Magyar Tudomány • 2017 9 • Hargittai István

Moszkvában feltűnően sok tudósra emlékeznek szobrokkal, mellszobrokkal, emléktáblákkal. Számukkal csak a politikusok és a hadvezérek emlékműveinek száma vetekszik. A moszkvai tudósemlékművekről feleségemmel együtt könyvet írunk. Korábban megjelent hasonló könyvünk Budapestről (Hargittai I. ‒ Hargittai M., 2015) és New York-ról (Hargittai I. ‒ Hargittai M., 2017). A sok moszkvai tudósemlékmű nem egyenletesen oszlik meg a különböző tudományágak között, és a már régóta álló és újonnan felállított emlékművek között több is van, amelyek számunkra erősen ellentmondásos tudósoknak és életpályáknak tisztelegnek. Ha ehhez a megfigyeléshez hozzávesszük az Orosz Tudományos Akadémia társadalmi helyzetének gyengülését az utóbbi években, akkor a kirajzolódó kép nem ígéretes a tudomány szempontjából. Manapság ominózus jelei vannak annak, hogy számunkra a puszta kíváncsiságnál fontosabb tájékozódni arról, mi történik Oroszországban. Ezért gondoltam helyénvalónak, hogy megfigyeléseinkből néhány példát bemutassak a Magyar Tudomány olvasóinak.¹

Bevezetés

A moszkvai tudósemlékművek sokaságában benne van a tudomány iránti hagyományos tisztelet és az is, hogy Moszkvában összpontosul egy hatalmas ország tudományos kutatása és felsőoktatása. Ez az összpontosítás sokkal nagyobb mértékű, mint bármely más nagy ország esetében. Moszkva elővárosaival egy közepes európai országhoz hasonlítható, ugyanakkor egy erősen központosított ország fővárosa, és korábban a még hatalmasabb, ugyancsak centralizált Szovjetunió fővárosa volt. A tudósemlékművek nem egyenletesen oszlanak meg a különböző tudományágak között. A honvédelemmel kapcsolatos tudományok és a honvédelemből származott űrkutatás dominálja a mezőnyt.

A 19. század második felében és a 20. században az orosz és szovjet tudomány mérföldkő jelentőségű sikereket ért el, ami megérdemli az emlékművekkel való megörökítést. Mindez egy elmaradott infrastruktúrájú országban történt, amit a szovjet időkben azzal ellensúlyoztak, hogy egyes kiválasztott területekre koncentrálták az erőfeszítéseket. A szovjet rendszerben egyes tudományágak különösen virágoztak, mások, elsősorban a biológia, a mezőgazdasági tudományok, valamint jó ideig minden, amit ma információs technológiának nevezünk, tragikusan ellehetetlenült.

Ugyancsak ellentmondásos volt a tudósokkal való bánásmód. Sok vezető tudós és családja szenvedte el a szovjet rezsim paranoiás üldöztetéseit. Az űrkutatási program legendás vezetője, Szergej Koroljov éveket töltött kényszermunkatáborban. Az atomprogram egyik fontos résztvevője, a későbbi Nobel-díjas elméleti fizikus Lev Landau egy teljes évet töltött az állambiztonsági hatóság hírhedt Lubjanka börtönében. Két további Nobel-díjas családtagjait és a Szovjet Tudományos Akadémia két későbbi elnökének fivérét is megölték Sztálin uralma idején. Az egyik áldozatnak, a maga idejében nemzetközi hírű növénygenetikus Nyikolaj Vavilovnak ma emlékművek tisztelegnek Moszkvában, de azok nem árulják el azt, hogy az élelmiszerellátás megoldásán is dolgozó tudós 1943-ban, megkínzottan az önkény börtönében éhen halt, és jeltelen tömegsírban temették el.

Vavilov Nyikolaj

Nyikolaj Vavilov legnagyobb moszkvai szobra a Timirjazev Mezőgazdasági Akadémián áll. A szobor diákként ábrázolja Vavilovot, és semmi sem utal későbbi fényes pályájára és tragikus végére. Van egy másik „diákszobor” is a Timirjazev kampuszon, ez Leninnek állít emléket, nem messze a Vavilov-szobortól. A Timirjazev Akadémia munkatársai is érzik, hogy a szovjet érában majdnem végzetesen tönkretett mezőgazdasági akadémián meglepő ez az emlékmű. Azzal magyarázzák jelenlétét, hogy Lenin valamikor valamiben segítette az akadémiát, és akkor tiszteletbeli hallgatójuknak fogadták. A szobor tehát nem a politikusnak, hanem a tiszteletbeli diáknak állít emléket. Moszkvában egyébként mindenütt vannak Lenin-szobrok, és ott a Lenin Mauzóleum is a Vörös téren.

Nyikolaj I. Vavilov szobra (Lev N. Matyusin alkotása, 2015) a Lisztvennyicsnaja sétányon (© Hargittai)

Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy a nagy honvédő háború megpróbáltatásai és a hidegháború valóságos vagy vélt veszélyei erős hazafias érzéseket váltottak ki a tudósokban ugyanúgy, mint a lakosságban általában. Sok, egyébként politikával nem foglalkozó tudós lépett be a kommunista pártba a második világháború éveiben.

A tudományos kutatói életpálya a szovjet rendszer legvonzóbb lehetősége volt a tehetséges fiatalok számára. Viszonylag jó körülményeket és előnyöket biztosított, esetleg még külföldi utazást is az egyébként hermetikusan lezárt országban. A szabad világban népszerű más pályák, mint például az üzleti élet, reklámszakma, a pénzügyi világ, jogrendszer és a politika nem jelentett valóságos versenytársat a tudománynak ezeknek a fiataloknak a szempontjából. A zene és a sport csak viszonylag kevesek számára nyújtott hasonló lehetőségeket. A tudományos kutatás abban is kivételt jelentett, hogy valamelyest teret engedett az egyéni kezdeményezésnek, és a versenynek ebben az egyébként felülről irányított, szigorúan szabályozott rendszerben.

A tudósoknak emelt emlékművek a legtöbb esetben igazi nagyságot ismertek el. Voltak olyan esetek is, amikor az emlékműállítást kisebbrendűségi érzés ellensúlyozása vagy valamilyen valós vagy elképzelt prioritás hangsúlyozása indokolta. Az orosz/szovjet tudományos sikerek elismerésének hiányáról sokszor panaszkodnak. Ebben van is valami, de az okok bonyolultak. Szerepet játszik, hogy a szovjetek gyakran jelentős tudósokat is ismeretlenségre kárhoztattak valóságos vagy vélt állambiztonsági okokra hivatkozva. Koroljevet például a Szovjetunióban sem ismerték, csak halála után lett egyszeriben ismert hős. A nemzetközi bizalmatlansághoz az is hozzájárult, hogy a szovjet tudománytörténet olyan felfedezéseket is orosz és szovjet kutatókhoz rendelt, amelyekben nem volt reális a nekik tulajdonított prioritás.

Az emlékművek túlnyomó többségét hivatalos kezdeményezésre állították fel, tehát a politikai szempontok döntően befolyásolták, hogy ki kapott és ki nem kapott emlékművet. Ez az oka annak, hogy nagyon sokan az emlékezésre rászolgáltak közül nem kaptak emlékművet. Az önkényuralom tudós áldozatai közül néhány prominensnek állítottak emlékművet, de a legtöbbjüknek nem. Még a kivételek esetében is, az nem derül ki, hogy mártírról van szó. A jelenlegi rendszer inkább elkendőzi a múlt tragédiáit ahelyett, hogy szembenézne velük. Ismerősnek hangzik.

Az emlékművek mindig a múltra tekintenek, és akarva-akaratlanul segítenek azt konzerválni. Ez a konzerválás más vonatkozásokban is erős a mai orosz életben. Amikor a mai magyar politikai vezetés visszanyúl a Horthy-rendszerhez, és emlékművekkel akarja kifejezni azonosulását, gyakran új szobrokat kell emelnie. A mai orosz rendszernek elég meghagynia a szovjet éra emlékműveit, és akkor már érzékeltetheti az azonosulást. Emellett új szobrokat is emelnek, és ezek kiválasztásában is nyilvánvaló az irányultság; alább szerepel példa mindkettőre.

A rendszerváltozás idején volt egy (a budapestihez hasonló) szoborparkra vonatkozó elképzelés, amelyben a szovjet idők olyan emlékműveit tervezték összegyűjteni, amelyeket nem lenne helyes közterületeken megtartani, de hiba volna megsemmisíteni. Megőrzésük segítheti az emlékezést, és művészi értékük is jelentős. Ez a szoborpark lett a város központjához közeli Muzeon Park, de a funkciója fokozatosan megváltozott. Ma együtt találjuk ebben a parkban Sztálin monumentális 1938-as szobrát és mögötte a sztálini terror áldozatainak 1998-as emlékművét. Ide került a KGB székháza előtti Lubjanka térről a KGB elődjét létrehozó Féliksz Dzerzsinszkij még hatalmasabb szobra az 1950-es évekből. Tőle nem messze van egy Andrej Szaharov szobor 2008-ból. Ez a párosítás különösen erőteljes, mert ma már tudjuk, hogy a végén a fizikailag gyenge emberjogi harcos, a Nobel-díjas Szaharov legyőzte az egykor mindenható KGB-t. Helyesebben, ma már megint nem tudhatjuk, hogy Szaharov győzelme mennyire volt végleges, vagy csak átmeneti.

Alekszandr Prohorov

A nagy moszkvai szovjet fizikusgeneráció tagjai közül összesen tíz lett fizikai Nobel-díjas, egy kémiai Nobel-díjas és egy Nobel-békedíjas. Mindnek van emléktáblája, de közülük Moszkvában csak Alekszandr Prohorovnak állítottak valóban jelentős szobrot 2015-ben az egyik forgalmas útkereszteződésben, amelyet 2016-ban Prohorov térnek neveztek el. Alekszandr Prohorov (1916‒2002) a lézerfizika kiemelkedő alkotója volt, de nem kiemelkedőbb, mint a többi Nobel-díjas szovjet fizikus. Prohorov életrajzán szomorú folt az a levél, amelyet vele együtt összesen négy akadémikus jelentetett meg 1983-ban, és amely durván elítélte Andrej Szaharovot éppen akkor, amikor Szaharov belső száműzetésben volt, miközben az állambiztonsági hatóság folyamatosan

Alekszandr Prohorov szobra (Jekatyerina Kazanszkaja alkotása, 2015) a Leninszkij sugárút és az Unyiverszityetszkij sugárút kereszteződésében a Prohorov téren (© Hargittai).

üldözte. A hatóságok kedvelt módszere volt (és maradt), hogy emberjogi tevékenységet végző egyéneket lehetetlenítsen el elítélő levelek megjelentetésével. A szokásos leveleken sok aláírás szerepelt, és sose lehetett tudni, kit hogyan vettek rá arra, hogy aláírjon ilyen leveleket, vagy egyáltalán tudott-e arról, hogy a neve megjelent az aláírók között. Ebben az esetben azonban csak négy aláírással jelent meg a levél, és joggal feltételezhetjük, hogy az aláírások valódiak voltak. A Prohorov-szobron túl más jelek is utalnak arra, hogy a jelenlegi hatalom nagyobb elismeréssel tekint vissza Prohorov közéleti tevékenységére, mint több más, a tudományos teljesítmény szempontjából hasonlóan jelentős tudóséra. Prohorovnak 2016-ban centenáriuma volt, de ugyanúgy volt más Nobel-díjas szovjet fizikusnak is.

Ivan Gubkin

Ivan Gubkin (1871‒1939) olajmérnök születésének 140. évfordulóját 2011-ben életnagyságúnál nagyobb szobor felállításával ünnepelték Moszkvában, amely a Gubkin Olajegyetem székháza előtt áll. Gubkin az egyetem rektora volt már 1930-as megalakulásától, és ugyancsak a megalakulástól az egyetem Gubkin nevét viselte. Gubkin 1910-ben szerzett bányamérnöki diplomát, amikor már majdnem negyvenéves volt. 1929-ben, ötvenhét éves korában választották meg a Tudományos Akadémia rendes tagjának. Ez az életkor nem túl fiatal az akadémiai tagsághoz, de Gubkinnak nagyon szerény tudományos teljesítménye volt. Ebben az időben azonban nem a tudományos teljesítmény volt a fő szempont az akadémiai választásoknál. A kommunista párt meg

Ivan M. Gubkin szobra (2011) a Gubkin Egyetem főépülete előtt (© Hargittai).

akarta változtatni az akadémia összetételét, „szovjetizálta” az akadémiát. A kommunista kutatók megválasztásával párhuzamosan eltávolított elismert tudósokat. Nem egyszerűen kizárták őket, hanem megindult módszeres üldöztetésük. Mindez főleg az 1929‒1930-as időszakban történt, és Gubkin tevékenyen vett részt a tudósok elleni intézkedésekben. Voltak, akiket halálra ítéltek és kivégeztek, voltak, akik hosszabb börtönbüntetést kaptak, és voltak, akik egyszerűen eltűntek. Az üldöztetések akkor értek véget, amikor a tagság összetétele már megfelelt a kommunista párt elvárásainak. 1936-ban országszerte megünnepelték Gubkin 65. születésnapját, és egyidejűleg tudományos munkássága elkezdésének 40. évfordulóját, bár csak huszonhat évvel korábban szerezte meg mérnöki diplomáját. Ugyancsak 1936-ban választották meg a Tudományos Akadémia alelnökének. Különleges érdemeiről szóló legendáját már halála után, a késői 1940-es és korai 1950-es években alakították ki a sztálini tudományellenes terror és Trofim Liszenko tudományfeletti uralkodása idején.

Nyikolaj Burgyenko

Nyikolaj Burgyenko (1876‒1946) idegsebészt a Burgyenko Kórház kertjében álló mellszobra vezérezredesi egyenruhában ábrázolja. Kiváló sebész volt, akit 1924-ben kineveztek az egyik moszkvai orvosi egyetem ma már Burgyenko nevét viselő Sebészeti Klinikája igazgatójának. 1929-ben még egy klinika vezetését bízták rá, amely ma a Tudományos Akadémia Burgyenko Idegsebészeti Klinikája. Irányításával épült ki annak idején Szovjetuniószerte az idegsebészeti klinikák hálózata. Burgyenko volt az egyik kezdeményezője az Orvostudományi Akadémia megalapításának 1944-ben, és haláláig elnöke volt az intézménynek.

Nyikolaj Ny. Burgyenko mellszobra (Szergej
D. Merkurov alkotása, 1949) a Burgyenko Kórház kertjében, Első Jamszkij-Tverszkij utca 13.
(© Hargittai)

Burgyenkót kezdettől fogva érdekelte a katonai orvoslás és a Vörös Hadsereg egészségügyi felkészültsége. Foglalkoztatták az orosz–japán háború és az 1. világháború tapasztalatai, és a 2. világháborúban igyekezett tapasztalatait hasznosítani. Szolgált a finn fronton, és részt vett a német frontról sebesülten visszatérő harcosok kezelésében. Magas katonai rangban szolgált. Nevét viseli a Burgyenko Központi Katonai Kórház, amelynek elődjét még Nagy Péter alapította 1706-ban. A katonai kórházhoz csatlakozó parkban is áll egy Burgyenko-mellszobor, ugyancsak katonai egyenruhában ábrázolva az orvost.

Burgyenko pályáján folt az a tevékenység, amelyet 1944-ben annak a bizottságnak az elnökeként végzett, amelynek feladata a katyńi erdőben történt tömeges vérengzés kivizsgálása volt. 1940-ben Katyńnál huszonkétezer lengyel katonatisztet, orvost, egyetemi tanárt, törvényhozót, rendőrtisztet és a lengyel elit más tagjait ölték meg. Burgyenko és bizottsága meggyőző bizonyítékokat „talált” arra, hogy a gyilkosságokat a németek követték el. Azonban a következő évtizedekben egyre több bizonyíték került napvilágra, amelyek szerint a Burgyenko-bizottság hamisított megállapításokat közölt. Mihail Gorbacsov elismerte a szovjet felelősséget, de nem volt hajlandó közvetlenül Sztálint felelősként megnevezni. Borisz Jelcin elnöksége alatt feloldották a Sztálin által aláírt parancs titkosságát, de folytatódott az a hozzáállás, amely igyekezett a szovjet bűnöket homályban tartani. Végül 2010-ben, hetven évvel a tragikus események után az Állami Duma, az orosz parlament határozatot fogadott el, amely szerint a katyńi bűnöket Sztálin közvetlen parancsára hajtották végre más szovjet legfelső vezetők közvetlen részvételével. Legalább három moszkvai intézmény továbbra is viseli Burgyenko nevét, és szobrai háborítatlanul állnak eredeti helyükön. Ahhoz, hogy Burgyenko szobrát indokolhatóan eltávolíthassák, el kellene távolítani Sztálin mellszobrát is a Vörös térről. Sztálin mellszobrának talapzatáról sohasem hiányoznak a frissen vágott virágok.

Sztálin mellszobra a Kreml fala előtt

a Vörös téren (© Hargittai)

Vaszilij Viljamsz

Vaszilij Viljamsz [Williams] (1863‒1939) talajkutató volt, ennek a tudományágnak az egyik oroszországi megalapítója. Apja az Egyesült Államokból vándorolt be Oroszországba. Viljamsz 1947-ben felállított nagyméretű szobra a Timirjazevszkaja utcán áll a Timirjazev Mezőgazdasági Akadémia főépületének szomszédságában. További szobra áll a Viljamsz Talajtani Múzeumban, és az általa kezdeményezett takarmányozási kutatásokat ma a Viljamsz Takarmányozási Kutatóintézetben folytatják.

Viljamsz a gyakori szárazságtól szenvedő orosz síkság talajjavítási lehetőségeit kutatta. Kinyilvánította, hogy a szovjet tudomány képes bármilyen talajt nagy terméshozamot biztosító talajjá átalakítani. Kidolgozott egy vetésforgó rendszert, és azt is hirdette, hogy bizonyos fűfélék alkalmazásával a parlagföldeket termőfölddé tudja alakítani. Módszere kellő türelemmel hasznot hozhatott volna, de Viljamsz gyorsan akart eredményt elérni, és a füvek és évelő pillangósok váltogatásától azt remélte, hogy a talaj fellazítható és nitrogénben gazdagítható. Mindezt erdősávok telepítésével egészítette ki a jobb vízgazdálkodás érdekében.

Vaszilij R. Viljamsz szobra (Sz. O. Mahtin alkotása, 1947), Timirjazevszkaja utca 49. (© Hargittai)

Viljamsz idején a műtrágyák még hiánycikknek számítottak a Szovjetunióban, és a mezőgazdaság gépesítése is elmaradott volt. Rövid távon tehát ésszerűek lehettek az ajánlásai, amelyek azonban hosszú távon nem helyettesíthették a mezőgazdaság modernizálását. Ami még rosszabb volt, Viljamsz módszereit nemcsak javasolták, hanem alkalmazásukra mindenkit köteleztek, és nem csak a parlagföldek hasznosításában. Az erőszakos alkalmazást a háborút követően, már Viljamsz halála után, igyekeztek a Szovjetunió érdekkörébe került kelet-európai országokra is kiterjeszteni.

Viljamsz pályájának volt egy különösen sötét oldala. Az 1930-as évek közepén késhegyre menő vitákat folytatott más kutatókkal, és ezeknek a vitáknak tragikus következményei lettek. Amikor például Nyikolaj Tulajkov akadémikussal voltak nézeteltérései a mezőgazdaságban alkalmazott módszereket illetően, Tulajkovot letartóztatták, és soha senki sem látta többé. A nagy orosz geokémikus Vlagyimir Vernadszkij azt írta 1943-ban, hogy Viljamsz rossz és torzult iskolát hagyott maga után, és pontatlan adatokat használt, amelyek időnként ellentmondtak a valóságnak. Vernadszkij szerint attól, hogy Viljamsz belépett a [kommunista] pártba, még nem lett szaktekintély, és Vernadszkij azt is megjósolta, hogy Viljamszot hamar el fogják felejteni. Vernadszkij Viljamszra vonatkozó ítélete már jó ideje beigazolódott, de a jóslata, hogy Viljamszot el fogják feledni, nem vált be, ha figyelembe vesszük az Oroszországban és benne a Timirjazev Akadémián is létező Viljamsz-kultuszt.

A Tudományos Akadémia

Nem könnyű szétválasztani az orosz és szovjet tudomány nagyszerű eredményeit és például a Trofim Liszenko tevékenységét jellemző sarlatánságokat. Sajnos nem is látunk elég törekvést arra, hogy a realitásokkal szembenézve tárgyilagosan feltárják a tudománytörténet és a történelem sok évtizedes, fájdalmas szegmensét. Ehhez járul az, hogy a tudomány súlya az utóbbi időben megcsappant, aminek több összetevője és megnyilvánulása van. Természetes az a változás, amely a mai tehetséges fiatalokat sok más tevékenység felé irányítja, és így a tudományos kutatás szinte monopolhelyzete megszűnt. Ezen és sok más tényezőn kívül egyértelmű a hatalom olyan mértékű beavatkozása, ami még a szovjet időkben is meglepő lett volna. A legdrasztikusabb változások a Tudományos Akadémiát érintették.

Kezdetben volt a Birodalmi Orosz Tudományos Akadémia, majd a Szovjet Tudományos Akadémia (SzUTA), és most van az Orosz Tudományos Akadémia (OTA). A jelenlegi OTA 2013 óta magában foglalja a korábbi Orvostudományi Akadémiát és a korábbi Mezőgazdasági Tudományos Akadémiát is (az utóbbi 1992-ig Lenini Mezőgazdasági Tudományos Akadémia néven működött). Egy 2013-ban elfogadott törvény egyesítette a három akadémiát, amiben egyesek a tudomány szerepének csökkenését látják, és a jelek szerint az addig legtekintélyesebb Orosz Tudományos Akadémia valóban csökkent szerepet kap az új orosz társadalomban. A három tudományos akadémia összes eddigi tulajdonát, beleértve értékes ingatlanjait, az új felállásban államosították. A 2013-as törvény létrehozta a Tudományos Szervezetek Szövetségi Ügynökségét, és az ügynökség felügyelete alá helyezte az Orosz Tudományos Akadémiát. Aztán, 2014-ben törvény intézkedett arról, hogy a Tudományos Akadémia több mint ezer intézményét az ügynökség felügyelete alá helyezzék. Mindez úgy ment végbe, hogy az érintettekkel nem konzultáltak, azok pedig nem fejtettek ki olyan ellenállást, ami akárcsak megtorpanásra késztette volna a hatalmat. Több kutatóintézetről is elmondható, hogy Moszkva egy-egy különösen értékes telkén helyezkedik el. Az intézeteknek nincs pénzük a karbantartásra, az épületek leromlanak, tatarozásukra nincs lehetőség. Szinte kínálja magát a helyzet arra, hogy ezeket az ingatlanokat privatizálják, az intézeteket kis értékű telkeken új épületekben helyezzék el, és valakik hatalmasat nyerjenek az ilyen tranzakciókon.

Az Orosz Tudományos Akadémia (OTA) és a Tudományos Szervezetek Szövetségi Ügynöksége (TSzSzÜ) székháza, Leninszkij sugárút 32a. Az épületet aranyagynak becézik, ami a tetején látható furcsa, aranyszínű konstrukcióra utal. (© Hargittai)

A Tudományos Akadémiát 1724-ben alapították Szentpétervárott Nagy Péter cár uralkodása idején, és 1934-ben költözött Moszkvába. Sztálin számára nem okozott gondot, hogy céljai eléréséhez gátlástalanul felhasználja az akadémiát, és úgy alakította át a tagságát, hogy fel se merüljön benne a szabad gondolkodás igénye. Az akadémia szervezeti rendszerét azonban érintetlenül hagyta. Nyikita Hruscsov alternatív hatalmi pólus csiráit látta a Tudományos Akadémiában, és ezt igyekezett megtörni. Hruscsov joggal tartott az akadémia tagságától, mert a tagság egy része és elsősorban a honvédelem számára oly fontos fizikusai okozták az első repedéseket a kommunista párt addig megkérdőjelezhetetlen egyeduralmában az akadémiai ügyek vitelében, beleértve a választásokat is. Amikor Hruscsov számára kiderült, hogy nem elég erős ahhoz, hogy beavatkozzon az akadémia dolgaiba, megszüntetéssel fenyegette meg az akadémiát. Az akadémia akkori elnöke, a szerves kémikus Alekszandr Nyeszmejanov egy felszólalásában hangsúlyozta a különbséget Nagy Péter és Hruscsov között, mondván, az egyik létrehozta, a másik meg akarja szüntetni az intézményt. Hruscsovot kollégái hamarosan leváltották, mennie kellett, az akadémia maradt. A 2013-ban és 2014-ben hozott törvények olyan változásokat jelentettek a Tudományos Akadémia életében, amilyenekre Sztálinnak nem volt szüksége, és amilyenekről Hruscsov csak álmodhatott.

Most, 2017 tavaszán, hazánkban sok szó esik a tudományos kutatás és az oktatás mindenkori hatalomtól való függetlenségének fontosságáról. Sok szó esik továbbá a függetlenséget veszélyeztető oroszországi folyamatok terjedéséről. A fentiek elgondolkoztathatnak bennünket, és ösztönözhetnek arra, hogy fokozottan vigyázzunk értékeinkre.

Kulcsszavak: Moszkva, orosz politika, tudósemlékművek, Alekszandr Prohorov, Ivan Gubkin, Nyikolaj Burgyenko, Vaszilij Viljamsz, Orosz Tudományos Akadémia

IRODALOM

Hargittai István (2014): Eltemetett dicsőség, avagy hogyan tették a szovjet tudósok szuperhatalommá a Szovjetuniót. Budapest: Akadémiai

Hargittai István – Hargittai Magdolna (2015): Budapesti séták a tudomány körül. Budapest: Akadémiai

Hargittai István – Hargittai Magdolna (2017): New York-i séták a tudomány körül. Budapest: Akadémiai

LÁBJEGYZETEK

1 Ezt a kritikai hangvételű írásomat 2017 tavaszán a hazai fejlemények iránti aggódásom motiválja. Ugyanakkor az oroszországi tudomány és tudósok iránti tiszteletem és elismerésem változatlan. Ehhez a tudományhoz sok szállal kapcsolódom. Kutatóvegyészi diplomámat a Lomonoszov Egyetemtől kaptam 1965-ben, ugyancsak a Lomonoszov Egyetemtől kaptam tiszteletbeli doktori címet 1992-ben, és az Orosz Tudományos Akadémiának is tiszteletbeli doktora vagyok 2004 óta. Hat könyvemet adták ki orosz fordításban, és nemrég megjelent egy könyvem kimagasló szovjet tudósokról (Hargittai, 2014). <