|
|
„…előbb ismertük meg az égbolt tüneményeit,
még pedig régtől fogva, mint magát a Földet,
amelyen pedig az emberiség
kisded játékai folynak.”
Réthly Antal: Az időjárás (1911)
A Magyar Királyi Egyetem Bölcsész Kari ülésének 1905. december 7-i
jegyzőkönyvében a következő bejegyzés olvasható a Földrengési
Obszervatórium alapításáról: „Kövesligethy ny. r. t. előterjesztést
tesz, hogy az egyetemi földrajzi intézet kebelében, az intézet
igazgatójának hozzájárulásával, egy seismológiai observatorium
létesítessék, amelynek vezetésével ő bízatnék meg. Egyúttal kéri,
hogy a kar obszervatóriumi felszerelésére a minisztériumtól mintegy
2251 koronányi és a folyó kiadásokra 625 koronányi összeg
engedélyezését kérje. A kar hozzájárul és pártoló felterjesztést
tesz.” Az új intézmény teljes neve: Királyi Magyar Tudomány Egyetemi
Földrajzi Intézet Földrengési Observatóriuma. Ezzel egy időben
Kövesligethy Radó (1862-1934) egy másik intézetet is létesít, a
Földrengési Számoló Intézetet. A vallás- és közoktatásügyi
minisztérium (VKM) a két intézmény létesítését jóváhagyja azzal,
hogy azok a minisztérium felügyelete alatt működjenek, de az Egyetem
Bölcsész Karán kerüljenek elhelyezésre. A Földrengési Obszervatórium
igazgatói tisztével Kövesligethy Radót, a Számoló Intézet igazgatói
tisztével pedig Jordán Károlyt (1871–1959) bízza meg (1911-ben
Jordán Károly igazgatói tisztéről lemond, és a VKM megbízása alapján
utóda Kövesligethy Radó lesz). A Földrengési Obszervatóriumnak a
„földmívelésügyi minisztérium átengedi a Földtani Intézet Vicentini
és Omori-Bosch típusú szeizmográfjait”, a Magyar Tudományos Akadémia
pedig az akkor legkorszerűbb műszernek számító Wiechert-féle
horizontális szeizmográf beszerzési költségeit fedezi (közvetlenül a
világháború kitörése előtt egy Galicin-féle horizontális inga
beszerzését is lehetővé teszi az obszervatóriumnak juttatott
segély). A műszereket a Nemzeti Múzeum igazgatójának szívességéből a
múzeum pincéjében helyezik el. Greffer vállalkozó 400 koronát
adományozott a pince földrengés-megfigyelésekre alkalmassá tételére.
Ezt az elhelyezést nem tekintették véglegesnek, mert a műszerek
működését az alig több mint száz méterre zajló városi forgalom már
akkor is jelentősen zavarta. Ennek ellenére a műszerek az 1960-as
évek elejéig ezen a helyen maradtak. A bölcsészettudományi kar a
Lóczy Lajos (1849–1920) vezette Földrajzi Intézet három helyiségét
bocsátotta a két intézet rendelkezésére, mivel az intézet éppen
akkor költözött a régi országház épületébe (ma Bródy Sándor utca
8.).
Az obszervatórium alapítását a geofizika és ezen
belül a földrengéskutatás rohamos fejlődése indokolta világszerte,
így Magyarországon is. A XIX. század utolsó két évtizedében a
földtudományok legkiválóbb hazai művelői közül sokan fő kutatási
területük mellett szeizmológiai kérdésekkel is foglalkoztak. De a
XX. század elejétől a földrengésekkel kapcsolatos vizsgálatokat már
csak olyan szakemberek és intézmények tudták eredményesen művelni,
akik és amelyek számára a szeizmológia lett a központi téma.
Ráadásul Magyarországon és a Balkán szeizmikusan aktív területein
még nem működött igazán korszerű szeizmológiai állomás („Budapest a
földrengésmegfigyelő hálózat fájdalmasan hiányzó állomása” –
állapította meg Emil Wiechert (1861-1928), a göttingeni egyetem
professzora 1905-ben). Az obszervatórium sikeres tevékenységét
biztosította, hogy 1905-re vezetője, Kövesligethy Radó a
földrengéskutatás jelentős szereplője lett Magyarországon és
külföldön is, és oktatói tevékenysége révén rendelkezésre álltak a
munka végzéséhez szükséges szakemberek is. A hivatalos nevén Királyi
Magyar Tudomány Egyetem Földrajzi Intézet Földrengési Observatoriuma
az elsők között volt Európában, sőt világszerte is, amelyet a
földrengések kutatására szerveztek, és hivatott volt egy ország
szeizmológiai hálózatának összefogására. Az 1895–1905 közötti
évtizedben – sőt néhány országban, így Magyarországon is már azt
megelőzően – létrejöttek a makroszeizmikus adatgyűjtés szervezetei,
és műszerekkel felszerelt állomások is létesültek
(1. táblázat). De 1905
előtt szeizmológiai állomások hálózatát irányító intézménynek
tekinthető szervezet még kevés volt. Ilyen volt a John Milne által a
Wight szigeten lévő Shide-ban létesített obszervatórium (1895) és a
Georg Cornelius Karl Gerland (1833–1919) által szervezett
strasbourgi Kaiserliche Hauptstation für Erdbebenforschung (1895).
Ilyen céllal született a Földrengési Observatórium is.
Előzmény: A geofizika és a szeizmológia fejlődése a XX. század
elejéig
A XIX. század elején, bár elképzelésekben nem volt hiány, a tudomány
még meglehetősen kevés adattal rendelkezett bolygónk belsejéről. A
Föld átlagsűrűsége meglehetősen pontosan ismert volt Henry Cavendish
(1731– 1810) nevezetes ingakísérlete (1798) alapján: 5,448±0,033
g/cm3 (a jelenleg elfogadott érték: 5,517 g/cm3). Tekintettel arra,
hogy a XIX. század elejére a Föld lapultsága is ismert volt (a
Friedrich Bessel [1784–1846] ellipszoidjához [1841] tartozó érték ƒ
= 1/299,152815 jól közelíti a ma elfogadottat), lehetőség nyílt a
sűrűség meghatározására különböző mélységekben, feltételezve, hogy a
Föld belseje homogén, a sűrűség lefelé haladva csak a hidrosztatikus
nyomás következtében nő. Édouard Roche (1820–1883) elmélete szerint
a sűrűség a mélység (r) függvényében:
(ahol ρc a sűrűség a Föld középpontjában, amely az α és β
állandókkal együtt a felszíni [2,7 g/cm3] és az
átlagsűrűség [5,517 g/cm3], valamint f felhasználásával
meghatározható). Roche egyenletét számos kutató (köztük
Kövesligethy) még a XX. század első évtizedeiben is használta a
sűrűség mélységi értékeinek becslésére.
1862-ben William Thomson (1824–1907), a későbbi
Lord Kelvin a Royal Societyhez benyújtott két tanulmányában
megmutatta, hogy a Föld alakja a Hold és a Nap időben változó
gravitációs hatásának következtében deformálódik, és átlagos
rugalmassága az acélhoz hasonló. Kelvin elképzelését hosszú ideig
nem sikerült mérésekkel alátámasztani. Végül Albert A. Michelson
(1852–1931) és Henry G. Gale (1889–1948) bizonyultak eredményesnek a
Yerkes Obszervatóriumban 1914-ben végzett kísérletükkel. Az általuk
kapott érték 8,6×1011 cgs egység, az első megbízható adat a Föld
nyírási modulusára, amely megfelel az acélra vonatkozó értéknek.
Az eddigieknél többet a Föld szerkezetéről annak
egészére vonatkozó adatokból nem lehet megállapítani. Olyan eszközre
van szükség a Föld további megismeréséhez, amely nemcsak bolygónk
általános tulajdonságainak meghatározására alkalmas, hanem belső
szerkezetének kutatására is. Ilyen eszközt jelentenek a
földrengéshullámok, amelyek az egész földtömeget átjárva mintegy
átvilágítják azt. Ahhoz, hogy ezzel a lehetőséggel élni lehessen, ki
kellett dolgozni a földrengéshullámok elméletét, és létre kellett
hozni azokat az eszközöket, a szeizmométereket, vagy ahogy
gyakrabban, de nem egészen pontosan nevezik, a szeizmográfokat,
amelyek alkalmasak a földrengések keltette rugalmas rezgések
megfigyelésére.
A szeizmológia fizikai elméletének alapját
Simeon-Denis Poisson (1781–1840) rakta le, amikor 1830-ban
megmutatta, hogy rugalmas közegben a hullámmozgás két eltérő
sebességű formában terjed. Ezek az összenyomási és a nyírási
térfogati hullámok.George Green (1793–1841) néhány évvel később
leírta a hullámok határfelületeken tanúsított viselkedését (törését
és visszaverődését), míg 1850-ben George Gabriel Stokes (1819–1903)
kidolgozta a pontszerűnek tekinthető hullámforrás elméletét. Gabriel
Lamé (1795–1870) 1852 és 1859 között meghatározta a rugalmas közeget
jellemző paramétereket. August Schmidt (1840– 1929) stuttgarti tanár
1888-ban felismerte, hogy a hullámok pályája a Föld belsejében
görbült, felfelé konkáv. 1885-ben John William Strutt (Lord
Rayleigh) (1842–1919) megjósolta a felületi hullámok
(Rayleigh-hullámok) létezését. Később, 1911-ben, Augustus Edward
Hough Love (1863-1940) egy további típusú felületi hullám
(Love-hullámok) létezését bizonyította be.
A földrengések megfigyelésére számos műszert
fejlesztettek ki a XIX. század utolsó negyedétől kezdve. Az első
szeizmográfot Filippo Cecchi (1822–1887) építette 1877-ben. Tőle
származik maga a szeizmográf kifejezés is. A későbbi műszerek
alapjául tulajdonképpen napjainkig a Lorenz Hengler (1806–1858)
által felfedezett horizontális inga szolgált. Ezt Johann Karl
Friedrich Zöllner (1834–1882) fejlesztette tovább, felismerve, hogy
ez a műszer nagyon érzékeny szeizmométerként is használható (1869).
Az egyszerű vízszintes inga elvén alapuló első
modern szeizmométereket 1880 és 1895 között a Meidzsi-kor
korszerűsítési tevékenységének támogatására Japánba szerződtetett
brit szakemberek, James Alfred Ewing (1855–1935), Thomas Gray
(1850-1908) és John Milne (1850–1913) készítették. 1884. március
25-én Milne műszerrel először regisztrált ember által nem érezhető
szeizmikus jelet. 1895-ben visszatért Angliába, ahol a házában
szeizmológiai obszervatóriumot rendezett be. Műszerével felszerelt
globális hálózatot fejlesztett ki (állomásokat létesített elsősorban
a Brit Birodalom területén). John Johnson Shaw-val (1873-1948)
továbbfejlesztette műszerét. A Milne–Shaw-szeizmométer 1913-ban a
beérkező földrengéshullámokat már ötszázszorosra tudta nagyítani.
Az 1890-es években több olasz tudós is
foglalkozott földrengés-megfigyelő műszerek fejlesztésével. Közülük
Giuseppe Vicentini (1860–1944) padovai professzor műszerét kell
elsőként említeni, mert ezek Olaszországon kívül máshol is (többek
között Magyarországon) működtek. Ugyancsak nemzetközi elismertségnek
örvendett a japán Ómori Fuszakicsi (1868–1923) szeizmográfja (1899),
amit kisebb változtatásokkal a strassburgi J&A Bosch cég gyártott,
és a párizsi világkiállításon 1900-ban aranyérmet nyert. Omori–Bosch
szeizmométerekkel indultak 1902-ben a magyarországi műszeres
regisztrálások Budapesten és Ógyallán.
A Németországban készített műszerek közül
elsőként Ernst von Rebeur-Paschwitz (1861–1895) eredetileg a Föld
árapályának megfigyelésére szerkesztett műszere tett szert
nemzetközi elismertségre, mivel a jelrögzítésre 1889-ben a világon
elsőként használt fotópapírt, és foglalkozott műszerének mechanikus
csillapításával. A műszer nagyítása közel háromszázszoros volt.
1898–99-ben készült el Emil Wiechert első légcsillapításos
vízszintes műszere, amely évtizedekig nagyon kedvelt volt a
földrengéseket kutató szakemberek körében. Wiechert olaszországi
látogatásának tapasztalatai alapján 1905-ben vertikális
szeizmométert is épített.
Az első világháború előtti vertikális műszerek
közül kiemelkedik Borisz Boriszovics Galiciné (1862–1916), amelyben
először alkalmazott elektromágneses csillapítást és galvanométeres
regisztrálást (1906).
Azt, hogy a földrengések nem lokális jelenségek,
hatásuk a Föld egészét érinti, először Magnus Nyrén (1837–1921) svéd
csillagász állapította meg, amikor 1877. május 10-én Pulkovóban az
obszervatórium tranzitműszere tengelyének 20 másodperces rezgését
kapcsolatba hozta az ugyanezen a napon kipattant nagy (9-es
magnitúdójú, azaz M=9) földrengéssel (Iquigue, Chile). 1889. április
17-én Ernst von Rebeur-Paschwitz Potsdamban és Wilhelmshavenben
műszereivel először készített szeizmogramokat egy távoli (Japánban
kipattant) földrengésről, és ezzel egy csapásra megváltoztatta a
szeizmológusok véleményét feladataikról, megindítva a Föld belső
szerkezetének szeizmikus hullámokkal történő kutatásához vezető
folyamatot. A távoli földrengésekről az első megbízható adatbázist
valószínűleg Giulio Grablowitz (1846–1928) készítette az Ischia
szigetén épített obszervatóriumban felállított műszerével. Az általa
rögzített szeizmogramokból kimutatta az összenyomási és a nyírási
térfogati hullámok jelenlétét. Eredményét valamivel nagyobb
adatbázisra támaszkodva Richard Dixon Oldham (1858–1936) erősítette
meg az asszámi földrengésről írt monográfiájában (1899), amelyben a
felületi hullámok jelenlétét is sikerült igazolnia a szeizmológiai
megfigyelésekből. Az 1902. évi guatemalai földrengéssel kapcsolatos
vizsgálata alapján Oldham arra az eredményre jutott, hogy a Föld
belsejében mintegy fél földsugárnyi magnak kell lennie, amelyben a
szeizmikus sebességek lényegesen kisebbek, mint a felettük lévő
anyagban. Azt is megállapította, hogy a magba belépő hullámok iránya
megtörik. Ennek következtében a megfigyelő a felszín egyes részein
árnyékzónákat tapasztal, ahol a távoli rengésekből eredő hullámok
nem érkeznek be. A mag pontos méretét valamivel később, 1914-ben
Beno Gutenbergnek (1889–1960) sikerült meghatároznia. 1909-ben a
horvátországi Kupa-folyó mentén kipattant földrengés adatainak
feldolgozásából Andrija Mohorovičić (1857–1936) megmutatta, hogy a
Föld kérge néhányszor tíz km mélységig terjed, és azt a köpenytől
egy éles határfelület (Mohorovičić-felület) választja el. Karl
Zoeppritz (1881–1908) 1907-ben elkészítette és Emil Wiechert
sikerrel használta a földrengéshullámok út-idő görbéit, amelyek
alapul szolgáltak a következő évek szeizmológiai kutatásaihoz.
A szeizmológia fent említett és ma már nem
vitatott eredményeit a maguk korában nem fogadták kételyektől
mentesen. Harry Fielding Reid (1859–1944), az Egyesült Államok
kiemelkedő szeizmológusa 1915-ben és 1920-ban írt cikkeiben még
arról írt, hogy Oldhamnak a földmag sugarára kapott eredményei nem
megbízhatóak, mert az általa felhasznált szeizmogramokon rögzített
jelek – tekintettel a fészektől mért nagy távolságokra –
bizonytalanok az obszervatóriumokban használt órák nem kellő
pontossága és a szeizmométerek nem megfelelő erősítése miatt.
Szkepticizmusát alátámasztja, hogy a mag és a Föld sugarának
hányadosára kapott eredmények nagy szórást mutattak. Milne (1903)
0,95, Hans Benndorf (1870–1953) (1906) 0,8, Wiechert (1907) 0,7
értéket határoztak meg, bár az is igaz, hogy Oldham 0,4 hányadosa
jól egyezett Gutenberg 1914-ben kapott eredményével (0,455). Teljes
bizonytalanság uralkodott a mag fizikai állapotát illetően is.
Siegmund Günther (1848–1923) a világ első geofizikai kézikönyvében
(Handbuch der Geophysik, Stuttgart, 1897) a felszíni geotermikus
gradiens értékeit nagyobb mélységekre extrapolálva arra az
eredményre jutott, hogy bolygónk magja gáz halmazállapotú. Ezt
elfogadva Gerland úgy gondolta, hogy a földrengések robbanások
formájában ott keletkeznek, ahol a nagy nyomástól sűrített gázok
hatnak a szilárd kéregre. Ezzel ellentétben, Gutenberg 1914-ben a
magot szilárd halmazállapotúnak tekintette, és belsejében
meghatározta a cseppfolyós közegben nem terjedő nyírási hullámok
sebességét.
A földrengéskutatás fejlődése a XIX. század
végére szükségessé tette egy nemzetközi szeizmológiai szervezet
létesítését. Ez a nemzetközivé válás más tudományterületekhez
hasonlítva késett: az első Nemzetközi Meteorológiai Konferenciára
1853-ban került sor Brüsszelben, időbeli sorrendben ezt követte az
első Geodéziai Konferencia (Berlin, 1864), a Nemzetközi Földrajzi
Szövetség kongresszusa (Antwerpen, 1871) és az első Nemzetközi
Geológiai Kongresszus (Párizs, 1878). A szeizmológia nemzetközi
szerveződésének kezdetei a földrajzi kongresszusokhoz kötődnek. A
VI. Nemzetközi Földrajzi Kongresszuson (London, 1895) Gerland, a
Strasbourgi Egyetem Földrajzi Intézetének vezetője előterjesztette
Ernst von Rebeur-Paschwitz javaslatát egy egységes műszerezettségű
nemzetközi szeizmológiai hálózat létrehozására és egy központi iroda
létesítésére. A javaslatot a kongresszus támogatta. Rebeur-Paschwitz
kezdeményezésének hatását mutatja, hogy a legtöbb európai országban
két évtizeden belül megindultak a szeizmográfokkal történő
földrengés-megfigyelések. A következő, VII. Nemzetközi Földrajzi
Kongresszuson (Berlin, 1899) Gerland javaslatára létrehozták a
Nemzetközi Földrengéskutatási Állandó Bizottságot (magyar tagja
Schafarzik Ferenc [1854–1927], a Magyar Földrengési Bizottság
Elnöke). Tulajdonképpen ez az állandó bizottság volt a szeizmológia
első nemzetközi szervezete, amelynek legfontosabb feladata az első
Nemzetközi Szeizmológiai Konferencia megszervezése volt, amelyre
Strasbourgban került sor 1901. április 11-13. között. A konferencia
elismeréssel fogadta Schafarzik Ferenc beszámolóját a magyarországi
földrengéskutatás eredményeiről. Ez volt az oka annak, hogy
Kövesligethy Radót, a budapesti tudományegyetem tanárát
beválasztották a potsdami Geodéziai Intézet igazgatója, Friedrich
Robert Helmert (1843–1917) vezette, kisebb létszámú (hattagú)
operatív, nemzetközi állandó bizottságba. A konferencia ajánlására a
strasbourgi egyetemen már működő Hauptstation für Erdbebenforschung
mellett megalakult a szeizmológia első, bár ideiglenes intézménye, a
Központi Iroda, ahova a résztvevők földrengés-megfigyelési adataikat
megküldik. A konferencia résztvevőinek elképzelése egy tudományos
testületi alapon álló szövetség megalakítása volt. Azonban a japán
és az orosz résztvevők ajánlására a konferencia egy, a kormányok
által létrehozott és azok felügyelete alatt működő szervezet
létrehozásában állapodott meg, és felkérte a német kormányt a
szükséges lépések megtételére. A konferencia magyar résztvevői
Schafarzik Ferenc, Kövesligethy Radó és Konkoly Thege Miklós
(1842–1916) voltak.
Tekintettel a Strasbourgban hozott határozatra, a
következő konferencián a kormány által meghatalmazott képviselőnek
kellett képviselnie Magyarországot. Ennek megfelelően az 1903. márc.
13-i minisztertanácsi ülés jegyzőkönyvének 22. pontjában az
olvasható, hogy a „vallás- és közoktatásügyi minister úr”
előterjesztésére „a ministertanács jóváhagyja, hogy […] a
földrengések megfigyelése körüli eljárás szabályozása czéljából a
folyó év nyarán Strassburgban tartandó II-ik nemzetközi értekezletre
a magyar kormány részéről dr. Kövesligethy Radó budapesti egyetemi
nyilvános rendes tanár küldessék ki.”
A II. Nemzetközi Szeizmológiai Kongresszuson
(Strasbourg, 1903. július 24-28.) tizenkilenc állam képviseltette
magát hivatalos delegátussal. A hivatalos képviselők mellett sok
érdeklődő is jelen volt (így a Meteorológiai és Földmágnességi
Intézet asszisztense, Réthly Antal [1879–1975] is). A kongresszus
legfontosabb feladata a szerveződő Nemzetközi Szeizmológiai
Asszociáció alapszabály-tervezetének elkészítése volt.
A kongresszushoz csatlakozó szakmai program első
ülésének témája: „Nem földrengés-lökésektől okozott mozgások; a
földkéreg egyes rögeinek mint egésznek mozgásai; egyes részek lassú
mozgásai”. Az ülésen Kövesligethy felolvasta Eötvös Loránd
(1848–1919) levelét, amelyben az ingamérések szeizmológiai
felhasználhatóságára hívja fel a figyelmet: „Mi hasznát vehetné a
seismológia az én gravitációs megfigyelési módszereimnek? […] Mennél
tovább gondolkozom ezen, annál inkább látom, hogy igen nagyot. Mert
ha a czél a földkéregben előálló változások […] megfigyelése, akkor
az első dolog mégis csak lehetőleg behatolni eme kéreg jelen
állapotának rejtélyeibe” – írta Eötvös példákkal illusztrált
ismertetőjében.
Egy, az első világháború előtt létező tekintélyes
nemzetközi tudományos szervezet, az Akadémiák Szövetsége 1904. évi
tavaszi londoni ülésének határozata (elsősorban brit és francia
delegátusainak véleményére alapozva) ellenezte, a német kormány
által összehívott második konferenciája kezdeményezte a Nemzetközi
Szeizmológiai Asszociáció létrejöttét. Érdekes egybeesés, hogy ezzel
az üléssel egy időben és ugyancsak Londonban jött létre
Franciaország és az Egyesült Királyság között az entente cordiale.
Néhány hónappal később azonban az Akadémiák Szövetségének bizottsági
ülésén (Frankfurt am Main, 1904. október 10-11.) mégis elfogadták a
tervezett asszociáció létrehozását, és az Akadémiák Szövetsége
magának csak a „bradyseismikus” jelenségek megfigyelését tartotta
meg. (A ma már ritkán használt bradyseismikus kifejezés modern
megfelelője: kéregmozgás.) Ennek megfelelően már nem volt akadálya a
III. Nemzetközi Szeizmológiai Konferencia (Berlin, 1905. aug. 15.)
megtartásának. Erre Kövesligethy a magyar csatlakozási szándékot
kimondó minisztertanácsi hozzájárulás birtokában utazhatott
Berlinbe. Az 1905. május 3-i minisztertanácsi ülés 34. pontja alatt
a következő olvasható: „A vallás- és közoktatásügyi minister úr a
ministertanács hozzájárulását kéri ahhoz, hogy Magyarországnak a
»földrengéskutató nemzetközi szövetkezetbe« oly módon való belépését
bejelenthesse, hogy Magyarország államjogi suverenitása ezen
szövetkezetben minden más államtól teljesen függetlenül
érvényesüljön; továbbá, hogy ezen szövetkezet »Állandó Bizottságába«
tagul Magyarország részéről dr. Kövesligethy Radó budapesti
tudomány-egyetemi rendes tanárt kiküldhesse s a belépés évi 1600
márkás díját tárczája terhére elvállalhassa. A ministertanács
hozzájárulását megadta”. A ma furcsának tűnő hivatkozás Magyarország
államjogi szuverenitására azért került a jegyzőkönyvbe, mert ebben
az időben a Monarchia másik fele, Ausztria még nem akart az alakuló
szövetségbe belépni.
A berlini konferencia résztvevői 1905. augusztus
15-én aláírták a Nemzetközi Szeizmológiai Szövetség alapszabályát,
és Emil Wiechert ajánlására a kongresszus résztvevői Kövesligethyt
közfelkiáltással megválasztották a szövetség, azaz az ISA
(Association internationale seismologique, International Association
of Seismology) főtitkárának. A főtitkár az ISA fizetett munkatársa
volt, aki a közgyűlések közti időben az elnökkel együttműködve
intézte a szövetség folyó ügyeit, levelezését. Ugyancsak a főtitkár
feladata volt a szövetség állandó bizottságának és közgyűléseinek
konferenciáin elfogadott dokumentumok és az azokon elhangzott
előadások szövegének nyomtatásban történő kiadása. A nyomtatás
1905-1922 között Budapesten, a tudományos kiadványok
megjelentetésére specializálódott Hornyánszki nyomdában történt.
Előzmény: A hazai földrengéskutatás kezdetei
Bár a földrengésekkel kapcsolatos legkorábbi hazai munkák a
XVII-XVIII. században születtek (Schnitzler Jakab [1636–1684]
könyve: Számvetés Isten szaváról és a földrengések természetéről
[1681], Istvánffy Miklós, 1622; Kaprinai István (†1786); Kolinovics
Gábriel, 1767, Grossinger János földrengésjegyzékei, katalógusai
[1783]), mégis az első tudományos célú földrengéskutatásra a móri
földrengéssel (1810. január 14., M=5,4) kapcsolatban került sor,
amikor a Királyi Helytartótanács utasítására a Pesti Egyetem a
földrengések hatásainak kivizsgálására három professzor vezette
bizottságot küldött ki: Fabrici Lajost (1758–1810), Kitaibel Pált
(1757–1817) és Tomcsányi Ádámot (1755–1831). Kitaibel és Tomcsányi a
jelentést a nyilvánosság számára könyv alakban készítették el,
amelynek melléklete a világ első izoszeiszta-térképe. Ezt követően
láttak napvilágot földrengésekkel foglalkozó tanulmányok a
Tudományos Gyűjteményben és a Tudománytárban. Ezek közül kiemelkedik
Nyíri István (1776–1838) sárospataki tanár fizikai megalapozottságú
elmélete a földrengések okáról és a hatásterjedés mechanizmusáról
(1835). Az 1858. január 15-i földrengés (Zsolna, M=5,6) hatásainak
vizsgálatára a királyi Magyar Természettudományi Társulat
földtudománnyal foglalkozó szakemberekből álló bizottságot küldött
ki a jelentős földrengés makroszeizmikus vizsgálatára. A bizottság
jelentését Hunfalvy János (1820-1888) készítette el. Említést
érdemel még Jeitteles Lajos Henrik (1830–1883) munkája, A
földrengések legnevezetesebb kiindulási vagyis középpontjai Magyar-
és Erdélyországban, amely a földrengési zónákat jelöli ki a
Kárpát-medencében.
A Zágrábban 1880. november 9-én történt földrengés (M=6,3) hatására
a Magyarhoni Földtani Társulat Schafarzik Ferenc kezdeményezésére
1881. november 9-én megalapította a Földrengési Bizottságot, amely
1905-ig tevékenykedett. Ebben az időben világszerte alakultak ilyen
testületek. Az első földrengési bizottságot Svájcban szervezték meg
1878-ban. A második bizottság Japánban létesült (1880). Több
regionális bizottság alakult Németországban (Szászországban [1875],
Bajorországban [1879], Badenben [1880], Württembergben [1886]). A
világon harmadikként alakult országos szintű magyar Földrengési
Bizottság, amelynek szervezetét és feladatkörét a svájci mintát
követve határozták meg. A bizottság feladatai a következők voltak:
• az érezhető földrengések makroszeizmikus
feldolgozása és makroszeizmikus jelentések készítése, amelyek a
Földtani Társulat kiadványában, a Földtani Közlönyben jelentek meg,
• monográfiák készítése az erősebb
földrengésekről,
• a műszeres mérések megkezdése, ezek alapján
mikroszeizmikus bulletinek készítése és publikálása.
A bizottság munkáját kiváló geológusok
irányították: Szabó József (1822–1894) elnök, Schafarzik Ferenc,
Lóczy Lajos, Szontágh Tamás (1851–1936), Hantken Miksa (1821–1893).
1899-ben Schafarzik Ferenc lett az elnök, a bizottság tagjai
Kispatic Mihály és Kövesligethy Radó lettek. A bizottság több helyen
szervezett szeizmoszkópos megfigyeléseket az általa beszerzett
Lepsius-szeizmoszkópokkal, amelyeket Kalecsinszky Sándor fejlesztett
tovább (1891). A megfigyelésekről kevés adat maradt fenn, de tudjuk,
hogy ilyen eszközök működtek Budapesten, Ógyallán, Temesváron,
Pécsett, Zsombolyán, Kalocsán (a lista valószínűleg nem teljes). A
szeizmográfokkal felszerelt első két állomáson, Budapesten és
Ógyallán 1902-ben kezdődtek a regisztrálások előbb Omori–Bosch, majd
Vicentini típusú horizontális ingapárokkal.
1903-tól a makroszeizmikus adatok gyűjtése
Darányi Ignác földmívelésügyi miniszter rendeletére a Földrengési
Állandó Bizottságtól a Magyar Királyi Országos Meteorológiai és
Földmágnességi Intézethez került. Az intézet igazgatója, Konkoly
Thege Miklós már korábban is kezdeményező szerepet vállalt a
földrengéskutatásban az ógyallai megfigyelőállomás létesítésével. A
Vicentini-szeizmográfok egy módosított változatából öt darabot
készíttetett az intézet műhelyében. A módosítás abban állt, hogy a
beérkező első szeizmikus jel hatására a regisztrálás sebessége
megnőtt. A műszereket Budapesten, Ógyallán és Temesváron állították
fel, továbbá Konkoly egy-egy műszert ajándékozott Mohorovičićnak és
a szerb szeizmológusoknak. A Meteorológiai és Földmágnességi Intézet
asszisztense, Réthly Antal lett a makroszeizmikus adatgyűjtés
irányítója, a rendszeresen megjelenő makroszeizmikus bulletinek
összeállítója, és a magyar földrengés-katalógus elkészítése is
feladata lett. Réthly katalógusa 1912-ben már 1422 eseményt
tartalmazott, és 1918-ban készült el. Első publikálására 1952-ben
(!) került csak sor (823 a véglegesen igazoltnak tekinthető
földrengés a katalógusban). Réthly munkájának színvonalát jelzi,
hogy művét, A kárpátmedencék földrengései-t még a késői megjelenés
ellenére is milyen nagy szakmai elismerés övezte: a térségünk
szeizmicitásával foglalkozó szakembereknek 1952-től napjainkig
használt kézikönyve lett, és a könyv megjelenését olyan nagy
szaktekintélyek, mint Beno Gutenberg (Pasadena, Kalifornia), Max
Toperzer (Bécs), Ernst Tams (Hamburg), Mario Bossolasco (Milánó),
Victor Conrad (Cambridge, Massachusetts), Jean Lugeon (Zürich)
üdvözölték a szerzőnek írt leveleikben. Ugyancsak a Meteorológiai és
Földmágnességi Intézet makroszeizmikus megfigyelések végzése
céljából egy kétezer főből álló „külső munkatársi” csapatot
szervezett. Marczell György (1871–1943) tervei szerint épült fel
Ógyallán a földrengési obszervatórium, amelynek munkáját ő
irányította 1904-ig. Ugyancsak ő látta el a magyar állomások
műszereinek felügyeletét, és ő állította fel 1906-ban a
Wiechert-féle műszert a Nemzeti Múzeum pincéjében. Ezekben az
években jelentősen nőtt a szeizmológiai tárgyú publikációk száma,
ezek főként az intézet szakemberei által birtokolt és az ott is
szerkesztett Időjárás című folyóiratban láttak napvilágot.
Előzmény: Kövesligethy Radó
geofizikusi pályafutása 1905 előtt
Kövesligethy kapcsolata a földtudományokkal 1887 novemberében
kezdődött, amikor Csáky Albin (1841–1912) kultuszminiszter
asszisztensi állásba nevezte ki a Meteorológiai és Földmágnességi
Intézetbe. Az akkor a budai Lovag úton lévő Novák-villában működő
intézet a sivár viszonyok miatt nem nyerte el tetszését, és Eötvös
Loránd hívására 1888 szeptemberében tanársegéd lett intézetében,
amelynek neve akkor Természet- és Erőműtani Gyűjtemény volt.
Tanársegédi éveiben, 1888 és 1894 között fontos szerepet vitt főnöke
már korábban megkezdett és ezekben az években kibontakozó
gravitációs kutatásaiban. Az első torziós inga 1891 májusában
készült el. „Nekem jutott a szerencse, hogy először észlelhettem a
Rudas fürdő akkori gépházában a Gellért-hegy hatását, majd az
Akadémia palotájának első emeletén az 1891-ik évi dunai magas víz
befolyását. […] Ugyancsak 1891 nyarán észleltük Tangl Károly
tanártársammal a Sághegy gyönyörű kettős kúpjának platóján a
nehézség változásait, melyeket Bodola Lajos műegyetemi tanár
geodéziai mérésekkel kísért” – írta 1923-ban Kövesligethy, aki
1891-ben részt vett Eötvösnek a gravitációs állandó meghatározásával
kapcsolatos méréseiben is. Még egy éve sem dolgozott Eötvös mellett,
amikor a „kosmographia és geophysika magántanára” lett (1889.
október 5.). Valószínű, hogy világszerte az elsők között volt (talán
ő az első), akinek magántanári képesítése kiterjedt a geofizikára
is. Eötvös Loránd és Kondor Gusztáv (1825–1897) ajánlása alapján
1893-ban megkapta a „czimzetes nyilvános rendkívüli tanár” címet,
majd a következő évben nyilvános rendkívüli tanárrá nevezték ki a
Lóczy Lajos által irányított, 1891-ben létrehozott Földrajzi
Szemináriumhoz. Az egyetemi szemináriumokat a gimnáziumi tanárok
képzésének segítése céljából létesítették. Oktatóhelyként is és a
kutatói gondolkodást fejlesztő intézményként is működtek.
Tulajdonképpen itt indult igazán Kövesligethy mai szemmel nézve
hihetetlenül sokoldalú oktatói tevékenysége. Oktatott meteorológiát,
csillagászatot, előadásai a mai és az akkori (ún. matematikai)
földrajz, később (1903-tól) a geofizika és szeizmológia szinte
minden területével foglalkoztak. Előadásait diákjai, kollégái életük
jelentős élményeként említették még évtizedek elteltével is.
A Földrajzi Szemináriumban töltött években
fordult Kövesligethy érdeklődése a szeizmológia felé. 1895-ben
megtartott, magyar és német nyelven nyomtatásban is megjelent (1895
és 1897) akadémiai székfoglalója, A sismikus tünemények új
geometriai elmélete már ezt a változást tükrözte. Ez a munka volt az
egyik első, amely elméleti úton kísérelte meghatározni a
földrengéshullám sebességét a Föld belsejében. Ne felejtsük el, hogy
ebben az időben még nem álltak rendelkezésre műszeres mérésekből
meghatározott sebességértékek, és a bolygószerkezetről csak annyi
volt ismert, amennyit Roche 1848-ból származó egyenletéből meg
lehetett határozni.
Wiechert és Ludwig Carl Geiger elméleti és mért
sebességadatokat összefoglaló munkájában (1910), amely már
tartalmazza Karl Bernhard Zoeppritz és Wiechert megfigyelési
adatait, még ekkor is Kövesligethy 1895-ben elméleti úton kapott két
eredményét idézi, mivel akkor ezek voltak a legmegbízhatóbb
számított sebességértékek. Fontos témákkal foglalkoztak ezekben az
években a Seismographikus feljegyzések értelmezése (1901), A
földrengési elemek számolása (1905), A nagy földrengések energiája
(1905) című munkái.
Egyetemi tanári pályája ekkoriban töretlen:
1897-ben a kozmográfia nyilvános rendkívüli tanára, majd 1904-ben
nyilvános rendes tanár.
Néhány hónappal azt követően, hogy Emil Wiechert
ajánlására megválasztották az ISA főtitkárának, 1905 szeptemberében
az Egyetem Földrajzi Intézete és Földrajzi Szemináriuma a korábbi
egyetemi főépületből (ami a mai ELTE Rektori Hivatalának és Jogi
Karának otthont adó épület helyén állt) az országgyűlés alsóházának
akkor felszabadult épületébe költözött.
Kövesligethy intézete 1911 elején a Műegyetem
korábbi épületébe, a Múzeum körút 6. alá költözött. Kapcsolata a
Földrajzi Intézettel ekkor megszűnt, ezért az obszervatórium nevéből
is elmaradt a Földrajzi Intézet. Kövesligethy intézetének neve ettől
az időponttól Kozmográfiai Intézet (1911–1913), majd Kozmográfiai és
Geofizikai Intézet (1913–1934).
Az Egyetemi Földrengési Obszervatórium
az első világháború előtti években
Az eddigiekből látható: egy szeizmológiai intézmény alapítására
Magyarországon 1905-ben a hazai és nemzetközi igény és a reális
feltételek egyaránt megvoltak. Ennek megfelelően 1905-ben a
mikroszeizmikus szolgálat a megszűnő Földrengési Bizottságtól a
Földrengési Obszervatóriumhoz került, átvéve annak műszereit is,
majd 1911-ben a makroszeizmikus adatok gyűjtését is átvette a M.
Kir. Orsz. Meteorológiai és Földmágnességi Intézettől. A
makroszeizmikus adatok gyűjtésében személyi változás azonban
1911-ben nem következett be, mivel erre a munkára Kövesligethy
Réthly Antalt kérte fel mint az obszervatórium külső munkatársát.
Réthly meteorológusi munkája mellett tehát egészen 1975-ben
bekövetkezett haláláig folytatta a földrengésekkel kapcsolatos
kutatásait. 1905-ben a vallás- és közoktatási miniszter egy másik
intézményt is alapított: a Földrengési Számoló Intézetet. Igazgatója
Kövesligethy ajánlására Jordán Károly lett, aki ezt a munkakört
1911-ig töltötte be. Az alapítás elsődleges célja az ISA strasbourgi
központjában folyó adatfeldolgozás támogatása volt. A feldolgozó
munka elvégzéséhez Kövesligethy méltán számított a feladat iránt
lelkesedést mutató hallgatói és doktoranduszai munkájára, hiszen
mint Réthly 1963-ban írta: „hallgatói lelkesedtek a kitűnő
előadóért”. Kövesligethynek valószínűleg volt egy további terve is,
amikor a Számoló Intézet létrehozására tett javaslatot. Az ISA
központ tudományos munkatársi feladatainak ellátására tanítványát,
Szirtes Zsigmondot delegálta, majd megkísérelte (sajnos
eredménytelenül) az ISA 1913-ban esedékes kongresszusának Budapestre
hozatalát. Ez utóbbi tervéhez a minisztertanács támogatását is
sikerült megszereznie. Az 1911. szeptember 20-i minisztertanácsi
ülés jegyzőkönyve 25. pontjának szövege a következő: „A vallás- és
közoktatásügyi minister úr előadja, hogy a földrengés kutató
nemzetközi államszövetség magyar osztályának megbízásából dr.
Kövesligethy Radó egyetemi tanár az államszövetség 1913-iki
bizottsági ülésének Budapesten leendő megtartását kívánatosnak
tartván, azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy az ily értelmű
meghíváshoz a kormány felhatalmazását megkapja, […] Budapestre mint
az 1913. évi biztossági ülés székhelyére eső választást a magyar
kormány nevében elfogadhassa, vagy a körülményekhez képest e
meghívást annak nevében egyenesen megtehesse. Előadó minister úr
megjegyzi, hogy az e czimen felmerülő költség körülbelül 2400
koronát tesz ki s hogy ezen összegnek az 1913. évi költségvetésébe
való felvétele ellen a pénzügyminister úr észrevételt nem tett. A
ministertanács a kért felhatalmazást megadja.”
1905-ben szeizmológiai állomásokat működtet a
Meteorológiai és Földmágnességi Intézet a budapesti mellett már
Ógyallán és Temesváron, a Magyar Királyi Tengerészeti Akadémia pedig
Fiuméban. Ezek az intézmények elfogadták, hogy megfigyelési
eredményeiket a budapesti Földrengési Obszervatóriumban dolgozzák
fel, és azokat egy közös mikroszeizmikus bulletinben tegyék közzé.
(August Sieberg szerint 1906-ban Ausztriában hét, Belgiumban öt,
Magyarországon öt, Németországban hat, Spanyolországban pedig egy
szeizmológiai állomás működött.)
Az 1902-től működő ógyallai állomás épülete a
Meteorológiai Obszervatóriumban volt. Leírása Konkoly Thege Miklós
írásából maradt ránk: „A kert közepén nyolczszegletes, előszobás
pavilon áll, melyben a földrengés-jelzők állanak a padlótól
elszigetelt óriási betontömbön. A pavilonban egy pár Bosch-féle
műszer van, úgynevezett »Strassburger Schwerependel«, melyekből két
egyenlő példány áll működésben, és pedig az egyik észak-dél, a másik
kelet-nyugat irányban. Ezek inkább microseismikus czélt szolgálnak.
A másik, az óriási ingájú Vicentini-Konkoly-féle műszer, a mely
tulajdonképpen két részből áll. Az egyik a horizontális hullámzást
jelzi, a másik pedig a vertikális lökéseket írja fel a bekormozott
papírszalagra. Mellettük egy contact-óra csüng a falon, a mely
perczenként, egy külön jelzővel, a kormozott papírszalagokra jelet
ad. A Vicentini-Konkoly-féle műszer horizontális ingája oly
érzékeny, hogy, ha két méter távolságból csak reáfújunk, akkor a tűk
óriási kiütést mutatnak, habár a rajta lógó súly 110 kilogramm.”
1911-ben az állomáson egy modernebb, Mainka-féle szeizmométert is
felállítottak. A temesvári állomást egy meteorológiai állomással
együtt 1901-ben Berecz Ede (1839–1910) hozta létre saját kertjében,
a Meteorológiai és Földmágnességi Intézet felügyelete alá helyezve
azt. Az állomáson eleinte csak az eseményt jelző, de nem regisztráló
szeizmoszkópok különböző típusai működtek, majd itt állították fel
1905-ben a Meteorológiai és Földmágnességi Intézet műhelyében
készült Vicentini–Konkoly-féle szeizmométerek egyikét. Berecz Ede
halála után a megfigyeléseket lánya, Ottilia irányította. A fiumei
állomáson 1903-tól egy Vicentini típusú műszer működött a
Tengerészeti Akadémia épületének második emeletén (ezeket a
műszereket a szokásos pilléren történő elhelyezés helyett az
épületek falához kellett rögzíteni). Az állomás vezetője Peter
Salcher (1848–1928), az akadémia fizika- és mechanikaprofesszora
volt, aki a gyorsan mozgó testek (pl. puskagolyók) fényképezésével
foglalkozott Ernst Mach (1838–1916) kérésére. Zágrábban a
szeizmológiai megfigyelések 1906-ban kezdődtek az ottani
Meteorológiai Obszervatórium épületében egy Konkoly Thege Miklós
által ajándékozott Konkoly–Vicentini-szeizmométerrel. Ezt váltotta
fel az 1909-ben vásárolt Wiechert-féle műszer. Ettől kezdve a
zágrábi állomás már nem szerepel többé a Kövesligethy által
szerkesztett mikroszeizmikus bulletinben (Éves jelentés a magyar
szent korona országainak állomásairól). Kalocsán a
földrengésvizsgálatok megkezdése Hüninger Adolf (1849–1911) nevéhez
fűződik, aki 1884–1885-ben állt a Haynald Obszervatórium élén. Az ő
igazgatása alatt hozták létre a Geodinamicus Intézetet. Az első
földrengésvizsgáló készüléket ide Olaszországból, Michele Stefano de
Rossitól rendelték 1884-ben. A műszerek beszerzésével azonban komoly
problémák lehettek, mert nincs nyoma annak, hogy ez az eszköz valaha
is működött volna. 1909-ben Várossy Gyula (1858– 1926) kalocsai
érsek alapítványt tett korszerű földrengésjelző készülék
beszerzésére, és ebből vásároltak még abban az évben egy 200 kg
tömegű Wiechert-szeizmométert. Ez volt az állomás műszere 1910–1914
és 1937–1963 között. Az állomás irányítását először a Haynald
Obszervatórium nevét napfizikai kutatásaival világhírűvé tévő Fényi
Gyula (1845–1927), majd Kövesligethy tanítványa, Angehrn Tivadar
(1872-1952) végezték. Cholnoky Jenő (1870–1950), a kolozsvári Ferenc
József Egyetem Földrajzi Intézetének igazgatója szervezte meg az
ottani szeizmológiai állomást 1911-ben. A megfigyelésekhez két
Mainka típusú vízszintes ingát vásárolt, amik az akkor még álló
Farkas utcai színházban, az első magyarországi színházépületben
működtek. Az épületet 1821-1906 között használták színházként. Ezt
követően üresen állt, ezért Cholnoky 1911-ben ide tudta telepíteni
műszereit. Az állomás felügyeletét Kenessey Kálmán (1890–1960) látta
el, aki 1921 után az ógyallai obszervatórium élére került. A Magyar
Földrajzi Társaság Alföldi Bizottsága Cholnoky és Réthly
kezdeményezésére és irányítása alatt 1908-tól kezdődően az Alföld
szeizmológiai kutatására három állomást szervezett. Ezek közül az
ungvári 1909-től működött a helyi meteorológiai állomás vezetője,
Gulovics Tihamér középiskolai tanár irányítása alatt. Ide hozták át
Ógyalláról az Omori–Bosch-ingát. Szeged városa jelentős beruházással |
|
|
szintén 1909-ben szeizmológiai állomást épített.
Az állomás működéséről a világháború előtti évekből nem maradt fenn
adat, a szegedi állomás neve a magyar mikroszeizmikus bulletinben
1939-ben jelenik meg először. Tudomásunk van arról, hogy Kecskeméten
is szerveztek állomást, de erről az állomásról sem maradt fenn
érdemi adat 1914 előttről.
A Földrengési Obszervatórium munkatársai
tudományos eredményeiket vezető hazai folyóiratokban (a Filozófiai
Társaság Közleményei, Akadémiai Értesítő, A Tenger, Bányászati és
Kohászati Lapok, Földrajzi Közlemények, Földtani Közlöny, Időjárás,
Mathematikai és Physikai Lapok, Mathematikai és Természettudományi
Értesítő, Stella, Természettudományi Közlöny) és idegen nyelvű
folyóiratokban (Astronomische Nachrichten, Bolletino della Societá
Sismologica Italiana, Die Erdbebenwarte, Gerlands Beiträge zur
Geophysik, Mathematische und Naturwissenschaftlichten Berichte aus
Ungarn, Verhandlungen der Ersten Internationalen Seismologischen
Konferenz, Vierteljahrsschrift der Astronomische Gesellschaft)
tették közzé.
Eredményeiket a nemzetközi és a hazai szakmai
közvélemény egyaránt számon tartotta. Kövesligethy kutatásainak
középpontjában a földrengések geometriai elméletének kidolgozása
állt. Célja a szeizmológiai állomások által rögzített
mikroszeizmikus adatok feldolgozásának lehetővé tétele volt
(eredményeit a Földtani Közlöny, a Matematikai és Természettudományi
Értesítő, a Gerlands Beiträge zur Geophysik, a Bolletino della
Societá Sismologica Italiana különböző számaiban is ismertette).
Tanítványa, a később matematikusként világhírre szert tett Egerváry
Jenő (az obszervatóriumban 1914 és 1918 között dolgozott) magyar és
német nyelven 1917-ben megjelent dolgozatában (Mathematikai és
Physikai Lapok és Gerlands Beiträge zur Geophysik) megmutatta, hogy
Kövesligethy mikroszeizmikus elmélete egybevágó eredményeket
szolgáltat Gustav Herglotz és Emil Wiechert későbbi eredményeivel.
Itt kell megemlíteni Kövesligethy egy másik matematikus
munkatársának, Jordán Károlynak, a hazai statisztikai kutatások
megteremtőjének szintén a témába vágó dolgozatát: La propagation des
ondes sismiques (1907). Kövesligethy módszert dolgozott ki a
földrengéshullámok kilépési szögének meghatározására (Gerlands
Beiträge zur Geophysik, 1906), Seismonomia című könyvében (Modena,
1906) eljárást ad az érezhető földrengésekből adódó makroszeizmikus
intenzitás értékein alapuló fészekmélység-meghatározáshoz, ami
nagyon fontos volt a XX. század elején, hiszen a fészek aránylag
csekély mélységét az akkori nagyon ritka hálózat és a vertikális
műszerek fejletlensége miatt csak ritkán és pontatlanul lehetett
megállapítani. Ez volt a fészekmélység meghatározását lehetővé tevő
első (ma is használt) eljárás a világon. Makroszeizmikus módszerét
Jánosi Imre és Pécsi Albert (akik 1905 és 1907, illetve 1906 és 1913
között voltak az obszervatórium munkatársai) alkotó módon
használták, és továbbfejlesztették. Mikro- és makroszeizmikus
elméleteinek felhasználásával tanítványai több földrengés
fészekmélységét határozták meg (Schwalm Amadé az 1902-ben kipattant
japán, Halász Rezső az 1904. évi balkáni, Róna Gyula az 1899-es
cerámi, Starmann Béla egy balkáni, Fenyves Jakab az 1906. évi
kolumbiai, Hille Alfréd a Calabriát 1905-ben pusztító, Csengeri
Margit az 1913-as balkáni földrengését). Ezen számítások alapján
Kövesligethy 1913-ban arra az eredményre jutott, hogy „a Föld
nagyobb részén érezhető rengések fészekmélysége 36 km körül jár”,
ami kiválóan megegyezik jelenlegi ismereteinkkel. Mivel ebben az
időben még nem állt rendelkezésére információ a sűrűség és a
hőmérséklet mélységi eloszlásáról, és Gutenberg 1914-ben kapott
sebességadatait sem ismerhette még, arra a következtetésre jutott,
hogy a módszerével meghatározott 36 km-es fészekmélység a földkéreg
alsó határát jelöli ki, ami alatt a kőzetek már olvadt állapotban
vannak. Kövesligethy szívesen és többször foglalkozott a
földrengésekkel kapcsolatos gyakorlati kérdésekkel. Több
szakvéleményt készített a MÁV, a pénzügyminisztérium és
magánszemélyek részére. Így például az 1911. október 29-i kissármási
gázkitöréssel kapcsolatos vitás kérdésben munkatársaival (Wodetzky
Józseffel [1872–1956] és Strömpl Gáborral [1885–1945]) közösen
kimutatta, hogy a kitörést földrengés okozta, a bíróság e
szakvélemény alapján az állam, illetőleg a pénzügyminisztérium ellen
indított többmilliós kártérítési pert megszüntette. Intézetének
munkatársaival beható vizsgálat tárgyává tették „Budapest egyes
kerületeinek földrengésekkel szemben tanusított
ellenállóképességét”.
A Földrengési Obszervatóriumban folyó kutatások
kapcsán meg kell emlékeznünk Réthly Antal és Szirtes Zsigmond
eredményeiről is. Réthly mint az obszervatórium Kövesligethy által
felkért külső munkatársa számos monográfiát írt a magyarországi (így
például a Balaton környéki, a jókői, a kecskeméti, a móri)
földrengésekről. Két térképben foglalta össze az addig végzett
kutatásainak eredményeit (Magyarország földrengési térképe [1913] és
A Kárpátok övezetének földrengés erősségi térképe [1918]). A magyar
geofizika fejlettségét mutatja az a térkép, amely a makroszeizmikus
adatokból meghatározott izoszeisztákat, Eötvös-inga-méréseinek és
mágneses megfigyeléseinek eredményeit együtt ábrázolja. A térképet
Eötvös a XVII. Földmérési Kongresszuson (Hamburg, 1912) mutatta be,
és beszámolt a komplex kutatásról, amelynek során Réthlyvel közösen
kísérelték meg kapcsolatba hozni a rengés forrását az eltemetett
tektonikai szerkezetekkel.
Szirtes Zsigmond, Kövesligethy tanítványa 1907 és
1914 között az ISA strasbourgi központjában dolgozott. Ő jelentette
meg a központ egész Földet magába foglaló, 1905-1908 évekre
vonatkozó mikroszeizmikus éves jelentéseit, a központ által
publikált tudományos monográfiák és dolgozatok jelentős részének
szerzőjeként. Az általa készített mikroszeizmikus jelentések úttörő
voltáról Charles Francis Richter (1900–1985) tesz említést 1958-ban
megjelent könyvében.
A Földrengési Obszervatórium-beli munka hatással
volt tudósaink tevékenységére. Számos szakember indult innen, bár
közülük csak kevesen maradtak (maradhattak) meg szeizmológusnak.
Hosszabb-rövidebb időszakokra olyan neves kutatókat tudott
Kövesligethy a földrengéskutatás iránt érdeklődővé tenni, mint
Eötvös Loránd, Cholnoky Jenő, Lóczy Lajos, Hevesy György, Konkoly
Thege Miklós, Steiner Lajos, Zemplén Győző. Az obszervatórium
igazgatóján kívül nem rendelkezett fizetett álláshellyel. Csak
Kövesligethy kiváló kapcsolatai a kormánykörökkel és a gazdasági
élet prominenseivel tették lehetővé számára, hogy ennek ellenére
ideiglenesen több kutatót is tudjon foglalkoztatni.
A két világháború közötti évek
A háború szele azonnal elérte az obszervatóriumot. A történtekről
Kövesligethy Radó számol be távirati stílusban az obszervatórium
összevont, az 1913-1919-re vonatkozó, francia nyelven írt
mikroszeizmikus bulletinjében (1920):
„– A magyar szeizmológia szolgálat fejlesztése
során 1913-ban rendeltünk a Szent-Pétervári Akadémia fizikai
laboratóriumától hat Galicin típusú ingát mechanikus regisztrációval
a másodrendű állomások részére. Csak egy pár lett szállítva és
összeszerelve a budapesti központi obszervatóriumban.
– A történetíró csak augusztus vége [ti. 1914.
augusztus vége] felé tud visszatérni hazájába, a Nemzetközi
Szeizmológiai Egyesület Galicin herceg elnöksége alatt Peterhofban
rendezett ötödik konferenciája után.
– Az obszervatóriumot elhagyottan találja, mivel
az asszisztensek, Hille A. és Szilber J., valamint a technikus Külös
E. behívót kaptak a hadseregbe. Külös E. Szerbiában esett el, Hille
A. jelenleg hadifogoly Szibériában, és csak Szilber J. vehette fel
újra munkáját 1918 decembere óta.
– 1914 augusztusa során a szeizmológai szolgálat
teljesen fel lett függesztve (megjegyzés: a világháború kitörésétől
egészen 1936 végéig Magyarországon csak egy állomás, a budapesti
működött). A budapesti megfigyelési adatsorban is voltak rövidebb
megszakítások az inga vagy az óra meghibásodásai miatt, melyet nem
tudtunk rögtön megoldani a folytonos anyaghiány miatt. Emiatt csak
néhány napja üzemel a Galicin szeizmográf.
– Az iroda sorozatosan vett fel alkalmazottakat:
Kövesligethy fiát (ifjabb Kövesligethy Radót) (önkéntesként 1914.
szeptember), Hoffmann E. (1914 szeptember – 1917 szeptember),
Egerváry J. (1914 szeptember – 1918 január), Lassovszky K. (1918.
szeptember óta) és Csengeri M. (1916 január óta).”
A világháború utáni években kritikus helyzet
alakult ki. Ennek egyik oka az ország gazdaságának válsága. A
Budapesti Földrengési Obszervatórium költségvetése 1925/26-ban az
1913/14 évinek mindössze 7%-a. Csak a budapesti Wiechert-inga
működtetésére van lehetőség. De itt is az állomás pincehelyiségei és
eszközei teljesen leromlott állapotban vannak. Nincs elegendő pénz a
megfigyelések folyamatos végzéséhez. A leghosszabb regisztrálási
szünet: 1925. négy hónap kiesés. „A háborút követő nehézségeket
figyelembe véve, 1928-ban sikerült először megszerezni a szükséges
összeget a Wiechert-inga tisztítására és szerelésére. A műszert
június 1-én szedtük szét, a szerelése október 2-ig tartott. Ennek
következtében egy 16 hónapos megszakítás van a rögzítésekben.” –
írja Kövesligethy Radó 1928-ban. Nincs pénz a makroszeizmikus
adatgyűjtésre sem. A Földrengési Obszervatórium nem rendelkezik
asszisztensi munkaerővel. Fizetett asszisztensi státusszal a háború
előtti években sem rendelkezett, de akkor voltak olyan bevételei,
hogy azok segítségével nem állandó munkatársakat alkalmazzon. De ez
a forrás 1918 után elapadt.
A legnagyobb problémát azonban munkatársainak és
magának Kövesligethynek 1919 őszétől történő meghurcolása
jelentette. Réthly Antal, aki a Tanácsköztársaság idején
közigazgatási szerepet vállalt (ügyosztályvezető volt a Népgazdasági
Tanács II. Földmívelésügyi Főosztályán) csak az előléptetési
rendszerben került hátrányos helyzetbe. Szirtes Zsigmond, aki a
világháborút végigharcolta, és számos háborús kitüntetés birtokosa
volt, a háború után (1918 őszén) címzetes egyetemi tanár lett, majd
a Tanácsköztársaság idején kinevezték a Földrajzi Intézet élére
Czirbusz Géza intézetvezető eltávolítása után. Oktatási jogától
1920-ban – ma már nem teljesen érthető vádpontok alapján –
megfosztották, és 1934-ben beadott felülvizsgálati kérelmének sem
adtak helyt. Ez az ígéretes szeizmológus örökre elveszett a tudomány
számára. Későbbi, 1941-ig tartó életéről nem sokat tudunk. Hasonlóan
el kellett hagynia az Egyetemet Szilber Józsefnek is (az ellene
felhozott vádat nem ismerjük), aki vállalkozási tevékenységbe
kezdett a polgári repülés terén, és évekig az Air France
képviseletét vezette. Különösen súlyos volt Kövesligethy egyetemi
meghurcoltatása, minek következtében 1919 szeptembere és 1924
szeptembere között nem oktathatott az egyetemen. Az ellene felhozott
„vád”, mint az a Bölcsészkari Tanács 1921. április 21-i ülésének
jegyzőkönyvéből kiderül: a Tanácsköztársaság idején Eötvös
megüresedett helyére Kármán Tódort javasolta (Kármán 1913 óta az
Aacheni Műszaki Főiskola tanára, a Tanácsköztársaság idején a
Közoktatási Népbiztosság oktatásügyi és tudománypolitikai
osztályának vezetője), és mert 1919. május 26-án „örömmel üdvözölte”
Kunfi Zsigmond közoktatási népbiztost (Kunfi 1919 júniusában
lemondott hivataláról, és követelte a diktatúra felszámolását [Varga
– Gráczer, 2013]). Üldözetésének befejeződését valószínűleg
elősegítette, hogy a Magyar Földrajzi Társaság melléállt, és 1924
májusában neki ítélte a társaság 1922-ben alapított Lóczy
Lajos-emlékérmét. 1924 szeptemberében a vallás- és közoktatásügyi
miniszter előadásai megtartására szólítja fel, és ezzel üldöztetése
véget ér. Háború előtti hazai és nemzetközi kapcsolatai sérültek
(Magyarország a húszas évek végéig nem vehet részt a nemzetközi
tudományos testületek munkájában). Ennek következtében tanítványai
és obszervatóriumi munkatársainak száma a háború előttinél
lényegesen kisebb. 1920 és 1932 (nyugdíjazásának éve) között csupán
öt tanítványa szerezhetett doktorátust, akik közül csak egy volt
szeizmológus. A fejlődés folytonossága megszakadt.
Kövesligethy utolsó egyetemi éveiben az 1932
végén várható nyugdíjazása miatti veszélyeket igyekezett elhárítani.
Mivel a Földrengési Obszervatórium nem tartozott a budapesti Királyi
Magyar Tudomány Egyetem kötelékébe, csak addig maradhatott annak
épületében, amíg a Kozmográfiai és Geofizikai Tanszék élén
Kövesligethy állt. A másik probléma abból eredt, hogy az
obszervatórium nem rendelkezett álláshelyekkel. Kövesligethy az
igazgatói feladatok ellátásáért nem tartott igényt fizetésre, többi
munkatársa pedig különböző pénzforrások segítségével bérezett
alkalmi munkavállaló volt. Mindkét nehézségen kívánt úrrá lenni,
amikor 1927-ben kérésére a VKM a Földrengési Számoló Intézetet a
Földrengési Obszervatóriummal egyesítette, és az Országos Magyar
Gyűjteményegyetembe sorolta be, amelyet 1922-ben országgyűlési
határozat alapján hoztak létre az egyetemektől függetlenül dolgozó
közgyűjteményi intézményeket összefogó nagy, közös szervezeteként.
Kövesligethy lépését a következőkkel indokolja 1934-ben Hóman
Bálinthoz írt levelében: „Mikor Intézetemet 1927-ben kérésemre a
Gyűjteményegyetembe olvasztották, abban reménykedtem, sőt erre
ígéretet is kaptam, hogy a Gyűjteményegyetem közös nagy státusa
Intézetem tudományos személyzetének előmenetelére kedvező hatással
lesz”. A Gyűjteményegyetem 1928. május 9-én jóváhagyott
Szabályrendelete a budapesti Földrengési Obszervatórium
szervezetéről valóban rögzíti azt a tényt, hogy az „obszervatórium
személyi és dologi kiadásairól a Gyűjteményegyetem költségvetése
keretében történik gondoskodás”. Mivel hiába várt az obszervatórium
munkatársainak végleges állásba helyezésére, 1932 augusztusában
előterjesztést tett a Gyűjteményegyetem Tanácsának. Ebben kérte
Szilber Józsefné Dr. Csengeri Margit és Dr. Simon Béla
szaknapidíjasok asszisztensi állásba történő kinevezését. Szilber
Józsefné már 1916. január 1. óta dolgozott az obszervatóriumban, és
ellátta a mikroszeizmikus szolgálatot. Simon Béla 1925. február 1.
óta munkatársa, feladata a makroszeizmikus szolgálat. „Az ehhez
szükséges geológiai, tektonikai képzettségét hosszú évek alatt
szerezte meg. Utódomul őt ajánlom. Igazán méltó a feladatra” – írja
Kövesligethy a tanácsnak –, „de addig, míg erre nincs meg a pénz, az
igazgatói állást díjmentesen” ellátja (mint ahogy tette az elmúlt
huszonhat év során). Kövesligethyt mint egyetemi tanárt 1933. január
1-től a Kormányzó rendelete alapján nyugdíjba helyezték. A
Gyűjteményegyetem Tanácsa Tass Antal (1876–1937), a Konkoly Thege
Alapítványi Csillagvizsgáló Intézet igazgatójának ajánlása alapján
kéri Hóman Bálint minisztert, hogy Kövesligethy 1933. január 1. után
is vezethesse az obszervatóriumot. Mivel munkatársai véglegesítésére
még mindig nem került sor, Kövesligethy a VKM-ben dolgozó egyik
ismerősén keresztül közvetlenül Hómanhoz fordult, aki kérésének
helyt adott, és 1934. június 22-én két asszisztenst nevezett ki az
obszervatóriumba: Szilberné Csengeri Margitot és Simon Bélát. „A
földrengési intézetet 29 év előtt alapítottam, és ez most az első
eset, hogy kinevezett tisztviselői vannak. Ez emberi számítás
szerint az Intézet jövőjét biztosítja. Ezért volt nekem oly fontos a
két kinevezés. Öregségem legnagyobb gondjától szabadultam meg. Dr.
Simon Béla szaknapidíjas minőségben 10 év óta munkatársam […] őt
nevelem utódomul; igazán hivatott az állásra” – írta Kövesligethy
egy levelében. Ugyancsak Tass Antal véleményére támaszkodva kérte a
Gyűjteményegyetem a miniszter segítségét a Földrengési
Obszervatórium elhelyezésével kapcsolatban, mivel Kövesligethy
utódjának kinevezése után nem lesz lehetőség arra, hogy továbbra is
az egyetemi intézet helyiségeit használják. A VKM helyt ad a
kérésnek, és 1934 szeptemberében az obszervatórium az Egyetemi
Alapítvány házába (Semmelweis u. 2.) költözik. Kövesligethy a
Földrengési Obszervatórium túléléséhez oly fontos két problémát az
utolsó pillanatban tudta megoldani, mert 1934. október 11-én
váratlanul meghalt.
Még 1934-ben Simon Béla lett az obszervatórium
megbízott igazgatója, de csak 1940-ben kapott végleges kinevezést. A
késedelem oka valószínűleg az, hogy 1935-ben a pénzügyi nehézségei
miatt eredeti formájában 1934-ben megszűnő Gyűjteményegyetemtől a
Földrengési Obszervatóriumot a Konkoly Thege-Alapítványi
Csillagvizsgáló Intézettel együtt az abban az évben 300.
évfordulóját ünneplő egyetemhez csatolják, amely ekkor veszi fel
Pázmány Péter nevét. A Gyűjteményegyetem megmaradó feladatait a
Magyar Nemzeti Múzeum veszi át. Így például a Földrengési
Obszervatórium tisztviselői továbbra is a múzeum személyzetének
létszámába tartoznak. Az Országos Földrengési Observatórium a
Pázmány Péter Tudományegyetem „vagyonállagához tartozó és az Egyetem
Tanácsának felügyelete alatt álló tudományos intézmény” (1935. évi
V. tc. 4§), tehát nem tartozik az egyetem egyetlen karához vagy
intézetéhez sem. Működését adminisztratív szempontból az Egyetem
Tanácsa felügyeli az alá rendelt Földrengési Obszervatóriumi
Szakbizottság segítségével. A VKM Hivatalos Közlönyének XLVI. évf.
22. számában (1938) megjelent miniszteri rendelet szabályozza az
Observatórium szervezetét és ügyvitelét, valamint az Observatóriumi
Szakbizottság összetételét és hatáskörét. Az Observatórium élén álló
igazgatót, akit „a Szakbizottságnak az Egyetemi Tanács által
megerősített ajánlása alapján a m. kir. vallás- és közoktatásügyi
miniszter, illetve ennek előterjesztésére az államfő nevez ki.”
Simon Béla végleges igazgatói megbízása részben e bonyolult,
többlépcsős kinevezési eljárás következtében késett. A késés másik
oka az lehetett, hogy egyes bölcsészkari intézetvezető tanárok
célszerűbbnek látták volna, ha a Földrengési Obszervatórium az
intézeti rendszerbe tagozódna be. Konkrétan Cholnoky Jenő 1937
júniusában az Egyetemi Kari Bizottsághoz (pontosabban talán az
Observatóriumi Szakbizottsághoz) címzett levelében azt írja, hogy „a
budapesti Földrengési Obszervatórium igazgatója kezdettől fogva
egyetemi professzor, Kövesligethy Radó volt, s ez a minősége
professzori működését egyáltalán nem zavarta”. Javasolja, hogy az
„Intézetet [ti. az obszervatóriumot] helyezzék a Földrajzi Intézet
szervezetébe. Ekkor nem kellene külön szeizmológus igazgató”.
Cholnoky közölte, hogy a szeizmológiában kellő tapasztalattal
rendelkezik. A kolozsvári Ferenc József egyetem Földrajzi
Intézetében tíz évig „tanulmányozta a földrengéseket és a
műszereket”. Mint a Földrajzi Társaság Alföldi Bizottságának elnöke,
ő létesítette, vagy buzdítására létesült a szegedi, a kalocsai,
kecskeméti és ungvári állomás. Felállításukban személyesen részt
vett. Ezek az állomások később, megállapodásuk alapján a
Kövesligethy vezette obszervatóriumhoz kerültek.
Az események ismeretében tudjuk, hogy Cholnoky
javaslatát az egyetem végül nem fogadta el, és 1940-ben Simon Béla
végleges igazgatói megbízást kapott. De addigra, 1937 novemberében
az obszervatóriumnak ismét költöznie kellett. Ezúttal, mivel Rybár
István (1886–1971) dékán levele szerint (1937. április) az egyetem
minden igyekezete ellenére sem tud helyet biztosítani a Deák Ferenc
utca 12-be, a Hariseion Alapítvány házába. Itt célszerű megemlíteni,
hogy Simon Béla kérésére a VKM 1942-ben kiadott rendeletével az
intézet nevét megváltoztatta. Az új név: budapesti királyi magyar
Pázmány Péter Tudományegyetem Országos Földrengésvizsgáló Intézet.
Bár az obszervatóriumnak 1934 nyara óta két
állandósított asszisztensi állása van, ez a rendelkezésre álló
szakszemélyzet alacsony létszáma miatt még a makroszeizmikus
szolgálat ellátásához és az egyetlen budapesti állomás
üzemeltetéséhez sem elegendő. Cholnoky említett levelében is a
létszámprobléma megoldását tartja a legfontosabb megoldandó
feladatnak. Az állások létrehozásához sem a Nemzeti Múzeumnak, sem
az egyetemnek nincs pénze. További nehézséget jelent – mint az az
obszervatórium VKM által kiadott szervezeti és ügyviteli
szabályzatában olvasható – hogy „tudományos tisztviselőül csak az
rendelhető ki, aki szeizmológiából mint főtárgyból, vagy
kozmográfiából mint főtárgyból, de földrengési tárgyú értekezéssel
doktori oklevelet szerzett”. Olyan professzor pedig, aki ilyen
jellegű doktori tevékenységet irányítani tudott az egyetemen,
Kövesligethy nyugdíjazása óta nem volt. Ezért átmenetileg olyanok is
szóba jöhettek, akik „fizikából vagy matematikából szereztek doktori
oklevelet”. Simon Béla többeket tudott hosszabb-rövidebb ideig
bevonni az obszervatórium munkájába. Néhányan közülük több évig
dolgoztak vele, és később más tudományterületeken értek el
eredményeket. Petrich Géza 1936 novemberétől 1940-ig vett részt az
obszervatórium munkájában. A második világháború után az Ábrázoló
Geometriai Tanszék első vezetője lett 1949–1966 között a Miskolci
Egyetem Gépészmérnöki Karán. Szalkay Ferenc „sub auspicis
Gubernatoris” bölcsészdoktort az obszervatórium 1934-től 1940-ig
foglalkoztatta. 1957 után az Optikai és Finommechanikai Központi
Kutató Laboratórium igazgatójaként nagy pontosságú
lencsehiba-vizsgálati módszereket fejlesztett ki. Tarján Imre
kiemelkedő kristályfizikus és biofizikus, a Semmelweis
Orvostudományi Egyetem Biofizikai Intézetének alapító igazgatója, az
MTA Matematikai és Fizikai Tudományok Osztálya 1976 és 1990 közötti
elnökhelyettese, majd elnöke 1935-től néhány évig szintén az
obszervatórium munkatársa volt. A háború után, 1949–1950-ben az
intézet munkatársa volt Géczy Barnabás Széchenyi-díjas
paleontológus, 1973-tól 1995-ig az ELTE Őslénytani Tanszékének
vezetője.
1913 és 1936 között Magyarországon csak egyetlen
állomás működött, a budapesti, a Nemzeti Múzeum pincéjében, és ennek
tevékenysége is kedvezőtlen körülmények között folyt. Az 1000 kg
tömegű Wiechert-inga többször is elromlott, javítása pedig
elhúzódott. A kieséseket kényszerből a Galicin-ingák párhuzamos
működtetésével igyekeztek pótolni. A legnagyobb nehézséget azonban a
városi közlekedésből eredő nagy szeizmikus zaj jelentette. „A nagy
forgalom a Múzeum körúton a regisztrálást egyenesen lehetetlenné
teszi. Az április 28-án Kecskeméten volt földrengés, melyet a
Kecskeméti Földrengési Obszervatórium készülékei jeleztek, és
nagyobb területen éreztek, a budapesti szeizmogramon elemezhetetlen”
– írja Simon Béla 1937-ben. Azt, hogy a hely földrengések
megfigyelésére alkalmatlan, már régen tudták. Ezért 1914 nyarán a
székesfőváros egy 600 négyszögöles ingyentelket bocsátott az
obszervatórium rendelkezésére. Az obszervatórium épületének tervét
Schodittsch Lajos (1872-1941) építész el is készítette, a pénz is
rendelkezésre állt. De közbejött a világháború… A főváros ígéretére
a háború után is emlékezik, és egy telket jelöl ki a kis-svábhegyi
Hyeronimi (ma Határőr) úton. A terv is elkészül, de 1941-re nem jön
össze a szükséges 220 ezer pengő. És megint jött a háború…
1932-ben Kövesligethy elkészítette a Kecskemétre
tervezett Piarista Gimnázium pincéjében megvalósítandó állomás
tervét. Az egyház az állomást befogadta, a helyiség kialakítását
Kecskemét városa anyagilag támogatta. Az épület 1934-re elkészült,
de a földrengések megfigyelése csak 1937-ben indul, korszerű
műszerekkel (Querwain- és Piccard-féle horizontális és vertikális
Wiechert-szeizmométerekkel). Szeged városa az 1920-as években
vásárolt egy pár Mainka típusú horizontális ingát, amit átengedett
az 1921-ben oda települő Kolozsvári Egyetem Földrajzi Intézetének. A
műszereket az egyetem épületének udvarán emelt épületben helyezték
el. Működéséről 1939-ig nem maradt fenn dokumentum, amikor is az
állomás neve megjelenik az Országos Földrengési Obszervatórium
Mikroszeizmikus Jelentésében. A kalocsai Haynald Obszervatórium
tulajdonában lévő 200 kg tömegű Wiechert-inga 1940-től működik ismét
1914 óta. Az, hogy a mai Magyarország területén 1940-re négy
állomást sikerült létesíteni, Simon Béla tevékenységének jelentős
eredménye. Ez így van akkor is, ha tudjuk, hogy az állomások
elhelyezése kedvezőtlen volt. Mind a négy a Duna–Tisza közén,
települések belvárosi részén volt található. Ezt természetesen tudta
az intézet igazgatója is. Azt tervezte, hogy a Galicin-ingákat
Sopronba telepíti. Ez a terv sajnos a háború kitörése miatt nem
valósulhatott már meg. Amikor a két világháború között tevékenykedő
szeizmológusaink munkájára gondolunk, nem szabad megfeledkezni
arról, hogy – helyi szakember hiányában – legalább havonta egyszer
meglátogatták az állomásokat, elvégezték a műszerállandók
meghatározását, az eszközök ellenőrzését és karbantartását. Az ő
feladatuk volt a szeizmogramok kiolvasása is. Így az igazi
kutatómunkára kevés idejük maradt. Ennek ellenére Simon Béla egy sor
tanulmányt jelentetett meg 1935-1945 között. Elkészítette a magyar
medence földrengési térképét, könyvet írt A földrengések címmel,
tanulmányai jelentek meg a földrengéskutatás történetéről, Várpalota
és környékének földrengéseiről, az 1810. évi móri földrengésről, az
1940. november 10-i romániai katasztrofális földrengés
Észak-Erdélyben megfigyelt hatásairól, évente elkészítette a magyar
makroszeizmikus és esetenként a mikroszeizmikus jelentéseket. A
földrengéskutatás gyakorlati alkalmazási lehetőségei érdeklődésének
középpontjában állottak. Rendszeresen írt népszerűsítő cikkeket
elsősorban a Búvárba és a Természettudományi Közlönybe. Az 1930-as
évek második felétől három sorozatba rendezve rendszeresen jelentek
meg az Országos Földrengési Obszervatórium (majd Országos
Földrengésvizsgáló Intézet) kiadványai: A-sorozat: mikroszeizmikus
bulletinek (megjelenés évente); B-sorozat: makroszeizmikus
bulletinek (megjelenés évente); C-sorozat: tudományos értekezések
(köztük Simon Béla: A földrengéskutatás története, [1948]; Sieberg,
August:1 A német birodalmi földrengéskutató intézetben végzett
építésműszaki vizsgálatok a rengéskárok elleni védekezés érdekében,
[1942]; Turi István: A budapesti menetgörbe; Bogsch László: A
Kárpát-medence fejlődéstörténete és földtani felépítésének vázlata
[1948]).
Az első és második bécsi döntés következtében
rövid időre az Országos Földrengésvizsgáló Intézet hálózatába került
az 1918 után elvesztett állomások közül Ógyalla, Ungvár, Kolozsvár,
de ezek közül csak az ógyallai szolgáltatott szeizmogramokat
1938-1943 között. 1944-ből egyetlen magyar állomás működéséről sincs
információ.
Valószínűleg Budapest erősödő bombázása miatt
1944 áprilisában a Földrengésvizsgáló Intézetet Egerbe telepítik,
ahonnan októberben a bombázások intenzitásának csökkenése és a front
közeledése következtében tér vissza. Látva a Budapestre váró sorsot,
„1944 novembere és decembere között az igazgató húzta kocsin […] a
legfontosabb felszerelési tárgyainkat Budapesten megosztva
biztonságba helyezte […] lehetővé téve az Intézeti munka
megindítását” – írja Simon Béla 1945. május 29-én, a VKM-nek címzett
levelében. Megmaradtak a földrengésjelző műszerek, de odavesztek az
időjelvevő készülékek és egy kivételével a kontakt órák. „A Deák
Ferenc utca 12. szám alatti házat Budapest ostroma alkalmával 19
romboló és 2 gyújtóbomba találat érte. Ennek következtében az
Intézet helyiségei teljesen tönkrementek. Az épületet a Fővárosi
Közmunkák Tanácsának értelmében le kell bontani”, áll a VKM-nek a
Minisztertanácshoz 1945. december 10-én kelt felterjesztésében.
„Elégett 700 könyv, 2000 különlenyomat és a makroszeizmikus
gyűjtemény.” Az igazgató ezért kénytelen 1957-ig ideiglenesen a
Kanizsai utca 26. alatti épületben, egy rokonai tulajdonában lévő
garzonlakásban elhelyezni intézetét. Az ideiglenes állapot 1957-ig
tart.
A második világháború utáni évek
A világháború után a Magyarországon maradt három állomás közül
1945-ben csak Kalocsa működéséről készült bulletin, 1946-ban már
Budapest is működik, míg Kecskemét csak 1951-ben indul újra. Az
intézet irodáinak elhelyezése érdekében tett ismételt kísérletek
eredménytelenek maradtak. Pedig Simon Bélának a vallás- és
közoktatásügyi miniszterhez küldött és a címzett által a
Minisztertanácshoz támogatóan továbbított felterjesztésében akkor
üresen álló nyolc budai épület címe szerepel.
A Gazdasági Főtanács 1948. szeptember 9-i ülésén
úgy határoz, hogy „a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem
kebelében működő Konkoly Thege alapítványi Csillagvizsgáló Intézetet
és az Országos Földrengésvizsgáló Intézetet […] épületeikkel,
tartozékaikkal, minden tudományos és egyéb felszereléseikkel együtt
a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemtől külön kell választani
és az állam tulajdonába kell bocsátani”. Továbbá a „Konkoly Thege
alapítványi Csillagvizsgáló Intézet és az Országos
Földrengésvizsgáló Intézet külön-külön önálló intézetekként
közvetlenül a vallás- és közoktatásügyi miniszter felügyelete alá
kerülnek” - áll a Dinnyés Lajos miniszterelnök és Vas Zoltán, a
Főtanács titkára által aláírt határozatban. Lehetséges, hogy az
intézet VKM-on keresztüli közvetlen kormányfelügyelete az oka annak,
hogy a minisztertanács 1950. április 28-i ülésének kell foglalkoznia
Szirtes Zsigmond özvegyének nyugdíj-kiegészítésével?
Az így önállóvá vált Földrengésvizsgáló Intézet
új helyzetében is hiába várt elhelyezésének megoldására, a munkához
szükséges eszközök javításához és beszerzéséhez szükséges pénzügyi
támogatásra. Az MTA Geodéziai és Geofizikai Bizottsága 1950. július
26-i ülésének támogató javaslata ellenére az „MTA részéről nincs
semmiféle érdeklődés az Obszervatórium iránt” – írja 1950
decemberében a VKM tudományos ügyosztályának munkatársa. A helyzet
rendezése érdekében a minisztertanács 1951. augusztus 11-i ülése
határozatot hoz az Országos Földrengésvizsgáló Intézet
felügyeletének átadásáról a bánya- és energiaügyi miniszternek.
Ennek megfelelően a Közoktatásügyi Minisztérium augusztus 21-én
átadja a szeizmológiai szolgálatot. Az intézet kiadványaiban és
szakirányú levelezésében továbbra is használhatja korábbi
elnevezését (1971-ig). Az MTA Műszaki Osztályának titkára helyesli
az Országos Földrengésvizsgáló Intézetnek a Bánya- és Energiaügyi
Minisztérium felügyelete alá helyezését, illetve annak a Magyar
Állami Eötvös Loránd Geofizikai Intézetbe (ELGI) történő
beolvasztását, hogy az az ELGI Szeizmológiai Osztályaként működjön
tovább eredeti nevének meghagyása mellett. A szeizmológusok az ELGI
Damjanich utca 28b. alatti irodáiba költöztek. Az állomáshálózatban
változás nem volt. A kutatómunka élénkülésének jele, hogy az 1956
januárjában Dunaharaszti térségében kipattant rengés műszeres
adataiból Bisztricsány Ede (az ELTE Geofizikai Tanszékének
munkatársa) és Csomor Dezső meghatározzák a Conrad- és a
Mohorovičić-határfelületek átlagos mélységét térségünkben (20,2 km
és 33 km) és az 1880-1956 közötti makroszeizmikus adatokból Csomor
és Kiss Zoltán elkészítik Magyarország szeizmicitási térképét.
Bisztricsány mintegy háromszáz adat felhasználásával tapasztalati
egyenletet adott a hosszú periódusú hullámok időtartama és a
magnitúdó értéke közötti kapcsolatra. Simon vezetésével a
szeizmológusok az energetikai létesítmények földrengésbiztonságának
kérdéseivel foglalkoznak.
A szeizmológiai kutatások fejlesztése érdekében
az ELTE 1951-ben alapított Geofizika Tanszékének vezetője, Egyed
László az ötvenes évek második felében kezdeményezte az MTA által
támogatott tanszéki kutatócsoport létrehozását. Ennek feladata a
terv szerint a Föld belső szerkezetének kutatása és egy új, az ELGI
keretein belül működő Országos Földrengésvizsgáló Intézet
állomásaitól független szeizmológiai állomáshálózat létesítése.
Ennek megfelelően 1962 és 1964 között különböző szervezetek anyagi
támogatásával megépült három, ma is működő állomás: Budapesten a
Sas-hegyen (1962), a Mátrában Piszkés-tetőn (1964) és
Sopron-Bánfalván (1964), amelyeket elsősorban szovjet gyártmányú
Kirnos-ingákkal láttak el. A hálózat központja a Sas-hegyi
Obszervatórium lett, ahol 1964-re egy kisebb, a hetvenes és a
kilencvenes években bővített kutatóépület is létesült. Az új
állomások a Commission Seismologique Europeenne 1964. szeptemberi
budapesti ülésének résztvevői szerint akkor Európa legmodernebb
állomásainak voltak tekinthetők. A következő években
hosszabb-rövidebb ideig működött még állomás Debrecenben
(1963-1964), Tihanyban (1986-1987) és Jósvafőn (1970-1982).
1963-ban a Geofizikai Tanszéken működő
MTA-kutatócsoport átvette az ELGI-től az Országos Földrengésvizsgáló
Intézet személyzetét és állomásait, eredeti nevét új helyén is
megőrizve. Az átvételt indokolta, hogy az ELGI-re – amelynek ebben
az időszakban jelentős átalakuláson is át kellett esnie – egyre
nagyobb népgazdasági feladatok hárultak (elsősorban a
műszerfejlesztések és a bányászati nyersanyagok kutatása terén), és
így a szeizmológia fejlesztésére nem maradt se pénz, se kapacitás.
Ráadásul a Földrengésvizsgáló Intézet állomásainak helye
(városközponti elhelyezkedésük miatt) az 1960-as évek elején szakmai
szempontból elfogadhatatlan volt, műszereik pedig mind elavultak.
Ezért a budapesti állomás 1962-ben a Nemzeti Múzeum pincéjéből a
Sas-hegyre került (a Wiechert-inga átköltöztetésére csak
1963–1964-ben került sor, és új helyén csak 1965 végéig működött), a
kalocsai és szegedi állomás 1963-ban megszűnt, és a kecskeméti is
leállt 1971-ben. A Geofizikai Tanszéken tevékenykedő egyesített
csoport létszáma 1964-ben tizenegy volt: négy fő kutató
(szeizmológusok), öt műszerész, egy-egy technikus és adminisztrátor.
1964 végén Egyed László javaslatot tett az MTA Szeizmológiai Kutató
Laboratórium létesítésére. Elképzelése szerint ez a húsz kutatóra és
összesen több mint hatvan főnyi létszámúra tervezett kutatóhely két
osztályból (földrengési, valamint földbelső-szerkezeti és
paleofizikai osztályok) állt volna, és kutatóbázisa lehetett volna a
hazai általános geofizikai (ezen belül szeizmológiai) kutatásoknak.
Sajnos ez a terv nem valósult meg, annak ellenére, hogy támogatta az
MTA Föld- és Bányászati Szakcsoportja és a Műszaki Tudományok
Osztálya.
1971-ben az MTA javaslatára a kormány határozatot
hozott a soproni Geodéziai és Geofizikai Kutató Laboratóriumok MTA
Geodéziai és Geofizikai Kutató Intézetté való egyesítéséről. Egyed
László 1970-ben bekövetkezett halála után a szeizmológiai tanszéki
kutatócsoport személyzete és eszközei ebbe az új intézetbe kerültek
a Geofizikai Főosztály egyik osztályaként (a GGKI 1971-ben
elfogadott szabályzatában nem Szeizmológiai Osztály, hanem
Szeizmológiai Obszervatórium elnevezés szerepel). Az intézménycserét
a kormánynak küldött előterjesztés azzal indokolja, hogy „az
obszervatórium kapacitása, kiterjedt hálózata már túlnőtte a
támogatott tanszéki kutatócsoportok optimális kereteit, […] az
obszervatórium feladata, a tudományos kutatás iránya jól kiegészíti,
komplexebbé teszi a Geodéziai és Geofizikai Kutató Intézet
tudományos munkáját, […] a tevékenység [ti. a szeizmológiai] eddig
is függetlenül történt a Geofizikai Tanszék más irányú kutatásaitól,
[…] az obszervatóriumi és kutatási feladat ez ideig elsősorban Egyed
László akadémikus személye miatt fűződött a Geofizikai Tanszékhez”.
A GGKI-hoz történő csatlakozással megszűnt a magyar szeizmológiai
szolgálat hagyományos Országos Földrengésvizsgáló Intézet neve (2.
és 4. táblázat). A GGKI
által átvett állomások száma ugyanúgy négy volt, mint 1963-ban.
Igaz, az 1971-ben működő állomások elhelyezése kedvezőbb,
műszerezettségük modernebb lett.
Az elkövetkező években tovább csökkent a
földrengésjelző hálózat állomásainak száma (1973-ban megszűnt a
kecskeméti, majd 1986-ban a jósvafői állomás), és így nyolc évig
csak három állomás működött, eggyel kevesebb, mint az ötvenes
években. 1992-ben a német kormány adománya, egy STS-2
háromkomponenses szeizmográf került a piszkéstetői állomásra. A
műszerhez tartozó feldolgozó számítógépet Budapesten helyezték el.
Ez a műszer volt az első széles sávú, háromkomponenses műszer
Magyarországon. Bár üzemszerű működése a megfelelő adatátviteli
megoldás keresése miatt néhány évet késett, megjelenése egy új
(2002-ben megindult) széles sávú, digitális állomáshálózat kiépítése
első lépésének bizonyult. Itt kell megemlékezni arról a segítségről,
amelyet a Humboldt Alapítványtól (Bonn, Bad Godesberg) kapott a
magyar földrengéskutatás. Az alapítvány két további széles sávú
állomás műszerezettségének költségeit fedezte 2004-ben és 2011-ben.
Ezek a műszerek először Mórágyon és Létavértesen lettek telepítve.
Az alapítvány ezenkívül az analóg regisztrálás céljaira két értékes
írószerkezetet, továbbá számítógépeket és könyveket juttatott a
GGKI-nak, ezen belül a budapesti Szeizmológiai Obszervatóriumnak. A
2012-ig létesült további négy széles sávú állomás közül kettőt
OTKA-műszerpályázat keretében sikerült beszerezni, egyet az MTA
támogatásával, egy továbbit pedig a GGKI saját költségvetéséből
fedezett. Ez tette lehetővé a széles sávú digitális regisztrálásra
való áttérést Budapesten (2002) és Sopronban (2002), valamint új
állomások létesítését Becsehelyen (2006) és Tarpán (2006).
Időközben (1994-ben) a Soproni Regionális
Műszerközpont kiépítésére kapott pályázati költségkeret terhére két
rövid periódusú állomást sikerült felszerelni Sopronban és Gyulán a
Kinemetrics cég szeizmométereivel és adatgyűjtőivel. A budapesti
adatközpont a két állomás adatait telefonon keresztül kapta meg. A
gyulai állomás 2002-ben megszűnt, a soproni műszer 2009 óta Csókakőn
működik. 1995 és 2012 között a Szeizmológiai Főosztály munkáját
segítették azoknak az állomásoknak (számuk általában tíz körül volt)
mérési eredményei is, amelyeket a Paksi Atomerőmű megbízásából a
GeoRisk Kft. működtetett az ország középső területein. 1997-ben a
potsdami GeoForschungsZentrum (GFZ) és GGKI Szeizmológiai Osztálya
megállapodott abban, hogy a piszkés-tetői állomás legyen az általuk
fenntartott GEOFON-hálózat tagja, és a német fél az adatokért
cserébe vállalta az állomás hardver- és szoftverfejlesztését. A
legutóbbi időben (2003–2004-től) a GEOFON-hálózat céljaira
kifejlesztett adatátviteli szoftver (SeedLink protokol) lehetővé
teszi, hogy a budapesti adatközpont a hazai és mintegy nyolcvan
külföldi állomás adatait valós időben tudja kezelni, lehetővé téve a
földrengések paramétereinek pontosabb és gyorsabb meghatározását, a
hatékonyabb kutatómunkát.
Így 2012 elejére - amikor az MTA szervezeti
reformja keretében megalakul az MTA Csillagászati Földtudományi
Kutatóközpontja és ezzel egy időben a Szeizmológiai Főosztály
átalakul a Geodéziai és Geofizikai Intézet részeként működő
Kövesligethy Radó Szeizmológiai Obszervatóriummá - az országos
földrengési szolgálat már korszerű műszerezettséggel, adatátviteli
és adatfeldolgozási eszközökkel ellátott tagja a nemzetközi
szeizmológiai hálózatnak.
Kulcsszavak: földrengés, szeizmométer, Földrengési
Obszervatórium, Országos Földrengés Vizsgáló Intézet, Kövesligethy
Radó Szeizmológiai Obszervatórium, tudománytörténet
IRODALOM
Bisztricsány Ede – Csomor Dezső (1981):
75 years of Seismological Research in Hungary. Acta Geodaetica,
Geophysica et Montanistica. 16, 423–434.
Mónus Péter – Tóth László (2013): A
magyar szeizmológiai hálózat fejlődése és jelenlegi helyzete. Magyar
Tudomány. 174, 1, 53–64. •
WEBCÍM
Schweitzer, Johannes (2004): German
National Report, Part A, Early German Contributions to Modern
Seismology. In: Lee, William H. K. et al. (eds.): International
Handbook of Earthquake and Engineering Seismology. Academic Press
Varga Péter (2009): Common Roots of
Seismology and of Earth Tide Research. A Historical Overview.
Journal of Geodynamics. 48, 241-246. DOI:10.1016/j.jog.2009.09.032 •
WEBCÍM
Varga Péter – Gráczer Zoltán (2013):
Kövesligethy Radó és a magyar földrengéskutatás. Magyar Tudomány. 1,
29–52. •
WEBCÍM
|
|
