A kovalens kötést ugyanúgy
elektronforrásnak tekinthetjük, mint amilyennek G. N. Lewis
a magános elektronpárt ismerte fel.
(George A. Olah, 1994)
A magyar születésű amerikai Nobel-díjas Oláh György (George A.
Olah) kémikus szupersavakkal tartósította a karbokationokat, és
ezzel egy fontos tudományos vitát döntött el. Ennél is
lényegesebb, hogy felfedezésével a szénhidrogén-kémiában új utat
nyitott a legkülönbözőbb vegyületek előállítására. A kémiai
szintézis, fizikai módszerek és a számításos kémia együttes
alkalmazásával új kémiát teremtett, miközben segítette
alapkutatási eredményeinek gyakorlati alkalmazását. A Nobel-díj
sem állította meg tudományos tevékenységét, és az utóbbi években
kidolgozta az ún. metanolgazdaság elvi és gyakorlati alapjait.
Egész élete példa arra, hogyan lehet valaki egyszerre nagy tudós
és empatikus ember.

Oláh György
Orosz István grafikája (2016)
Bevezetés
Oláh György 1962-ben egy Brookhavenben rendezett, a szerves
kémiai reakciók mechanizmusával foglalkozó konferencián nagy
figyelmet keltő előadást tartott. Csak öt év telt el azóta, hogy
családjával együtt megérkezett Észak-Amerikába, és egy kanadai
ipari kutatólaboratóriumban kezdett dolgozni. Ebben az időben
már évek óta tartott egy híres vita arról, hogy a 2-norbornil
észterek hidrolízise során átmeneti termékként keletkező
2-norbornilion „klasszikus” vagy „nem-klasszikus” szerkezetű-e.
A 2-norbornil észter exo származéka sokkal gyorsabban
hidrolizált, mint az endo származék. A vita két meghatározó
egyéniségű szerveskémikus között folyt, akik fellépését minden
alkalommal nagy várakozás előzte meg. Saul Winstein szerint az
exo esetében a nagy sebesség egy „nem-klasszikus” ion hidas
szerkezetének és a C1‒C6 kovalens kötés
elektron-delokalizációjának volt a következménye. Herbert C.
Brown viszont az endo származék lassú reakcióját térbeli
gátlásnak tulajdonította, ami a „klasszikus” háromértékű ionok
egyensúlyához vezetett.
A hidrolízises folyamatok sebessége közötti
különbségek kísérleti tények voltak, amelyeket senki sem
vitatott. A vita a reakciómechanizmusról szólt. A problémát Salo
Gronowitz (1997) svéd kémikus azzal illusztrálta, mintha
Shakespeare Hamletjének nyitó és záró jelenetéből kellene
kitalálnunk, hogy mi történik a két jelenet között. Winstein és
Brown élesen eltérő véleménye nem a kísérleti tényekre
vonatkozott, hanem csak arra, ami a reakció során történt. A
reagáló anyagok és a reakciótermékek természetében nem volt, nem
is lehetett véleménykülönbség. A reakció mechanizmusát illetően
viszont egyik véleményt sem támasztották alá kísérleti adatok,
mert a reakció során képződő norbornilionok olyan rövid életűek
voltak, hogy szerkezetüket nem lehetett megállapítani.
Ebben a helyzetben került sor Oláh György
előadására, aki bejelentette, hogy új módszert dolgozott ki,
amely szupersavak segítségével képes meghosszabbítani a reakciók
közti termékeként megjelenő karbokationok élettartamát. A hosszú
évek óta folyó vita résztvevőit felvillanyozta Oláh bejelentése.
A vita két vezéralakja, Winstein és Brown külön-külön
figyelmeztette Oláhot, hogy legyen óvatos, mert megalapozatlan
ígéretekkel tönkreteheti szépen induló pályáját. Mindketten azt
is hozzátették azonban, hogy ha Oláh tényleg meg tudja
valósítani azt, amit elmondott, remélik, hogy számukra kedvező
eredményre jut, és bizonyítékkal szolgál a 2-norbornilion
„nem-klasszikus” (Winstein), illetve „klasszikus” (Brown)
természetére.
Idővel, a szupersavak alkalmazásával, az
NMR-spektroszkópia és számításos módszerek segítségével, Oláh
valóban eldöntötte a vitát a „nem-klasszikus” szerkezet
kimutatásával. A vitáról sokan tudtak, mert évekig szórakoztató
színfoltja volt a szerveskémiai konferenciáknak, s eldöntése
Oláhnak jó szolgálatot tett, mert a nevét gyorsan, és szakmai
körökben széles körűen ismertté tette. Mindenki tudta, hogy oda
kell figyelni arra, amit csinál és amit mond.
Oláh felfedezése messze túlmutatott a vita
eldöntésén, mert azt jelentette, hogy módszerével, a szupersavak
segítségével, az egyébként kevéssé reakcióképes szénhidrogéneket
reakcióképessé lehet tenni, ami egy új kémia megteremtését
eredményezte. Oláh felfedezése nem egyik pillanatról a másikra,
valamilyen hirtelen felismerésből született, hanem ötletessége
mellett hosszú évek aprólékos munkájának volt az eredménye. Oláh
elismerésre méltó szerénységgel fogadta egyre erősödő hírnevét,
de nagy megelégedettséggel is, ahogy visszatekintett arra az
útra, amely ehhez a hírnévhez vezetett. Ez az út egyáltalán nem
volt akadályoktól mentes.
Kezdetek
Oláh György 1927. május 22-én született felső-középosztálybeli
értelmiségi családba. Édesapja ügyvéd volt, a család a VI.
kerületben, az Operaház mellett a Hajós utca 13-15. szám alatti
ház egyik lakásában lakott. A család jó körülmények között élt,
Oláh a Piarista Gimnáziumba járt, de utolsó gimnáziumi éveit
egyre jobban meghatározták a rohamosan rosszabbodó politikai
körülmények. Megjelentek a zsidóellenes törvények, Magyarország
belépett a világháborúba, és a körülmények nemcsak a békés
életet, hanem egyáltalán az életben maradást is veszélyeztették.
Ezeket a körülményeket nagyon visszafogottan említem meg, mert
Oláh és családja amikor 1956-ban elhagyta Magyarországot, úgy
gondolta, hogy leszámolt mindazzal a tragédiával is, amit
hátrahagyott. Ezt 2003-ban azzal fejezte ki egy magyar
barátjának küldött üzenetében, hogy a magyar származású
amerikaiak életét éli, és többé nem az [antiszemita] nürnbergi
törvények határozzák meg az életét. Önéletrajzi könyvében is
mindössze egyetlen, bár nagyon súlyos mondatot szentel
mindannak, amit a vészkorszakban átélt.
A helyzet fanyar iróniájának is felfoghatjuk,
hogy 2003-ban Oláhot a Szegedi Egyetemen Klebelsberg Kuno-díjjal
tüntették ki. Klebelsberg művelődéspolitikus hosszú ideig (1922
és 1931 között) volt vallás- és közoktatásügyi miniszter, aki
sokat tett a magyar kultúra és oktatás ügyéért, de politikájának
részeként magyar kultúrfölényt hirdetett, amivel a szomszéd
népek alábecsülését fejezte ki. Klebelsberg igyekezett hazahozni
a külföldre került magyar tehetségeket, de ebbe nem tartoztak
bele a zsidó emigránsok. Nem valószínű, hogy a Horthy-rendszer
idején Oláhnak lehetősége lett volna egyetemi-akadémiai pályára.
A Piarista Gimnáziumban a piaristák liberális
hagyományaira építve alakították ki a megértő és segítő
körülményeket diákjaik számára. Amennyire és ameddig tudták, nem
engedték be falaik közé az üldöztetéseket. Amikor zsidó és zsidó
származású diákjaiknak sárga csillagot kellett viselniük, az
iskolán belül nem engedték meg ezt a megkülönböztetést. A
vészkorszak utolsó hónapjaiban azonban a katolikus Oláhnak
másutt kellett menedéket keresnie. Sztehlo Gábor evangélikus
lelkész Raffay Sándor evangélikus püspök felhívására
gyermekmentési akciót szervezett. Először csak a kitért zsidó
gyerekeket vette oltalmába, majd nem kitérteket is, végül minden
rászoruló gyermeket. Oláh is Sztehlo mentési akciójával menekült
meg. Oláh három évvel idősebb bátyja, Péter nem élte túl ezt az
időszakot. Korábban ő is a piaristákhoz járt, és ott
érettségizett. A Piarista Gimnázium előcsarnokában felállított
emléktáblán az iskola 1938 és 1958 közötti mártírjai között
szerepel Oláh Péter neve.
Az 1943/44-es tanévre az Országgyűlés
elrendelte a középiskolákban a zsidó tanulók létszámának
korlátozását, megvalósítva ezzel Hóman Bálintnak, a
Horthy-rendszer meghatározó kultúr- és oktatáspolitikusának
régóta hangoztatott törekvéseit. A piaristák azonban ezt a
rendelkezést csak az első évfolyamra alkalmazták, és nem küldték
el felsőbb évfolyamos tanulóikat. A nyilasok 1944. október 15-i
hatalomra kerülésekor az iskola néhány napra ideiglenesen
bezárt, október 25-vel pedig tartósan. Az oktatás 1945. március
12-vel indult meg újra. A csökkent tanulói létszám miatt
osztályokat kellett összevonni, és az iskolai évkönyv felsorolja
azoknak a tanulóknak a neveit, akik sohasem tértek vissza. A
végzős diák Oláh 1945 tavaszán azonnal folytatta tanulmányait,
majd letette az érettségi vizsgákat, amelyek szokásos szigorú
követelményein a gimnázium ebben az évben sem változtatott.
A mondat, amellyel Oláh önéletrajzi könyvében
leszámolt magyarországi megpróbáltatásaival, nem jelenti azt,
hogy közömbös lett volna mindaz iránt, ami ma eredeti hazájában
történik. Büszke volt magyar gyökereire, és kritikusan figyelte
a Horthy-rendszer restaurálására irányuló törekvéseket.
Különösen fájdalmas volt számára, hogy még mindig nem került sor
a múlt tragédiáinak magyar felelősségével való szembenézésre.
Indulás
Gimnáziumi tanulmányai során Oláhot inkább a humán tárgyak
érdekelték. Amikor 1996-ban, már a Nobel-díj után, megkérdezték
tőle, hogy ha más pályát választott volna, az mi lett volna, azt
válaszolta, hogy író, történész. A háborút követő hazai
körülmények azonban gyakorlatiasabb szempontokat
érvényesítettek, és a vegyészmérnökséget választotta. A
Budapesti Műszaki Egyetem (BME) a lehetőségekhez képest ideális
feltételeket biztosított számára. A nyolc félév rendszeres és
szorgalmas tanulással telt el, melynek során Oláh sokat nyert az
oktatóival kialakított közvetlen kapcsolatokból. Diplomájának
dátuma 1949. június 24.
Végzés után azonnal tanársegédi kinevezést
kapott a BME Szerves Kémia Intézetébe. Az intézet vezetője,
Zemplén Géza (1883‒1956) 1907-ben és 1908 és 1910 között
Berlinben dolgozott a nagy Emil Fischer mellett mai
szóhasználattal élve posztdoktorként, és 1913 óta volt egyetemi
tanár. Oláh büszkén vallotta magát Emil Fischer tudományos
unokájának. Zemplén fő kutatási területe a szénhidrátkémia volt,
és szorosan együttműködött a gyógyszeriparral. Zemlén példájával
szolgált Oláh mentoraként, de kutatásaiban önállóságra
bátorította, ami egybeesett Oláh törekvéseivel.
Oláh a kezdetektől fogva kiváló kutatói
erényeket mutatott. Publikációival külföldi tudósok figyelmét is
magára irányította. Hozzálátott egy elméleti szerveskémia könyv
megírásához, és kivette a részét az oktatásból is. Kutatásaiban
1950-ben és 51-ben még elsősorban Zemplén szénhidrátkémiai
témáin dolgozott, de 1951-től függetlenné vált, és saját
kutatási irányt alakított ki a szerves fluorvegyületek
területén.
Nem sokkal egyetemi kinevezését követően Oláh
aspiránsi ösztöndíjat kapott. Kutatásait mindvégig a BME Szerves
Kémia Intézetében végezte, és 1953-ban már be is nyújtotta
Szerves fluórvegyületek előállítása és vizsgálata című
kandidátusi értekezését, amelyet 1954-ben védett meg. Értekezése
egy példányát a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának
Kézirattára őrzi, ahol az szabadon megtekinthető. Az értekezés
186 oldalas, hatalmas mennyiségű kézzel rajzolt képlet és
reakció szerepel benne, sok új szintetikus kémiai megoldásról
számol be. Sokszor olyan reaktánsokat is elő kellett állítania a
munkához, amelyekhez másutt kereskedelmi forgalomban könnyen
hozzá lehetett férni.
Oláh a kandidátusi munka eredményeit tizenhat
publikációban tette közzé. Ennek része volt egy 12 részből álló
cikksorozat, amelynek több tagja magyarul és angolul is
megjelent, az utóbbi a ma már nem létező Acta Chimica
Hungaricában. Több dolgozatban Pavláth Attila szerepel
társszerzőként, aki a BME-n Oláh tanítványa volt, később neves
amerikai kémikus és az Amerikai Kémiai Társaság elnöke is lett.
Két szabadalmi bejelentés kifejezetten Oláh találmányait írja
le. Oláh az értekezésben külön is hangsúlyozza találmányainak
jelentőségét a freonvegyületek (klórt és fluort tartalmazó
szénhidrogének) ipari előállításában.
Két további dolgozatban Oláh orvosegyetemi
munkatársakkal együtt fluórvegyületek hatásáról számol be olyan
állatok állapotára, amelyekben mesterségesen daganatot idéztek
elő. Ezek közül az egyik cikk a német Archiv für
Geschwulstforschung című onkológiai folyóiratban jelent meg. Az
orvosbiológiai kutatásokhoz Oláh beiratkozott az orvosegyetemre,
és elvégzett három évet. Ugyanebben az időben oroszul is tanult,
és a kandidátusi fokozat megszerzéséhez szükséges szakmai
vizsgákat és a nyelvvizsgát kiváló minősítéssel tette le.
Ugyancsak tanulnia kellett a kandidátusi fokozat előírásainak
megfelelő politikai tárgyakat. Oláh heti hatvannégy órányi
hivatalos elfoglaltságról ad számot egyik beszámolójában,
amelyből tizennégy óra diákokkal való közvetlen foglalkozás. A
valóságban heti hatvannégy óránál sokkal többet dolgozott.
1954-ben kinevezték az MTA újonnan szervezett
Központi Kémiai Kutatóintézete igazgatóhelyettesének. Az
intézetben egy másik nagyszerű tudós, az igazgatónak kinevezett
fizikai kémikus Schay Géza (1900‒1991) lett Oláh mentora. Schay
is Berlinben töltött posztdoktori éveket, 1926 és 28 között,
majd 1930-ban Polányi Mihály mellett dolgozott. Schay a BME
fizikai kémia professzora volt 1949 és 1965 között, tudományos
érdeklődése elsősorban a termodinamikára, reakciókinetikára és
azon belül az adszorpció vizsgálatára terjedt ki.
Oláh hatalmas munkabírással és hatékonysággal
dolgozott, és még nem volt 29 éves, amikor 1956-ban benyújtotta
„nagydoktori” értekezését. Ez az értekezés az MTA Könyvtárának
Levéltárában tekinthető meg.1
Oláh nagydoktori értekezésének megvédésére már nem került
sor. Az értekezés az aromás elektrofil helyettesítési reakciók
mechanizmusáról szól. Míg a kandidátusi értekezés magyar
folyóiratokban megjelent publikációkon alapult, még az angol
nyelvűek is magyar kiadású folyóiratban jelentek meg, a
nagydoktori értekezés anyaga tekintélyes nyugati folyóiratokban
látott napvilágot. Szerepelt közöttük a brit Nature és Journal
of the Chemical Society, valamint a német Chemische Berichte és
Naturwissenschaften. Pavláth Attila és Kuhn István (később
Amerikában Steven) voltak Oláh szerzőtársai.
Az 1950-es években Oláh sokat utazott, és sok
tekintélyes külföldi kutatóval találkozott. Köztük voltak a
német Friedrich Weygand és Ferdinand Bohlmann, a cseh Otto
Wichterle, a román Costin Neniţescu, a szovjet-orosz Oleg
Reutov, Alekszandr Nyeszmejanov, Nyikolaj Szemjonov és
Alekszandr Kitajgorodszkij. Az utóbbiak közül ketten akkor már a
Szovjetunió vezető tudósai voltak. Nyikolaj Szemjonov alapította
meg a Szovjet Tudományos Akadémia (SzUTA) Kémiai Fizika
Kutatóintézetét, és hamarosan (1956-ban) Nobel-díjjal tüntették
ki. Alekszandr Nyeszmejanov a Lomonoszov Moszkvai Állami Egyetem
szerveskémia professzora és rektora, 1939 és 1954 között a SzUTA
szerveskémiai kutatóintézetének igazgatója volt, majd 1954-ben a
SzUTA általa alapított Elemorganikus Vegyületek
Kutatóintézetének igazgatója lett. 1951 és 61 között betöltötte
a szovjet tudományos élet legmagasabb tisztségét, ő volt a SZUTA
elnöke.
Oláh nemzetközi elismertségére jellemző, hogy
megpályázta és elnyerte a holland van ‘t Hoff-ösztöndíjat, amit
Amerikába távozása miatt már nem tudott igénybe venni.
Önéletrajzában különösen tanulságosnak ítélte szovjet
kapcsolatait, mert tapasztalatai megérttették vele, milyen nehéz
lehet olyan körülmények között kutatni, amelyeket a sztálini
tudományellenes és antiszemita politika jellemzett. Ismerve az
1950-es évek magyarországi viszonyait, Oláh különlegesen
szerencsésnek tekinthető utazásait és nemzetközi
kapcsolatépítését tekintve. Hogy később mégis panaszkodott a
magyarországi elszigeteltségre, amit a kommunista rendszerben
működő tudományos élet szempontjából különösen nyomasztónak
talált, azt azzal magyarázhatjuk, hogy később Kanadában és az
Egyesült Államokban rendkívül mozgalmas életet élt az ottani és
a nemzetközi tudományos közösségben.
Irány a csúcs
Oláh még Magyarországon alapított családot, 1949-ben feleségül
vette Lengyel Juditot, aki 1929-ben született, és később
Judith-ra változtatta a nevét. Közelmúltjukban sok szomorú közös
vonás volt. Oláhhoz hasonlóan Juditnak is bujkálnia kellett
1944-ben. 22 éves nővérével együtt a Vöröskereszt segítségével
egy budai kolostorban találtak menedékre. December 17-én a
nyilasok elfogták, és egy nagyobb csoportban meneteltették őket
a városon keresztül Újpest felé, feltehetően a biztos halálba.
Egy bátor pillanatban Judit kilépett a sorból, elmenekült, és
bujkált a felszabadulásig. Nővére a menetben maradt, és örökre
eltűnt.
Házasságkötésük idején Lengyel Judit a BME-n
dolgozott titkárnőként, de férje hatására elvégezte a
vegyészmérnök szakot. A későbbiekben együtt dolgoztak, kivéve
azt az időszakot, amikor a gyerekek kicsik voltak. 1954-ben fiuk
született, majd emigrálásuk után már Kanadában még egy fiuk. A
még háromtagú Oláh család 1956 novemberében hagyta el
Magyarországot, röviddel azután, hogy a szovjet tankok
elfojtották a forradalmat, de amikor a nyugati határ még nyitva
volt. Rövid időre megálltak Bécsben és Londonban, ahol Oláh
értékes kapcsolatokat alakított ki Alexander Todd, Christopher
Ingold és Ronald Gillespie brit kémikusokkal, mielőtt
továbbutaztak Kanadába, ahol a háború vége óta Judit édesanyja
élt. Oláh szeretett volna egyetemi állásba kerülni, de ez akkor
nem sikerült, és a Dow Chemical Company ipari laboratóriumában
kapott munkát az Ontario állambeli Sarnia városában. Évekkel
később, amikor Oláh már nemzetközileg elismert tudós volt,
levelet kapott a Torontói Egyetem egyik szerveskémia
professzorától, amelyben az elnézést kért Oláhtól, amiért
1957-ben ellenezte kinevezését a Torontói Egyetemre. Oláh
ismeretlen volt, és a professzor nem akarta, hogy az egyetem
feleslegesen kockáztasson alkalmazásával.
Oláh az új helyzetet kihívásnak tekintette,
és mindent megtett azért, hogy új munkahelyén se essen ki a
tudományos kutatásból, és folytassa a Budapesten elkezdett
projektjeit. Elvégezte azokat a feladatokat, amelyekkel
megbízták, de „munkaidőn kívül” folytatta saját kutatásait is.
Hálás volt a Dow cégnek, hogy megengedte a laboratóriumi
felszerelések használatát ezekre a munkákra, és publikálhatta is
ezek eredményeit. Cikkeit elismeréssel fogadták, és így került
sor 1962-ben a bevezetőben említett előadásra, amelyet
felkérésre tartott. 1964-ben, még mindig a Dow munkatársaként az
Amerikai Kémikusok Egyesülete az „Award in Petroleum Chemistry”
kitüntetéssel jutalmazta.
Túl azon, amit a Winstein–Brown-vita
feloldásával tett, egy teljesen új kémia alakult ki Oláh
felfedezései nyomán. Állandóan tartotta a kapcsolatot az
egyetemi/akadémiai kutatásokkal; alapkutatásokkal foglalkozó
kollégái szívesen működtek együtt vele, meghívták
szemináriumaikra, olvasták cikkeit, alkalmazták eredményeit, és
részt vettek az Oláh által szervezett szemináriumokon. A Dow
továbbra is segítette, de csak bizonyos korlátokkal. Kutatási
igazgatója nem ismerte fel az NMR-spektroszkópia jelentőségét,
és Oláh egyetemi kollégái segítségére volt utalva a számára
létfontosságú NMR-vizsgálatok tekintetében. Mintáit elvitte vagy
elvitette az egyetemi laboratóriumokba NMR-vizsgálatra. Ebben
segített kiváló kapcsolatépítési tehetsége, és az
együttműködések tovább szélesítették kapcsolatait.
Még rövid, 1957-es londoni tartózkodásuk
során Oláh megismerkedett Ronald J. Gillespie-vel, aki időközben
szintén Kanadába került, Oláhénál jóval kedvezőbb feltételekkel.
Gillespie-nek a McMaster Egyetem ajánlott fel vonzó professzori
állást, és Gillespie egyik feltétele volt, hogy laboratóriumát
lássák el a legkorszerűbb fizikai technikákkal, így egy
nagyfrekvenciás NMR-berendezéssel is. Amikor arra került sor,
Gillespie készségesen fogadta Oláh mintáit NMR-analízisre.
Oláh és Gillespie tudományos érdeklődése
átfedett egy fontos területen, a szupersavak kutatásában. A
szupersav elnevezés a Harvard Egyetem híres professzorától,
James Conanttól származott még 1927-ből, de Conant nem
definiálta, hogy mit ért szupersavon. Gillespie az 1960-as
években megadta a szupersavak |
|
definícióját, amely szerint a szupersavak a
100%-os kénsavnál is erősebb savak. Gillespie úttörő kutatásokat
végzett a szupersavak területén. Oláh azzal fejezte ki Gillespie
munkája iránti elismerését, hogy szerinte, ha a Nobel-díjat a
szupersavakkal kapcsolatos munkáért ítélték volna oda, akkor azt
a díjat Gillespie-vel megosztva kellett volna kapnia. Azonban
Oláh a Nobel-díjat a karbokation kémiában tett felfedezéseiért
kapta, és ezt a díjat senkivel sem lehetett volna megosztani.
Oláh 1965-ben tért vissza az egyetemi életbe,
amikor Clevelandben a Western Reserve Egyetem professzora és
kémia tanszékének vezetője lett. A változás nem csökkentette
tudományos teljesítményét, pedig jelentős terhet rótt rá az
oktatás és a tanszékvezetés. Dolgozószobájának falán öt fénykép
kapott helyet: Hans Meerwein, Christopher K. Ingold, Saul
Winstein, Herbert C. Brown és Frank Whitmore. Oláh számára
mindig fontos volt a lojalitás és a hála azok iránt, akiktől
tanult, akárcsak közvetetten is. A legnagyobb hatással Meerwein
volt rá, aki mindig hangsúlyozta, hogy számára nem léteznek a
kémia különböző ágazatai közötti határok, és Oláh is ezt
vallotta magáról.
Oláh nem csak saját kutatásaival erősítette
az általa vezetett tanszéket. Meghívta az egyetemre az ugyancsak
magyar emigráns, peptidkémikus Bodánszky Miklóst, akit nemcsak
kutatásairól, hanem peptidkémiai monográfiáiról is ismertek.
Oláh felismerte, hogy kölcsönösen előnyös lenne tanszékének és a
szomszédos Case Institute of Technology kémia tanszékének az
egyesítése. Fizikailag csak egy autóparkoló választotta el a két
tanszéket. A két tanszék egyesülése olyan sikeres volt, hogy
hamarosan a két egyetem is egyesült, és létrejött a ma is erős
Case Western Reserve University. Oláh még egy ideig vezette az
egyesült tanszéket, de azután mások követték ebben a
tisztségben. Oláh sohasem törekedett pozíciókra, azt tartotta,
hogy veszélyes túl sokáig pozícióban maradni, mert egy idő után
a pozíció rabjai lehetünk, ha már nem tartjuk magunkat képesnek
arra, hogy visszatérjünk a független tudományos kutatáshoz. A
különböző bizottsági tagságokat is terhesnek találta a munkája
szempontjából. A felkéréseket nem utasíthatta vissza, de a
bizottsági munkában nem hallgatta el a véleményét, és ez elég
hatékony módszernek bizonyult ahhoz, hogy huzamosabban ne
tartsanak igényt bizottsági tagságára.
Oláh kutatói hatékonysága nemcsak a különböző
módszerek együttes alkalmazásában nyilvánult meg, hanem abban
is, hogy gyümölcsöző együttműködést alakított ki a különböző
módszerek legavatottabb művelőivel. Már korán felismerte, hogy a
karbokationok kutatásában fontos szerepet játszhatnak a magas
szintű kvantumkémiai számítások. Ennek nyomán alakult ki életre
szóló együttműködése és barátsága Paul von Ragué Schleyerrel
(1930‒2014). Schleyer egyik utolsó dolgozatában visszatért a
2-norbornilion szerkezetéhez, és a korábbi ugyancsak egyértelmű
bizonyítékok mellé további röntgenkrisztallográfiai és
számításos adatokkal bizonyította Oláh szerkezeti eredményeinek
igazát (Hargittai, 2015).
A csúcson
Oláh 1972-ben közölte mérföldkő jelentőségű dolgozatát az
Amerikai Kémiai Társaság vezető folyóiratában, amelyben leírta a
karbokationok keletkezésének és szerkezetének általános elvi
alapjait (Olah, 1972). Az a felismerés, hogy a kovalens kötés is
alkalmas elektront szolgáltató, ún. elektrofil reakciókban való
részvételre, forradalmi volt. A kovalens kötés karboniumion
kialakításán keresztül képes kételektronos, háromcentrumú kötést
létesíteni. Ezekről az eredményekről Oláh György a Csákvári Béla
által szerkesztett (mára már megszűnt) A kémia újabb eredményei
sorozat ünnepi 100. kötetében magyarul is beszámolt Fél
évszázadot felölelő, hagyományos határokon átlépő kutatások című
írásában (Oláh, 2008). Oláh egy általam 1996-ban felvett
beszélgetésben (Hargittai et al., 2014) fogalmazta meg a
felfedezés lényegét, és ő maga is ezt a megfogalmazást idézte
2015-ben megjelent átdolgozott önéletrajzi kötetében (Oláh,
2015): „1960 körül olyan eljárásokat fedeztem fel, amelyekkel
pozitív szerves ionok állíthatók elő; ma karbokationoknak
nevezzük őket. Ezeknek a rövid élettartamú részecskéknek fel
tudtuk venni a különféle spektrumait, meg tudtuk állapítani a
szerkezetüket, köztük a norbornilkationét is. A munka folyamán
rájöttem, hogy a kérdés sokkal nagyobb horderejű, mint
gondoltuk. A norbornilionban a C–C egyszeres kötés elektrondonor
nukleofilként viselkedett, ebben az esetben a molekulán belül,
vagyis intramolekulárisan. Az a delokalizáció, amelyet
eredetileg Winstein vetett fel, valóban megjelent – mi észleltük
először közvetlenül. Aztán már az jött, amit logikus
következménynek gondoltam. Egyik nap azt a kérdést tettem föl
magamnak, hogy ha ez előfordul a molekulán belül, miért ne
jelentkezhetne a molekulák között is? Ez a felvetés elvezetett a
telített szénhidrogének, vagyis a C–H vagy a C–C egyszeres
kötések rendkívül változatos elektrofil reakcióinak a
felfedezéséhez, és kiderült, hogy a szén, megfelelő körülmények
között, bizony öt vagy még több szomszédos csoportot is meg tud
kötni.”
Oláh és kutatócsoportja 1977-ben költözött Los Angelesbe, a
Dél-kaliforniai Egyetemre, ahol a munkát az Oláh számára
létesített Loker Szénhidrogén Kutatóintézetben folytatták. Az
amerikai egyetemi rendszerekben szokatlan jelenség volt, hogy
ennyire nagy erőkkel koncentráljanak egyetlen jól körülhatárolt
témára. Az eredmények messzemenően igazolták a Loker Intézet
létrehozását. Idővel Oláh átadta a gyakorlati igazgatást hosszú
ideje hűséges munkatársának, Surya Prakashnak.

A CH5+ karbokation szerkezete,
amely három kételektronos kétcentrumú
és egy kételektronos háromcentrumú
kötést tartalmaz,
és egy szimmetriasík jellemzi.
Oláh 1994-ben kapta meg a kémiai Nobel-díjat,
a tudományos Nobel-díjak esetében az utóbbi években meglehetősen
szokatlanul – egyedül. Salo Gronowitz, a kémiai Nobel-díj
Bizottság elnöke többek között a következőket mondta a
díjátadási ünnepségen (Gronowitz, 1997): „Oláh felfedezése a
karbokationok kutatásában forradalmi jelentőségű. […] Oláh
megdöntötte azt a dogmát, amely szerint a szén legfeljebb négyes
koordinációjú lehet a szerves vegyületekben, vagyis legfeljebb
négy atommal létesíthet kötést. […] Oláh felfedezte, hogy a
szupersavak annyira erősek lehetnek, hogy képesek átadni egy
protont egyszerű szénhidrogéneknek, és az így létrejövő ötös
koordinációjú karbónium ionok [Oláh elnevezésében,
karbokationok] képesek további reakciókra.” Más szavakkal ez azt
jelenti, hogy még az egyszeres szén-szén és a szén-hidrogén
kötés is képessé tehető arra, hogy elektronnal járuljon hozzá a
reakcióhoz rendkívül erős proton-donor jelenlétében, mint
amilyen a szupersav. Ezt a felfedezést tartotta Oláh, teljes
joggal, Gilbert N. Lewis azon felfedezésével összemérhető
jelentőségűnek, amely a magános elektronpár reaktivitásban
megnyilvánuló szerepére vonatkozott.
Alfred Nobel végrendelete szerint a kémiai díjat annak kell
adni, aki az emberiségnek legnagyobb hasznot hajtó kémiai
felfedezést vagy tökéletesítést érte el. Alapkutatási
felfedezések ugyanúgy számba jöhetnek, mint alkalmazások. Oláh
felfedezése alapkutatásból származott, de azt már a kémiai
Nobel-díj Bizottság is felismerte, hogy ebből a felfedezésből
döntő fontosságú alkalmazások születhetnek. Oláh maga is elöl
járt az alkalmazásokban, amire Gronowitz több példát is
bemutatott. Így például Oláh felfedezései vezettek az elágazás
nélküli szénhidrogének elágazásos izomerré alakítására alkalmas
módszer kidolgozásához. Ezzel alacsony oktánszámú
szénhidrogénekből magas oktánszámú üzemanyagot állítanak elő.
Egy másik alkalmazásban szupersavas katalizátorokkal kezelik a
nehézolajokat, valamint cseppfolyósítják a szenet meglepően
enyhe, tehát nagyon előnyös ipari körülmények között. Az
alapkutatási felfedezések és az alkalmazások közötti szinergia
jellemezte Oláh Nobel-díj óta folytatott tevékenységét is, ha
lehet, a korábbinál még fokozottabban. Ez vezetett az ún.
hidrogéngazdaságra és a metanolgazdaságra vonatkozó
elképzelésekhez és megvalósításukhoz.
Tanulságok
Oláh példája azt is mutatja, hogy a sikernek nincs egyetlen,
mindenkire egyformán vonatkozó receptje a tudományos kutatásban
(sem). Viszonylag későn jegyezte el magát a kémiával, de ez
láthatólag nem jelentett hátrányt számára, viszont sokat nyert a
széles alapokon nyugvó középiskolai oktatásból. Oláh nemcsak a
világtörténelem iránt érdeklődött, de fontosnak tartotta saját
kutatásai előzményeinek megismerését is. Szerénységét jellemzi,
hogy milyen részletességgel fejezte ki elismerését azoknak a
tudósoknak, akiknek a vállaira állva azoknál messzebbre
láthatott. Az alábbiakban, Oláh nyomán, röviden vázolom az
előzményeket.
Julius Stieglitz, a Chicagói Egyetem
professzora már 1899-ben felvetette az ionos szénvegyületek
lehetőségét. Az 1900-as évek elején több kutató is leírt olyan
vegyületeket, amelyeket ionos természettel is lehet jellemezni.
Hans Meerwein az 1920-as években talált olyan reakciókat,
amelyekben mind a kiindulási anyagok, mind a végtermékek
kovalens természetűek voltak, de feltételezték, hogy az átmeneti
köztitermékek ionosak. Ugyanabban az időben Ingold, Edward D.
Hughes és munkatársaik is megfigyeltek olyan reakciókat,
amelyekben ionos állapotok játszhattak szerepet. Oláh különösen
fontosnak tartotta Frank Whitmore 1930-as években végzett
kutatásait, amelyekben bizonyos reakciókat csak ionos átmeneti
termékek megjelenésével lehetett értelmezni, bár ezeket az ionos
termékeket nem sikerült közvetlenül észlelni. Whitmore
eredményeit olyan hitetlenül fogadták, hogy az Amerikai Kémiai
Társaság lapja azt sem engedte meg, hogy ionos jelöléseket
alkalmazzon dolgozataiban. A következő években azonban egyre
több kémikus, köztük világtekintélyek is felismerték az ionos
szénvegyületek lehetőségét és jelentőségét. A fentebb említett
Winstein–Brown-vita jól előkészítette Oláh felfedezéseit és azt,
hogy azok a figyelem középpontjába kerüljenek. Whitmore
megszenvedte a tudományos felfedező magányosságát, de Whitmore
megpróbáltatásai és a Winstein–Brown-vita enyhítették Oláh
felfedezői magányosságát.
Oláh maga is értékelte a vita ösztönző
szerepét, mint ahogy fontosnak tartotta a tudományos kritikát
is. Magáévá tette azt, amit Békésy György mondott arról,
mennyire pozitív szerepe lehet egy önzetlen ellenségnek a
tudományos vitákban (Békésy, 1960). Békésy hangsúlyozta, hogy a
hibák kiküszöbölését segíthetik az olyan barátok, akik időt
szánnak arra, hogy elolvassák barátjuk kéziratát, és azt
bírálatukkal illessék. Békésy szerint még hasznosabb lehet, ha
van egy ellenség, aki ellenszolgáltatás nélkül hajlandó időt és
energiát nem kímélve hibákat keresni a kéziratban, csak azért,
hogy rámutasson azokra. Békésy csak azt sajnálta, hogy kevés
tehetséges ellensége volt, pedig minden tudósnak szüksége lenne
ilyenekre. Oláh szerint inkább ellenfelei, mint ellenségei
voltak, és azokból is idővel barátok lettek.
Oláh szerint már magyarországi kutatásai
során, az 1950-es évek első felében felvetődött benne az a
gondolat, hogy erős Lewis-savak jelenlétében stabilis
alkilionokat lehetne létrehozni. Maga a kísérleti felfedezés a
sarniai ipari laboratóriumban történt. Mindkét lépésre tehát
olyan kutatóhelyen került sor, amelyekre nem úgy gondolunk, mint
ahol korszakos felfedezések történnének. Oláh ezt annak során
hangsúlyozta, amikor összehasonlította a világhíres
laboratóriumok és a periférián működő kutatóhelyek közötti
kutatási lehetőségeket. Oláh pályafutása inkább az utóbbiakhoz
kötődött, hiszen a Dél-kaliforniai Egyetem kémiája is csak neki
köszönhetően került a világtérképre.2
Oláh nagy érdeme, hogy amikor munkahelyén nem
voltak meg a világszínvonalú kutatási körülmények, igyekezett
megteremteni azokat. A szénhidrogén kémia önmagában nem tűnik
izgalmasnak még a legtöbb kémikus számára sem. Oláh révén
azonban ez lett a modern kémia egyik legvonzóbb területe.
Lelkesedésével nemcsak szakmabeli kollégáit, de a tudományon
kívülieket is magával ragadta, és ez tette lehetővé, hogy
nagymértékű külső anyagi támogatással létrehozzák és működtessék
saját személyére szabott kutatóintézetét. Ma már ez nem meglepő,
de amikor Oláh pályája elindult, kevesen vártak volna ilyen
kifejlődést. Oláhnak lojális barátai és támogatói voltak, és ő
is lojális barát, mentor és kolléga volt. Ez is pályájának
fontos tanulsága, hogy nagy tudós is lehet érző és odaadó barát,
aki szívesen segít másoknak. Én magam alig voltam vele
kapcsolatban, de még ez a kevés is sokat jelentett számomra.
Ebből elképzelhetem, hogy mit jelenthetett Oláh tanítványának és
munkatársának lenni. Amikor feleségével és apró gyermekével
menekült Magyarországról, akkor is gondolt munkatársaira.
Kiemelem Oláh oktatással kapcsolatos
véleményét (Oláh 2003a). A Szegedi Egyetemen beszélt arról, hogy
csak sikeres kutató lehet eredményes egyetemi oktató. Az
oktatásra fordított pénzt nem szabad költségnek tekinteni, mert
az sokkal inkább a jövőbe történő befektetés. Ez szemben áll
azzal a politikai gyakorlattal, amely, amikor megszorításokra
van szükség, az elsők között az oktatásra szánt forrásokat
faragja le.
Oláhhal 2003-ban leveleztem a siker
kérdéséről. Véleményét a következőképpen fogalmazta meg (Oláh
2003b): „Siker a tudományban különböző dolgokat jelenthet
különböző emberek számára. Sokan a külső elismerésben mérik,
díjakban, akadémiai tagságban, tiszteletbeli doktori címekben,
idézettségben stb. Ez növelheti az önérzetet, de ezek csak
külsőségek. Számomra mindig a belső elégedettség volt fontos.
Mindenki maga tudja a legjobban, hogy mit ért el a kutatási
területén, hogy eredményei mennyire tartósan fontosak a tudás és
a megértés szempontjából. Ha valamit alkalmazni is lehet a
társadalom közvetlen hasznára, az növeli a sikeresség érzetét.
Azonban a legtöbb kutató meglehetősen önző abban a tekintetben,
hogy személyes érdeklődése hajtja és nem annyira a társadalmi
hasznosság. Vannak, akik az anyagi javakon mérik le a sikert,
hogy mennyi pénzt keresnek a kutatásaikkal, de engem ez a
szempont sohasem kísértett meg.”
Oláh bölcsessége és derűs természete sok
nehéz helyzetben segítette abban, hogy felülemelkedjen a konkrét
problémákon. Belső tartására jellemzően fel sem vetődött benne,
hogy az 1944/45-ös borzalmak után kihagyjon egy évet, mielőtt
folytatná tanulmányait. Ellenkezőleg, úgy tűnik, a tanulás és
tenni akarás volt számára a legjobb gyógyír. A későbbiekben
magatartásában és visszaemlékezéseiben is tompította az átélt
nehézségeket, de önéletrajzi kötetének figyelmes olvasója
érzékelheti, hogy az okozott sebek nem tűntek el nyomtalanul.
Nehezen élte meg a személyes támadásokat és a megalapozatlan
bírálatokat. Már pályája elején tapasztalhatta, hogy a siker
irigységet szül, és volt része kárörömben, amikor nehézségekkel
találkozott. Mindez inkább életének magyarországi szakaszát
jellemezte. Az angol nyelv nem is használ a kárörömnek pontosan
megfelelő kifejezést (a német igen, „Schadenfreude”). Oláh
sohasem adta át magát a keserűségnek, szembenézett a
nehézségekkel, ami csak megerősítette elszántságát céljai
megvalósításában.
Oláh teljesítményében könyveinek kiemelkedő
szerepük van. Könyvei szigorú rendben követték kutatásait.
Amikor lezárt egy témát, monográfiát írt vagy kötetet
szerkesztett róla. Kutatási pályáját könyveinek sorba
állításával is nyomon követhetjük. Első könyvét még Budapesten
kezdte írni az elméleti szerves kémia témájában, de Kanadában
fejezte be, és 1960-ban Németországban jelent meg. Ennek a
könyvnek a megalkotása a tanulási folyamatnak is része volt.
Utána rendszeresen jelentek meg már a saját kutatási
eredményeire támaszkodó könyvei.
Családján kívül Oláh minden örömét a
tudományban találta meg, és azt a kémiánál tágabban értelmezte.
Volt érzéke a szépség felismerésére és személyes kapcsolatunk
egyik forrása a szimmetria iránti közös érdeklődésünk volt.
Levelezésünk 1993-ban kezdődött, nagyjából egy évvel még a
Nobel-díj előtt. Személyesen először akkor találkoztunk, amikor
az Oláh házaspár 1995 tavaszán Budapestre látogatott. Oláh akkor
hívott meg egy a szimmetriáról tartandó előadásra a
Dél-kaliforniai Egyetemre. A látogatás időpontjául 1996
februárját választottuk. Időközben egyeteme megalapította az
évenként megrendezendő Oláh György Előadást, és tervezett
tanszéki előadásomat előléptették az első Oláh Előadásra (The
First George A. Olah Lecture).
Az elmúlt év során a korábbinál intenzívebb
volt a kapcsolatunk, mert figyelemmel kísérte a Structural
Chemistry folyóirat különszámaként (Iásd Hargittai I. ‒
Hargittai B., 2017) a 90. születésnapjára szervezett kiadványon
folyó munkát. Oláh György március 8-án kaliforniai idő szerint
délután hunyt el otthonában. Még megérte a folyóiratszám
elkészültét, amely szerencsésen jóval a májusi születésnap előtt
megjelenhetett. Azt írta, nem tud minden résztvevőnek külön
köszönetet mondani, de kérte köszönetének tolmácsolását. Oláh
György minden megnyilvánulásában ott volt nyitott, barátságos
érdeklődése, segítőkészsége és gondoskodása. Tartása és habitusa
azt bizonyította, hogy nagy tudós, elismert felfedező, a
legnagyobb kitüntetések birtokosa is lehet empatikus és
szolidáris. Új kémiája és emberségének példája velünk marad és
gazdagít mindannyiunkat és az utánunk következő generációkat.
Ez az írás eredetileg Oláh György 90. születésnapjának alkalmára
készült egy hosszabb szerkesztői cikk alapján (Hargittai, 2017),
amely a Structural Chemistry nemzetközi folyóirat különszámát
vezeti be. Az említett cikk részletes hivatkozásokat tartalmaz
és gazdagon illusztrált. A részletesebb dolgozat elkészítésében
nyújtott segítségéért köszönetet mondok a következőknek: Anders
Bárány, Batalka Krisztina, Görög Sándor, Hargittai Balázs,
Hargittai Magdolna, Hay Diána, Horváth Bálint, Koltai András,
Oláh György, Kovács Sz. Éva, Jonna Petterson, Varga Zoltán, Bob
Weintraub és Irwin Weintraub. Külön köszönöm Orosz Istvánnak a
kérésemre készített Oláh György-grafikát.
Kulcsszavak: Oláh György, szénhidrogén kémia, karbokationok,
szupersavak, Piarista Gimnázium, Műegyetem, Központi Kémiai
Kutatóintézet, tudománytörténet, Nobel-díj
IRODALOM
Békésy, Georg von (1960):
Experiments in Hearing. New York: McGrawHill
Gronowitz, Salo (1997): Presentation
Speech at the Nobel Award Ceremony [in 1994]. In Nobel Lectures
in Chemistry 1991‒1995. Singapore: World Scientific, 139‒140. •
WEBCÍM
Hargittai Balázs ‒ Hargittai
Magdolna ‒ Hargittai István (2014): Különleges elmék: Találkozás
111 híres tudóssal. Budapest: Corvina
Hargittai Istvan (2017): Structures
and Mechanisms in Chemical Reactions: George A. Olah’s Life-long
Search of Chemistry. Structural Chemistry 28, 259‒277. •
WEBCÍM
Hargittai Istvan (2015): Paul von
Ragué Schleyer (1930‒ 2014). Structural Chemistry 26, 1‒4.
doi:10.1007/s11224-014-0550-z
Hargittai Istvan ‒ Hargittai Balazs
(eds.) (2017): Honoring George A. Olah. Structural Chemistry
(special issue). 28, 257‒561. DOI: 10.1007/s11224-016-0902-y •
WEBCÍM
Olah, George A. (1972): The General
Concept and Structure of Carbocations Based on Differentiation
of Trivalent (“Classical”) Carbenium Ions from Three-Center
Bound Penta- or Tetracoordinated (“Nonclassical”) Carbonium
Ions. The Role of Carbocations in Electrophilic Reactions. J. of
the Am. Chem. Soc. 94, 808‒820. DOI: 10.1021/ja00758a020
Olah, George A. (1997): My Search
for Carbocations and Their Role in Chemistry. Nobel Lectures in
Chemistry 1991‒1995. World Scientific, Singapore, 149‒176; az
idézet a 173. oldalról való. (ez előadás szövege a Nobel-díj
hivatalos oldalán •
WEBCÍM
Oláh György (2003a): Délvilág.
június 28, 1., 3.
Oláh György (2003b): személyes
közlés e-mailen
Oláh György (2008): Fél évszázadot
felölelő, hagyományos határokon átlépő kutatások. A kémia újabb
eredményei. (szerk. Csákvári Béla) 100. kötet. Budapest:
Akadémiai Kiadó, 17‒59.
Olah, George A. (2015): A Life of
Magic Chemistry: Autobiographical Reflections Including
Post-Nobel Prize Years and the Methanol Economy. Second updated
edition (with Mathew, Thomas). Hoboken, NJ: John Wiley & Sons •
WEBCÍM
LÁBJEGYZETEK
1 A Kézirattár és a
Levéltár az MTA Könyvtárának két különböző szervezeti egysége,
az előbbi a megvédett értekezéseket, az utóbbi a nem megvédett
értekezéseket tárolja.
<
2 Azóta még egy
kémiai Nobel-díj került a Dél-kaliforniai Egyetemre: Arieh
Warshel kapta két másik kutatóval megosztva 2013-ban összetett
modelleknek komplex kémiai rendszerekre történő kidolgozásáért.
< |
|