Hűlt nyomokon

A 90-es évek mintha a liberalizmus évtizede lett volna. A magyar nyilvánosságban és könyvpiacon olyan gondolkodók és történészek, mint John Rawls, David Gray, Isaiah Berlin, Pierre Manent műveinek fordításai, Kis János, Dénes Iván Zoltán vagy Ludassy Mária kontextualizáló művei, az Osiris, a Tanulmány, az Új Mandátum vagy az Atlantisz kiadói politikája révén úgy tűnt, az európai és tengerentúli szabadelvű gondolkodás megismerése a magyar könyvpiac egyik vezérvonala.

Az elmúlt években változni látszik a trend, a konzervatív gondolkodás egy sor alapműve most sincs lefordítva magyarra, de 2005 óta a magyar tudományos könyv- és folyóiratkiadás az eszmetörténeti hagyomány konzervatív elemeire is látható figyelmet fordít.

Hogy a mozgalom forrásvidéke a Múltunk folyóirat 2002-es konzervativizmus-számánál van-e, a Habsburg Intézet 2005-ös konzervativizmus-konferenciájánál vagy a 2009-es, Romsics Ignác szerkesztette, magyar jobboldali hagyománnyal foglalkozó kötetnél, azt bajos volna megmondani. (A magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948. A kötetnek e sorok szerzője is munkatársa volt.)

A Kossuth Kiadó nem első alkalommal vállalkozott arra, hogy az MTA II. osztályával közösen reflektáljon a közélet történet- és emlékezetpolitikai fejleményeire: a Történelem és emlékezet c. kötet – részben ugyanezen szerzőkkel az akkoriban dúló Szabadság téri emlékmű-vitára reagált az akadémiai tudományosság eszközeivel. A mostani kötet pedig az osztályelnök, Hunyady György előszavában is azonosíthatóan a 2015 folyamán Hóman Bálint megítélése körül kialakult polémia hatására született. A tíz előadás (és Romsics Ignácnak Gyáni Gábor megszólalásához fűzött megjegyzése) nyilván nem adhat teljes eszmetörténeti tablót – hosszan lehetne sorolni azokat az érdemes gondolkodói pályákat, csoportokat, lapokat, amelyek kimaradtak a felsorolásból –, ugyanakkor markáns eszmetörténeti profilok felvillantásával tud segítséget adni ahhoz, hogy érthetővé váljanak a korszak dilemmái és sorsválasztásai. Ezt a feladatát a kötet szépen teljesíti: jóval többet ad, mint kötelező kűrt, félgőzzel felvázolt előadásszövegeket. Frank Tibor, Hunyady György, Szabadfalvi József vagy a kötet bevezető-kontextualizáló tanulmányát jegyző Romsics Ignác nyilván nem először merülnek alá Balogh József, Kornis Gyula, Moór Gyula vagy Bethlen István életművében, mégis láthatóan vállalták azt, hogy frissen és új szemmel tekintsenek a sokszor látott életművekre.

A fogalmi keretek egyneműsége dacára meglehetősen különböző szövegek születtek: Romsics Ignác szikáran és elegánsan foglalta össze a harmincas évek változásait a „koreszmék” szorításában, és fejtette fel a magyar politika jobbratolódásának belső és külső okait. Írásának vége rafinált kroki, a kötet alakjainak csoportképe is egyúttal. Míg Hunyady György portréja szellemes, nagyívű és reflektált esszé Kornis Gyuláról (1967-ben megvédett kandidátusi disszertációjának is ő volt a témája), és hasonló mintát követ Szabadfalvi József Moór Gyuláról szóló tanulmánya, illetve Frank Tibor áttekintése a Hungarian Quarterly köréről és Balogh Józsefről (mindketten már többször publikáltak hőseikről): levéltári/kézirattári hivatkozásokkal, kontextualizálással, a korszak belső viszonyainak, az ellen- és rokonszenvek hálójának felfejtésével, Dénes Iván Zoltán Szekfű-portréja (amelynek bázisát a szerző tavaly megjelent történészi pályaképe adja) már inkább átvezetés abba a tűnődő-esszéisztikus, problémafelvető irányba, amelyet Gyáni Gábor Mályusz-portréja és Szegedy-Maszák Mihály Horváth János irodalomtörténészről írott sorai jeleznek. Míg az előbbi írás a szerzőtől megszokottan

gondolatébresztő, sőt provokatív (Mályusz antiszemitizmusának vitatása adja értelmét a kötet furcsa appendixének, amelyben Romsics válaszol a munkáját érő megjegyzésekre), addig Szegedy-Maszák Mihály Horváth János-idézése sokban rezonál a szerző Élet és Irodalomnak adott július 15-i interjújára (Károlyi Csaba: „Amit én csináltam, az a megőrzése valaminek” – Beszélgetés Szegedy-Maszák Mihállyal. Élet és Irodalom, 2016. július 15. 3–4) és az abban foglalt rezignált megállapításokra – például a magyar irodalomtudomány megkésett trendkövetéséről. Ez az interjú fájdalmas búcsúnak is bizonyult. Jelen sorok írása közben érkezett a hír, hogy Szegedy-Maszák Mihály 2016. július 24-én elhunyt.

Horváth János életművét összegző sorai: „Soha nem alkalmazkodott a változó politikai körülményekhez. Ezt is lehet értékelni” – a jelenkornak szóló fricska gyanánt is olvashatók. Kelemen János írása Benedetto Croce és Giovanni Gentile válaszútjairól némiképp kilóg a kötet vállalt tematikájából, de jól tükröz bizonyos értelmiségi utakat a huszadik századi Európában.

Ujváry Gábor és Ungváry Krisztián sajtóból és vitafórumokról áthúzódó pengeváltása Hóman Bálintról más szempontból tanulságos olvasmány. A két szerző egymástól eltérő diszkurzív stratégiákat választott: írásaik az olvasóban erodálják a történetírásba mint diszciplínába vetett hitet, s erősítik azokat a leegyszerűsítő, de igen elterjedt gondolatmeneteket, amelyek a történettudomány szituativitásáról szólnak. Ujváry – a kötetben egyedüliként – nem fűzött jegyzeteket a művéhez, hanem csak összefoglaló olvasmányjegyzéket adott, igaz, hozzáértését és forrásismeretét a témában nehéz kétségbe vonni. Ráadásul hivatkozik a vele vitában álló Ungváry ezzel kapcsolatos írására, míg Ungváry Krisztián vitapartnerének a Rubiconban megjelent cikkeit citálja mindösszesen – holott Ujváry témabeli munkássága ennél lényegesen bővebb. A Veritas Intézet kutatócsoport-vezetőjének írása lendületes védőbeszéd Hóman mellett, a szövegben sorjáznak a pozitív értéktartalommal telített kijelentések („vállalható”, „követhető”, „aranykor”, „többnyire jó döntéseket hozott”, a „legnagyobb magyar középkorászok között a helye”), és ezekkel láthatóan olvasói érzelmeire kíván hatni. Ungváry más stratégiát választott, hasonlóan érzelmekkel telített szövegét bőven ellátta jegyzetapparátussal (és a főszövegben hivatkozott a vitapartnerére, amit viszont Ujváry nem tett meg), és miközben hódol régi szenvedélyének, a népiek kontextuson kívüli elítélésének, illetve azzal a mostanság egyre elterjedtebb – és e sorok írója által nem túlzottan kedvelt – eljárással él, hogy sorban tesz visszamenőleges szemrehányásokat története szereplőinek (mert Hóman „hajmeresztő” dolgokat állít a vizsgálói előtt, „hazudik” vagy éppen „igazat mond”, illetve a népbíróság nem ítéli el azért, amiért igazából kellett volna), hosszú szövege összességében meggyőzőbbnek tűnik, mint Ujváry írása. Jellemző egyébként, hogy – ha helyes az idézet – Hóman a kihallgatói előtt rosszul idézte egykori barátja és szerzőtársa, Szekfű Gyula Három nemzedék-ének címét. Ami megint csak a vádlott ürügykeresésének megállapítására csábít.

A vita, amely voltaképp a könyv apropóját adta, tehát feloldatlanul zárul, de egyúttal széles fókuszú csoportképét adja egy valóban sok arcélt bemutató csoportnak, választásaiknak, eszméiknek és bukásuknak. A kései olvasóban felötlik a kérdés: melyek a mai konzervatívok útjai? Egyáltalán: vannak-e még, és főként, alkalmasak-e ilyen mély elemzésre? (Papp Gábor (szerk.): Konzervatív gondolkodók a két világháború között – Egy akadémiai ülésszak előadásai. Bp., Kossuth, 2016, 302 p.)

Ablonczy Balázs

történész, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet