|
|
Mindannyian közeledünk
sötét végünk felé, de
a tudomány végtelen óceánja fölött
örökké ott ragyog a Nap.
Klein György
Bevezetés
Klein György 1925. július 28-án született Budapesten, és Georg Klein
2016. december 10-én halt meg Stockholmban, családtagjai körében.
Angol nyelvű publikációiban George Klein néven szerepelt. Sokat
foglalkozott a halál gondolatával, de nem félelemmel, és nem is
misztifikálta. Úgy kezelte, mint ami az élet természetes része.
Mindannyiunk élete véges, de erről leginkább olyankor veszünk
tudomást, amikor valamilyen gyógyíthatatlan betegség kényszerít erre
bennünket. Egyébként hajlamosak vagyunk az olyan magatartásra,
mintha örökké élnénk. Együtt élni a halál tudatával adja meg
számunkra az élet teljességének érzetét, és az élet teljességének
megélése az egyetlen dolog, ami igazán számít. Ezeket a gondolatokat
Klein 1999-ben és 2000-ben felvett beszélgetéseinkben osztotta meg
velem. Sokszor beszélgettünk máskor is, de ezek rögzített
beszélgetések voltak (Hargittai, 2002). Így élt, és biztos vagyok
abban, hogy kilencvenegy éves korában a halál közeledtét is ennek
megfelelően fogadta. Gazdag életre tekinthetett vissza (Klein, G. –
Klein, E., 1989; Gergely, 2005).
Klein György 2000-ben Budapesten
(Hargittai István felvétele)
Ebben a Klein Györgyre emlékező írásban a
bevezetés után röviden szólok különlegesen eredményes és elismert
pályájáról, majd arról, hogy milyen kevésen múlott, hogy ez a pálya
egyáltalán elindulhatott. Az írás befejező részében Klein György
néhány gondolatát tolmácsolom.
Pálya elismerésekkel
Klein1 majdnem
megakadályozott pályája fényesre sikerült. Csak a felszabadulás
után, két év veszteséggel iratkozhatott be orvostanhallgatónak,
előbb Szegeden, majd Budapesten. Már hallgató korában részt vett az
oktatásban, előbb a Szövettani Intézetben, majd a Kórbonctani
Intézetben. Nagy tisztelője volt Huzella Tivadarnak, akire hatvanöt
évvel később így emlékezett: „Egy olyan országban, amelyben minden
politikai rendszernek sok ügyes túlélője van, Huzella széles körű
liberalizmusa és lényeges kérdésekre koncentráló gondolkodása
páratlan volt. Meggyőződéseihez végig hű maradt.” (Klein, 2012,
148.)
Stockholmban orvostanhallgatóként tanult, de
mellette kutatóként a Karolinska Intézetben dolgozott 1947 és 1949
között. Az orvosi dimplomát 1950-ben szerezte meg. A Karolinska
Intézet tanársegédje volt 1951 és 1957 között, majd a tulajdonképpen
számára létrehozott Daganatbiológiai Tanszék professzoraként és
vezetőjeként dolgozott 1993-ig. Ez a tanszék volt az elődje a ma is
a Karolinska részeként működő Mikrobiológiai, Daganat- és
Sejtbiológiai Intézetnek. A svéd nyugdíjazási szabályok szigorúak,
de Kleinnel kivételt tettek, és 1993-tól tudományos
csoportvezetőként dolgozhatott tovább. Munkáját továbbra is jelentős
támogatások biztosították.
Klein olyan sok kitüntetést, akadémiai tagságot
és tiszteletbeli doktori címet kapott, hogy felsorolásuk kitöltené
egy ilyen cikk terjedelmének jórészét. Fiatal tudósként szinte
berobbant a svéd tudományos életbe, és már nagyon korán tagja lett a
Karolinska Intézet Nobel-Fórumának, amelyet a professzori karból
választott ötven professzor alkot, és sok évig egyik meghatározó
szereplője volt az élettani vagy orvosi Nobel-díjak odaítélésének.2
Munkássága elsősorban a kísérletes sejtkutatásra
és a rákkutatásra összpontosult, és kísérleti munkái a
daganat-immunológia területén folytak. Legfontosabb felfedezésének
azonban nem valamelyik kísérleti eredményét tartotta, hanem egy
felismerést. Ez a felismerés arra vonatkozott, hogy a daganatokban
megfigyelhető kromoszómacsere információt hordoz a folyamatról,
amelyben a normális sejtek rákos sejtekké alakulnak át. Ennek a
felismerésnek az eredetét is tapasztalati tények alkották. Maga a
felismerés azonban nem közvetlenül következett a megfigyelésekből,
hanem szinte egy hirtelen „megvilágosodásból” jött.
Munkatársai között svédek és külföldiek egyaránt
szerepeltek. Orosz és más volt szocialista országokból is mindig
voltak kiváló munkatársai, köztük magyarok is szép számmal. Legalább
1385 cikket és nyolc könyvet írt, és könyvsorozatot is szerkesztett.
Könyvei, írásai összesen kilenc nyelven jelentek meg. Ugyanolyan jól
megérttette magát szakmabeli kollégáival, mint az érdeklődő
nagyközönséggel. Közölt egy dolgozatot a The Scientist folyóirat
2015. áprilisi számában Resisting Cancer címmel. Ennek mottója
szerint, ha minden három emberből egy lesz rákbeteg, akkor ez azt is
jelenti, hogy kettő nem lesz. Ha megértjük, hogy miért, közelebb
kerülhetünk a rák megelőzéséhez és kezeléséhez (Klein, 2015a).
Anélkül, hogy kutatásainak intenzitását
csökkentette volna, már hatvanhoz közeledvén kezdett könyveket írni.
Ezeknek mindnek van önéletrajzi jellege is. Mások hamarabb
felismerték Kleinben az írót, mint saját maga. Egy svéd kiadó már
jóval korábban biztatta az írásra. Klein azt válaszolta, hogy nincs
olyan témája, ami érdekelhetne másokat, nincs olyan nyelve, amelyen
írhatna, és ideje sincs az írásra. Tíz évvel később megint kapott
biztatást, ebben az esetben egy izraeli diákjától. Klein ugyanazt
válaszolta neki, mint a svéd kiadónak, de azt is hozzátette, ha a
diák összeállít egy elég kihívó tartalomjegyzéket arról, hogy miről
írhatna, akkor megpróbálkozna az írással. Így született meg az első
könyv 1984-ben.
Könyveit svédül írta, néhányat lefordítottak
angolra, és van, ami magyarul is megjelent (Klein, 1994, 2001, 2008,
2014, 2016). Egyik utolsó könyvének címe magyarul így hangzik:
Sohasem térek vissza. Esszék a Holocaust árnyékában (Klein, 2011). A
könyv a magyarországi antiszemitizmusról szól. Klein utolsó könyve
Resistens (Ellenállás) címmel jelent meg (Klein, 2015b). Ezért a
könyvért azzal az indoklással kapta meg a Gerard Bonnier-díjat, hogy
a szerző megmutatta, hogyan jön létre az élet művészete a
természettudomány és a humanitás találkozásából.
A sok svéd és nemzetközi kitüntetés mellett
különleges emberek barátságát is kitüntetései közé sorolom. Ezek
közül kettőt említek meg. Klein 1955-ben ismerkedett meg Szilárd
Leóval, aki azután Kleint többször is meglátogatta Stockholmban.
Érdekelték Klein kutatásai, a maga szokásos módján feltette a
kérdéseit, majd másnap visszajött a javaslataival. Ezek egy része
félreértésre utalt, de voltak közöttük zseniális meglátások.
Mindkettőjük számára sokat jelentett Madách Imre drámai költeménye,
Az ember tragédiája. Klein segített felderíteni Szilárd
hólyagrákját. Aktív tanúja volt annak, hogyan jutott el Szilárd a
sikeres drasztikus besugárzásos terápia alkalmazásához a műtéti
beavatkozás helyett.
Szilárd és Klein kapcsolatának mélységét jelzi,
hogy Szilárd halála után özvegye Kleinre bízott egy fontos kéziratot
(Marx, 1998, 175.). A kézirat Szilárdnak a hidrogénbombával
kapcsolatos 1954-es beszéde volt. Szilárdot sokan szeretik úgy
beállítani, mint aki mindenáron akarta a Szovjetunióval való
barátságot. Ebből a beszédből egyértelmű, hogy Szilárd erős Egyesült
Államokat akart, amelyet a Szovjetunió nem zsarolhatott volna meg.
Éppen a beszéd különleges mondanivalója miatt gondoltam
szükségesnek, hogy független bizonyítékunk is legyen a beszéd
elhangzására vonatkozóan. Ezt sikerült Matthew Meselsontól, a
Harvard Egyetem biológiaprofesszorától megkapnunk.
Klein kapcsolata James D. Watsonnal szporadikus
volt, de egy alkalommal Watsonnak különösen sokat jelentett Klein
véleménye. Amikor elkészült a ma már klasszikus A kettős hélix
(magyar változatában A kettős spirál) kéziratával, több, a
molekuláris biológiában fontos kutatónak elküldte véleményezésre,
aki fontos volt. Sokan javasoltak lényeges változtatásokat, és
voltak, akik helytelenítették a könyv megjelentetését. Klein
alaposan elemezte a megjelentetés és a nem megjelentetés eseteit.
Következtetése az volt, hogy a könyvön nem szabad változtatni;
jelenjék meg úgy, ahogy van, vagy sehogy. Véleménye megerősítette
Watsont a könyv megjelentetését illetően. Watson csodálta Kleint,
olyan embernek tartotta, aki mindent megtesz a tudományért, és nincs
benne semmi féltékenység (Hargittai, 2008, 88.). Ilyen véleménye
Watsonnak csak még egy emberről volt, a kölni genetikus Benno
Müller-Hillről, akinek a Murderous Science (Gyilkos tudomány) c.
könyve leleplezte sok német tudós együttműködését a náci hatalommal.
Klein és Müller-Hill között is szoros barátság állt fent.
És ami a magyarországi elismerést illeti? Az MTA tiszteleti tagja
1983-ban lett az Orvosi Tudományok Osztálya tagjaként. A Debreceni
Egyetem 1988-ban tüntette ki tiszteletbeli doktori címmel. A
Semmelweis Egyetem Semmelweis Budapest díját 2014-ben kapta meg,
amit a díjátadáson megható szavakkal köszönt meg. De illúzióink ne
legyenek. A következő választ adta arra a kérdésre, hogy milyen
pályát futott volna be, ha Magyarországon marad: „Az nulla lett
volna”. (Hargittai, 2002) Ezt kicsit részletesebben kifejtve, arra
utalt, hogy Magyarországon a politikai problémák mellett erősen
akadályozta volna az alkalmazkodást kikényszerítő társadalmi nyomás,
amelyet egy zártkörű társaság gyakorol. Nem tudta volna elviselni,
hogy mások határozzák meg, mit gondolhat és mit csinálhat.
Indulás nehézségekkel
Klein egyedüli gyerek volt és egyéves, amikor édesapja meghalt.
Körülményei hozzájárultak ahhoz, hogy felnőve felelősséget érezzen
abban, hogy neki magának kell döntéseket hoznia minden őt érintő
kérdésben. Az egyoldalú, étkezésre, öltözködésre koncentráló anyai
gondoskodást negatív példának tekintette, ami arra ösztönözte, hogy
a párválasztásnál az intellektuális társkeresés legyen az elsődleges
szempont és a háztartás ellátása és a gyerekekről való gondoskodás
másodlagos (nem mintha nem várta volna el az utóbbiakat, ennyiben
messze nem volt „modern”).
Klein nagybátyja Teleki Pál háziorvosa volt.
Klein még gimnazista volt, amikor a nagybácsi megkérdezte Telekit,
segítene-e abban, hogy az unokaöccs majd egyetemre kerülhessen.
Akkoriban már a numerus claususon is túlmenő nehézségek akadályozták
a zsidó fiatalok egyetemi tanulását. Teleki nemcsak elhárította a
kérést, de azt is közölte háziorvosával, hogy jobb, ha nem tudja az
unokaöccs nevét, mert ha az tudomására jut, személyesen fogja
megakadályozni egyetemi felvételét. Teleki elszántan küzdött a
zsidók lehetőségeinek korlátozásáért.
Klein valóban nem járhatott egyetemre, de 1944-re
már különben sem a továbbtanulás, hanem a túlélés volt a gondja.
Horthy országlásának utolsó hónapjaiban folyt a zsidók deportálása
Auschwitzba, amit úgy tüntettek fel, hogy csupán máshol telepítik le
a deportáltakat, és ezt sokan el is hitték. Klein azonban a
budapesti Zsidótanács munkatársaként látta azt a hiteles
tanúvallomást, amit ma Auschwitzi Jegyzőkönyv néven is ismerünk. Ezt
a dokumentumot az Auschwitzból megszökött Rudolf Vrba és Alfréd
Wetzler készítette és juttatta el Magyarországra. Ha másokat nem is
tudott meggyőzni arról, mit is jelent Auschwitz, Klein megszökött a
transzportból, amelynek úticélja Auschwitz volt.
A felszabadult Magyarországon Klein hamar
megértette, hogy közeledik a diktatorikus rendszer, és tudta, hogy
abban sem tudna létezni. Amikor jelentkezett az alkalom,
Svédországba ment egy konferenciára és a svédországi életet
választotta. Még visszatért Magyarországra és megszervezte, hogy
szerelme, aki időközben felesége lett, Klein (Fischer) Éva is
kimehessen Svédországba. Klein Éva is nemzetközileg elismert tudós
lett, kitüntetésekkel, elismerésekkel. Sokat dolgoztak közös
témákon, de Klein Éva önálló kutatásokat és kutatócsoportot is
kialakított. Három gyerekük született, egy a tőzsdén is sikeresen
működő matematikus fiú, egy orvos lány és egy színpadi szerző és író
lány.
A nagy Klein hagyatéka3
A természettudósok örökségét Klein tiszavirágéletűnek tartotta. A
tudomány fejlődésével még ez a tiszavirágzás is egyre rövidebb ideig
tart. Az újabb és újabb felfedezések gyorsan beépülnek a tudomány
teljességébe, vagy elavulnak, és Klein ezt a saját kutatási
eredményeivel kapcsolatban is természetesnek tartotta. Írásai,
ítéletei, meggondolásai, emberségének példája azonban tartós
örökség. Erre utalva elevenítek fel néhány gondolatot
beszélgetéseinkből. Egész irodalmi munkásságából látszik, mennyire
meghatározó volt számára az 1944–1945-ös időszak. Azért jegyzem ezt
meg, mert nem az én elfogultságom emeli a zsidóságával és az
antiszemitizmussal kapcsolatos kérdéseket központivá, hanem ez
jellemző volt Kleinre. Ebből az is következik, hogy az alábbiakban
szerepelnek olyan kérdések és megállapítások, amilyeneket szemérmes
világunkban sokan illetlennek találhatnak felvetni és megbeszélni.
Klein témaválasztásaival és kutatási kultúrájával
valami különlegeset hozott létre Svédországban, s ezt azzal
magyarázta, hogy őt nem kötötték bizonyos svéd szokások, amelyek
sokak alkotóképességére |
|
|
bénítólag hatnak. Hozzátette, hogy sok svéd tudós
esetében az állandó önmegfigyelésből egyfajta rossz lelkiismeret
származik. Attól tartanak, hogy valami hibát követnek el, s emiatt
lesz gyakran úrrá rajtuk a bizonytalanság érzése. Gondosan figyelnek
mások véleményére, vagy legalábbis úgy tesznek, és igyekeznek
mindent elkerülni, ami megbánthatná mások érzéseit. Mindez nagyon
hasznos az együttműködésekben és a bizottsági munkában, ezért
működhetnek olyan kiválóan a svédek szervezetei. Klein úgy gondolta,
hogy a zsidó kultúra nagyon különbözik ettől. Amíg például egy
evangélikus svéd a tisztelendőn keresztül közelíti meg Istent, egy
zsidó közvetlenül fordul Istenhez, még akkor is, ha nem vallásos.
Ehhez természetesen nem kell zsidónak lenni. Az ilyen mentalitású
emberek sokszor kezdeményezők és érdekesek, ugyanakkor általában
nehezebben elviselhetők és nehézkesebbek a bizottsági munkában és
más együttműködésekben.
Klein Éva és Klein György 1979-ben a Karolinska
Intézetbeli laboratóriumukban (az ő szívességükből, forrás: General
Motors Cancer Research Foundation).
Legendákat meséltek arról, hogy Klein hogyan
gazdálkodott az idejével, hogy például még borotválkozás közben is
igyekezett valami hasznosat csinálni. Ezt azzal magyarázta, hogy
sohasem akart unatkozni, mert a szellemi tétlenséget nem tudta volna
elviselni. Mindezt az ambiciózus, asszimilálódó magyar zsidók
tulajdonságaira vezette vissza. Példaként említett olyan nagy magyar
zsidókat, mint Szilárd Leó, Teller Ede, Neumann János, Wigner Jenő
és Erdős Pál. A sort nagyon sok névvel, kevésbé kiváló vagy
egyáltalán nem kiváló példák sokaságával lehetne folytatni. Az
utóbbiaknál ez a megállás nélküli igyekezet a teljesítmény
szempontjából ugyan eredménytelen, az ő esetükben azonban nem is az
eredmény, hanem az igyekezet a lényeges. Abban a pillanatban, amikor
fellép a szellemi tétlenség, depresszió vagy aggódás jelenik meg a
helyében.
Klein fejtegetése meglepett, mert azt gondoltam,
hogy több évtizedes svédországi élet után már nem kellene aggódnia.
Ám szerinte itt nem csupán az utolsó évtizedeket kell figyelembe
venni, mert az aggódás eredete régebbi és mélyebb, nem összemérhető
egy vagy két rövid emberöltővel. Azt is el tudta képzelni, hogy
ennek genetikai összetevője van. Ez abból a generációk hosszú során
történő kiválasztásból következhetett, amelyen a zsidók az
évszázadok alatt a gettókban keresztülmentek. Egy jófejű zsidó fiú
mindig átléphetett a szegénység korlátain, feleségül vehette a
gazdag ember lányát. És mivel a zsidók mindig tisztelték a
tanultságot, a gazdag ember örömmel adta oda a lányát a nincstelen,
de éles eszű diáknak. Budapesten a középosztálybeli zsidók ebben a
hagyományban nőttek fel, és Klein szerint már az anyatejjel magukba
szívták az igyekezetet és az ambíciót. Valaki vagy sikeres lett,
vagy a csatornában végezte, középút egyszerűen nem létezett.
Csak valaki, akiben semmilyen bizonyítási vágy
nem létezik, aki teljesen jól megvan saját magával, tud annyira
nyíltan beszélni esetleges emberi gyarlóságairól, ahogy Klein
tudott. Sohasem érdekelte annak a „fontossága”, amivel éppen
foglalkozott, és nem szerette, amikor valaki bármilyen benyomást
akart kialakítani magáról beszélgetőtársaiban. Nagyon nem szerette,
amikor egy nővel beszélgetve az illetőt igazán az érdekelte ‒ vagy
Kleinnek az volt a benyomása, hogy az érdekli ‒, hogy Klein hogyan
öltözködik, egyáltalán éppen hogy néz ki. Azt sem szerette, ha
előadása után azt mondták neki, hogy milyen jól beszélt, ahelyett,
hogy arra reagáltak volna, amiről az előadás szólt.
Hajlamos volt arra, hogy elemezze saját magát,
hogy kiderítse saját magáról, hogy mi ambícionálja. Odáig
mindenesetre eljutott, hogy a kérdést nagyon bonyolultnak találja.
Fontosnak tartott egy epizódot, ami legalábbis ambíciójának egy
részletére fényt derített. Szinte humorosnak is felfoghatnánk, de
Klein ezt nagyon komolyan vette. Még 1970 körül történt, hogy
Afrikából rendszeresen kaptak kísérleti nyersanyagot, amit azonnal
fel kellett dolgozni. Egy alkalommal a laboránsok, akiknek ez volt a
feladatuk, egy táncos ünnepségre készültek, amelyre Klein is
hivatalos volt. Klein nem bánta, hogy a többiek odamennek, és
vállalta a munkát. Elmagyaráztatta magának, hogy mit kell csinálnia.
Minden rendben ment, vagyis Klein azt hitte, egészen a munka végéig,
amikor kiderült, hogy tönkretette az értékes anyagot. Mégis, remekül
érezte magát. Megpróbálta megérteni, mi okozza ezt az érzést, hiszen
inkább oda kellett volna lennie, és rájött, hogy még a tönkretett
kísérleti anyag sem volt túl nagy ár azért, hogy nem kellett
elmennie táncolni. Rájött arra is, hogy már fiatal korától kezdve
inkább megszökött volna mindenféle társasági kötelezettség elől. Ez
az eset megerősítette abban az érzésében, hogy nincs értelme
törődnie azzal, ki mit tart fontosnak.
Klein harminchat évig szerepelt az élettani vagy
orvosi Nobel-díj döntéshozói között. A Nobel-díjról kialakított
véleménye tehát nagyon megalapozott volt. Gyakran sarkos fogalmazása
azonban azt is érzékeltette, hogy irritálta az az aránytalanul nagy
presztízs, ami a Nobel-díj körül kialakult. Nobelitis névvel
illetett betegségnek tartotta, amikor valakinek, aki közel került a
kitüntetéshez, vagy úgy gondolta, hogy közel van hozzá, szinte csak
a díj körül forogtak a gondolatai. Azt tartotta igazi kutatónak,
akit nem érintett meg a Nobelitis. A kérdés másik oldala a
Nobelomania, ami azokra vonatkozik, akik a Nobel-díjat mindenek
felett álló fontosságúnak tekintik. Klein úgy érezte, azzal segít a
legjobban, ha hangsúlyozza, a Nobel-díjasok ugyanolyan emberek, mint
mindenki más. Azonban a Nobel-díjhoz közel kerülők számára a díj
valóban vízválasztó, mert aránytalanul kiemeli azokat, akik
megkapják, és segít elfelejteni azokat, akik ugyan hasonló súllyal
vettek részt a felfedezésben, de nem kapták meg a díjat.
Svédország számára a Nobel-díj legnagyobb előnye,
hogy arra kényszeríti a díj odaítélésében részt vevő professzorokat,
hogy olvassák a szakirodalmat. A fiatal svéd kutatók viszont könnyen
elbízhatják magukat, látva, hogy a világ legnagyobb tudósai milyen
tisztelettel viseltetnek a svéd kutatók iránt.
Kleint sokat foglalkoztatta a különböző
körülmények közötti emberi magatartás. Ezt Wigner Jenő a
következőképpen fejezte ki: „Magamnak és mindannyiunknak azt
kívánom, hogy képesek legyünk azoknak az elveknek megfelelően élni,
amelyeket akkor vallunk magunkénak, amikor erősek vagyunk, és amikor
nem fenyeget bennünket közvetlen veszély.” (Wigner, 1967, 266.;
Hargittai B. – Hargittai I., 2016, 145.)
Klein ezzel kapcsolatban a következő példát
említette. Az Orvosi Mikrobiológiai Intézet 1948-ban kinevezett
igazgatóját, Faragó Ferenc (1905‒1950) professzort 1950-ben négy
munkatársával együtt perbe fogták és bebörtönözték. Az Intézetben
egy tíz csecsemő halálát okozó tragédia történt, amit az intézetben
termelt és mindvégig kiderítetlen módon szennyezett szérum okozott.
Faragó professzort és munkatársait nem gondatlansággal, hanem
szándékos szabotázzsal vádolták meg, ami lehetetlen és igaztalan vád
volt. Faragó még a per előtt a börtönben meghalt. A megvádolt
orvosokat brutális kihallgatásokkal igyekeztek rávenni a
nyilvánvalóan hamis beismerő vallomásra.
Faragó egyik fiatal munkatársa, a ma Amerikában
elismert orvosprofesszor és virológus, Sinkovics József felállított
magának egy magatartási sémát, amelyet követhetett, hogy ne csak a
pillanat hatása alatt cselekedjék. Azt mondta magának, ha eltörik a
bordáimat, akkor sem fogok aláírni egy hamis beismerő nyilatkozatot.
Ha kiverik a fogaimat, akkor sem. Ha azonban szét akarják rúgni a
nemi szervemet, vagy behozzák anyámat, és a szemem láttára meg
akarják kínozni, akkor aláírom. Erre azonban szerencsére nem került
sor, és Sinkovics nem írt alá. Akármilyen meggyőző is ez a történet,
Klein nem tartotta általánosíthatónak, mert mindaddig, amíg az egyén
nem kerül hasonló helyzetbe, nem tudhatja magáról, hogy a valóságban
hogyan reagálna. Lehet, hogy jobban jönnénk ki belőle, mint
feltételezzük, lehet, hogy rosszabbul. Egyébként, Sinkovicsot és
társait 1954-ben rehabilitálták.
A fentiekkel kapcsolatban tért vissza Klein egy
korábbi beszélgetésünk témájához, amely a német magatartás volt a
Holocaust idején. Hangsúlyozta, hogy Hitler előtt Németországban sem
volt nagyobb a megrögzött antiszemiták aránya, mint más európai
országokban, mint például Franciaországban és valószínűleg kisebb
volt, mint Lengyelországban és Oroszországban. Klein szerint a
Holocausthoz több jelenség együttes megjelenése vezetett, amelyek
külön-külön is nagyon valószínűtlenek voltak, nemhogy együttesen
jelenjenek meg, de ez történt.
Az egyik volt egy paranoiás antiszemita, aki
elhitte, hogy a zsidók világuralomra törnek, és ők okozzák az
emberiség problémáit. Ilyen emberek persze mindig voltak, csak az
nem fordult elő, hogy egy nagy nép vezérszerepéhez jussanak. Egy
másik kis valószínűségű jelenség volt e személy különleges retorikai
képessége, amellyel hatalmas tömegeket tudott rávenni arra, hogy
vakon kövessék. Meglehet, mi csak a rekedt ordítozást halljuk, de a
szakemberek szerint Hitler beszédei retorikai mesterművek.
Visszafogottan kezdődnek, és fokozatosan emelkedik az intenzitásuk.
A beszédek építenek az emberek vágyaira, a gyűlöletre való
hajlamaira és a frusztráltságukra. Addig manipulálják ezek a
beszédek a hallgatóságot, mígnem a tömeg a szónok eszközévé válik.
Hitler környezetében senki másnak nem volt ilyen retorikai
tehetsége. Mindehhez hozzáadódott a hagyományos német engedelmesség
az „Állam” iránt.
A fentiekben néhány kiragadott példa szerepelt
beszélgetéseinkből. Ezek érzékeltethetik, mire gondolt Klein, amikor
azt mondta, hogy számára a beszélgetések csak hangosított változatai
annak, ami a fejében megállás nélkül zajlik. Felvetődnek a kérdések,
és száz irányban ágazódnak el a válaszok. Amikor azt mondta, hogy
nagyon érdekli a halál, a haldoklás és a halál iránti emberi
magatartás, ez nem hangzott szomorúan. Nem a hosszabb élet volt az
érdekes, nem az elismerés, csak az, hogy a szerinte fontos üzenetet
közvetítse. Ilyen üzenet a teljes életérzés, amit csak a halál
elfogadása tölthet meg tartalommal. Ezért gondolom és remélem, hogy
Klein utolsó pillanataiban is vele volt ez a teljes életérzés.
Kulcsszavak: Klein György, Klein Éva, rákkutatás,
daganat-immunológia, antiszemitizmus, Karolinska Intézet, halál,
emberi magatartások
IRODALOM
Gergely János (2005): Klein György és Éva 80 évesek. Magyar
Tudomány. 1106, 12, 1589‒1593. •
http://www.matud.iif.hu/05dec/23.html
Hargittai István (2002): George Klein. In: Hargittai István: Candid
Science II: Conversations with Famous Biomedical Scientists.
(Hargittai Magdolna ed.) London: Imperial College Press, 416‒441.
Hargittai István (2008): Doktor DNS: Őszinte beszélgetések James D.
Watsonnal. Budapest: Vince Kiadó
Hargittai Balázs – Hargittai István (2016): A marslakók bölcsessége.
Budapest: Akadémiai Kiadó
Klein, George – Klein, Eva (1989): How One Thing Has Led to Another.
Annual Review of Immunology. 7, 1‒33. • http://tinyurl.com/hol7uw4
Klein, Georg (1994): A tudomány körül. Válogatott esszék. (összeáll.
Kúnos László) Budapest: Gondolat Kiadó
Klein, Georg (2001): Vak akarat és önző DNS. Válogatott esszék.
Budapest: Magvető Kiadó (második, bővített kiadás Budapest: Corvina
Kiadó, 2015)
Klein, Georg (2008, 2015) Szilárd Leó tízparancsolata. Budapest:
Corvina
Klein, Georg (2011): Jag återvänder aldrig. Essäer i Förintelsens
skugga. Stockholm: Albert Bonniers Förlag
Klein György (2012): Huzella. In: Balazs, Endre A. – Hargittai
Magdolna – Hargittai István (szerk.): Huzella Tivadar: A humanista
tudós. Budapest: Typotex Kiadó, 143–151.
Klein, Georg (2015b): Resistens. Tankar om motstånd. Stockholm:
Albert Bonniers Förlag
Klein, Georg (2014): Üstökösök. Három öntörvényű élet. Budapest:
Corvina
Klein, George (2015a): Resisting Cancer. The Scientist. April •
http://tinyurl.com/jva54oa
Klein, Georg (2016): Haza helyett. [Memoár] Bp. Corvina
Marx George [György] (1998): Leo Szilárd Centenary Volume. Budapest:
Eötvös Physical Society
Wigner, Eugene P. (1967) Symmetries and Reflections: Scientific
Essays. Bloomington, IN–London: Indiana University Press
LÁBJEGYZETEK
1 Kleinként emlegetem
ebben az írásban, pedig kezdettől fogva Gyurinak szólítottam.
Számomra a Klein név érdekes metamorfózison ment keresztül. Ezt a
nevet nem tartottam nagyon izgalmasnak, valószínűleg azért, mert
korábban nem találkoztam izgalmas Kleinekkel. Klein György nevével
először az irodalomban találkoztam, és neki köszönhetően ez a név
egyre izgalmasabbá vált számomra.
<
2 A fizikai és a kémiai
Nobel-díjra egy-egy kislétszámú bizottság tesz javaslatot a Királyi
Svéd Tudományos Akadémia közgyűlése számára. Az irodalmi
Nobel-díjról a 18 tagú Svéd Akadémia dönt. Az élettani vagy orvosi
Nobel-díjakat a Karolinska Intézet professzoraiból választott
ötventagú Nobel-Fórum ítéli oda.
<
3 Ennek a résznek a címe
Klein egy ifjúkori barátnőjére utal, aki Kleint Großnak hívta.
<
|
|
