Sir Winston Churchill 1915-ben, a Dardanellákban elszenvedett első világháborús kudarc kiváltotta depressziójában, negyvenévesen kezdett el festeni. Depressziós állapotain irodalmi tevékenységével – amiért Nobel-díjat is kapott – és festéssel tudott úrrá lenni. Erről két igen sikeres esszében A festés mint időtöltés és Hobbik címmel írt részletesen. A történelmi háttér, a képek és főként a két esszé lehetőséget ad arra, hogy betekintsünk Churchill öngyógyításába és annak mechanizmusaiba. Churchill állapotainak pszichopatológiai megítélése, képeinek értékelése azóta is elemzések, viták tárgya. Munkásságáról a Tate Gallery akkori igazgatója, Sir John Rothenstein így írt: „Churchillnél az a meglepő, hogy a sok nehézség ellenére – amely más embert akár teljesen megakadályozott volna a festésben – ő számos, ritka szépségű képet készített.”

Sir Winston Leonard Spencer-Churchill 1874. november 30-án született, és 1965. január 24-én halt meg. Iskoláit Ascotban, Harrowban és a sandhursti katonai akadémián végezte, majd 1894-ben katonatiszt lett, 1895-től Kubából, majd a Malakandból, Szudánból és a második búr háborúból is haditudósítóként írt cikkeket, de a harcokban is részt vett. Cikkeit, haditudósításait nagyra értékelték, s nagy pénzeket fizettek értük. 1900-ban az Alsóházban képviselő, 1905-ben gyarmatügyi államtitkár, 1908-ban kereskedelmi miniszter lett, majd elvette Clementine Hoziert, akivel haláláig boldog házasságban élt. Öt gyermekük született. Az első világháborúban, 1915-ben a Dardanelláknál elszenvedett vereség miatt elküldték az Admiralitástól, s ezt olyan kudarcnak élte meg, hogy felesége attól félt, belehal. Ekkor kezdett el festeni. 1917-ben hadfelszerelési miniszterré, majd had- és légügyi-, 1921-ben gyarmatügyi miniszterré választották, 1938-ban a müncheni egyezményt követő évben kinevezték az Admiralitás első Lordjának. 1940-ben miniszterelnökként meggyőzte a kabinetet a nácizmus elleni harc szükségességéről. Hihetetlen bátorsága, kitartása, találékonysága vezette el a szövetségeseket 1945. május 8-hoz, a győzelem napjához. Ugyanebben az évben részt vett a békét meghatározó jaltai, majd potsdami békekonferenciákon. A szovjet terjeszkedés ellen 1946-ban tartotta híres fultoni beszédét. Szavakban és tettekben is zseniálisnak bizonyult: kiváló szónok, a vasfüggöny, a csúcstalálkozó az ő eredeti kifejezései, miként a Győzelem, Viktória V jelét is ő terjesztette el. Tulajdonképpen az ő nevéhez fűződik a tank kifejlesztése, s a haditechnika modernizálása. 1951-ben újra miniszterelnökké választották, de erről 1955-ben lemondott. A második világháború hatkötetes történetéért 1953-ban irodalmi Nobel-díjat kapott a következő indoklással: „a történet és életrajzok mesteri leírásáért és briliáns beszédeiért, melyeket az emberi értékekért mondott” (URL1). Az intenzív alkoholfogyasztás és dohányzás okozta ismételt szívinfarktusok és stroke miatt 1964-ben alsóházi tagságától is megvált, 1965-ben halt meg.

Miért festett Churchill? Ehhez személyiségének rövid jellemzéséhez kell fordulnunk. Már az őseiről, a hét Marlborough herceg közül ötről leírják, hogy melankolikus volt (Storr,¹ 1989, 8.). Winston Churchill apját, Randolphot is érzékeny hangulatembernek ismerték. Apja nagy politikai karriert futott be, pénzügyminiszter lett és korán halt meg. Winstonnal sem apja, sem anyja nem foglalkozott – elhanyagolták. Ez sokban rányomta bélyegét egyéni fejlődésére. Egyfelől idealizálta őket, másfelől nekik akart bizonyítani és kitűnni. Hihetetlen bátorsággal számos harcban vett részt, szinte kereste az életveszélyes helyzeteket, egyszer fogságba is esett, de sikerült megszöknie. Jellemző, hogy a második világháborúban részt akart venni az eseményekben a normandiai partraszállás első napján – ahol aratott a halál –, amiről csak a király tudta nagy nehezen lebeszélni. A satnya fizikumú gyermeket nagy ambíciók feszítették. Indiából anyjának írt levelében erről így szól (idézi Storr, 1989, 25. alulról három sor) „Rémes dolog lenne, ha nem lennék sikeres… az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhatok² az az érvényesülés”. Ez a törekvése politikai előrejutásában, írói és haditudósítói sikereken alapult, míg tévedései, kudarcai depresszióban nyilvánultak meg. Háziorvosa, Lord Moran szerint (idézi Storr, 1989, 48.) egész életében küzdött a depresszió, s ahogy ő nevezte, a „fekete kutya”³ ellen. Felnőttkorára ezt sikeresen megtanulta – akkor, amikor modern kezelések még nem állottak rendelkezésre, másfelől háziorvosa, Lord Moran javaslatát, hogy pszichiáter is vizsgálja meg, elutasította. Ahogy megbirkózott a saját bajával, úgy 1940-ben a nehéz helyzetben lévő, csüggedt nemzetét is fel tudta rázni, és győzelemre tudta vezetni. Lord Beaverbrook szerint vagy túlzóan feldobott vagy letört volt. Hihetetlen energiával tudott dolgozni, sokszor csak kettő–négy órát töltött alvással. Tetterejét intuitív képessége is táplálta, mellyel sok mindent előre látott. 1946-os fultoni beszédében az Európát kettéosztó vasfüggöny ellen szólt, de beszélt a jövő egységes Európájáról is.

Churchill depresszióját az írással, a téglarakással (kertje falainak egy részét ő készítette) és a festéssel küzdötte le. Azonban csak az utóbbiról ír a Hobbik és A festés mint időtöltés című esszékben⁴ (1921-ben, illetve 1922-ben). Esszéi nem csupán nagyszerű írói teljesítmények a festészet, a művészet értékéről, elsajátításának jelentőségéről, de szól a terápiás hatásáról (Waller, 1991) is. Művei, megfigyelései véleményem szerint az öngyógyításnak, illetve az öngyógyítás mechanizmusainak kitűnő leírását nyújtják: „Miután 1915-ben, a háború legzaklatottabb idején, elhagytam az Admiralitást, továbbra is a háborús kabinet tagja maradtam. Mindenről tudtam, de semmilyen tevőleges szerepem nem maradt. Ami zajlott, nagyon megrázott. Néznem kellett az elmulasztott nagy alkalmakat, és a mélyen hitt terveim gyenge kivitelezését. Egy sajátos transzállapotban éltem, láttam az eredményeket, de nem avatkozhattam be. Amikor minden sejtem cselekvésért égett, de tétlenségre ítélve a tragédia szemlélőjévé kényszerültem” (idézi: Coombs – Churchill, 2015, 107. 1. bek.). Íme, az öngyógyítás első pillére: a tétlenségre kényszerült passzív ember aktívvá válik festés által. Ezért sokan úgy vélik, hogy Churchill számára maga ez a tevékenység fontosabb volt, mint az elkészült mű. „Amikor lemondtam az Admiralitásról, nem tudom, hogy hogyan jutottam volna túl a következő időszakon, májustól novemberig, azokon a rémes napokon, ha nem támadt volna bennem ez az új érdeklődés, amely az ujjaimat lefoglalta, és szemeimet éberen tartotta” (idézi: Coombs – Churchill, 2015, 107. 2. bek. 1–3. sor.). „Azon a nyáron vadul festettem. Semmi nem létezett, ami varázsként így lekötötte volna lelkem, távol a kellemetlenségektől” (Coombs – Churchill, 2015, 107. 3. bek. 2–3 sor.). Már itt értesülünk a következő mechanizmusról: a festészet leköt minden testi-lelki energiát, az, aki nem bír sokáig állni, az a vászon előtt több, akár 6–8 órát is megerőltetés nélkül el tud tölteni. „A festés tökéletes kikapcsolódás. Semmit sem ismerek, ami a test megterhelése nélkül ennél jobban lekösse a lelket. Mihelyt elkezdődik a kép készítése, a bármely aktuális aggodalomnak vagy a jövő fenyegetéseinek nincs helyük a lelki vásznon, mert árnyékká és sötétséggé válnak. A lelki fényben minden a feladatra koncentrálódik” (Idézi Coombs – Churchill, 2015, 85. utolsó bek.). Minden kizáródik, csak ez tölti be a lelket. Nagyon korszerűen úgy véli, hogy nem pusztán a figyelem eltereléséről van itt szó – amikor nem gondolunk a bajra, kellemetlenségre – hanem a lélek más működései is érvényesülnek, mint a hétköznapi gyakorlatban, munkában. Erről így ír (idézi Coombs – Churchill, 2015, 93. 2. bek.): „Az agy más részét működtetve egyensúlyba kerül az ember: a változás révén. A fáradt „lelki izmokat” nem lehet egyszerűen pihentetni, hanem új érdeklődéssel, más funkcióval kell működtetni. Ez hosszú folyamat.”

Az öngyógyítás további mechanizmusa – ami indirekt formában szerepel, de kiolvasható a szövegből – a depresszióban meglévő maga ellen fordított agresszió kifele fordítása. Churchill katonatiszt is volt, katonai hasonlatait, kifejezéseit a festészetre is alkalmazza. Az 1915-ös dardanellai kudarc után a lemondatott, háttérbe, passzivitásra kényszerített nagy energiájú ember elfojtott indulatait, a maga ellen forduló agressziót kifele fordítja. Erre utalnak az első festési próbálkozásról szóló gondolatai (Idézi Johnson, 2015, 373. 10 sor): „Zutty, a terpentin, egy halmocska kék és fehér festék, vad maszatolás a palettán, amely már messze nem oly makulátlanul tiszta, majd jó néhány lendületes, nagy ívű mozdulat, és máris kék sávok jelentek meg a nyüszítve lapító vásznon. Bárki meggyőződhetett arról, hogy képtelen visszavágni. A vidor erőszaktevésért semmiféle rossz sors nem állt bosszút. A gonosz bűbáj megtört. A beteges gátlások megszűntek. Megragadtam a legnagyobb ecsetet, és tombolva nekiestem vele kiszemelt áldozatomnak. Azóta sem fordult elő, hogy meg lettem volna illetődve a vászon jelenlétében.”

A túlzott önkritikától, önvádtól szenvedő depressziósnak segítségül jön, ami a festészetben lehetséges, a meg nem történtté tevés: „…könnyebben kijavíthatja a hibákat. Egy suhintás a palettakéssel, és könnyedén eltűnnek a vászonról a vér, a gyász könnyei, és újra lehet kezdeni. (A vászon jobban tűri az elmúlt élményeket.)” (Idézi Coombs – Churchill, 2015, 58. alulról a 4. sor)

„A festés nagy öröm. Csodás a színeket nézni, és nagyszerű őket használni. Bármennyire elnagyoltan is használod őket, elbűvöl, amikor ezeket a

valósággal egybeveted.” (Idézi Coombs – Churchill, 2015, 60. 2 bek. 1. sor) Churchill különösen a világos színeket kedveli, erről így ír (Idézi Coombs – Churchill, 2015, 71 5 sor): „Mennyországban az első millió év nagy részét festéssel fogom tölteni, hogy a területet a maga mélységében megtanuljam. Nagyobb palettát kérek a jelenleginél. A sárga, narancs, vörös lesz a legsötétebb, és rajtuk keresztül csodálatos, új, világos színek sora fogja az égi szemeket elkápráztatni.” (Storr ezt mániás hárításnak tartja, Storr, 1989, 44.) Claude Monet-ról, Paul Cézanne-ról írja: „A festőművészetbe visszahozták az életörömet, műveik szépsége a szikrázó légben lebegve ösztönzi a vidámságot” (Idézi Coombs – Churchill, 2015, 77. 2 bek. 5. sor). A színek nemcsak örömet okoznak, de ki is fejezik Churchill sokrétű, gazdag érzelmi világát.

Műveinek tematikája a hétköznapok „rossz tárgyainak” jóra való átcserélésére utal. Képeiben nem a politikai viták, csaták jelennek meg, hanem nyugalmat, békét, világosságot jelentő tájképek, esetleg virág vagy gyümölcscsendéletek, sőt két ízben egy-egy Buddha szobor is. Az élénk színek hatását a fény is erősíti, mindez megjelenik tájképein, például a csillogó tengervizeken vagy a napsugaras marrakesi városképen.

Anthony Storr is ír Churchill oralitásáról. Ez nem csupán az anyai frusztrációjával függ össze, hanem beszédével is: selypített és – egyesek szerint – dadogott is. Démoszthenészhez hasonlóan kiváló szónok lett, beszédei „sziporkázó tűzijátékként” hatottak (Johnson, 2015, 4. bek. 5. sor). Ebben segítette kiváló humora, váratlan és meglepő szófordulatai. Nem véletlen, hogy „slágfertig” bemondásairól, szellemességéről oly sok adoma szól. Nagymértékben alkoholizált, előfordult, hogy fontos üléseken, megbeszéléseken részegen vett részt. Mértéktelenül szivarozott, sok fénykép is szivarral a szájában ábrázolta. Feleségével, Clementine-nal való levelezésekor aláírásként magát malacként vagy mopszliként ábrázolta. A malac (vagy disznó) képe (1. kép) megerősíti súlyos fokú alkoholizálását. Sőt a második disznó – ami 1955-ből való – a dinamikus rajzvizsgálat szempontjait figyelembe véve (Hárdi, 2016) tremoros vonalai, előzőhöz hasonlítva hiányosabb alakítása, megnyílt szája agyi károsodásra utal, amiben nem csupán az elszenvedett stroke-ok, hanem a nagymértékű alkoholizálás is szerepet játszik.

1. kép

Churchill 40 éves korában kezdett festeni, és további 47 évig festett (a katalógus szerint utolsó képe 1957-ből való). Tulajdonképpen tájképfestő volt, csak később foglalkozott – virág, gyümölcs stb. – csendélettel. Kedvence volt a csillámló tenger, a napsugaras Marokkó, benne Marrakes és az Atlasz-hegység. A francia impresszionistákat sokra tartotta: Édouard Manet, Monet, Cézanne, miként John Keats és Percy Bysshe Shelley is nagy szolgálatot tettek a művészetnek (Coombs – Churchill, 2015, 7.). Munkásságát végtelen érdeklődés és szorgalom jellemezte, szívesen tanult John Ruskin könyvéből, festő barátaitól, elsősorban John Laverytől, Charles Montagtól, William Nicholsontól, a magyar Révész Imrétől és másoktól. Képeit sokszor otthonában, chartwelli stúdiójában készítette, illetve fejezte be. Nem ritkán fényképekről másolt, előszeretettel vetítette azokat vásznára, s ezek nyomán dolgozott. Műveit komoly önkritikával illette, mint „mázolmányokról” beszélt róluk. Testőre, Ed Murray szintén festett, és elküldte képeit a Királyi Akadémiának, de azokat mint gyenge alkotásokat visszaküldték. Erre Churchill megjegyezte: „Tudja, az ön képei sokkal jobbak, mint az enyémek, az önét azonban érdemei szerint ítélték meg.” (Gut, 2016, 159. 2. bek. 16. sor.) Ezzel ellentétesek Sir Oswald  Birley és John Lavery véleményei: „Ha Sir Winston Churchill annyi időt szánt volna a festészetre, mint a politikára, nagy festő lehetett volna belőle” (idézi Laveryt, illetve Birleyt Coombs – Churchill, 2015, 33. 6. bek. 4 sor, illetve 202. utolsó bek. 7. sor). Csak hosszú rábeszélésre engedte, hogy álnéven (Charles Morin, Mr. Winter) kiállítsanak képeiből, amelyek azonban nagy érdeklődést és tetszést arattak. Példája Dwight Eisenhower amerikai elnökre is hatott, ő is elkezdett festeni, sőt kérésére Churchill – már a saját nevén – harmincöt képet küldött, melyek az Egyesült Államok számos városában kerültek vándorkiállításra. A  Royal Society of Arts 1948-ban tiszteletbeli és rendkívüli tagnak választotta, és 1959-ben 62 képéből rendezett kiállítást. A Tate Gallery igazgatója, Sir John Rothenstein véleményét az alábbi mondattal zárta (Coombs – Churchill, 2015, 219. utolsó bek.): „Churchillnél az a meglepő, hogy a sok nehézség ellenére – amely más embert akár teljesen megakadályozott volna a festésben – ő számos ritka szépségű képet készített.” Sir Hugh Casson, az Akadémia másik elnökének szavai szerint Churchill „jelentős tehetséggel megáldott amatőr, aki, ha ideje engedte volna, a legtöbb hivatásossal is felvehette volna a versenyt […] különösen, ami a színek használatát illeti.” (URL 2)

Végezetül álljanak itt Churchill szavai (Coombs – Churchill, 2015, 115. 4. bek.): „Boldogok a festők, mert ők nem lesznek magányosak. Fény és szín, béke és remény kíséri őket a végső pillanatokig, de legalábbis a nap végéig.”

Kulcsszavak: Winston Churchill – Churchill személyisége és festményei, öngyógyítás mechanizmusai
 

IRODALOM

Attenborough, Wilfred (2014): Churchill and the “Black Dog” of Depression. London: Palgrave Macmillan

Churchill, Winston S. (1921): Hobbies. The Strand Magazine. December

Churchill, Winston S. (1922): Painting as a Pastime. The Strand Magazine. January, London: Odhams Press Limited, Ernest Benn Limited, 1948

Coombs, David – Churchill, Minnie S. (2015): Sir Winston Churchill. His Life and His Paintings. London: Unicorn Press

Gombrich, Ernst H. (1965): Winston Churchill as a Painter and Critic. The Atlantic. 215, 90–93. • WEBCÍM

Gombrich, Ernst H. (1972): Művészet és illúzió. (ford. Szabó Árpád) Budapest, Gondolat Kiadó

Gut, Philipp (2016): Champagner mit Churchill. Bern: Stämpfli Verlag

Hárdi István (2016): A dinamikus rajzvizsgálat. Budapest: Flaccus Kiadó

Hermann Imre (1943): Az ember ősi ösztönei. Budapest: Pantheon  Irodalmi Intézet (Helikon Kiadó, 1983)

Johnson, Boris (2015): A Churchill-tényező. (ford.: Gázsity Mila) Budapest: Akadémiai Kiadó

Storr, Anthony (1989): Churchill’s Black Dog. Glasgow: Fontana/Collins

Waller, Diane (1991): Becoming a Profession. The History of Art Therapy in Britain 1940–82. London: Tavistock–Routledge

LÁBJEGYZETEK

1 Storr fontos tanulmányára többször támaszkodom. <

2 A kiemelés tőlem, ugyanis itt érdemes a Hermann-féle megkapaszkodásra gondolni, különösen, hogy az anyjának ír, akiben nyilvánvalóan nem tudott megkapaszkodni (Hermann,1983). A megkapaszkodás képtelenségének a depresszióban fontos a szerepe. <

3 Wilfred Attenborough egy egész könyvben (2014) igyekszik cáfolni Storr állításait, noha mint maga is írja az előszóban, nem orvos, nem pszichiáter, sem pszichológus, s a területen csak 1980-ban, egy ideig dolgozott szociális munkásként. Churchill nehézségeit a túlmunka, a nagy felelősség okozta „szorongásban és túlterhelésben” látja; súlyos fokú szivarozásáról, alkoholfüggőségéről említést sem tesz. <

4 Bámulatos, hogy a sok kiadást megért esszékben laikus létére mennyi kiváló, pszichológiailag értékes megfigyelést ír le. Nem véletlen, hogy Ernst Gombrich (Gombrich, 1972) könyvében sokszor idézi. Attenborough a festésről szóló esszét egyenesen pszichológiai önéletrajzírásnak nevezi (2014, 5. 2. bek 12. sor). <