
II. Rákóczi Ferenc kétségkívül a legismertebb
nemzeti hőseink egyike. Kevés olyan település létezik hazánkban,
ahol ne őrizné a hajdani vezérlő fejedelem emlékét egy utca, tér
vagy intézmény neve. Rákóczi széles körű ismertsége és pozitív
elismertsége ellenére a száműzetésének időszaka – a történészek
eltérő véleményei alapján – már jóval árnyaltabb képet mutat.
II. Rákóczi Ferenc pályafutása utolsó korszakának (1711–1735)
már több neves történészünk szentelt tudományos munkát. Az elsők
között Szalay László, Thaly Kálmán és Márki Sándor foglalkozott
behatóbban ezzel a témával. Munkáik a kor nemesi függetlenségi
ideológiájának megfelelően jelentős aktuálpolitikai szerepet
kölcsönöztek bujdosó fejedelmünk emlékének. A 19. század
romantikus nemzeti függetlenségi lelkesedéstől áthatott
Rákóczi-kultusza a Rodostóban elhunyt fejedelem hamvainak
hazahozatala idején (1906) érte el tetőpontját, és vezette be
örökre II. Rákóczi Ferencet a legnevesebb magyar uralkodók és
nemzeti hősök előkelő panteonjába. Az idilli képet egy addig
kevésbé ismert történész, Szekfű Gyula kritikusabb hangvételű
munkája zavarta meg. A száműzött Rákóczi 1913-as megjelenése
kétségkívül fordulópontot jelentett a téma kutatásának
menetében. Addig feltáratlan levéltári források alapján Szekfű
rámutatott az emigrációban élő Rákóczi tevékenységének
árnyoldalaira is, és kiemelte személyiségének gyengeségeit.
Szembefordulva a romantikus, idealizáló történetírással, Szekfű
tudományos kritikával, ám aktuálpolitikai jellegtől sem mentesen
kezelte a tragikus sorsú fejedelem utolsó húsz évének
eseményeit, amelyet a történeti fejlődéssel ellentétes
folyamatnak ítélt. A könyv fogadtatása meglehetősen viharosnak
volt mondható, és a modern magyar történetírás egyik legnagyobb
vitáját gerjesztette. A személyeskedéstől sem mentes, végletekig
átpolitizált vitából született Mit vétettem én? Ki gyalázta
Rákóczit? című könyvében Szekfű a következő – ma is
megszívlelendő – szavakkal vonta le annak szomorú tanulságait:
„Magyar tragédia, magyar szomorúsággal adtam elő. Nem
panaszkodom, sorsom is magyar érette: gúny, félreismerés,
üldözés, hazaárulás vádja! Nem vagyok sem kuruc, sem labanc.
Magyar történetet írok, nem labancot, bár ilyent írni épp úgy
nem volna szégyen és rossz magyarság jele, mint kuruc történetet
írni sem az.”
A kérdés kutatásában jelentős további
eredményeket hoztak Zolnai Béla és Émile Pillias kutatásainak
eredményei, amelyek újabb források alapján elsősorban az
emigráns fejedelem szellemi fejlődését emelték ki. A kérdés
kutatása több évtizedes megtorpanás után Köpeczi Béla 1991-ben
megjelent nagyszabású tudományos monográfiájával (A bujdosó
Rákóczi) lépett előre, amelyben a szerző összefoglalta és
részben rehabilitálta a Szekfű-féle monográfiában felvázolt
negatív képet. Köpeczi Béla szinte az összes ismert szóba jöhető
levéltári forrást feldolgozva, minden eddiginél teljesebb képet
alkotott Rákóczi személyéről és életének utolsó korszakáról.
Noha a szabadságharc 300. évfordulójának tudományos rendezvényei
és kiadványai számos új eredményt hoztak a Rákóczi-szabadságharc
korának hadtörténete, a diplomáciatörténete vagy a
társadalomtörténete terén, a száműzött fejedelem történetében
még sok nyitott kérdés maradt. Rákóczi Oszmán Birodalomba való
távozásának kerek évfordulóján érdemes megvizsgálni, milyen
újabb gondolatokkal és tanulságokkal szolgálhat e történelmi
esemény számunkra?
A száműzött fejedelem francia földön
Rákóczi fejedelem a szatmári béke után rövid ideig
Lengyelországban, majd 1713-tól Franciaországban keresett
menedéket. Az 1713. január elején Normandiában partra szálló
száműzött fejedelem egyenesen Párizsba sietett. Ahhoz már későn
érkezett, hogy bekapcsolódhasson az Utrechtben folyó
béketárgyalásokba, ezért a francia király környezetében próbálta
a magyar függetlenségi törekvéseket támogatni. A törvényes
uralkodója ellen lázadó Rákóczi jelenléte elég kényes volt a
császárral éppen békét kereső XIV. Lajos számára. Ezért a
Napkirály becses vendége inkognitóban, „Sáros grófjaként” volt
kénytelen az udvarban meghúzni magát. A franciás műveltségű
Rákóczi Versailles-ban viszonylag hamar alkalmazkodott a francia
királyi udvar meglehetősen sajátos világához. XIV. Lajos
személyes vendéglátásán kívül felesége távoli rokonai, úgymint a
krónikaíró Dangeau márki is elősegítették beilleszkedését.
Utóbbinak, valamint az ő feljegyzéseiből merítő Saint-Simon
herceg emlékiratainak köszönhetően elég pontos információink
maradtak fent a francia királyi udvarban folytatott
tevékenységéről.
Rákóczi a kíséretével Párizs környékén,
Chaillot-ban, Passy-ban, majd Clagnyban telepedett le. Jelentős
kegydíjat élvezett, amely Jean Meyer francia történész szerint
elérte az évi 75 000 frankot. Ez lehetővé tette számára a
gondtalan életet, ugyanakkor népes kíséretének költségeire
valószínűleg már nem futotta belőle. Az Hôtel de Transylvanie
„kártyabarlangja”, amely Prévost abbé híres regényével (Manon
Lescaut, 1731) lett világhírűvé, s amelyet Rákóczi hívei
tartottak fenn, minden bizonnyal ebből a kényszerű szükségből
jött létre. Szekfű Gyulával ellentétben Köpeczi Béla
elképzelhetőnek tartotta, hogy Rákóczi nem is tudott a kétes
hírű lokálról, más források szerint egy királyi privilégium
tette lehetővé a fejedelem számára a szerencsejátékok
üzemeltetését. A fejedelem XIV. Lajos életében ideje nagy részét
Versailles-ban töltötte, és udvari kapcsolatait ápolta a király
közvetlen környezetének tagjaival: Luxembourg marsallal,
Breteuil és Maine hercegekkel, Torcy márkival és Toulouse
gróffal. Az emlékíró Saint-Simon herceg nem tartozott e körhöz,
s talán ennek is köszönhető az a fanyar stílusú portré, amelyet
a Napkirály udvarának krónikása hagyott ránk: „Rákóczi magas, de
nem túlontúl magas férfi volt, telt alkatú, de nem kövér,
szerfölött arányos és szép termetű, erős és izmos, arca nemes
vonású, tiszteletet parancsoló, ám csöppet sem nyers; vonásai
elég kellemesek, jellegük merőben tatáros. Bölcs, szerény,
mértéktartó, kevéssé szellemes ember volt, de minde igyekezete a
jóra és józanságra irányult; módfelett udvarias, de kivel-kivel
rangja szerint; mindenkivel fesztelen, ám ugyanakkor, ami
ritkaság, igen méltóságteljes is, anélkül hogy a legkevésbé
dölyfös lett volna. Ritkán szólt, de ha igen, megélénkítette a
társalgást, s azt, amit maga látott volt, kitűnően adta elő, bár
önmagáról soha nem beszélt. Rendkívül becsületes, egyenes, igaz
lelkű s végtelenül bátor ember volt, szerfölött istenfélő,
jámborságát sem nem fitogtatta, sem nem titkolta, s igen
egyszerű volt. Titokban sokat adott a szegényeknek, sok időt
töltött imádkozással, s gyorsan felszaporodott háznépe
erkölcseit, kiadásait, pénzügyeit pontosan, de szelíden
ellenőrizte. Nagyon jó és igen szeretetreméltó ember, a
mindennapi érintkezésben közvetlen; de aki közelről megismerte,
elcsodálkozott, hogy egy nagy párt vezére lehetett, és hogy
világszerte feltűnést keltett.” Az utrechti és rastatti
békeszerződéseket az emigráns kurucok teljes mellőzésével
kötötték meg a tárgyaló nagyhatalmak. A magyarok ügyével szemben
a császári tárgyalók sikeresen állították szembe a
dél-franciaországi katalán lázadókét, és így kölcsönösen
lemondtak a törvényes uralkodójuk ellen felkelt hajdani
szövetségeseik támogatásáról.
Az idős XIV. Lajos halála (1715)
fordulópontot jelentett Rákóczi életében. A versailles-i udvari
emberből lassacskán külvilágtól elforduló remete lett. Ebben a
változásban nem csupán a kormányváltás játszott szerepet,
ugyanis Rákóczi már fiatal kora óta hajlamos volt a magányos
vallásos elmélkedésre, s Franciaországban mélyen megérintették a
janzenizmus tanai is. A Párizs környéki Grosbois-ban a kamalduli
szerzeteseknél bérelt egy kis házat, és itt kezdte el írni
Vallomásait, a latin nyelvű magyar vallásos irodalom egyik
remekét. Visszavonulása nem jelentett teljes elszigeteltséget,
hiszen folyamatosan követte a külpolitikai eseményeket. Az
1716-ban kiújuló osztrák–török háború újabb lehetőséget kínált a
magyarországi felkelés kirobbantására, s Rákóczi elfogadva a
szultán meghívását 1717-ben elhagyta Franciaországot, és az
Oszmán Birodalomba utazott.
A fejedelem döntése a távozás mellett
A források egybehangzó állítása szerint Rákóczi 1717. szeptember
16-án Marseille-ben szállt hajóra, és október 10-én lépett török
földre Gallipoliban. A francia udvarban sokan értetlenül
szemlélték a fejedelem elhatározását, jó példa erre a híres
francia emlékíró, Dangeau márki 1717. augusztus 23-i
naplófeljegyzése is, amely így szól: „Teljességgel érthetetlen,
hogy e férfiú, aki sok vihar után végre csöndes révbe ért,
megint a hullámok kényére bízza magát, és akadtak kitűnő
szellemek, akik – amikor jóhiszeműen tanácsukért folyamodott –
arra biztatták: vágjon neki e veszedelmes útnak.” Dangeau márki
megjegyzése ellenére Rákóczi franciaországi tartózkodása egy
cseppet sem volt a korabeli francia kormányzat ínyére, és az
uralkodó Régens, az orléans-i herceg országa szövetségi
rendszerének gyökeres megváltoztatását tartva szem előtt
kifejezetten támogatta Rákóczi távozását. Ez a távozás azonban
korántsem volt egyszerű dolog. Rákóczi Vallomások című munkája
szerint igen óvatosan kezdte előkészíteni az utazását. Saját
bevallása szerint az osztrák–török háború híre mellett a Spanyol
Királyságban a Giulio Alberoni kardinális, államminiszter
vezetése alatt készülődő újabb háború reményében határozott az
utazás mellett. Az utazást számos előre nem látható esemény
hátráltatta. A császári kémeket kijátszva a legnagyobb titokban
zajlott a fejedelem és kísérete hajóútjának előkészítése.
Rákóczi már augusztusban Marseille környékén várakozott, ahol
hamarosan felismerték. A fejedelem „háza népe” már szeptember
15-én hajóra szállt, de ő maga továbbra sem tudott elindulni,
mivel a szultánnak és a nagyvezírnek szánt ajándékai még nem
érkeztek meg. Ráadásul komoly dilemmát jelentett számára az is,
hogy itt érte az a hír, hogy Savoyai Eugén herceg augusztus
közepén döntő győzelmet aratott a törökök felett
Nándorfehérvárnál. Erről a belső vívódásáról Rákóczi később így
emlékezett vissza Vallomások című művében: „Barátaim vissza
akartak tartani az út folytatásától; visszatérésre szólított a
magány szeretete, melyet a karthauzi kolostor megújított. Miután
azonban a magányban tőled kértem tanácsot, Uram, éreztem, hogy
szívem az egyedül benned való bizalomban megerősödik minden
veszély vállalására. Nem hatott rám a törökök veresége és a
legyilkoltak hatalmas számának szájról szájra adott híre, az
erőd elvesztése, csak az elkövetkezendő béke. Ezt pedig csupán
utazásommal remélhettem elhalasztani vagy megakadályozni, s
ennek nagyobb súlyt adhatott a spanyol háborúról szerzett
értesülés. Jól át is gondoltam, hogy soha jobban nem tehetek
eleget a Porta elképzeléseinek és várakozásának, mint ha
mellettük állok ügyeik ily válságosra fordulásában. Alkalmat
láttam ebbe a nép és a katonaság megbecsülésének megszerzésére,
a szultán ígéreteibe vetett bizalmam kimutatására. Valójában
azonban hiúk, csalfák és saját dicsőségemet szolgálók voltak
ezek az érvek a te akaratod követésének szándéka és hite nélkül.
Nem sóvárogtam fejedelemségre, sem háborúra, nem vágytam
bosszúra, de nem borzadtam el sem keresztektől, sem
akadályoktól, sem a veszélyektől. Mert egyformán kötelességem
most és volt mindig követni téged ezeken vagy azokon az utakon,
csak vezérelj engem lelkem fényessége!” A hajó viszonylag lassan
haladt a hol viharos, hol pedig szélcsendes levantei tengeren. A
kedvező szelekre várva Rákóczi még elidőzött néhány napot a
görög Syra (Szírosz) szigetén is, ahol saját bevallása szerint
névnapját (október 4.) is megünnepelhette. A fejedelem és
kísérete végül október 10-én érkezett meg Gallipoliba. Hűséges
krónikása, Mikes Kelemen így örökítette meg a tengeri út végét
jelentő partraszállás élményét: „Édes néném! Hálá légyen az
Istennek, mi ideérkeztünk ma szerencsésen, Franciaországból
pedig 15. septembris indultunk meg. A fejedelmünknek Istennek
hálá jó egészsége volna, hogyha a köszvény búcsút akarna tőlle
venni, de reméljük, hogy itt a török áer elüzi. Édes néném, mi
jó a földön járni! Látja kéd, még Szent Péter is megijedt volt,
mikor a vízben sipadoztak a lábai. Hát mi bünösök hogyne
félnénk, amidőn a hajónk olyan nagy habok között fordult egyik
oldaláról a másikára, mint az erdélyi nagy hegyek. Némelykor
azoknak a tetején mentünk el, némelykor pedig olyan nagy
völgyben estünk, hogy már csak azt vártuk, hogy reánk omoljanak
azok a vízhegyek. De mégis olyan emberségesek voltanak, hogy
többet nem adtak innunk, mintsem kellett volna. Elég a’, hogy
itt vagyunk egészségben.”

Mikes Kelemen, 1762 (A Nemzeti Múzeum
Történelmi Képcsarnokából)
Rákócziék Oszmán Birodalomba való érkezésével
a száműzött fejedelem és kísérete számára egy új korszak
kezdődött, amely hamarosan vándorlásuk utolsó állomásához
vezette őket. Az emigráns magyarok csalódására a török háború
már a végéhez közelített, amikorra a szultán Drinápolyban
érdemben foglalkozni kezdett a magyar emigránsok ügyével, a
pozsareváci békekötés (1718. július 2.) pedig az aktív
alkalmazásuk reményét is szertefoszlatta. Ennek következtében
újra diszkrét passzivitásba kellett visszavonulniuk, annál is
inkább, mivel a kiadatásuk is felmerült a béketárgyalások során.
A feltűnést elkerülendő – és főleg a császári tiltakozás miatt –
a Fényességes Porta a Márvány-tenger partján fekvő
kikötővároskát, Rodostót (mai nevén: Tekirdağ) jelölte ki a
magyar emigránsok szálláshelyének.
Az utolsó stáció: Rodostó
A Rodostóba való tengeri utazás szintén fennmaradt az irodalmi
emlékezetben. Egyrészt Mikes Kelemennek köszönhetően, aki drámai
színekkel festette le a száműzött fejedelem és szomorú
kíséretének útját. A fejedelmet és társait szállító gálya 1720.
április 16-án indult el Jenikőből (a Jenikő Mikes leveleiben
előforduló megnevezés, törökül ma is Yeniköy), és harmadnapra
ért Rodostóba. Az emlékíró Mikes felfigyelt a gályán evező rabok
között két magyarra, akikkel beszédbe elegyedett. A
gályarabokkal folytatott beszélgetést megörökítő sorokból a
száműzött sors és a visszatérés reményvesztése sejlik fel:
„Mivel én beszéltem két magyar rabbal, akik húsz esztendőtől
fogvást vannak a gályán, és mondottam, hogy ha nem lehetne-é
olyan módot találni abban, hogy megszabadulhassanak. Csak azt
felelék erre: miért mennénk mi már Magyarországban? feleségünk,
gyermekünk talám már megholtanak, ott is mivel élnénk; itt ételt
adnak, és megszoktuk már ezt a nyomorúságot.” Az irodalmi értékű
idézett rész leginkább azért érdekes, mert Mikes krónikájának
hitelességét nemcsak életszerűsége adja, hanem más források is
megerősítik az adatait. Dangeau márki iratai között fennmaradt
egy francia feljegyzés, amely szintén Rákóczi Jenikőből
Rodostóba vezető útját beszéli el (Relation du voyage de Son
Altesse Serenissime d’Jenikuy a Rodosto).1
A szöveg sokkal rövidebb és csak az utazás tényszerű
elbeszélésére korlátozódik, ugyanakkor Mikes Kelemen leírásának
minden |
|
fontos eleme (az útvonal, az utazás módja és
ideje stb.) megtalálható benne, ami kiemeli a Törökországi
levelek mint történeti forrás hitelességét is.
A gályarabok Mikes által megörökített emléke
a szerencsétlen sorsú magyarok – köztük a rodostói emigránsok –
szimbolikus ábrázolásává rögzült, amelynek egyfajta 20. századi
visszhangját még Illyés Gyula Nem menekülhetsz című versében is
megtalálhatjuk. Hogy a Jenikőből Rodostóba utazó gályán
feltűnt-e másnak is a rabok nyomorúsága, arról nem tájékoztat a
krónikás. Ugyanakkor egy nemrégiben felfedezett francia forrás
meglepő adatokkal szolgálhat erre is. A francia forradalom
idején az egyházi javak államosítása során felmérték a francia
szerzetesrendek külhoni vagyonát is. A lazaristák a
konstantinápolyi követségen keresztül adtak számot a különféle
kezelésükben lévő értékekről. A rend főnökének 1790. március
22-én – vagyis Rákóczi halála után ötvenöt évvel! – kelt
emlékirata megemlékezik egy, a fejedelem leghűségesebb
sorstársa, gróf Bercsényi Miklós nevéhez fűződő kegyes
alapítványról, amelyet 1725. október 25-én hozott létre abból a
célból, hogy annak kamatait a szultán szolgálatában senyvedő
rabszolgáknak adják „külön figyelmet szentelve a magyaroknak”
(en ayant une attention spéciale aux hongrois).2

Rodostó, II. Rákóczi Ferenc kápolnája,
Beszédes Kálmán rajza (1891)
Rákóczi bizonyíthatóan nem kívánt végleg
letelepedni az Oszmán Birodalomban. 1720-ra viszont
nyilvánvalóvá vált, hogy a négyes szövetségben fontos szerepet
játszó Német-római Birodalmat képviselő császárral szoros
együttműködésre kényszerülő francia külpolitika számára a
visszatérése elképzelhetetlenné vált. A száműzött fejedelem
kényszerhelyzetbe került, s ennek következtében nem maradt más
választása, mint elfogadni a törökországi menedéket. Egy kevésbé
ismert bizalmas levelében, amelyet Rodostóban írt egyik francia
főúri hölgynek – valószínűleg Louise-Elisabeth de Bourbon Conti
hercegnének – elég nyíltan és indulatosan fogalmazta meg
helyzetének fonákságát: „Az igazat megvallva, Asszonyom, nehéz
indulat nélkül felidéznem az akkori helyzetemet. Tudtam, hogy a
császáriak kérték a törököktől a kiadatásomat és tisztában
voltam azzal is, hogy sehol Európában nem maradt számomra
menedék. A spanyolországi háborúra már nem számíthattam, mivel
Franciaország nyíltan szembeszállt vele, és annyi választásom
maradt volna csak, hogy vagy Alberoni kezébe adom magamat, vagy
a törökökében maradok. Merjem-e elmondani mindazt a keserűséget,
amit Franciaország velem szembeni viselkedése miatt éreztem,
miután teljesen feleslegesen és oktalanul az Osztrák Ház ellen
lázadókhoz sorolt? Mindezt az a Franciaország tette, amely már
az ötödik generáció óta elismerte családom szuverén jogait és
ükapámmal az utódaira is vonatkozó szövetségben állt. Azt
követően is több kötelezettséget vállalt velem és elismert
Erdély fejedelmének is, amely méltóságot az elhunyt király
minisztere útján formálisan is megerősített, illetve leveleiben
személyesen is biztosított arról, hogy az érdekeimet soha nem
hagyja el és a sajátjaiéhoz hasonlóan szívén viseli őket, de
mégis megtagadta tőlem a menedékjogot, amely a népek jogán is
megilletett. Úgy tűnt számomra, hogy Franciaország a bécsi udvar
bosszújának eszközévé vált, amely éppen az iránti való
lelkesedés és ragaszkodás miatt üldöz. De nem volt gyógyír a
bajaimra és mivé lettem volna Isten kegyelmének forrása nélkül!
Ez pedig belső vigaszával erősítette gyengeségeimet és
megfékezte balszerencsés természetem heves megnyilvánulásait,
amelyeket oly jól ismer Ön is, Asszonyom, és amelyeket jogosan
nevezett nagyravágyónak. A szerencsém mindebben csak azon
múlott, hogy a gondviselés kezébe helyeztem magamat, amely a
törökök karjával óvott meg a keresztények üldözéseitől. Ez lenne
hát a sorsom, Asszonyom, és még nem is olyan régen Brenner
apátnak is úgy nyilatkozott a miniszter, hogy parancsot adtak
arra, hogy ne engedjenek vissza Franciaországba, noha erre az
orléans-i herceg jóváhagyása és engedélye nélkül még gondolni
sem mertem volna.”3
Ostorod volt-e Rodostó?
A magyar emigránsok Rodostóba való megérkezése után jegyezte fel
Mikes a következőket: „És mihent ide érkezett Bercsényi úr,
mindjárt anagramát csinált a város nevéből, és e‘ jött ki
belőle: ostorod. Ez igen hozzáillik a bujdosókhoz.” Az első
negatív élmények után, a magyar bujdosók egy új emigrációs
szellemi központot hoztak létre a Márvány-tenger partján fekvő
soknemzetiségű kisvárosban. Rákóczi Rodostóból is igyekezett
aktívan bekapcsolódni a nemzetközi politikai életbe. Követeket
és emlékiratokat küldött a különböző európai udvarokba,
elsősorban Franciaországba és Spanyolországba, valamint
Oroszországba. Amíg a hivatalos diplomácia elzárkózott, a
különböző kalandorok egyre inkább felismerték az öregedő
fejedelem hiszékenységében rejlő lehetőségeket. Kapcsolatba
került kora neves francia renegátjával, a hírhedt Bonneval
pasával és annak magyar származású barátjával, a könyvnyomtató
Ibrahim Müteferrikával is. Külföldi kalandorokba vetett bizalma
kissé elidegenítette saját bujdosó honfitársaitól is az idős
fejedelmet, és ezáltal tovább fokozódott elszigeteltsége.
Ötvenkilenc éves korában – 1735. április 8-án, nagypénteken –
betegségben hunyt el száműzött honfitársai körében.

A Rákóczi Múzeum Rodostóban
(F.Tóth Tibor felvétele)
A rodostói magyar emigránsok – s legfőként
II. Rákóczi Ferenc – szellemi teljesítménye méltán érdemli meg
az utókor elismerését. A látszólagos tehetetlenség, amelyre az
emigráció kárhoztatta a száműzött fejedelmünket, a bölcseleti,
vallási és irodalmi tevékenység felé orientálta. Rendkívül
nyitott volt a különféle új eszmei irányzatok felé, amelyek
erőteljes hatása kimutatható az emigrációban írt műveiben is. A
janzenizmus meghatározó jelentőségű volt a franciaországi
Grosbois-ban és Rodostóban keletkezett francia és latin nyelvű
munkáiban. (Vallomások, Politikai és erkölcsi végrendelet,
Emlékiratok). A török földre menekült utolsó fejedelem értékes
gondolatokat hagyott hátra, amelyek aktualitásai a mai olvasót
is elgondolkoztatják. Egyik kevésbé ismert, a Bölcs Musztafa
beszélgetése egy Zarándoknak nevezett franciával című,
d’Andrezel vicomte francia nagykövetnek küldött kéziratában a
vallások közötti párbeszéd és vallási türelem eszméi mellett
foglal állást. Az írás alapján Rákóczi jól ismerhette az Oszmán
Birodalom területén élő keresztény kisebbségek helyzetét. A
korabeli vallási összetűzések és keresztényüldözések
feszültséggel teli időszakában az utolsó erdélyi fejedelem a
vallási tolerancia eszméje mellett tört lándzsát. A dialógus
formában megírt munkája konklúziójában a következő morális
útmutatót adta a muszlim–keresztény konfliktusok megoldására: „E
legfelsőbb lény, aki mindenhatóm végtelenül jó és irgalmas,
minden ember lelkébe két szabályt ültetett bele, amelyeknek
vezetniök kell bennünket, hogy ne térjünk el az igazságtól, amíg
a földön élünk. Ezért nevezzük e két szabályt a természet
törvényének, és így azt hisszük, hogy minden ember, aki az ellen
tesz, vét Isten ellen; mivel nem az akaratnak megfelelően
cselekedvén, igazságtalanságot tesz. E szabályok közül az első:
ne tegyük azt másoknak, amit nem akarunk, hogy velünk tegyenek;
a második: tegyük meg másokkal, amit akarunk, hogy velünk is
tegyék.”

Sait Rüstem Rákóczi-szobra a rodostói Béke
és szabadság parkban (F. Tóth Tibor
felvétele)
Rákóczi elveit kiválóan tükrözte sikeres
rodostói keresztény közösségszervező tevékenysége. Amint
ismeretes, francia–oszmán „kapitulációk” alapján a francia
király az Oszmán Birodalom területén élő katolikusok
protektoraként a nagykövetén keresztül védelmet és segítséget
nyújthatott az olyan kis keresztény közösségeknek, mint a
rodostói magyar kolónia. Rodostóban a magyarok megjelenésével
nőtt meg a római katolikusok lélekszáma, és a Rákóczi fejedelem
által alapított kápolna lett a későbbi rodostói katolikus
plébánia előzménye. A fejedelem igyekezett állandó papot tartani
a környezetében, de később a francia nagykövetség biztosított a
rodostói magyar katolikusok lelki gondozása céljából
lelkipásztort. Egy francia forrás azt is megerősíti, hogy a
francia követség még 1773-ban is biztosított káplánt a rodostói
magyarok számára.4 A
rodostói katolikus plébánia még a 19. század folyamán is
összefogta az akkorra már őseik nyelvét sem beszélő magyarok
utódait. Erről tanúskodik egy Grégoire de Keösseck (Kőszeghy
Gergely) nevű, magát a rodostói magyar kolónia vezetőjének
tituláló francia konzulágens e század első évtizedeiből
fennmaradt levelezése is.
A törökországi magyar emigráció másik fontos
szellemi hozadéka Mikes Kelemen életműve volt. Mikes Kelemen
rendkívül érzékenyen fogta fel az emigráció szellemi hatásait,
és közvetítőként megtermékenyítőleg hatott a magyar nyelvű
irodalomra. Noha Mikes leghíresebb írásai, a Törökországi
levelek csak 1794-ben jelentek meg, elfogadhatjuk azt a nézetet,
amely szerint e viszonylag kései kiadás visszamenőleg átírta a
18. század magyar irodalmának történetét. Még kevésbé ismertek
Mikes franciából való fordításai, amelyek egészen a legutóbbi
időkig kéziratban maradtak. Rákóczi fejedelem szellemi hatásának
tulajdoníthatjuk, hogy számos janzenista jellegű munkát is
sikerült titkárának magyarra átültetnie, mint például
François-Aimé Pouget Montpellier-i katekizmusa (Cathecismus
formájára való közönséges oktatások) vagy Le Tourneux abbé
Krisztus Jézus életének históriája című munkája. Nem kizárt,
hogy Mikes érintkezésben lehetett a francia követek perai
rezindenciáján tartózkodó írókkal, dragománokkal
(tolmács-fordítókkal) és művészekkel is, ha máshogy nem is, hát
kéziratos műveiken keresztül. Valószínű, hogy olvasta a francia
királyi megrendelésre készült keleti munkák fordításainak
kéziratait, és talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy merített is
belőlük a Törökországi levelek megírásakor. Mikes egyéni
rodostói irodalmi munkásságát – a legújabb kutatások eredményei
alapján – egyik másik rodostói magyar emigráns utóda, François
de Tott francia diplomata közreműködésével a konstantinápolyi
francia követség segítségével sikerült megmenteni.
A száműzött Rákóczi fejedelem életének
ellentmondásoktól sem mentes utolsó szakaszában gyakorlatilag
kényszerpályán mozgott. E korszak az európai történelem nagy
fordulópontjának tekinthető, amelyben két olyan nagyhatalom
látványos hanyatlását figyelhetjük meg, amelyekre Rákóczi
támaszkodhatott. Egyrészt XIV. Lajos halálával (1715) véget ér
az európai francia hegemónia, másrészt pedig a pozsareváci
békével (1718), amelynek köszönhetően a teljes történelmi
Magyarország területén megszűnt a török hódoltság, az Oszmán
Birodalom is súlyos vereséget szenvedett. Ennek köszönhetően
Rákóczi 1717-es döntésével látszólag szabadon és logikusan
választott, ám a magyar függetlenségi mozgalmak lehetőségei
ekkorra már minimálisra csökkentek. Így a kényszerpályán mozgó
fejedelem hűséges kísérőivel igen szorult helyzetbe került,
amelyből egyenesen következett a rodostói végállomás. Politikai
szempontból természetesen ez a bukást jelentette, ugyanakkor a
Rákóczi-emigráció mérlege ennél jóval pozitívabb képet mutat. Az
emigráns magyarok utazásaik során megismerkedtek a kor
eszmeáramlataival, és azokat, igaz jelentős késéssel, de a
magyar szellemi élet felé is közvetítették. Másrészről Rákóczi
és hűséges követői – köztük a krónikás Mikes Kelemen – egy
számukra teljesen új, mai szóval multikulturális környezetben
hoztak létre maradandó vallási, irodalmi és kulturális értéket,
amelyek üzenete napjainkig szól.
Kulcsszavak: II. Rákóczi Ferenc, Rodostó, Mikes Kelemen,
emigráció, Törökország, diplomáciatörténet.
IRODALOM
Köpeczi Béla (1991): A bujdosó
Rákóczi. Budapest: Akadémiai Kiadó
Mikes Kelemen (1988): Törökországi
levelek – Mulatságos napok. (szerk. Veress Dániel) Bukarest:
Kriterion Könyvkiadó
Saint-Simon herceg (1987):
Emlékiratai. (Vál., ford. és szerk. Réz Pál) Budapest: Európa
Könyvkiadó
Szekfű Gyula (1913): A száműzött
Rákóczi. Budapest: MTA •
WEBCÍM
Szekfű Gyula (1916): Mit vétettem
én? Ki gyalázta Rákóczit? Budapest: Dick Manó kiadása
Tóth Ferenc (2000): Ascension
sociale et identité nationale. Budapest: Nemzetközi
Hungarológiai Központ
Tóth Ferenc (2016): A bujdosó
Rákóczi. Budapest: Kossuth Kiadó
Zachar József (1984): Idegen
hadakban. (Nemzet és Emlékezet) Budapest: Magvető Kiadó
Zolnai Béla (1927): A janzenista
Rákóczi. (Széphalom Könyvtár 3) Szeged: Minerva •
WEBCÍM
LÁBJEGYZETEK
1 Bibliothèque
Nationale de France (Párizs) kézirattára, Ms. Fr. 22.712 fol.
124–126.
<
2 Centre des
Archives Diplomatiques de Nantes (Nantes-i Diplomáciai Levéltári
Központ), Constantinople série A Fonds Saint-Priest
Correspondance secondaire vol. 251 Mémoire présenté à
l’Assemblée Nationale, par le préfet apostolique des
etablissemens de la Congrégation de la Mission dans le Levant
fol. 22.
<
3 Österreichisches
Staatsarchiv (Osztrák Állami Levéltár, Bécs) Haus-, Hof- und
Staatsarchiv, Staatenabteilungen Türkei I. Turcica 195 fol.
17-18.
<
4 „Il y a a Rodosto
quelques vieux hongrois et leurs enfants et on leur fournit de
Constantinople un chapelain.” Archives Nationales (Paris) Série
Affaires Etrangères B III/30 Bureau des consulats et des
correspondances de la marine en pays étrangers ; Mémoires et
notes pour le roy et le ministre de la marine, année 1773, Etat
de la Religion catholique et des Missions en Levant fol. 56
< |
|