorosan felülreprezentáltak. (2. táblázat) E fő forma a történészekre és a bölcsészekre egyaránt igaz: de a történészek társadalmi összetétele kevésbé elit, mint a bölcsészkaré általában – némiképp többen tartoznak a kevésbé iskolázott csoportokhoz, s némiképp kevesebben a diplomás csoportokhoz. Aláhúzással emeltük ki azokat az értékeket, ahol a felülreprezentáció 1,1-szeresnél nagyobb, és beszürkítettük, ahol az alulreprezentáció 0,9-es-nél kisebb értéket mutat. 

Hasonlóképpen elmondhatjuk, hogy bölcsészek és történészek között egyaránt erősen felülreprezentáltak a budapesti és nagyvárosi születésűek. A ’nagyváros’ és ’kisváros’ fogalmak kialakítása azért tűnt célszerűnek, mert ha egyszerűen a jogi kategóriákat követnénk, akkor a törvényhatósági jogú városok kategóriája révén az ipari forradalom során jelentéktelenné vált, csekély lakosságúnak megmaradt középkori városok is bekerülnének a „jelentősebb városok” kategóriájába, viszont – ha a törvényhatósági jogú városok 1900-as listáját használnánk – kimaradna például a már akkor igen jelentősen iparosodott és urbanizált Miskolc. A „nagyvárosok” kategóriába tizenkilenc települést soroltunk, azokat, ahol 1900-ban harmincezernél több lakos élt. Jelentős részük természetesen a Horthy-korszakban már nem Magyarországon lévő területen feküdt. A „városok” kategóriába közel százötven települést soroltunk, köztük az 1900-ban még harmincezer alatt maradó, de 1930-ban már a nagyvárosok többségét leköröző Győrt, s néhány, a későbbi Budapesthez csatlakozó – s 1930-ra szintén inkább a nagyvárosok közé kívánkozó – elővárost.³ A budapestiség a történészdiplomásokra kifejezetten kevésbé jellemző, mint a bölcsészekre általában, sőt itt a bölcsészekhez képest nagyobb arányban találunk falvakból érkezetteket. A nagyvárosok és kisvárosok vonatkozásában nincsen lényeges eltérés. (3. táblázat)

A történelmi régiók a Budapestet jellemző alulreprezentáció miatt kivétel nélkül felülreprezentáltak, de e felülreprezentáció épp a legfejlettebbnek, legpolgárosultabbnak számító Dunántúlon a legkisebb, s a meglehetősen elmaradottnak számító Tiszántúlon a legnagyobb.(4. táblázat, A, B, C oszlopok)  

A történész mivolt tehát a bölcsész mivolthoz képest érdemben különbözik – mégpedig: az alulfejlett területek javára, illetve Budapest hátrányára. Kívülről és távolról nézve mégis erősen budapesti hátterű szakmáról van szó, hiszen a diplomások ötöde Budapestről származik. (4. táblázat A oszlop), Amennyiben azonban az egyes nagy régiók eltérő átlagos iskolázottsági szintjét is belekalkuláljuk az elemzésbe, másképp alakul a történészdiplomások területi rekrutációja. (4. táblázat H oszlop) (A G és H oszlop technikailag úgy keletkezett, hogy kiszámoltuk az egyes területekre eső lakosok arányát az 1910-es polgári népességben, illetve a történészek között, s a két százalékszám hányadosát adtuk meg, mint felül-, illetve alulreprezentációs jelzést).  

A teljes lakosságra, illetve az érettségizett lakosságra számított reprezentációs mutatók között a legnagyobb különbséget éppen Budapest esetében tapasztalhatjuk: lakossági arányszámához képest Budapest több mint négyszeresen felülreprezentált. Az érettségizett népességnek azonban olyan nagy része koncentrálódik Budapestre, hogy ehhez képest Budapest alulreprezentált a történészek között. Hasonlóképpen megfordul a Duna–Tisza közének mutatója, bár az ellenkező irányba: míg a teljes népességi arányhoz képest enyhe alulreprezentációt, az érettségizettekhez képest enyhe felülreprezentációt mutat. A Dunántúl és Tiszántúl felülreprezentációja erősen megnövekszik. A teljes egészükben elcsatolt országrészek mindkét mutató szerint alulreprezentáltak.  

Ennek kétféle magyarázata is lehet:

a.) Az egyik, hogy a tömeges népességmozgás ellenére a trianoni határ mégiscsak határként viselkedik, természetes akadálya annak, hogy az e területről származók beiratkozzanak a budapesti egyetemre…

b.) Másfelől pedig, hogy az elcsatolt területeken a nem magyar anyanyelvűek többségben vannak, s a bölcsészkar, ezen belül a magyar nemzeti szimbólumokkal való azonosulást erősen megkövetelő történelem szak, a nem magyar anyanyelvű lakosság pályaválasztása szempontjából nyilván kevésbé jött szóba, mint a műszaki vagy orvosi egyetem. Érdemes tehát a magyar anyanyelvű lakossághoz képest is tanulmányozni a történészek megoszlását (I oszlop). A vidék reprezentációját erősen meghaladó reprezentációval a Tiszántúl és a Keleti-Felvidék tűnik ki.

Összefoglalva: A történészi szakma választását a bölcsész diákságban a viszonylag kevésbé pol­gárosult területekről való származás felerősíti. A hagyományos, hierarchiába rendezhető tolóerők – az apa iskolázottsága, a településszerkezet, a regionális egyenlőtlenségek – szempontjából tehát a történésznépesség valamivel kevésbé elit jellegűnek tűnik, vagy – másként fogalmazva – a bölcsészkar más szakjai (például az élőnyelvek) sokkal inkább vonzhatták az elitcsoportok leszármazottait, mint a történelem. 

Természetesen többféle vizsgálattal lehet árnyalni ezt a sommás képet. Válasszuk ki példaképpen azt a régiót, amely a történészek szempontjából markáns felülreprezentációt mutat: a Tiszántúlt. A Tisza bal parti régiójában a bölcsészek kiválasztásában általában erősebb a férfiak részvétele, mint országos átlagban, hasonlóképpen a történészek esetében. Miközben a vidékiek között általában a diplomások negyede, itt a harmada jött ’nagyvárosból’ (ez esetben Békéscsabáról, Debrecenből, Nagyváradról és Nyíregyházáról). Míg a vidéki diplomások fele kis településekről származott, e régióban csak kétötödnyi az innen érkezettek aránya. Összességében: a Tiszántúl „történész” hajlama elsősorban a „tiszántúli nagyvárosok” történészi pályaválasztásra indító hajlamával függ össze. A 20. századi gazdasági és kulturális súlyukhoz viszonyítva történelmileg „aránytalanul nagy” szerepet játszó városok társadalma átlagon felüli valószínűséggel termelt ki a történelemmel foglalkozó pálya választására ösztönző habitust. 

Míg a város–falu lejtővel, a regionális modernizációs jelzővel, s az apa iskolázottságával kapcsolatos egyenlőtlenségi meghatározók a 19–20. századi Európában és Észak-Amerikában általánosnak tűnnek⁴ – a társadalmak legfeljebb abban különböznek egymástól, hogy mekkora az iskolázott, városiasabb településen élő, fejlettebb régióból származó csoportok előnye az átlaghoz képest –, addig nagyon is speciálisan közép-európai az etnikai és vallási csoportok viszonya a felsőoktatáshoz, a bölcsészkarhoz, illetve a történész szakmához. 

Felekezeti és etnikai hovatartozás

A felekezetileg sokszínű Magyarországon különösen jó lehetőség mutatkozik arra, hogy az egyes felekezetekhez tartozók felsőoktatási, bölcsészképzési, történészképzési részvételi arányait mérlegeljük.

A vallás esetében természetesen többszörösen interpretálandó adatról van szó. A felekezeti háttér részben egyéb, ismeretlen társadalmi tényezők helyettesítésére szolgál – ritkábban arra, hogy egyazon csoporton belül eltérő habitusokra lehessen belőle következtetni. A felekezetek vallásgyakorlata ugyanis csak távoli (s egyelőre fel nem mérhető) összefüggésben van a felmutatott tanulmányi esélyekkel, választásokkal és teljesítménnyel. A zsidók gyakran megfigyelt kiemelkedő tanulmányi eredményeit ugyan össze szokták kapcsolni a zsidó vallási intellektualizmus, a „Könyv népe” habitusának hatásával, de a többi felekezetnél a kitűnőségi esélyeket már igen nehéz lenne a vallásgyakorlatból levezetni. A protestánsoknál – a bibliaolvasás okán – a vallási intellektualizmusból a katolikusokénál egységesen magasabb alfabetizmus következne, de Karády Viktor kiterjedt elemzéseiből tudjuk, hogy ez csak az unitáriusokra és lutheránusokra igaz, a kálvinistákra nem: a minőségi és mennyiségi iskolázottsági sorrendben (melyet az izraeliták, unitáriusok, evangélikusok vezető szerepe jellemez) a katolikusok megelőzik a reformátusokat, akik ekképpen csak a görög katolikus és görögkeleti népességet előzik meg.

A zsidó lakossági arányokhoz képest a dualizmus végén még többszörösen felülreprezentált zsidó bölcsészhallgatóság a vizsgált korszakra is csaknem másfélszeres felülreprezentációt mutat a teljes bölcsésznépességben, viszont erőteljes alulreprezentációt a történészek között. Azaz: a numerus clausus-szal akadályozott zsidó népesség kifejezetten a többi bölcsész pályát preferálja. Vélhetőleg elsősorban azért, mert a történészi pálya, mint elsősorban tanári pálya, a még mindig nagyrészt a történelmi keresztény felekezetek által fenntartott iskolarendszerben, illetve a mind 

egyértelműbben antiszemita beállítottságú tanügyigazgatás befolyása alatt nem tűnik sem ideális, sem lehetséges munkahelynek a zsidók számára. Minthogy a történelemtanítás az iskolában nem egyszerűen szaktárgyként, hanem a nemzeti tudatformálás eszközeként funkcionált, a zsidó tanárok alkalmazását egyébként is ellenző körök e pozíciót különösen biztosítani akarták a számukra megbízhatóbbnak tűnők számára. A lakossági arányhoz képest a bölcsészek körében hasonló felülreprezentációt mutató evangélikusok is valamivel kevésbé vannak jelen a történészek körében, de a különbség itt sokkal kisebb: míg a zsidóknál a felülreprezentáció alulreprezentációvá változik, addig az evangélikusoknál a felülreprezentáció megmarad. Az evangélikus népesség általánosnál magasabb szintű modernitása elegendő ahhoz, hogy a többi bölcsész pályát – elsősorban a modern nyelveket – jobban preferálja, mint a bölcsészkart általában, de az evangélikus iskolarendszer kvázi túlfejlettsége mellett számukra a történelemszakos tanári pálya is kecsegtető.

A magyar társadalom két legtradicionálisabb és az iskolázottságban általában alulreprezentációt mutató aggregációja a görög katolikust és a reformátust jellemzi, hogy inkább lesznek történészek, mint másféle bölcsészek – ahogy egy kevésbé modern közegtől el is lehet várni, hogy az ideológiai önmeghatározás értelmiségi pozícióit az egyének jobban preferálják, a közösség pedig erőforrásait inkább ilyen állások megteremtésére, mint másfélékre fordítsa.

A bölcsészkari beiratkozási anyakönyvek közvetlen utalást nem tartalmaznak a diákok etnikai hátterére, de névjellegük elemzése lehetséges. Sokat vitatott, de statisztikailag ered­mé­nyesnek bizonyuló módszer a magyar, német, szláv, román és egyéb névjellegűek szétválasztása. Természetesen ez az adat az egyének etnikai tudatállapotáról semmilyen információt nem ad, de statisztikai értelemben arról mindenképpen informál: a család nem tartotta indokoltnak, hogy az igen széleskörű névmagyarosítási mozgalomban részt vegyen. Ebből persze az is következik, hogy a magyar nevűek között szétválaszthatatlanul összekeveredtek azok, akiknek „eleve” (azaz nem tudjuk mióta) magyar nevük volt, s akik esetében a család még 1-2 nemzedékkel azelőtt nem magyar jellegű nevet viselt. (Karády, 2001) 

A hagyományosan modernebbnek, erősebben polgárosultnak számító nemzetiséghez tartozók, azaz a németek, a többi bölcsésznél kevésbé képviseltetik magukat a történészek között, hiszen míg a német névjellegűek az összes bölcsész 17%-át, addig a történészeknek csak a 12%-át tették ki. A „német” névjelleg a katolikusokon és evangélikusokon belül egyaránt fokozza a történészek relatív alulreprezentációját, a zsidókon belül viszont csökkenti – szoros összefüggésben azzal, hogy a zsidóknál a modernitás a névmagyarosítással összekapcsolódik. Mindegyik felekezeti csoporton belül a vélelmezhetően kevésbé modern csoportok mentek történésznek. (5. táblázat)

Összességében tehát megállapíthatjuk: a történelem szakos diploma mind az egyszerű, mind a kombinált társadalmi mutatók szerint kevésbé elit jellegű, mint a bölcsészdiploma általában. Kiterjedt elemzések kellenének, hogy a bölcsészkar melyik nagy tömbje vonzza inkább az elitet: a természettudományoké, esetleg azért, mert nincsen kitéve ideológiai hullámzásnak, a klasszikus nyelveké, esetleg azért, mert a legrangosabb iskolatípus domináns tárgyát alkotják, a magyaré, esetleg azért, mert ideológiai szempontból talán még fontosabb tárgy, mint a történelem, vagy éppen az élő idegen nyelveké, mert szélesebb munkaerőpiacra készítenek fel, s a Nyugattal való szellemi kapcsolat lehetőségét hordozzák, vagy éppen a tanárszakkal nem rendelkező exkluzív kis tárgyaké…

A Századok publikálói köre

Ha az „alkotó történész” definícióink egyikét, a „Századok alkotói körét” vetjük össze a bölcsésznépességgel, azonnal világossá válik, hogy „a történészdiplomások” erősen megosztott szakmai csoportot alkotnak. A Századokban publikálók között ugyanolyan valószínűséggel találunk történelemszakos diplomásokat, mint nem történelemszakosakat. Az „egyszerű” – tehát doktorátussal meg nem erősített – történelemtanári diplomásoknak, akik a Horthy-korszakban több mint ezren voltak, alig másfél százaléka publikált a Századokban, s e publikáló töredéknek is kétharmada a csak „néhányszor publikálók” közé tartozott. (Jelen vizsgálatban még nem különítettük el, hogy a publikálás 1949 előtt vagy után történt. Így a Századokban való publikálás egyszerre tükrözi, hogy kik válogatódtak ki a 30- as, 40-es évek, illetve az 50-es évek tudománypolitikai mechanizmusai révén…) A doktoráltak – ahogy ez várható is – jóval magasabb arányban fordulnak elő a szerzők között, egyhatoduk publikált, s a publikálók harmada tizenöt alkalomnál gyakrabban, mondhatni rendszeresen tűnt fel a központi történészfolyóiratban. Megjegyzendő, hogy a doktori fokozattal rendelkezők körén belül azok, akik tanári fokozatot is szereztek, hasonlóan állnak, „a kettős karrier” lehetősége pusztán a leggyakoribb publikálásban veti őket vissza a doktorálókhoz képest.  

Ezek az adatok legalább három legenda cáfolatára alkalmasak:

a.) Az egyik legenda a „tudós tanár” figurájának elterjedtsége. A tanárok folytatnak ugyan tudományos aktivitást, de a központi tudományos elitbe csak töredékük jut be. További vizsgálat tárgya lehet, hogy az iskolai értesítőn kívül milyen arányban publikálnak tudományos közleményeket a tanárok…

b.) A másik közhiedelem – vagy inkább közérzület – a szakmában, hogy „régen a történész doktorátusok színvonala igen magas volt”.  A tények ezzel szemben azt mutatják, hogy a doktoráltak több mint négyötöde sem doktori tézisével, sem más alkotásával nem került be a központi tudományos folyóirat szerzőinek sorába. Egyelőre nem különítettük el ugyanis, hogy valaki tanulmánnyal vagy kisebb közleménnyel, könyvismertetéssel jelent meg a Századokban.

c) A harmadik közhiedelem, hogy a tanári és tudományos pálya képzésének kettéválasztottsága jót tesz a tudományos színvonalnak: ez sem igazolható, a tanári és doktori diplomával rendelkezők épp olyan jól teljesítenek, mint a csak doktori diplomával rendelkezők.

A Századokban publikáló történészek nemi hovatartozása az elit erős maszkulinitását mutatja, a 80%-os férfi részvétel 1,34-szeres férfi felülreprezentációt jelent az eredeti történészdiplomás nemi arányokhoz képest, világosan tükrözve, hogy a nők magas aránya a diplomások között elsősorban a középiskolai tanári szakmának szól. A doktori végzettségű családokból származók 1,33-szor, az egyéb diplomás családokból érkezők 1,6-szor felülreprezentáltak a publikálók között. Ez azt jelenti, hogy míg a történészi diploma megszerzésére már a középiskolai végzettség (tehát például tanítói vagy tisztviselői családi háttér) is predesztinált, a publikáló történészek jellegzetesen második generációs diplomások, s a budapestiek már majd kétszeresen felülreprezentáltak az összes történészhez képest. 

A viszonylag legnagyobb (3,41-szeres) felülreprezentációt a magyar névjellegű zsidók, s némiképp lemaradva (2,14-szeres reprezentációval) a német névjellegű evangélikusok mutatják, de másfélszeresnél nagyobb a német névjellegű zsidók és a magyar névjellegű evangélikusok képviselete is. Azaz: a Századok-ban való publikálás „helyreállítani” látszik az iskolarendszer szabad, numerus clausus-szal nem akadályozott időszakaiban, illetve szektoraiban érvényesülő kiválósági sorrendet. Még az is pontosan egybevág a szokásos kiválósági, illetve felülreprezentációs megfigyelésekkel, hogy a magyar katolikus, illetve a református népesség az átlag körül mozog, s ezen belül a katolikusok kissé jobban állnak, ill. hogy a két nagy szlovák csoport (evangélikus, katolikus) nagyjából egyformán (0,81-es, ill. 0,83-as mutatóval) alulreprezentált. A hagyományos elitrekrutációs sorrendnek egyedül a katolikus németek alulreprezentációja mond ellent, de ezt is könnyen magyarázhatjuk azzal, hogy a katolikus németek (evangélikusoknál erősebb) kötődése a 20-30-as évek disszimilációs stratégiáihoz (Volksbund), illetve a velük kapcsolatos 1945 utáni gyanakvás csökkentette a szaktörténészi karrier valószínűségét. (6. táblázat)

A történelemszakos népesség és a Századok-ban publikálók összehasonlítása azt mutatja, hogy miközben a történelemtanári mivolt – vélhetőleg a numerus clausus következtében is – a bölcsészek átlagához képest tradicionálisabb, vidékibb, Horthy-kori értelemben vett „nemzetibb” csoportoknak nyit utat, az alkotó elit önszelekciós mechanizmusai most is, itt is az iskolázottabb, városibb háttérrel rendelkező, magyar zsidó, illetve magyar és német evangélikus csoportok viszonylagos fölényét mutatják. 
 

Kulcsszavak: szociológia, felsőoktatás-szociológia, történettudomány, historiográfia, egyetemtörténet, elit, rekrutáció, regionális egyenlőtlenségek, felekezeti egyenlőtlenségek, nemzetiségi egyenlőtlenségek
 

IRODALOM

Biró Zsuzsanna Hanna – Nagy Péter Tibor (2007): Nemi esélyek és nemi döntések a két világháború közötti bölcsészkarokon, Educatio. 4,

Biró Zsuzsanna Hanna: (2008) A társadalmi nemek közötti különbségek empirikus kutatása a Horthy-korszak bölcsészdiplomásainak példáján. In: Pukánszky Béla (szerk.): A neveléstörténet-írás új útjai. Gondolat, Budapest, 105–120.

Bourdieu, Pierre (1978): Rekonverziós stratégiák. In: Bourdieu, Pierre: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Gondolat, Budapest

Erős Vilmos (2000): Mit jelent a történetírás-történet, és miért írunk ilyet? Aetas. 4,

Glatz Ferenc (1980): Történetíró és politika. Szekfű, Steier, Thim, Miskolczy felfogása nemzetről és államról. Akadémiai, Budapest

Glatz Ferenc (1990): Újkor kutatás és forráskiadás. In: Glatz Ferenc: Történetírás – korszakváltásban. Tanulmányok. Gondolat, Budapest, 231–246.

Gunst Péter (2000): A magyar történetírás története. Csokonai, [Debrecen]

Hajnal István (1939 [1993]): Történelem és szociológia. Századok 73, 1, 1–32; 73, 2, 137–166. [újra: In: Hajnal István: Technika, művelődés. Tanulmányok. História Könyvtár. Monográfiák 2. História–MTA TtI, Budapest 1993. 161–204.]

Karády Viktor (2000a): Zsidóság és társadalmi egyenlőtlenségek, 1876–1945 történeti-szociológiai tanulmányok. Replika Kör, Budapest

Karády Viktor (2000b): Felekezet, tanulmányi kitűnőség és szakmai stratégia. Az érettségizettek pályaválasz­tása a dualista kor végén. In: Festschrift Nagy Zsuzsa. Debrecen University Press, Debrecen, 124–145.

Karády Viktor (2001): Mennyire volt «magyar»  a honi értelmiség a századfordulón ? In: Lackó Miklós (szerk.): Filozófia és kultúra. Írások a magyar művelődéstörténet köréből. MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 203–236.

Karády Viktor (1992): Az Eötvös Kollégium és a École Normale Supérieure 1900 táján. Új Pedagógiai Szemle. 1, 70–84.

Karády Viktor – Valter Csilla (1990): Egy országos vonzáskörű szegedi főiskola, a polgári iskolai tanárképző diplomásai (1928–1950). Móra Ferenc Múzeum, Szeged

Kriston Pál (1991): A történetírás története. Tankönyvkiadó, Budapest

Lederer Emma (1969): A magyar polgári történetírás rövid története. Kossuth, Budapest, 53–58.

Mályusz Elemér (é. n.): A magyar történettudomány. Bolyai Akadémia, Budapest

Márkus László (1963): A szociáldemokrata történetfelfogás fejlődéséhez. Akadémiai, Budapest

Pók Attila (vál., bevez.) (1982): A Huszadik Század körének történetfelfogása. Gondolat, Budapest

R. Várkonyi Ágnes (1973): A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban. II.: A pozitivizmus gyökerei és kibontakozása Magyarországon. 1830–1860. Tudománytörténeti tanulmányok. Pamlényi Ervin (szerk.) 6. Akadémiai, Budapest

Torres, Carlos A. – Antikainen, Ari (eds.) (2003): The International Handbook on the Sociology of Education: An International Assessment of New Research and Theory. Rowman – Littlefield, Lanham, Md

Várdy Béla (1974): Hungarian Historiography and the Geistesgeschichte School – A magyar történettudomány és a szellemtörténeti iskola. Árpád Akadémia, Cleveland, OH

Várdy Steven B. (1976): Modern Hungarian Historio­graphy. East European Monographs. Columbia University Press, New York
 

LÁBJEGYZETEK

1 NKFP 5/074/2004, kutatásvezető Karády Viktor, OTKA 49378 kutatásvezető Nagy Péter Tibor, mindkettőről lásd:  WEBCÍM > | <

2 Egy további tanulmányban a történészeket a magyar szakosokkal, a történésztanárokat az összes tanárral, a történészdoktorokat az összes doktorral fogjuk összehasonlítani. A jelen tanulmányból kimaradt kereszttáblákat lásd: http://wesley.extra.hu <

3 A településváltozó továbbfejlesztésén folyamatosan dolgozunk, hisz célszerűnek tűnik pl. a húszezernél nagyobb lakosságszámú öt községet a „város” kategóriánkhoz sorolni, ugyanakkor a „nagyvárosok” és „kisvárosok” kategóriákat tovább bontani. Lehetséges természetesen Magyarország 13 ezer települését további csoportokra osztani, leginkább a nagyközségeknek, illetve járásszékhely-községeknek a kisebb községektől való elkülönítése, a nagyobb ipartelepekkel, vasútállomással rendelkező községek elkülönítése látszik hasznosnak. Lásd: http://wesley.extra.hu/fontosabbtelepulesek.htm <

4 Számos országot hasonlítottak már össze e tekintetben, ld.: The International Handbook on the Sociology of Education: An International Assessment of New Research and Theory országcímszavait (Torres–Antikainen, 2003) <