Bevezetés az infravörös csillagászatba
A kozmoszról szerzett tudásunk, információink legfőbb forrása az
elektromágneses sugárzás. Hogy ez nem csak a szemünkkel érzékelhető
látható fényt jelentheti, arra William Herschel mutatott rá 1800-ban.
A Nap fényét prizmával színeire bontva Herschel észrevette, hogy az
ismert szivárvány-színek mellett a vörösön túl – ahol az emberi szem
már nem lát fényt – az odahelyezett hőmérők melegedést, elnyelt
sugárzást jeleztek. Ennek az eseménynek, az infravörös („vörös
alatti”, magyarul gyakran egyszerűen hő-) sugárzás felfedezésének
emlékére nevezte el az Európai Űrügynökség a 2009 tavaszán
felbocsátott infravörös-űrtávcsövét Herschel-űrobszervatóriumnak.
Az infravörös sugárzás csak hullámhosszában
különbözik a látható fénytől. Míg az utóbbi a 0,3–0,8 mikrométeres
színképtartományt fedi le (a kisebb érték az ibolya, a nagyobb a
vörösnek felel meg), addig az infravörös az 1–300 mikrométer közötti
spektrális sávot jelenti. Ezen belül megkülönbözte-tünk közeli- (1–2,5
μm), közép- (3–25 μm) és távoli-infravörös (60–300 μm) tartományokat.
Az infravörös fénynek már a felfedezése is egy
csillagászati objektum, a Nap megfigyelésével volt kapcsolatos.
Várható ezek után, hogy minden más csillag is sugároz ebben a
színképtartományban, hiszen a több ezer-tízezer fokos hőmérsékletnek
megfelelő feketetest-sugárzásuknak jelentős járuléka van az optikainál
hosszabb hullámhosszakon is. A hidegebb csillagok viszonylagosan még
ennél is több hősugárzást bocsátanak ki, sőt a Napnál kisebb tömegű
vörös törpecsillagok emissziója már nagyrészt a közeli-infravörösbe
esik. A közelmúltban felfedezett barna törpék (a csillag és a bolygó
közötti átmeneti objektumok) is már inkább csak itt figyelhetők meg,
alacsonyabb hőmérsékletük (<2000 K) okán. A még hidegebb exobolygók
termikus sugárzásának csúcsa a közép-infravörös tartományba esik, míg
a bolygórendszer külső területein található üstökösmagok és
csillagkörüli porkorongok, valamint a csillagközi porfelhők, amelyek
összesűrűsödése által a csillagok kialakultak, már a
távoli-infravörösben sugároznak. (Ezen objektumok egy része a látható
fényben is vizsgálható, ám csak közvetett hatások révén: kitakarják a
háttércsillagokat, vagy szórják a rájuk eső csillagfényt.) Még
nagyobb, kozmológiai távolságokra tekintve az ún. vöröseltolódás
jelensége miatt a távoli, és így az Univerzum ifjúkoráról hírt adó
galaxisok és csillagok fénye szintén infravörös hullámhosszakon
figyelhető meg.
Elektromágneses sugárzásról lévén szó, az infravörösben érzékeny
műszereknek is a fotonok irányát, frekvenciáját (színét) és
polarizációs állapotát kell megmérniük. A detektortechnológia azonban
különbözik az optikaitól, hiszen az ott elterjedt CCD-kamerák helyett
itt más, például germániumalapú félvezetőket használnak, de hosszabb
hullámhosszakon megjelennek a bolométerek is (ezekben az elnyelt foton
okozta melegedést mérik egy hőre érzékeny ellenállás segítségével). A
nagy különbség azonban az optikai csillagászathoz képest az, hogy a
földi légkör áteresztése nagyon korlátozott, ezért legjobb a
műszereket a légkörön kívülre vinni. A 20 μm-nél rövidebb
hullámhosszakon a légkör még bizonyos sávokban átengedi a sugárzást,
azonban már e sávokban is csak a Föld legszárazabb pontjairól lehet
mérni, mivel a fő elnyelő a vízgőz. A földi infravörös-távcsövek tehát
magas hegyeken (Hawaii), sivatagban (Atacama, Chile) illetve a tervek
szerint később az Antarktiszon épülnek.
A földfelszíni infravörös-csillagászat (nem
számítva Herschel 1800-as kísérletét) az 1960–70-es években kezdődött.
Megjegyzendő, hogy ezekben a mérésekben nagy gondot okoz a környezet –
a távcső, az épület, az észlelő csillagász – okozta háttérsugárzás. Az
igazi infravörös-űrcsillagászat 1983-ban, az IRAS mesterséges holddal
vette kezdetét, amelyet a környező hőhatások minimalizálására
folyékony héliummal az abszolút 0 fok közelébe hűtöttek. Bár a
várakozás az volt, hogy az infravörös ég nagyon hasonló az optikaihoz,
hiszen ugyanazok a csillagok sugároznak, ez nem így történt. Mindjárt
kezdetben kiderült, hogy az infravörös égbolt a közép-infravörös
hullámhosszakon szinte nappali fényességű, mivel a belső-Naprendszert
kitöltő, az állatövi fény jelenségét is okozó porszemcsék minden
irányból nagy intenzitással sugároznak. Váratlan volt a kiterjedt, a
földi cirruszokhoz hasonló csillagközi porfelhők megjelenése, és
fontos felfedezés volt, hogy sok csillag nem a hőmérséklete alapján
várt Planck-görbének megfelelően sugároz, hanem annál fényesebb az
infravörösben. Ez a többletsugárzás általában csillagkörüli porkorong
vagy burok jelenlétére utal. Az IRAS-t két újabb űrtávcső követte, az
Infrared Space Observatory (ISO, 1995–98) és a Spitzer Space Telescope
(2003-tól). 2009. május 14-én pedig felbocsátották a világ eddigi
legnagyobb infravörös űrtávcsövét, a Herschel Space Observatoryt,
amelynek 3,5 m átmérőjű távcsőtükre jelenleg a legnagyobb
csillagászati fénygyűjtő felület a légkörön túl (tükörátmérője mintegy
másfélszerese a Hubble-űrtávcső 2,4 m-es főtükrének).
Mi is valójában az infravörös sugárzás forrása? Bár
van némi hozzájárulás a gázatomokból és molekulákból is,
legnagyobbrészt a porszemcsék termikus sugárzását látjuk. Ezek a
szilikát- vagy grafitalapú porszemcsék megtalálhatók mind a
csillagközi, mind a csillagkörüli térben, a gáztömeg kb. 1%-ának
megfelelő mennyiségben, legalábbis ott, ahol a hőmérséklet 1600 K, a
szilikátok párolgási hőmérséklete alatt van. Hidegebb helyeken a
szemcsékre jégréteg is rakódhat.
A termikus sugárzáson kívül (amely nem tökéletesen
követi a feketetest-sugárzás Planck-görbéjét, mivel a kis porszemcsék
opacitása és így emisszivitása is hosszabb hullámhosszak felé csökken)
megfigyelhetők még színképi alakzatok, rezonanciák is. Ezek a
nagyszámú atom jelenléte és kölcsönhatása miatt nem éles
színképvonalak, hanem szélesebb sávok. Mivel a színképi sávok pontos
profilja sok információt szolgáltat, az infravörös spektroszkópia is
fejlődésnek indult. Például a szilikátszemcsék színképében 10 μm-en
megfigyelhető Si–O-kötés rezonanciájának alakjából megállapítható a
porszemcsék jellemző mérete: az 1 μm-nél kisebb részecskék jellegzetes
magas színképi csúcsot mutatnak, mely nagyobb szemcsék esetén
laposabbá válik. Mivel a csillagközi por inkább kisebb szemcsékből
áll, a nagyobb porrészecskék jelenléte a csillagok körül a por
összetapadásának a jele, amely az első lépés a bolygókeletkezés felé.
A csillagkörüli korongokban gyakran látunk kristályos szerkezetű
szilikátokat is (szemben a tipikus amorf szemcsékkel). Ezek a
rendezettebb kristályszerkezetnek köszönhetően élesebb rezonanciákat,
keskenyebb emissziós alakzatokat mutatnak az infravörös színképben.
Ugyanezeket a kristályos jellegzetességeket mutatják a naprendszerbeli
üstökösök is.
Azon túl, hogy a Világegyetem sok égitestje
sugárzásának legnagyobb részét az infravörös tartományban bocsátja ki,
ezeken a hullámhosszakon a kozmosz sokkal átlátszóbb is, mint az
optikaiban. A csillagközi porfelhők részecskéi elnyelik és szórják a
csillagfényt, ezáltal a távolabbi égitestek fénye gyengül és
vörösödik, mire megérkezik hozzánk. Ez a hatás azonban lényegesen
lecsökken az infravörös hullámhosszakon, mivel a mikrométernél kisebb
porszemcsék elnyelési és szórási tulajdonságai erősen függenek a
frekvenciától. Keresztülláthatunk tehát szinte az egész
Tejútrendszeren, közvetlenül megfigyelhetjük a Galaxis egyébként
láthatatlan magját, és beleláthatunk a legfiatalabb csillagokat
körülvevő sűrű porburkokba is
(1. ábra).

1. ábra • Korongok fiatal csillagok körül.
Fent: a Taurus molekulafelhőben található, HH30 nevű fiatal csillag a
Hubble-űrtávcső felvételén (Burrows et al., 1996 437); lent: Az AB Aur
közepes tömegű csillag korongjáról közeli-infravörös hullámhosszakon
készített felvétel (Fukagawa et al., 2004 L53.)
A következőkben sorra veszünk néhány olyan
területet, ahol az infravörös megfigyelések alapve-tően
megváltoztatták a korábbi elképzeléseinket, és ahol az MTA KTM
Csillagászati Kutatóintézet munkatársai is aktívan
hozzájárulnak a terület fejlődéséhez.
Korongok fiatal csillagok körül
A születőfélben lévő csillagokat körülvevő por- és gázkorongok
szerkezetének megismeréséhez az egyik legfontosabb eszköz a
porszemcsék hősugárzásának analízise. A csillagtól távolodva a korong
hőmérséklete csökken, és egyre hosszabb hullámhosszakhoz kerül a
hősugárzás maximuma (lásd a Wien-féle eltolódási törvényt). A korong
legbelső része a közeli-, míg a külső hideg területek a
távoli-infravörösben adnak jelet (2. ábra).
A mai infravörös-távcsövek viszonylag kis tükörméretük és az
optikainál hosszabb hullámhosszak miatt általában nem bontják fel a
korongokat, így azok integrált fényét mérjük. Azonban a közeli-,
közép- és távoli-infravörös fluxusok erősségét összehasonlítva
meghatározható a korong sugárirányú hőmérséklet-lefutása. Ez
meghatározza, hogy hol kezdenek a gázmolekulák jég formájában kifagyni
(az ún. jégvonal), és így megszabja, hol alakulhatnak ki gázbolygók. A
fluxusok aránya utal arra is, hogy milyen távolságra mennyi anyag
található a korongban. Manapság külön figyelmet kapnak azok a
rendszerek, ahol a korongsugárzás közeli-infravörös komponense
hiányzik: talán a korong belülről kifelé haladó „feltisztulását”
látjuk? Szintén izgalmasak azok a rendszerek, amelyeknél a
távoli-infravörös hiányzik: valamiféle külső hatás, például kettős
rendszerekben a kísérő gravitációs ereje leborotválhatta a korong
külsejét? Mindezek a hatások megszabják, hogy mekkora lesz a csillag
végső tömege, és milyen bolygórendszer alakulhat ki körülötte.
Az utóbbi évek egyik nagy előrelépése volt az
infravörös interferometria megszületése. Az Európai Déli
Obszervatórium (ESO) chilei négy óriástáv-csövét összekötő optikai
hálózat egyetlen 200 méter átmérőjű távcsővé formálja a rendszert,
amely 10 mikrométeres hullámhosszon, a légkör egyik áteresztési
sávjában üzemel. Bár a jelenleg működő MIDI csak két-két távcső képét
interferáltatja, a második generációs Matisse-műszer már képeket fog
készíteni, amelyeken reményeink szerint a bolygók pályája mentén a
korongban kialakuló üres sávokat és csomósodásokat, de akár magukat a
bolygókat is látni fogjuk.
Törmelékkorongok
Az infravörös csillagászat egyik legnagyobb felfedezése, hogy idősebb,
a Naphoz hasonlóan csillagéletük hosszú, viszonylag eseménytelen
„felnőttkorát” töltő csillagok körül is gyakran megfigyelhetők
porkorongok. Ezekből az öreg korongokból a gázkomponens már eltűnt, a
porszemcséket közvetlenül bombázzák a csillagfény fotonjai, amelyek a
kisebb részecskéket kifújják a rendszerből, a nagyobbakat pedig a
Poynting−Robertson-hatás révén lefékezik, így azok rövid idő alatt
bespiráloznak a csillagba. A por utánpótlását a bolygókeletkezés során
keletkezett planetezimálok, bolygócsírák, üstökösmagok ütközései
biztosítják. Ezeket az égitesteket kis sugárzó felületük miatt
közvetlenül nem figyelhetjük meg, ám az általuk generált por egységnyi
tömegre hatalmas felületet és így mérhető infravörös sugárzást
biztosít (3. ábra). A törmelékkorongok szerkezete így
információt nyújt arról, hol alakultak ki és maradtak fenn
bolygócsíra-övezetek a rendszerben, és segít képet alkotni a
bolygókeletkezés történetéről.

3. ábra • A Fomalhaut
körüli törmelékkorong
a Hubble-űrtávcső felvételén
A törmelékkorongok nem a korai anyagbefogási korong
maradványai, sokkal inkább egy harmadik generációs csillagkörüli
struktúrának tekinthetők (a korai korongból összeálló planetezimálok
tekinthetők a második generációnak). A Naprendszernek is ismerjük két
porkorongját: a Mars-pályán belüli térrészt kitöltő bolygóközi
porfelhőt, amely a kisbolygóöv ütközéseiből és a Napot megközelítő
üstökösök felbomlásából táplálkozik, és a Neptunusz-pályán túl
elhelyezkedő Kuiper-övet, ahol akár a Plútóhoz hasonló méretű
égitestek is keringhetnek. A Kuiper-öv égitestjeiről még nagyon
keveset tudunk, ez a helyzet azonban lényegesen javulhat a
Herschel-űrtávcső tervezett megfigyelési programjai által, amelyekben
az MTA Csillagászati Kutatóintézet is tevékenyen részt vesz.
A más csillagok körül eddig megfigyelt korongok többsége hideg, 100 K
alatti hőmérsékletű, tehát a Kuiper-öv megfelelőinek tekinthetők. Van
azonban néhány melegebb porgyűrű is, amelyek inkább a kisbolygóöv
analógiái. Ilyen melegebb struktúrák megfigyelése fiatalabb csillagok
körül nem meglepő, hiszen a bolygókeletkezés, a bolygócsírák
kialakulása (és így az ütközéseik során fellépő portermelés) a
rendszerben belülről kifelé halad. Vannak azonban olyan, egészen idős
csillagok is, amelyek esetében a portermelés valamiféle időszakos
eseményre, például két nagyobb test katasztrofális ütközésére
vezethető vissza. Az így keletkezett pornak azonban hamarosan el kell
tűnnie a rendszerből, így a törmelékkorong csak időszakos jelenség,
amelynek időfejlődése nagyon érdekes információkat adhat a
porpopuláció utánpótlásáról. Egy efféle, sok ütközéssel járó időszak
lehetett a Naprendszer életében a késői nagy bombázás korszaka mintegy
400 millió évvel a Nap kialakulását követően.
A Naprendszer kis égitestjei
Az infravörös ég drámaian különbözik attól, amit az éjszakai égre
felnézve megszoktunk. Ha „infravörös szemmel” néznénk az égre, a
megszokott csillagokat alig látnánk, a Tejút amúgy halvány, derengő
sávja pedig az infravörösben szemkápráztatóan fényes lenne. A fényes
állócsillagok helyett a viszonylag gyorsan mozgó kisbolygók jelentenék
a legszembetűnőbb pontszerű égitesteket. A lapult bolygóközi porfelhő
(amelynek belsejében kering a Föld is) részecskéinek hősugárzása, az
„infravörös állatövi fény” beragyogja az egész eget, különösen az
ekliptika környékét. Az állatövi fény rendkívül homogén
fényességeloszlásában megfigyelhetőek fényesebb sávok, amelyek a
közelmúlt porkeletkezési eseményeivel: kisbolygók ütközéseivel vagy
üstökösök felbomlásával hozhatók kapcsolatba.
A közeli-infravörös hullámhosszakon a kisbolygók
még a Nap fényét tükrözik vissza, de a kb. 5 μm-nél hosszabb
hullámhosszakon már a kisbolygók felszíni hőmérsékletének megfelelő
hősugárzást látjuk. Az alacsony hőmérséklet miatt a közép- és
távoli-infravörös hullámhosszakon a kisbolygók fényesebbek a
csillagoknál.
A Mars és a Jupiter pályája között húzódó
kisbolygóöv égitestjei, ahol az ismert kisbolygók túlnyomó része
található, nagyjából 200 K hőmérsékletűek, így hősugárzásuk nagy része
a közép-infravörös tartományba esik. A kisbolygók infravörös színképe
alapján azonosíthatók a felszínüket borító bizonyos anyagok vagy éppen
azok szemcsemérete.
A kisbolygók az infravörös űreszközök legfonto-sabb
kalibrátorai, mivel elég fényesek, a közép- és távoli-infravörösben
jóval fényesebbek, mint a leg-több csillag, és fényességük általában
könnyebben megjósolható, mint a csillagok légkörének viselke-dése
ebben a hullámhossztartományban.
A kisbolygók azonban nem csak közvetlen célpontjai
a csillagászati méréseknek: nagy számuk miatt zavaró forrásokként,
jelentősen befolyásolni tudják az infravörösben végzett méréseket. A
Spitzer-űrtávcső eddigi méréseiben mintegy 35 ezer, jórészt eddig
ismeretlen kisbolygót találtak, elsősorban az ekliptika néhány fokos
környezetében. Ehhez jön még számtalan annyira halvány és apró
kisbolygó, amelyek közvetlenül nem figyelhetők meg, de jelenlétük
hozzájárul az égi háttér egyenetlenségeihez.
|
|
A Naprendszer külső vidékén, nagyrészt a Neptunusz
pályáján túl található a Kuiper-öv nevű tartomány. Az itt található
objektumok annak a korongnak a maradványai, amelyből mintegy
ötmilliárd évvel ezelőtt a Naprendszer bolygói keletkeztek. Az elmúlt
években több mint ezer ilyen égitestet azonosítottak, s ennek
köszönhetően a Kuiper-öv dinamikai felépítése (az égitestek pályájának
összessége) jól ismert. Ugyanakkor a látható hullámhosszakon végzett
mérések csak nagyon kevés adatot szolgáltatnak a Kuiper-övbeli
objektumok fizikai tulajdonságairól: méretükről, tömegükről,
sűrűségükről, felszíni hőmérsékletükről. Hőmérsékletük, minthogy
nagyon távol vannak a Naptól, nagyon alacsony, jellemzően 100 K
alatti, ezért hősugárzásuk nagy része a távoli-infravörösbe esik. Az
infravörös és látható fényben végzett mérések együtt már sokkal többet
tudnak mondani a fentebb felsorolt fizikai paraméterekről.
Bár a Spitzer-űrtávcsővel sikeresen mértek mintegy
tucatnyi Kuiper-objektumot 24 és 70 μm-en, ezekhez a detektorokhoz
(elsősorban a 24 μm-eshez) a Kuiper-objektumok „túl hidegek”.
Várhatóan a Herschel-űrtávcső hozza majd meg az áttörést a
távoli-infravörös észlelésekben: a tervek szerint több mint száz
Kuiper-objektumot fog megfigyelni, és a legfényesebbekről akár
fénygörbét is kaphatunk, amiből következtetni lehet az égitest
alakjára, vagy a felszíni albedó-, illetve hőmérséklet-eloszlás
egyenetlenségeire.
Az egyedi objektumok megfigyelésén túl a Kuiper-öv
szerepe azért is jelentős, mert ez az egyetlen olyan törmelékkorong,
ahol a korongot felépítő égitesteket közvetlenül, egyenként is meg
tudjuk figyelni. A Kuiper-objektumok megfigyelései jelentik az alapot
minden korongfejlődési modell számára, és szolgálnak referenciaként
minden más csillag körül megfigyelt törmelékkorong esetében.
Felhőmagoktól a galaktikus habfürdőig
A csillagközi anyag a Tejútrendszerben általában hideg; hogy mennyire,
az attól függ, hogy éppen milyen fázisban találkozunk vele. A
legsűrűbb, molekuláris hidrogéngázt tartalmazó felhők (molekulafelhők)
nagyjából 10–20 K hőmérsékletűek; alapvetően igaz az, hogy a
csillagközi anyag annál hidegebb, minél sűrűbb. Bármilyen legyen is, a
felhők a gáz mellett mindig tartalmaznak port is, amelynek mennyisége
ugyan nagyjából csak a felhő teljes tömegének 1%-át teszi ki, de
alapvető szerepe van a felhők termodinamikájában. Ennek a pornak a
hőmérsékleti sugárzását látjuk az infravörös hullámhosszakon, és
használhatjuk diagnosztikai eszközként a csillagközi felhők
vizsgálatára. A legsűrűbb felhőmagok esetében néhány mm-es
hullámhosszú rádióvonal mellett az infravörös mérések azok, amelyekkel
a felhők belsejébe láthatunk. E mérésekkel a felhők szerkezete mellett
azt is kideríthetjük, hogy például elkezdődött-e már a porszemcsék
növekedése, ami megváltoztatná a felhő infravörös sugárzási
tulajdonságait. Ezek a sűrű felhőmagok lesznek a csillag- és
bolygókeletkezés első lépcsői.
A csillagközi anyag legnagyobb része a Galaktika
síkjában összpontosul, ez a szerkezet azonban nagyobb skálákon sem
teljesen véletlenszerű. A galaktikus sík közelében gyakoriak a
szupernóva-robbanások és a fiatal, nagy tömegű csillagok halmazaiból
eredő intenzív csillagszél, amely folyamatosan átformálja, hatalmas,
akár háromszáz fényév átmérőjű buborékokkal fújja tele a Tejútrendszer
síkjának környékét (4. ábra). A sok, egymásba kapcsolódó
buborék miatt szokták ezt a szerkezetet galaktikus habfürdőnek is
nevezni. E szerkezeteket teljes egészében csak a távoli-infravörösben
lehet megfigyelni, mert az infravörös sugárzás még a galaktikus sík
környékén is, ahol rengeteg a csillagközi anyag, optikailag vékony
marad, így több egymás mögötti anyagréteg is látható, míg más
hullámhosszakon, vagy például sötét felhők esetében az elnyelt
csillagfényben min-dig csak a hozzánk legközelebbi réteget láthatjuk.

4. ábra • A Cepheus csillagképben
infra-vörösben kirajzolódó buborékot, egy egykori szupernóva
maradványát magyar csillagászok (Kun Mária és munkatársai) fedezték
fel az IRAS adataiból.
Az IRAS-műhold (1983) egyik legnagyobb felfedezése
volt, hogy az addig ismert sűrű molekulafelhők és a hatalmas semleges
hidrogénfelhők mellett létezik egy, a semleges hidrogénfelhőknél
sűrűbb, a molekulafelhőknél ritkább fázisa a csillagközi anyagnak,
amit a földi légkör fátyolfelhőivel való hasonlósága miatt galaktikus
cirrusznak neveztek el. A cirrusz legfontosabb tulajdonsága, hogy
mindenfelé megtalálható az égen, ott is, ahol egyébként semmilyen
csillagközi anyag jelenlétét nem várjuk, így például a galaktikus
pólusok irányában is. Az infravörösben természetesen a
cirruszfelhőkben lévő por hőmérsékleti sugárzását látjuk, 70 μm-nél
hosszabb hullámhosszakon ez az infravörös ég legszembetűnőbb
jellegzetessége magasabb galaktikus szélességeken. A galaktikus
cirrusz jelenléte nagyon megnehezíti azokat a méréseket, ahol halvány,
például a kozmikus infravörös hátteret felépítő nagyon távoli
galaxisokat kellene megfigyelnünk. Bár látszólag kusza szövetet
alkotnak az égen, hosszú, jellegzetes filamentumokkal, a cirruszfelhők
mégsem teljesen véletlenszerűek és rendezetlenek: akár kis, akár nagy
skálákon nézünk rájuk, mindig ugyanazt az önhasonló, fraktálszerű
szerkezetet mutatják. A cirrusz szerkezetét eddig legjobban az
ISO-űrtávcső távoli-infravörös méréseivel sikerült meghatározni.
Magas galaktikus szélességeken azonban nem a szupernóvák és a
csillagszél határozza meg a csillagközi anyag nagy léptékű
szerkezetét. Ugyancsak az IRAS-műhold 100 μm-es térképein, magasan a
galaktikus sík felett a cirruszemisszióban olyan hatalmas hurkokat és
üregeket látunk, amelyek méreteloszlása nagyon hasonlít arra, amit egy
ilyen ritka közegben a gyors, turbulens mozgások, az úgynevezett
szuperszonikus turbulencia hozna létre.
A porszemcsék szerkezete
A csillagközi felhők porszemcséi nagyrészt mikrométernél kisebb,
amorf szerkezetű szilikátszemcsék. Egyre nyilvánvalóbb azonban, hogy a
por nem mindenhol ugyanolyan szerkezetű, hanem a helyi fizikai
körülmények hatására szerkezete megváltozhat. Ezen változások
megértése többek között azért is alapvető fontosságú, mivel a por
infravörös sugárzását diagnosztikai eszköznek használjuk, és a belőle
leszármaztatott hőmérséklet- és sűrűségértékekben jelentős hibát
okozhat, ha például a porszemcsék emisszivitása változik. Márpedig
éppen erre utaló jeleket lehet látni a csillagközi felhők leghidegebb
pontjain. Összehasonlítva ezekben az irányokban a porszemcsék
fényelnyelését az általuk kibocsátott távoli-infravörös sugárzás
erősségével, a fajlagos emisszióról kiderült, hogy az a hőmérséklet
függvénye. Ennek oka minden bizonnyal a porszemcsék szerkezeti
változása, konkrétan az átlagos szemcseméret növekedése, valószínűleg
jégköpeny képződése által.
Pornövekedési folyamatok, például a kisebb
szemcséknek a bolygócsírák kialakulásához vezető összetapadása, minden
bizonnyal végbemennek a fiatal csillagok körüli korongok sűrű
középsíkjában, ahová leülepedik a por. Sok olyan infravörös
megfigyelés van, amelyeket a legkönnyebben pornövekedéssel lehet
megmagyarázni. Ilyen a csillagkeletkezési időszak végén a korongok
addig kifelé vastagodó geometriájának összelapulása, amelynek oka
lehet, hogy a legnagyobb opacitású szubmikrométeres porszemcsék
leülepedésével a korong átlátszóbbá válik a csillagfény számára.
Válaszra váró érdekes kérdés az is, hogy a
csillagközi felhők amorf, üveges szerkezetű szilikát-szemcséiből hol
és mikor alakulnak ki azok a kristályos olivin- és piroxénszemcsék,
amelyek a fiatal csillagok körüli korongokban, illetve a Nap-rendszer
legősibb égitestjeiben, az üstökösmagok-ban is megfigyelhetünk. Az
5. ábra mutatja, hogy az EX Lupi nevű fiatal csillagban és az
üstökösökben a porszemcsék 10 mikrométeres rezonanciája más alakú, és
ez a szemcsék kristályos szerkezetével magyarázható. Az, hogy a
kristályokat az EX Lupi felfényesedése során figyelték meg, míg előtte
amorf szerkezetűek voltak (5. ábra), mutatja, hogy a
kristályosodás és általában a korong tulajdonságai rövid távon is
változhatnak, teret adva a korongok változékonysági vizsgálatának.

5. ábra • Szilikátkristályok keletkezése az
EX Lupi korongjában a kitörés során.
A kozmikus infravörös háttér
A modern kozmológia számára az egyik legnagyobb kihívás annak
magyarázata, hogy hogyan alakult ki a Világegyetem ma látható
szerkezete. A kozmikus mikrohullámú háttér vizsgálata a Világegyetem
nagyon korai időszakáról ad „pillanatfelvételt” mintegy 380 ezer évvel
az Ősrobbanás után.
Azt már az 1950–1960-as években felismerték, hogy
emellett léteznie kell egy olyan infravörös háttérsugárzásnak, amely
tartalmazza az összes, különböző kozmikus távolságoknál megfigyelhető,
és így különböző fejlődési állapotban látható galaxisok összeadódó
fényét. A korai modellekben még azt feltételezték, hogy a galaxisok
régen is nagyjából olyanok voltak, mint ma, fényük csupán
vöröseltolódást mutat távolságuknak megfelelően. Így összeadódó fényük
színképe is hasonló a környékbeli galaxisok csillagfényéhez, bár a
vöröseltolódás miatt nem a látható tartományban, hanem a közeli
infravörösben lesz a csúcsa. Ezekbe a korai modellekbe még nem
számolták bele a csillagközi por hatását: ott, ahol nagy tömegben
keletkeznek csillagok, nagy mennyiségű csillagközi anyagnak is lennie
kell, az pedig elnyeli az éppen megszületett csillagok fényét.
Márpedig a ma látható csillagok olyan sokan vannak, hogy azokat nem
lehetne előállítani egy mai, átlagos galaxisban zajló
csillagkeletkezési sebességgel az Univerzum életkora alatt. A múltban
tehát lennie kellett egy olyan korszaknak, amikor a csillagkeletkezés
a mainál sokkal intenzívebb volt. A por említett
hatása és kisebb részben a vöröseltolódás miatt az aktív csillagképző
galaxisok fényét az infravörösben fogjuk látni, és múltbeli
szerepükről a kozmikus infravörös háttér fog információt szolgáltatni.
A kozmikus infravörös háttér méréseinél kezdetben
az abszolút háttér fényességének megmérését tűzték ki célul. Ez mind
tudományos, mind méréstechnikai szempontból nagy kihívás: a kozmikus
infravörös hátteret el kell különíteni a fényes előtérkomponensektől:
az állatövi emissziótól a Naprendszerben és a galaktikus
cirruszemissziótól (6. ábra); valamint a
távcsövet az abszolút nulla fok közelébe kell hűteni, hogy saját
hősugárzása ne zavarja a mérést, továbbá ki kell küszöbölni a fényes
égitestekből származó legkisebb szórt fényt is. Ez idáig a COBE-műhold
DIRBE-műszerének mérései számítanak az abszolút háttérfényesség
legjobb méréseinek a távoli-infravörös hullámhosszakon. Már ezekből a
mérésekből is kiderült, hogy a háttér domináns galaxisai jelentősen
különböznek a Tejútrendszer környezetében ma megfigyelhető
galaxisoktól. Az ISO- és a Spitzer-űrtávcsövek méréseiből pedig már
tudjuk, hogyan történt a galaxisok fejlődése a Világegyetem első
egymilliárd éve után.
A megfigyelések azt mutatják, hogy a kozmikus
infravörös háttér teljes energiájának legnagyobb részét a z≈1-nél
található galaxisok adják. Ebben az időben, az Univerzum mai
életkorának felénél volt a legintenzívebb a csillagkeletkezés a
Világegyetem akkori galaxisaiban. A csillagközi anyagfelhőkből
keletkező csillagok beágyazódva maradtak még egy ideig a szülő
felhőben, a fiatal csillagok fényének jelentős részét a felhőben
található por elnyelte, és azt infravörös hullámhosszakon sugározta
vissza. Így ezek a galaxisok, amelyekben igen intenzív a
csillagkeletkezés, nem a látható hullámhosszakon fényesek, hiszen ott
a por miatt nem látjuk a csillagok fényének jelentős részét, hanem az
infravörösben, ahol a por visszasugározza az elnyelt csillagfény
energiáját. Ezek neve fényes infravörös galaxis (Luminous Infrared
Galaxy – LIRG), vagy rendkívül fényes infravörös galaxis
(Ultra-Luminous Infrared Galaxy – ULIRG). Ezek létezése először az
IRAS infravörös műhold méréseiből derült ki, az azt követő
infravörös-űrtávcsövek (ISO, Spitzer) tömegesen azonosítottak ilyen
galaxisokat, és ma már tudjuk, hogy egyáltalán nem különlegesek, volt
olyan korszaka a Világegyetem történetének, amikor meghatározó
szereplői voltak a kozmikus színjátéknak.
A fényes infravörös galaxisok mellett jelentős
szerepet játszanak az aktív galaxisok is, amelyek a kozmikus
infravörös háttér teljes energiájához mintegy 10%-ban járulnak hozzá,
de bizonyos hullámhosszakon ez az arány az 50%-ot is elérheti. Ezekben
a galaxisokban a központi, nagy tömegű fekete lyukba anyag áramlik be
a környezetéből egy anyagbefogási korongon keresztül. A fekete lyuk
környezetében az anyag magas hőmérséklete miatt röntgensugárzást
bocsát ki, amit a környező anyag-gyűrűben lévő por elnyel a
csillagfényhez hasonlóan, és energiáját infravörösben sugározza
vissza.
A kozmikus infravörös háttér, bár a mai napig így
beszélünk róla, egyre kevésbé valódi háttér, elmosódott halvány
fénylés az égen. Az egyre érzékenyebb és egyre jobb térbeli felbontású
űrtávcsövekkel a háttér fényét adó objektumok egyre nagyobb részét
tudjuk önálló galaxisként is azonosítani. Például a Spitzer-űrtávcső a
közép-infravörösben (24 μm) a távoli galaxisok 90%-át tudta már
egyedileg is megfigyelni, a Herschel-űrtávcső pedig várhatóan a
hosszabb, 100 és 160 μm-es hullámhosszakon is legalább a háttér
fényének 50%-át fel tudja majd bontani egyedi galaxisokra.
A kozmikus infravörös háttér egyenetlenségeinek
vizsgálatával a Spitzer-űrtávcső közeli-infravörös hullámhosszain (3
és 8 μm között) sikerült megfigyeli az ún. III. populációs csillagok
jeleit a legtávolabbi, z≈20 galaxisok fényében. A III. populációs
csillagok az első, nagy tömegű csillagok, amelyek a korai galaxisokban
megjelentek, s rövid életüket valószínűleg mindannyian szupernóvaként
fejezték be. Hogy létezniük kellett, azt a csillagászok már évtizedek
óta feltételezték, mert ezen csillagokból kialakult szupernóvák
szolgáltathatták a magasabb rendszámú elemeket (fémeket) a később
keletkezett csillagok számára.
Az infravörös csillagászat jövője
A 21. századi asztrofizika két alapvető kérdése a „két születés”
problematikája: hogyan keletkezett a Világegyetem, és hogyan a Föld?
Ahogy korábban láttuk, a válasz mindkét területen nem kis részben
jövendő infravörös észlelésekből várható. Hozzátéve ehhez, hogy a
kozmosz mennyivel átláthatóbb az infravörös, mint az optikai
hullámhosszakon, nem meglepő, hogy az infravörös-csillagászat
jelentősége napjainkban egyre nő. Jól példázza ezt, hogy a
Hubble-űrtávcső utóda, a NASA James Webb-űrteleszkópjának mindhárom
főműszere a hősugárzást fogja megfigyelni.
A 2009-es esztendő fontos dátum ezen a területen:
megkezdte működését a Herschel Space Observatory, amely az eddigi
legnagyobb űrcsillagászati tükröt hordozza.
Az MTA Konkoly Thege Miklós Csillagászati
Kutatóintézetében már egy évtizede működik egy alapvetően infravörös
profilú kutatócsoport. A csoport több tagja tevékenyen részt vett az
ISO földi munkálataiban; rendszeresen sikeresen használták a NASA
Spitzer-űrtávcsövét fiatal csillagok körüli, valamint törmelékkorongok
vizsgálatára; és évek óta közreműködnek a Herschel PACS nevű
műszerének fejlesztésében. Ezzel párhuzamosan rendszeresen
megfigyeléseket végeznek földi bázisú infravörös távcsövekkel, és
dolgoznak az Európai Déli Obszervatórium Matisse nevű új generációs
interferométerén. Néhány fő tudomá-nyos cél: korongok dinamikája,
eruptív csillagok kitörései, törmelékkorongok szerkezete,
Kuiper-övbeli objektumok vizsgálata. Így bátran állíthatjuk, hogy bár
hazánkban nincsenek megfelelően száraz, infravörösbeli észlelésekre
alkalmas klímájú helyek, Magyarország rajta van Európa
infravörös-csillagászati térképén.
Kulcsszavak: infravörös-csillagászat, bolygókeletkezés,
csillagkeletkezés, kozmológia, kozmikus háttér
IRODALOM
Burrows, Christopher J. – Stapelfeldt,
Karl R. et al. (1996): Hubble Space Telescope Observations of the Disk
and Jet of HH 30. The Astrophysical Journal. 473, 437.
WEBCÍM >
Fukagawa, Misato et al. (2004): Spiral
Structure in the Circumstellar Disk around AB Aurigae. The
Astrophysical Journal. 605, L53–L56.
WEBCÍM >
|
|