Szulejmán szultán az Oszmán-ház tizedik
uralkodója volt. 1522. október 1-én lépett trónra, és 1566.
szeptember 7-én, hajnalban hunyt el Szigetvárott, magyar földön. A
birodalom egyik legnagyobb hódítója, az utolsó harcos szultán volt.
Tizenhárom hadjáratban vett részt, és jelképesnek tekinthető, hogy
az elsőt és az utolsót is Magyarország ellen vezette. Amikor 1566
tavaszán úgy döntött, hogy személyesen áll hadai élére, két fő cél
vezette: Erdély megtartása a birodalom függőségében és a
„hódoltsági” török uralom megszilárdítása a két legfontosabb
keresztény vár, Szigetvár és Gyula elfoglalásával. A döntésnek
persze voltak más okai is (lásd e számunkban Fodor Pál tanulmányát).
Mintegy ötvenezer főnyi serege augusztus 5-én vette ostrom alá
Sziget várát, és szeptember 7-én foglalta el. A szultán azonban már
nem élvezhette a diadalt: hajnali fél kettő tájban díszes sátrában
meghalt. Déltájban követte őt Zrínyi Miklós gróf, aki esküjéhez
híven a hősi halált választva rontott az ellenségre, mikor a védők
helyzete kilátástalanná vált.
A hadsereg harci moráljának fenntartása és a
trónutódlás zökkenőmentes lebonyolítása érdekében Szokollu Mehmed
nagyvezír a belső szolgálattevők segítségével negyvennyolc napon át
eltitkolta az uralkodó halálát, akinek testét több mint egy hónapra
elásták az uralkodói sátor alatt (a részletekről lásd e számunkban
Fodor Pál cikkét). A későbbiekben a sátor, illetve az ideiglenes
eltemetés helyén ún. emléktürbét (meshed, makam) építettek,
körülötte pedig mecsetet, derviskolostort és az őröknek kaszárnyát.
Egyes 17. századi források emellett még iskolát, fürdőt és
karavánszerájt is említenek. A palánkkal körülvett és néhány tíz
főnyi őrséggel védett komplexum körül lassanként kisebb település
(kaszaba) fejlődött ki, amely két városrészből állt. A komplexumot
1664. elején az ún. téli hadjáratban részt vevő magyar csapatok
feldúlták, de az aranyedényt, amelyben a szultán belső szerveit
állítólag eltemették, nem találták meg. Ezután a palánkvárost
újjáépítették, de Szigetvár eleste (1689) után, 1692 végén egy
Habsburg élelmezési tiszt a türbe „márványépületét” önhatalmúlag
lebontatta, hogy értékes ólomtetejét és nagy aranyozott gombját
eladja. Ezzel megindult az emlékhely pusztulása. A 18. században a
helyiek még sok mindenre emlékeztek az egykori „Török sáncról”, de a
19. és főleg a 20. századra teljesen elenyészett annak emléke, hogy
hol is állt egykor a szultáni zarándokhely.
Merthogy az ilyen helyek az oszmánoknál szakrális
helynek számítottak. Trónra lépésükkor és hadjáratra indulásuk előtt
az uralkodók sorra felkeresték a legnagyobb szentek és nagy elődeik
sírkápolnáit, hogy tőlük kérjenek spirituális támogatást és áldást
uralkodásukhoz vagy új hadi vállalkozásukhoz. A Magyarországra
érkező török csapatok is rendre meglátogatták Szulejmán itteni
türbéjét, hogy ott imádkozzanak, és a szultán lelki segítségét
kérjék a győzelemhez. Szulejmánon kívül még egy uralkodó hunyt el
harc közben, idegen földön: I. Murád szultán az első rigómezei
csatában 1389-ben. Halála helyén szintén sírkápolnát építettek
(állítólag az ő belső szerveit is a helyszínen temették el), és
idővel az ő türbéje is zarándokhellyé vált. Hogy milyen tartós
hagyományról van szó, azt mindennél jobban mutatja, hogy mikor
1911-ben, az első Balkán-háború előestéjén, V. Mehmed Resát szultán
körutazással kívánt lelket verni a balkáni muszlimokba, ugyancsak
felkereste I. Murád türbéjét, és onnan intézett lelkesítő beszédeket
hozzájuk. (Zárójelben jegyezzük meg: Koszovó ugyanakkor a szerbeknek
is emblematikus hely, a nemzeti mitológia egyik sarokköve. A
hagyomány szerint a vesztes csata után egy Milos Obilics nevű
kisnemes közel férkőzött Murádhoz, és tőrével leszúrta. Érdekes, és
talán nem véletlen, hogy Gavrilo Principnek, aki a szerbek szerint
egyáltalán nem felelős az I. világháború kitöréséért, ez az Obilics
volt a példaképe. Ez is csak azt a közhelyet erősíti, hogy a múlt
olykor igen messze ér.)
Ha valaki Szulejmán türbéjének és környezetének
történetével akar tisztába jönni, három alapvető kérdésre kell
választ találnia: mikor épült, hol épült, és pontosan hogyan nézett
ki. Az elmúlt több mint száz évben sokan eredtek e rejtélyek
nyomába, és igen eltérő eredményekre jutottak. Az első kísérlet
Szigetvár első monográfusához, Németh Bélához fűződik, aki 1903-ban
részben történeti tényekre, részben pedig legendákra építette máig
ható elképzeléseit. Ezek főbb elemei a következők: 1. A „márvány”
síremléket a szultáni sátor helyén emelték ott, ahol ma a turbéki
kegytemplom áll. 2. A szultán – helyi hagyomány szerint – golyótól
találva a tóparton esett el, nem messze a vártól, ahol „egy hársfa
állt”, s belső részeit onnan szállították át Turbékra (e hiedelmet
már Esterházy Pál 1664-es Mars Hungaricusa is kétségesnek tartja).
3. Németh a Mars Hungaricusban közölt ábra alapján egy három
oldalról vizesárokkal körülvett erődöt feltételez, amelyen belül a
türbe és más épületek álltak. 4. Az Almás-patak közelében fekvő ún.
Török temető – melyet az ő korában, a 20. század elején is így
hívtak – azért viseli e nevet, mert a Szulejmán türbéje körül
található török sírokból oda vitték át és ott temették el a
csontokat, mikor a türbe helyén, Turbékon, Szűz Mária tiszteletére
templomot emeltek. (Itt, a Török temetőnél létesítették 1994-ben az
akkor némi vihart kavart Magyar–Török Barátság Parkot.) Sok más
kutató is a türbe–templom/kápolna kontinuitás híve. Közülük Hal Pál
az ötszögletűnek gondolt Török temető, illetve a Leandro Anguissola
hadmérnök 1689-es térképén szereplő „F” jelzetű halálozási hely
azonosságát állította, de azt végül mégsem Szulejmán halálozási
helyeként, hanem Némethhez hasonlóan a törökök temetőjeként és a
turbéki templom körül kiszedett török csontok nyughelyeként
határozta meg. A régész Kováts Valéria szintén a turbéki templomnál
kereste a türbét, ahol 1971-ben ásatásokat folytatott, de csak
másodlagosan beépített török kori építőanyagokat talált. 1971-ben és
1972-ben a templomtól kb. 1 kilométer távolságra, a turbéki-zsibóti
szőlőhegy tetején is végzett feltárásokat. Itt – ma már tudjuk –
megtalálta a türbe egyik szegletét, de saját hipotézise rabjaként
ezt török őrhelynek minősítette és betemette. A türbe-kápolna
azonosítás mellett szólt az a helyi hagyomány is, amely szerint a
visszafoglalás után a türbét és a mecsetet katolikus kápolnának
szentelték fel Nagyboldogasszony tiszteletére; az épületek lebontása
után a helyükön fakápolnát, majd a mai templomot emelték volna a
Segítő Szűz tiszteletére, ahol később zarándokhely (Mária-kegyhely)
alakult ki – szimbolizálva a kereszténység győzelmét az iszlám
felett. Emiatt van, hogy 1913-ban az oszmán kormány a templom falán
helyezte el kétnyelvű emléktábláját, hirdetve, hogy itt temették el
a nagy szultán szívét, és itt állt egykor a sírkápolnája.

1. kép • Esterházy Pál vázlatrajza
Turbékról
1664-ből (Fotó: Stiller Á.)
Ezzel szemben a kutatók másik csoportja a türbét
és az erődöt – az Esterházy-féle rajzon feltételezett vizesárokból
kiindulva – csak vízparton tudja elképzelni, ezért többnyire az
Almás-patak partjára helyezi. Ezt a véleményt Molnár József
fogalmazta meg 1965-ben; meglátása szerint a türbe Leandro
Anguissola 1689-es térképének „F” helyszínén (F: Orth wo der
Türkische Kaiser Solimanus ist gestorben), az ötszögletű,
körülkerített térségben látható kör alakú „épület” helyén, az
Almás-patak partjától kisebb távolságban, keletre lehetett. Molnár
szerint ezt az elképzelését támasztja alá, hogy egyes török források
szerint a szultáni sátort, a korabeli legendákkal egyezően, először
egy „tó” partján verték fel, csak pár nappal később költözött át a
szultán egy dombtetőre. A turbéki kegytemplommal való egyezést pedig
ekként utasította el: „Elképzelhetetlen, hogy a katolikus egyház
állított volna emléket egy »pogány« szultán hamvai fölé”. Eddig a
főbb elméletek.
Arra a kérdésre, hogy miképpen nézhetett ki a
türbe és a köréje épült komplexum/kisváros, általában a már többször
említett Esterházy-féle ábrázolás alapján szoktak választ adni.
Nemrégiben Kovács Gyöngyi Esterházy tollrajzait több dél-dunántúli
török palánk (Barcs, Berzencze stb.) régészeti vizsgálatainak
eredményeivel összevetve kimutatta, hogy a rajzok egyes részleteket
elég pontosan adnak vissza, másokat viszont egészen eltérően. Tudjuk
azt is, hogy az oszmán türbék alaprajza leggyakrabban nyolcszögletű,
de vannak négy, hat- és hétszögletűek is (utóbbiak főleg a
Balkánon). A két, máig épen fennmaradt magyarországi türbe (Idrisz
babáé Pécsett, Gül babáé Budán) nyolcszögletű és kupolával fedett.
Ezeket szem előtt tartva és számos kis-ázsiai és balkáni párhuzamot
felhasználva egy török építész 2015-ben megpróbálkozott mind a
türbe, mind a komplexum elméleti rekonstrukciójával. A szerző,
Mehmet E. Yılmaz szerint a türbe – az Esterházy-rajzból
következtetve – hatszögletű volt, tetejét ólomkupola fedte, és
egybeépült a dzsámival. E nagy hozzáértéssel megalkotott
rekonstrukció igen jól illusztrálja a tudósi sorsot: valaki sok év
munkájával, az elsődleges források és az összes létező párhuzam
összegyűjtésével a legvalószínűbb hipotézist fogalmazza meg, ami
szinte napokkal a megjelenése után romba dől egy másik kutatás
miatt. Mielőtt azonban ez utóbbiról szólnánk, térjünk ki röviden a
harmadik fő kérdésre, a mikorra.
E tekintetben már évekkel ezelőtt nagy előrelépés
történt, ami még korábban megtörténhetett volna, ha egyik kollégánk
(Ágoston Gábor) ide vágó közleményéről a kutatás szép lassan nem
feledkezett volna meg. Így aztán egy francia oszmanista (Nicolas
Vatin) tíz év előtti cikkére és forrásközlésére szokás hivatkozni,
mint amelyik a datálás kérdését nagyjából megoldotta. A vonatkozó
források (a szultáni tanács rendeleteinek) tanulsága az, hogy a
szultán egykori sátorhelyén 1573 kora őszén még – mondjuk így – csak
„emlékkert” volt, viszont egy 1576 tavaszi rendeletsorozatból
kiderül, hogy ez év márciusában már nem csak a türbe, hanem szinte
az egész komplexum készen állt. Mivel a rendeletek szerint a dzsámi
és a kolostor „újonnan épült”, valószínű, hogy a kisváros főbb
épületei inkább 1575 folyamán készültek el, és a későbbi
hiedelmekkel ellentétben nem Szulejmán fia, II. Szelim, hanem III.
Murád rendeletére építették őket. Ugyanakkor van egy pillanatnyilag
áthidalhatatlan ellentmondás a forrásokban. Szokollu Mehmed
nagyvezír 1574. április közepére datált alapítványi okirata
elmondja, hogy a szultán eltemetésének helyén, a „Türbe palánkja
néven elhíresült palánkban” a nagyvezír dzsámit építtetett, annak
szolgálatára pedig személyzetet rendelt. Az egyik ellentmondás, hogy
a szultáni parancsoktól eltérően az alapító okirat (vakufnáme) az
egész komplexumot Szokollu Mehmed pasa művének tartja. A másik: a
vakufnáme már 1574-ben dzsámiról beszél, pedig az egyik rendelet
világosan megmondja, hogy a türbe melletti mecsetet csak 1576
márciusában alakították át pénteki dzsámivá. Egyelőre nincs megoldás
a problémára, de az a gyanúnk, hogy a Szokollu-féle alapító okirat
datálásában lesz a kulcs (magyarán: a 19. századi másolat évszáma
nem lesz jó). Ami ebből most fontos: az emlék- és zarándokhely 1576
elején már biztosan megvolt, s ott épült ki, ahol 1566-ban Szulejmán
sátora állt, és ahol a testét átmenetileg eltemették.
A keletkezés időpontjával tehát megvolnánk,
nézzük ezután a hol és a hogyan nézett ki kérdését. Az utóbbi fél
évtizedben itt is ugrásszerűen javult a helyzet. Ez főleg annak a
két, egymásba fonódó kutatási programnak köszönhető, amelynek
résztvevői merőben új kutatási koncepció szerint fogtak munkához. A
kutatások anyagi hátterét az első szakaszban a Török Együttműködési
és Koordinációs Ügynökség (TIKA) biztosította a szigetvári
önkormányzattal 2012 végén kötött szerződés keretében (ennek
létrejöttében óriási érdemei voltak hazánk akkori ankarai
nagykövetének, Hóvári Jánosnak). A felek abban állapodtak meg, hogy
Pap Norbert, a pécsi egyetemen dolgozó geográfus-történész
szervezzen kutatócsoportot, annak új típusú megközelítésen alapuló
koncepcióját dolgozza ki, és a munkát 2016 szeptemberéig lehetőség
szerint fejezze be. A kutatásra a török fél több részletben mintegy
170 ezer euró költségvetést biztosított. A munka folyamán 2016-ig a
lehetséges helyek megvizsgálása, a keresés szűkítése egyetlen helyre
és végül lehetőség szerint a feltárás volt a cél.
Már az első évtől egyre mélyülő együttműködés
alakult ki a kutatócsoport és az MTA Bölcsészettudományi
Kutatóközpont között. Így született meg az ötlet, hogy a munkához
próbáljunk magyar anyagi támogatást is szerezni. Ezért 2015 elején
OTKA-pályázatot adtunk be, és sikerült három évre 60 millió forint
támogatást kapnunk arra, hogy a fő kérdéseket megoldjuk. A projekt
címe: Szigetvár és Turbék politikai, katonai és szakrális szerepe az
oszmán-Habsburg nagyhatalmi vetélkedésben és a magyarországi török
berendezkedésben – tények és emlékezet. A kutatás, amelyet 2015.
szeptember 1-től Fodor Pál és Pap Norbert irányít, már korábban is
több szálon futott, de most még tovább bővült: a geofizikai,
régészeti, történeti-földrajzi, történeti és emlékezetpolitikai
vizsgálatokat környezettörténeti és hadszíntér-régészeti
kutatásokkal egészítettük ki; a munkában a Pécsi Tudományegyetem és
az MTA BTK Történettudományi és Régészeti Intézet mellett részt vesz
még az Nemzeti Közszolgálati Egyetem, az ELTE, a Szegedi Egyetem és
több török szakértő. A következőkben a két projekt eredményeit
összevontan fogjuk röviden ismertetni.
De előtte el kell mondani, hogy a kezdetek még messzebbre, 2009-re
nyúlnak vissza, amikor Hancz Erika és Fatih Elçil török kutató a
turbéki templom kertjében szondázó feltárást, illetve a
templombelsőben és a templomkertben geofizikai vizsgálatokat
folytatott. Megállapították, hogy a turbéki templom nem lehetett a
szultáni sírhely. Nem csupán a számos forrásban jelzett tekintélyes
épületeknek, sáncoknak, palánkfalnak és árkoknak nem találták
nyomát, de hosszabb megtelepedésre utaló, a mindennapi életet
tükröző régészeti leletek sem kerültek elő a korszakból. Az
előkerült tárgyak mind 18. századiak vagy későbbiek voltak.
A 2013-ban induló új kutatási szakaszban kiemelt
figyelem esett a földrajzi környezet vizsgálatára. A türbe
építésének és az ide irányuló zarándoklatoknak az ideje egybeesett
az ún. kis jégkorszakkal; ezért született meg az a Pap Norbert
nevéhez kötődő elgondolás, hogy érdemes volna rekonstruálni a
korabeli földrajzi, környezeti viszonyokat, és megvizsgálni a
forrásokat, hogy vajon milyen földrajzi környezetre utalnak. A
feltevés az volt, hogy a türbe és a többi épület egy hűvösebb,
nedvesebb, vegetációban is különböző tájban állhatott. Arra
összpontosítottuk erőfeszítéseinket, hogy tájrekonstrukciós
vizsgálattal tisztázzuk a földrajzi környezet főbb jellemzőit, és a
forrásokat e rendszerbe ágyazva vizsgáljuk meg. Végül Gyenizse Péter
és Bognár Zita készítette el a modellt. |
|
A két korábban szóba hozott helyszín (turbéki
templom, Török temető=Barátság Park) mindegyike sík, vizenyős
területen áll. A tájrekonstrukciós vizsgálat szerint a patak parti
terület ráadásul időszakosan víz alatt is állt, árterület volt. Ezen
a helyen biztosan nem építettek állandó települést, de nincs is
régészeti nyoma. A templom környéke szintén vizenyős terület,
kevéssé volt alkalmas a megtelepedésre, ráadásul a vizsgálat szerint
a vár onnan nem is látszik; olyan mélyen volt, hogy vezetési
pontként szóba sem jöhetett. A szőlőhegytől, a kertektől való
távolsága több mint 600 méter, tehát nem illik rá a forrásoknak az
az állítása, hogy kertek és szőlők veszik körül. Ráadásul egyik
helyen sem kerültek elő nagy épületeknek vagy azokat védő
erődítmények létére, az állandó megtelepedésre és a gyakori
zarándoklatokra utaló fizikai nyomok sem, amelyekről a források
beszámolnak.
Végül is a tájrekonstrukciós vizsgálatok és a 17.
századi térképek egyaránt a turbéki-zsibóti szőlőhegy tetejére
vezettek bennünket (összhangban a leghitelesebb 16. századi
forrásokkal, amelyek a szultán táborát egy közeli, olykor Semléknek
vagy Szemlő-hegynek nevezett dombra helyezték). (A kutatócsoport a
német Die Erde folyóiratban megjelent tanulmányában mutatta be a
közösen elért kutatási eredményeket, melyeket Turbék oszmán
település azonosításában ért el, és amelyeket az alábbiakban
mutatunk be.) Az 1680–90-es évekből származó térképek olyan
települést mutatnak, amely a zsibóti vízfolyáshoz közelebb, az
Almás-pataktól távolabb fekszik, amely a térképi jelkulcsok alapján
közepes méretű vagy jelentőségű lakott hely lehetett, és ahol a
feliratok szövege szerint Szulejmán meghalt vagy a síremléke
található. E lokalizáció helyességére a döntően Kitanics Máté által
feltárt tizenöt új, 18. századi latin, német és magyar nyelvű írásos
forrás szolgáltatott perdöntő bizonyítékokat. Az iratok földrajzi
információi ekként összegezhetők: a nevezett hely a szigetvári
vártól keletre, negyed mérföld (vagyis 4–5 kilométer) távolságban,
egy óra járásra, dombos helyen, a szőlők és a kukoricaföldek határán
feküdt. E források a turbéki erődöt és a hozzá tartozó települést
Török Sáncnak nevezik, s szerintük az erőd a kápolna formájú türbét,
a halveti dervisek kolostorát (tekke) és a tekke mellett álló
„nagymosét” is magában foglalta. A Török Sánc szerkezete belülről
kifelé haladva a következő volt: „bekerítve”, a palánkerődön belüli
klastromban, vagyis a tekkében lakott a rendfőnök a dervisekkel. A
források érzékelhető különbséget tesznek a Sánc és az erőd belső
területe között, így feltételezhetjük, hogy az erődöt őrző,
körülölelő Sánc és a castrum között laktak a törökök, míg a Sáncon
kívül a keresztények. A visszafoglaló háborúkat követően az erőd és
a hozzá tartozó földek a jezsuiták birtokába jutottak, akik a türbét
Segítő Szűz Mária tiszteletére szentelték fel. Az épületnek azonban
tényleges szakrális funkciót nem adtak, az istentiszteleteket nem
itt, hanem közvetlenül a kolostor melletti egykori dzsámiban
tartották. A felszentelt kápolnát, vagyis a türbét és valószínűleg
az itteni dzsámit, mint említettük, 1692– 93-ban lebontották, hogy
építőanyagait eladva hasznot húzhassanak belőlük.
A terepbejárásokat követően már a 2013-as
konferencián bejelentettük, hogy e nagy kiterjedésű, oszmán kori
romterületen folytatjuk a további vizsgálatokat, amelyről azt
tartjuk, hogy ez lehetett az egykori zarándoktelepülés. Körülötte
évszázadok óta kertek, szőlők, egyik oldalról pedig szántók
helyezkednek el. A helyszín pontosan 4,2 kilométer távolságra
fekszik a vártól északkeletre, és a felszínen lépten-nyomon az
egykori oszmán élet nyomaiba botlunk. Az itt élő lakosság
meglehetősen jómódú lehetett, amiről luxuscikkek töredékei
tanúskodnak. A helyről jó rálátás nyílik a városra, azonkívül a
keletre (Pécs felé) és az északra (Kaposvár felé) vezető utak
csomópontjában fekszik, a több száz éve itt álló Szilvási csárda
mellett. Ideális hely táborozásra, vezetési pontnak és építkezésre.
Ami a két másik helyszínnel összevetve mindenképpen mellette szól,
hogy nagy kiterjedésű oszmán kori rommező fekszik itt. 2013-ban még
óvatosan úgy fogalmaztunk, hogy a türbe valószínű helye a Szilvási
csárda és a Segítő Szűz Mária temploma közötti területen lehetett, a
patak parti területet már akkor teljesen elvetettük. A kérdés csupán
az volt, hol tudjuk azonosítani a nagy épületek, az erődítések és
védőárkok helyét. 2014 végén és 2015 elején lefolytattunk egy sor
műszeres vizsgálatot, és megállapítottuk, hogy a templomnál és
tágabb környezetében nincs nyoma árkoknak, erődítménynek, illetve
nagy épületek alapjainak. A szőlőhegyi helyszínen ellenben a
geofizikai vizsgálatok révén kirajzolódtak olyan nagyobb méretű,
délkeletre tájolt épületek, amelyek megfeleltethetők a forrásokban
szereplő épületeknek, azonkívül erődítésre utaló nyomok is
előkerültek. Egy négyzetes alapú, nagyobb épület tájolása rendkívüli
pontossággal Mekkára néz. Az épületek fekvése összevág az 1664. évi
alaprajz épületeinek fekvésével (derviskolostor, dzsámi, türbe,
katonai barakk, az erődítmény nyomai). Egy távérzékeléses (drónnal
végrehajtott) vizsgálattal pedig sikerült pontosan azonosítani az
épületeket övező árokrendszer szakaszait is. A 2013-ban gondoltnál
nagyobb területen, a középpontjában nagy épületekkel olyan oszmán
település nyomait leltük meg, amely jól megfeleltethető a
forrásokban szereplő Turbék kisvárosnak. Egyébként van olyan
néphagyomány is, hogy a szultán e helyen ütötte fel táborát. Mint
említettük, keresztény forrásokban is szerepel, hogy a
Szemlőhegyen/Semléken, „fent a dombon” táborozott a török szultán. A
helyiek, bár ma már másképpen nevezik a helyszínt, a mai napig
termelnek „szemlőhegyi bort” ezen a helyen. A helyi lakosok szerint
itt egykor „török rom” állt, és többször is bejelentést tettek
oszmán kori régészeti maradványokról.
Ilyen előmunkálatok után indult meg a régészeti
kutatás 2015. október 5-én. Nemcsak azt tudtuk, mit keresünk, hanem
a radarvizsgálatok alapján azt is, hogy hol kell keresnünk. A Hancz
Erika régész vezetésével november 7-ig tartó munka során megtaláltuk
és feltártuk a türbe falainak maradványait. Az oszmán korban emelt
épület négyszögletű, széles falait téglából és kőből rakták. Az
épület központi helyisége 7,9 × 7,9 méter. Északnyugati irányból,
hármas osztatú előcsarnokon keresztül lehetett megközelíteni.
Imafülkének (mihráb) és minaretnek nincs nyoma. Az épületet
kőlapokkal burkolták, a központi részén két méter mély rablógödör
tátong, amelyet minden valószínűség szerint 17. század végi
fosztogatók áshattak ki. Az egykori épület egyes, ebbe szerencsésen
belehullott díszítéselemei az isztambuli Szulejmán-türbe
díszítéseivel mutatnak rokonságot. Jelenleg minden arra mutat, hogy
ez az épület lehetett a szulejmáni sírkápolna. Ám ahhoz, hogy ezt
100%-os biztonsággal kijelenthessük, további vizsgálatokra, a
környezetében álló további épületek feltárására van szükség. Az
elmúlt hónapok ásatásai felszínre hozták a feltételezett dzsámi és a
szorosan mellette található kolostor egyik szárnyának alapfalait is,
vagyis feltételezéseink nagy része bizonyossággá vált.
2015. december elején újabb geofizikai
vizsgálatokat végeztünk, és ezek révén még pontosabb képet
alkothattunk az épületek (kolostor, dzsámi, türbe) alaprajzáról és
elhelyezkedéséről. Ami nagyon biztató: az épületek fekvése a
radarvizsgálat és az legújabb ásatási eredmények szerint épp olyan,
mint egy újonnan felbukkant (eddig nem publikált és hitelesített),
1689-es ábrázoláson. Ugyanerről vall egy írott forrás is. A bécsi
Haditanács által kiküldött vizsgálóbizottság előtt 1693-ban egy tanú
azt állította, hogy a kápolnának felszentelt épületek közül a
türbében soha nem végeztek istentiszteletet. Ezzel szemben a
másikban, az egykori dzsámiban (s itt jön a lényeg), mely a dervisek
kolostora felé feküdt, még Radonay Mátyás Ignác pécsi püspök is
misézett. A radarvizsgálat, az új térkép, a vallomás és az új ásatás
tehát egyaránt azt igazolja, hogy a három épület sorrendje az
északnyugat-délkeleti tengelyen a következő volt: kolostor, dzsámi
és türbe. Úgy tűnik, hogy a kolostort 1664 után újabb szárnnyal
bővítették, és hogy a dzsámi és a türbe – ahogy az ásatás is
megmutatta – nem egybeépült, hanem mintegy hat méterre állt
egymástól. Mindez együttvéve újabb, erős bizonyíték amellett, hogy
elsőként a türbét találtuk meg 2015-ben. Egyébként az épületek
ilyetén együttese és egymáshoz való viszonya önmagában igazolja,
hogy valaha itt állt a szulejmáni sírkápolna, hiszen ilyen
összetételű települést sehol másutt nem ismerünk a magyar
hódoltságból. Innentől fogva a fő kérdés csupán az, hogy az egyes
épületeknek az írásos forrásokból ismert funkcióit a régészeti
kutatás mennyiben tudja alátámasztani vagy cáfolni.
Végül szóljunk néhány szót eredményeink
fogadtatásáról és bizonyos politikai felhangjairól. Bölcsészek
életében igen ritkán esik meg, hogy eredményeik „ekkorát szóljanak”.
A 2015. december 9-i, TIKA által szervezett budapesti
sajtótájékoztató nyomán a világ több vezető lapja is beszámolt a
sírkápolna megtalálásáról. Az érdeklődést magyarázza, hogy idén lesz
a szigetvári ostrom és a világszerte nagy érdeklődéssel övezett
szultán halálának 450. évfordulója. Ebből az alkalomból
ismeretterjesztő filmek sorát készítik, így a Travel Chanel, a ZDF
német televízió (utóbbi filmjét, amely a mi közreműködésünkkel
készült, április 17-én mutatták be), a horvát televízió (szintén
számos magyar résztvevővel), török forgatócsoport stb. (csak magyar
nem lesz). De nemcsak elismerést kaptunk, hanem ritkábban kemény
kritikát is. Vannak, akik már-már hazaárulással vádolnak bennünket,
mondván: a törökök szekerét toljuk, akik a török kori emlékek
felújításának ürügyén szakrális térfoglalást hajtanak végre
országunkban. Nehéz erre mit mondani, különösen a turkológusoknak,
akik a migrációs válság kitöréséig a bölcsészeknek ahhoz a ritka,
olykor csudabogárnak tekintett fajtájához tartoztak, akiket
általában kedveltek és érdeklődéssel vettek körül – különösen azok a
körök, amelyek a régi magyarokat török származásúnak hiszik. A
magunk részéről igyekszünk ezekkel nem törődni, és szeretnénk
végigvinni ezt az érdekes kutatást, amely jó példa az
interdiszciplináris munka hasznosságára, és amely a bölcsészet
társadalmi hasznosságát is bizonyíthatja. Ahogy az OTKA-pályázatban
írtuk: „Ha a kutatás sikerrel zárul, és az egykori oszmán szakrális
központot (Szulejmán sírhelyét) úgy tudjuk feltárni és
rekonstruálni, ahogy tervezzük, akkor az nemcsak a történészeknek és
a régészeknek szerezhet örömet, hanem megalapozhat egy olyan
turisztikai és regionális fejlesztést is, amelyre Szigetvárnak és
környékének régóta szüksége volna. Ugyancsak vitathatatlan a kutatás
nemzetközi haszna, hiszen hozzájárulhat az országimázs javításához
és az érintett (ma is eltérő kultúrákhoz tartozó) országok közötti
kapcsolatok elmélyítéséhez, aminek a mai feszült világhelyzetben a
korábbinál is nagyobb jelentősége van.” Bölcs politikai döntésekre
lesz szükség ahhoz, hogy valóban ez legyen vállalkozásunk eredménye,
és ne az ellentétek kiéleződése (például abban a kérdésben, hogy mi
történjék a feltárt maradványokkal). Ez azonban már nem rajtunk
múlik.
Készült az NKFIH K 116270 számú, Szigetvár és Turbék politikai,
katonai és szakrális szerepe az oszmán-Habsburg nagyhatalmi
vetélkedésben és a magyarországi török berendezkedésben – tények és
emlékezet című projektje keretében.
Kulcsszavak: Szulejmán szultán, oszmán-török hódítás, hódoltság,
Szigetvár, turbéki kisváros (kaszaba), türbe, dzsámi, tekke,
interdiszciplináris kutatások, történeti földrajz, régészeti
ásatások
IRODALOM
Ágoston Gábor (1993): Muszlim hitélet és
művelődés a Dunántúlon a 16–17. században. In: Szita László
(szerk.): Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk
történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város
és a vár felszabadításának 300. évfordulóján (1989). Baranya Megyei
Levéltár, Pécs, 277–292. •
WEBCÍM
Anguissola, Leandro (1689): Abriss von
der Stadt und Vestung Sigeth. Kriegsarchiv Feldakten Wien 117 (Fasc.
167)
Esterházy Pál (1989): Mars Hungaricus.
(Sajtó alá rendezte, fordította: Iványi Emma. Bevezette és
szerkesztette: Hausner Gábor) (Zrínyi-Könyvtár III) Zrínyi, Budapest
Gyenizse Péter – Bognár Zita (2014):
Szigetvár és környéke 16–17. századi tájrekonstrukciója katográfiai
és geoinformatikai módszerekkel/Sigetvar ve Çevresinin Haritacılık
ve Jeoenformasyon Yöntemleriyle 16–17. Yüzyıl Peyzaj
Rekonstrüksiyonu. In: Pap Norbert (szerk./ed.): Szülejmán szultán
emlékezete Szigetváron/Kanuni Sultan Süleyman’ın Sigetvar’daki
Hatırası. Mediterrán és Balkán Fórum. VIII. évf. – Különszám. PTE
Kelet-Mediterrán és Balkán Tanulmányok Központja, Pécs, 73–90. •
WEBCÍM
Hal Pál (1939): Szigetvár 1688 és
1689-ben. Szigetvár török uralom alól való felszabadulásának 250.
évfordulója alkalmából. Modensieder J. ny., Szigetvár
Hancz Erika – Fatih, Elcil (2012):
Excavations and Field Research in Sigetvar in 2009–2011: Focusing on
Ottoman-Turkish Remains. International Review of Turkish Studies.
Special issue on Hungarian-Turkish relations. 2, 4, 74–96. •
WEBCÍM
Hancz Erika – Pap N. – Varga Sz. –
Kitanics M. (2015): Szigetvár 1566. Publikon, Pécs–Szigetvár •
WEBCÍM
Kitanics Máté (2014): Szigetvár–Turbék:
A szultán temetkezési helye a 17–18. századi magyar, német és latin
források tükrében/Sigetvar-Turbék: 17–18. Yüzyllarına Ait Macarca,
Almanca ve Latince Kaynaklar Temelinde Kanuni Sultan Süleyman’ın
Mezarının Oluşturulduğu Bölge. In: Pap Norbert (szerk./ed.):
Szülejmán szultán emlékezete Szigetváron/Kanuni Sultan Süleyman’ın
Sigetvar’daki Hatırası. Mediterrán és Balkán Fórum. VIII. évf. –
Különszám. PTE Kelet-Mediterrán és Balkán Tanulmányok Központja,
Pécs, 91–109.
Kovács Gyöngyi (2015): Oszmán
erődítmények a Dél-Dunántúlon. Gondolatok Szigetvár-Turbék régészeti
kutatása előtt. Mediterrán és Balkán Fórum. 9, 2, 20–33. •
WEBCÍM
Molnár József (1965): Szulejmán szultán
síremléke Turbéken. Művészettörténeti Értesítő. 14, 1, 64–66.
Németh Béla (1903): Szigetvár története.
Pécsi Irodalmi és Könyvnyomdai Részvénytársaság, Pécs Reprint: 2011,
Históriaantik, Budapest
Pap Norbert (szerk./ed.) (2014):
Szülejmán szultán emlékezete Szigetváron/Kanuni Sultan Süleyman’ın
Sigetvar’daki Hatırası. Mediterrán és Balkán Fórum. VIII. évf. –
Különszám. PTE Kelet-Mediterrán és Balkán Tanulmányok Központja,
Pécs
Pap Norbert (2014): A szigetvári
Szülejmán-kutatás keretei, a 2013-as év fontosabb
eredményei/Sigetvar’da Kanuni Sultan Süleyman Hakkında Yapılan
Araştırmaların Ana Noktaları ve 2013 Yılı Sonuçları. In: Pap Norbert
(szerk./ed.): Szülejmán szultán emlékezete Szigetváron/Kanuni Sultan
Süleyman’ın Sigetvar’daki Hatırası. Mediterrán és Balkán Fórum.
VIII. évf. – Különszám. PTE Kelet-Mediterrán és Balkán Tanulmányok
Központja, Pécs, 23–36.
Pap Norbert – Kitanics M. – Gyenizse P.
– Hancz E. – Bognár Z. – Tóth T. – Hámori Z. (2015): Finding the
Tomb of Suleiman the Magnificent in Szigetvár, Hungary: Historical,
Geophysical and Archeological Investigations. Die Erde. 146, 4,
289–303.
Pap Norbert – Kitanics Máté (2015): Nagy
Szulejmán szultán szigetvári türbéjének kutatása (1903–2015).
Mediterrán és Balkán Fórum. 9, 2, 2–19. • http://tinyurl.com/zyvc5xg
Vatin, Nicolas (2005): Un türbe sans maître. Note sur la fondation
et la destination du türbe de Soliman le Magnifique à Szigetvár.
Turcica. 37, 9–42. DOI: 10.2143/TURC.37.0.2011699 •
WEBCÍM
Yılmaz, Mehmet Emin (2015): Sigetvar’da
Türk Mimarisi. İstanbul Fetih Cemiyeti, İstanbul
|
|