Pszichológusok és pedagógusok fel-felvetik, hogy a világhálón való „állandó lógás” ártalmas függőséget alakíthat ki a fiatal korosztályban, és ez személyiségük egyfajta regressziójával fenyeget. Szokás ilyenkor az egykori neves brit pszichoanalitikus, Donald Winnicott elméletére hivatkozni, és úgy tekinteni a jelenséget, hogy a hálón függő személy úgymond visszasüllyed a csecsemőkori tapasztalatszerzés színterére, az „elég jó anya által biztosított potenciális térbe”, és ott ragad a labirintusban. Ez az utalás azonban alapvető félreértésen alapul. Tévedés a világhálót valamifajta labirintusként szemlélni, és ezt a metaforát követve a virtuális hálót eleve fizikai értelemben „valóságos” térként fogni fel, a kapcsolódási lépéseket pedig úgy tekinteni, mint egy kiépített útvesztőben való bolyongást.

A labirintus – útvesztő, mesterséges építmény. Célja, hogy fogva tartson egy fenyegető szörnyet, esetleg megvédjen valamit vagy valakit az illetéktelen behatolótól, vagy, hogy végighaladva rajta és kijutva belőle, szimbolikusan újjászülessen a vándor. Végigjárni a labirintust a legtöbb kultúrában egyfajta beavatási próbát jelent, és célt érni csak a legalkalmasabbaknak (legbátrabbaknak, legszerencsésebbeknek), sikerülhet. Letérni az egyedüli helyes útról pedig azzal fenyeget, hogy talán odaveszünk örökre.

Winnicott a potenciális tér fogalmának megalkotásánál nem használta a labirintus metaforát. Ellenkezőleg, bírálta a lélektanban uralkodó tradicionális szemléletet, amely az életesemények terét radikálisan két részre bontja: egy „reális”, nyilvános külvilágra, meg egy mások számára hozzáférhetetlen „belső” lelkivilágra. Ez a felfogás nem tud számot adni a kétségtelenül létező „köztes”, „átmeneti” avagy „potenciális” térfajtáról, amely a csecsemőkori tapasztalatszerzés alapvető jelentőségű terepe, („Az élményeknek az a köztes tere, amellyel kapcsolatban nem merül fel a kérdés, hogy vajon egy belső vagy egy külső (másokkal megosztható) valósághoz tartozik-e…” [Winnicott, 1999, 100., Kiem. B. V.]) A gondviselő szülő által létesített és folyamatosan biztosított (nem külső és nem belső) potenciális tér alkotja a csecsemő élményvilágának fő színterét, és – ez nagyon lényeges – nem tűnik el véglegesen a későbbi életünk folyamán: „fennmarad abban az intenzív élményben, mely sajátja a vallásnak, művészeteknek, az imaginatív életnek, valamint a kreatív tudományos munkának.” (Winnicott, 1999, 14.) Ez a tér egyben a kulturális élmény keletkezési helye, ahol – mondja Winnicott – „a folyamatosság átadja a helyét az összefüggésnek” (Winnicott, 1999, 101.).

„Mit teszünk például, amikor egy Beethoven-szimfóniát hallgatunk, vagy egy képtárban barangolunk, vagy a Troilus és Cressidát olvassuk az ágyban, vagy éppen teniszezünk? Mit csinál egy kisgyermek, amikor anyja védőszárnyai alatt a padlón ülve játszik? Mit csinál egy csoportnyi tizenéves egy popkoncerten? A kérdés nemcsak az, mit csinálunk. Azt is meg kell kérdeznünk: hol vagyunk (ha egyáltalán vagyunk valahol)? […] Hol vagyunk, amikor azt tesszük, amit időnk nagy részében tényleg, nevezetesen, amikor jól érezzük magunkat?” (Winnicott, 1999.105–106.) Ma nyilvánvalóan azt is kérdezhetné: hol vagyunk, amikor például a világhálón bóklászunk, böngésszük vagy éppen szerkesztjük a Wikipédiát, vagy amikor a Facebookon csevegünk a világ másik felén élő barátunkkal.

Winnicott „Hol vagyunk?” kérdésének mélységét mostanában kezdjük értékelni, amióta életünkben egyre nagyobb szerepet játszik a világháló virtuális terében való spontán tájékozódás. E bolyongás-jelenség kapcsán is értelmetlen feltenni a kérdést, hogy vajon ez a terep a másokkal megosztható, külső valósághoz tartozik-e vagy pedig csak az illető belső világának része.

A háló – szemben az épített, megtervezett labirintussal – kvázi természeti jelenség, olyan komplex rendszer, amelynek a szereplők maguk egyszerre építői, használói és fenntartói. A kapcsolati utak nem léteznek előzetesen (mint a labirintusban). Barabási Albert-László sosem mulasztja el hangsúlyozni, hogy különbséget kell tennünk az internet mint műszakilag megtervezett fizikai rendszer és a világháló, mint szabadon bővülő, fejlődő információs, kapcsolathálózati rendszer között. Ilyen értelemben a világhálóba nem lehet „belegabalyodni” vagy „elveszni”. Könnyen lehet viszont kívül rekedni az igazán fontos kis világokon, ezért alulinformáltnak és „láthatatlannak” maradni (Barabási, 2003. 5.).

Mi tehát az az újdonság, ami miatt joggal beszélhetünk egy új paradigma megjelenéséről? Hiszen hálózatok létezéséről régóta tudunk, pontosabban: az a gondolat, hogy a világban nagyon sok olyan komplex jelenség létezik, amelynek belső struktúrája hálózat-jellegű,

egyáltalán nem újdonság. Amit nem tudtunk, és  most is inkább csak sejtünk, az, hogy mekkora horderejű ez a felismerés. Megkockáztatható az állítás, hogy a hálózottság a huszonegyedik század új térélménye. A térészlelés, a térben való tájékozódás, eligazodás ugyanis nem pusztán biológiai adottság, és nem is csupán individuális képesség. A személyes térélmény forrása a „kollektíven létrehozott és átélt realitás. A térészlelés fejlődését, a világban való eligazodás képességét a kollektív élményekből való részesedés iránya és mértéke határozza meg.” (Kállai et al., 1998, 33.)

Már kisiskolás korban leszoktatnak bennünket a világlátás „gyerekes” módjairól, és megtanítanak a térbeli dolgok „egyedül helyes” szemléletére: a fent–lent, a közel–távol fogalmaira, a centrum és a periféria összefüggésének megértésére stb. Ábrázoláskor pedig elvárják, hogy tartsuk tiszteletben a valóságos arányokat. Ezzel a mechanikus térszemlélettel a világháló valóban egyfajta előre rögzített, veszedelmes labirintusnak tűnhet, ahol a tévelygő könnyen utat téveszt.

A világhálót folyamatosan használó emberek (köztük nem csak a fiatalok) azonban már kezdettől elsősorban társas létük kiterjesztésének élményeként élik meg hálózati interakcióikat. Ez másfelől azt is jelenti, hogy a virtuális világban való aktív tájékozódása során az átlagos felhasználóban fontos szerephez jutnak azok a már-már elfeledett, de legalábbis reflektálatlanul hagyott spontán képességek, amelyekre a winnicotti értelemben vett, a gondviselőnk által biztosított potenciális térben tettünk szert egykor.

Ez akkor is így van, ha – mint a webet feltérképező hálózatkutatók rájöttek, a világháló topológiai szerkezetéből következően az információhoz való hozzáférés esélye korántsem demokratikus. Akárhogy is, ha a világháló sajátosságait a winnicotti ’potenciális tér’ koncepció segítségével értelmezzük, akkor világossá tehető, hogy a világháló nem labirintustermészetű jelenség. És viszont: az utóbbi évtized hálózatkutatási eredményei nagyban hozzájárulhatnak a winnicotti potenciális tér körüli misztikum eloszlatásához. A „labirintus” metaforáról a „hálóra” való áttérés a lélektanban minden bizonnyal nagyon termékenyen hathatna például a terápiás „út” természetének átértelmezésére.

Az újfajta térélményről lehet beszélni, de hozzászokni csak konkrét gyakorlati tapasztalatok megszerzésével lehet. A hálózatelmélet nagy sikerének magyarázata talán leginkább abban rejlik, hogy az egyre növekvő világháló, együtt a mobil hálózati eszközökhöz való mind nagyobb tömegek számára könnyű hozzáféréssel, olyan potenciális teret tart fenn, amely lehetővé teszi számunkra a virtuális kapcsolatok hálójában való folyamatos interaktív működést, az eléggé megbízható információhoz való azonnali hozzáférést, a szerzett információk mérlegelését és nem utolsósorban a tényleges összekapcsoltság, hálózottság élményét, megtapasztalását. Nekünk, interaktív hálózatépítő „lakóknak” éppen ilyen napi tapasztalatokra van szükségünk ahhoz, hogy végre változás következzen be az újkorban kialakult – és az iskolai tanulmányaink során valamennyiünkben szilárd tapasztalattá merevedett „newtoniánus” térszemléletünkben. Egyre bizonyosabb ugyanis, hogy ami a virtuális hálózat működtetése révén immár valamennyiünk számára valódi, átélt térélménnyé válik, nem más, mint az a – sokáig csak pusztán elvont képletek formájában létező – fizikai tér-idő koncepció, amely a tudományos gondolkodásban már több mint száz éve megjelent, s a tudományos gyakorlatban is már legalább fél százada felváltotta a klasszikus fizika tér- és időszemléletét.
 

Kulcsszavak: kiterjesztett valóság, hálóelmélet, csecsemőkori tapasztalat, térélmény, labirintus, Donald Winnicott
 

IRODALOM

Barabási Albert-László (2003): Behálózva. Budapest: Magyar Könyvklub

Békés Vera (2007): Hálózat és (potenciális) térélmény. Café Bábel. 55, 45–55.

Kállai János – Karádi Kázmér – Tényi Tamás (1998): A térélmény kultúrtörténete és pszichopatológiája. Budapest: Tertia Kiadó

Winnicott, Donald W. (1990): Játszás és valóság. Budapest: Animula Kiadó
 

LÁBJEGYZETEK

* Jelen írás fő gondolatait egy korábbi tanulmányomban tágabb összefüggésben tárgyaltam, Békés Vera (2008). <