|
|
Az utcán járva a legkülönfélébb képekkel
találkozunk: reklámokkal, plakátokkal, hirdetésekkel, de közülük
kitűnnek a graffitik. Már Néró császár korában a Domus Aureában,
Pompeiben, valamint Közép-Amerikában, a maja Tikalban is találtak
ilyen fali emlékeket (Phillips, 1996). A kifejezés őse a görög
’graphein’ (írni), s innen származik az olasz ’sgraffito’, amely
eredetileg falba karcolt ábrázolást jelentett. Ebből alakította ki
1967-ben Robert Reisner a ’graffiti’ fogalmát, amellyel az utcai
falakra festékszóró spray-jel vagy más módon készített képeket
jelölte. Később kibővítette a fogalmat mindenfajta ilyen
tevékenységre (Treeck, 1998). E szerint ide tartozik a falfirkák
minden formája, továbbá a sajátos betűk, díszek, figurális ábrák;
bár ezeknek vannak közös elemeik, de az ilyenfajta tevékenység
heterogén jellegű és okú.
Ma az egész világon rendkívül elterjedt a graffiti
(Cooper – Sciorra, 1994; Ganz, 2004,; Wacławek 2011). A mai graffiti
1960-ban kezdődött Philadelphiában, 1970-ben ment át New Yorkba,
ahol 1980-ban terjedt el. Legtöbbször magán hordozza az őt alkotó
társadalmi csoport, kisebbség, etnikum problémáit, konfliktusait.
Üzeneteknek is felfoghatók, amelyek másképp nem, vagy csak hiányosan
kerülnek a köztudatba. Ezért ventil – lelki megnyitó – szerepük is
lehet a közösségi feszültségek levezetésében. Számos országban
törvényeket hoztak a graffitik ellen, amelyeket jogellenesek
tekintenek, mert megsértik a magántulajdont, amidőn kárt okozva az
épületekben házak falát „fújják be”, és a falak letisztítása is
komoly pénzbe kerül. Mindezt vandalizmusnak minősítik, és rendőri
erőket mozgósítanak ellene. Hazánkban például 2013-ban hat Combino
villamost rongáltak meg, melyeket ki kellett vonni a forgalomból (URL1).
A tehetségesebb graffitisok munkáit reklámcélokra, dekorációként is
használják, sőt belőlük művész is válhat. Ma már bőven vannak olyan
művészek, akik ezen az úton keresik az érvényesülést.
Vitatható, hogy a mindenfajta vonalat vagy
krikszkraksz falfirkát célszerű-e graffitinak nevezni. A firkák
lehetnek egyszerűek vagy bonyolultak, gyakran szövevényes
szerkezetűek. Legtöbbször kusza, kígyózó vonaltömeget látunk, amely
szép fehér falakat piszkít be, vagy akár a közlekedési táblákat
(például buszmegállónál) teszi olvashatatlanná (1. kép).
Mindez könnyen átmehet a firkálót mozgató nyílt agresszióba: a
plakátok letépésébe, szobrok rongálásába, trolibuszok üléseinek
összefirkálásába, tönkretételébe. Az ilyen öncélú firkálást, ami
pusztán a cselekvő közösségellenessége, destruktív, agresszív
megnyilvánulása – nem nevezném graffitinak.
1. kép • Agresszív firka az
autóbuszmegállónál
A falakon megjelenő betűk átmenetet képeznek a
nevekhez, feliratokhoz. Eredetileg a nevet vagy álnevet illetik a
tag kifejezéssel (az angol címke, cédula, függő stb. jelentéssel).
Ezek hasonló, ismétlődő – legtöbbször nehezen vagy egyáltalán nem
olvasható – szavak, szövegek, sőt szimbólumok.
Sokszor az egyszerűbb, vonalas szövegek jobban
olvashatók, mint a dekoratívabbak, kidolgozottabbak. Itt is, mint
egyéb ábrázolásnál, gyakran találkozhatunk sablonokkal, ismétlődő,
sőt azonos ábrákkal. A szövegek tartalmuk szerint lehetnek pusztán
névjelölések, azaz becenevek, rövidítések. Így fába vésve
megörökítik nevüket, a kilátótorony tövébe vagy a szobor talpazatába
odafirkantják: itt járt N. N. ekkor és ekkor. Máskor érzéseket
rögzítenek: ősmodellnek talán azt a fába vésett, nyíllal átlőtt,
nevek kezdőbetűjével jelölt szívet kell tekintenünk, amely egy
szerelmes fiatal érzelmeiről árulkodik. Természetesen megjelenhetnek
a falakon indulatos vagy gúnyolódó szavak és mondatok, amelyekből
megtudhatjuk, hogy Ödön hüje (sic!), Benő barom. Ismertek a
különféle szellemeskedések: Ödipusz hívd fel anyádat!, vagy Kinek a
fia a maffia?. Nem ritkák az angol szövegek, néha obszcenitással
fűszerezve, bőséges helyesírási hibákkal.
Ideológiai tartalmú jelek és szövegek utalnak
például az anarchista beállítódásra, mint a Semmi hatalmat
senkinek!. Bőven akadnak társadalomkritikai, akár lázadást jelentő
mondatok. A politikai tartalmak főként választások idején
szaporodnak el, elsősorban pártok vagy vezető személyek ellen
irányulnak, durva szövegekkel, képek torzításával, karikírozó
megnyilvánulásokkal. Árulkodhatnak – a mindenkori rendszer elleni –
politikai magatartásról, szélsőséges nézetekről, melyhez akár
totalitárius szimbólumokat (horogkereszt stb.) is odafirkálhatnak.
Nemesebb célból is keletkezhetnek képek. Előfordulnak vallásos
szövegek is, például: Isten szeret téged… New Yorkban a graffitizők
megölt, balesetben elvesztett, AIDS-ben elhunyt társaik vagy
ismerőseik emlékére készítettek graffitiket (Cooper – Sciorra,
1994). Sokan a szürke városképet, a házak monotóniáját akarják
megszüntetni, a modern „betonsivatagokat” festik be a színes
városért gondolattal. Ilyen értelemben környezetvédőnek is vélik
magukat.
A graffitik eredetileg saját területüket védő
csoportok harcából születtek. A New York-i gettókban a színesbőrűek
így jelölték meg hatókörük határait. Etológiából ismert, hogy már az
állatok is a territoriális tereiket vizelettel vagy szagjelekkel
jelölik meg. Az egyes csoportok vagy bandák szubkultúráját is
tükrözik a szövegek. Az olvashatatlan aláírások, szavak üzenetekre
vagy egymással zajló harcra is utalhatnak. Ugyancsak csoportokat
képviselnek a sportok és zenekarok követői, például a Fradi vagy az
MTK drukkerei.
Az alakos ábrázolások lehetnek portrék vagy egész
figurák. Előbbiek sokszor karikatúra-elemekkel torzítottak.
Nemegyszer félelmetes, sőt vad arcokkal is találkozhatunk. Itt is
jellemző ugyanazon ábra vagy szöveg ismétlődése, például az egyik
vidéki városban sokfelé találkozunk ugyanazzal a nevető fej sémával.
Halálfej, ördögarc is sokszor előfordul.
A köznapi graffitik azonban nem a társadalom
egészéről szólnak a társadalomnak, hanem – mint láttuk – kisebb
csoportoknak vagy egyszerűen a festőnek önmagának – az önkifejezést
szolgálja. A graffitizőknek ez a tevékenység az életet jelenti.
A munkák színvonala is sokféle lehet: a gyermeki,
primitívtől egészen a differenciált nívós, sőt művészi alkotásig. A
graffiti világában a jobb képekről mint „műről” (piece) beszélnek a
„mestermű” (masterpiece) nyomán. A magasabb teljesítmény szerzőiből
művész is válhat. Sokan tiltakoznak a művészet és intézményei ellen.
Az én múzeumom az utca – vallják. A graffitizők közül kikerült
művészek stúdiók, kiállítások, múzeumok alkotói. A falra fújástól
rátérnek más technikára, így a vászonra festésre, matricára, stencil
alkalmazására. Beszélnek neograffitiről, postgraffitiről és utcai
művészetről (street art) vagy köztéri művészetről. Ők a magas
színvonal révén és az egész társadalomnak szóló mondanivalójukkal
eltérnek az átlagostól. Jeles képviselőik akár világhírűek lehetnek,
mint Harald Oscar Nägeli, Keith Haring és Banksy. Utóbbi kettőnek
kiállítása volt Budapesten is (1982-ben, illetve 2012-ben). Nägeli
Németországban a pálcikaemberrel és más absztrakt, vonalas ábrákkal
vált elismert művésszé. Keith Haring – mint sok más társa – New York
földalattiján kezdett krétával rajzolgatni 1980 és 1985 között
(Szipőcs, 1982). Rendkívüli pályát futott be, igen népszerű lett,
számos kiállítása mellett saját üzletében festményeit, T-shirtöket
és reklámtárgyakat árusított. Művei hátterében – például
piktogramja, a sugárzó bébi – betegsége, homoszexualitása,
szado-mazochisztikus beállítottsága állott. Korai halálát Szárnyas
oltár című képe is érzékeltette. Képein a kábítószerek, az
előítéletek ellen, a kisebbségek elnyomása és a rasszizmus
(apartheid) ellen harcolt.
Banksy (Leverton 2011,
URL2, Ellsworth-Jones, 2014)
Bristolban született 1974-ben, apja fotómásoló technikus volt, ő
mészárosnak tanult, de ezt hamar abbahagyta, és a graffitizés felé
fordult. Már 1990–1994 között már mint graffitiművészről hallunk
róla, elsősorban bristoli és londoni tevékenysége révén. 2002-ben
Los Angelesben volt kiállítása, festményei, munkái nagy összegekért
keltek el például a Sotheby’s akcióin. New York-i kiállítása mellett
művei az USA több múzeumában is láthatók. Egyik tréfás ötlete volt a
brit tízfontos bankjegy átalakítása, amelyen a királyné helyett
Diana hercegné és a kibocsátó angol bank – Bank of England felirat
helyett – Banksy of England szerepelt. A példányokat 100–200 fontos
áron kapkodták el. Banksy hihetetlen mennyiségű munkái között
szerepelnek befestett állatok is (például elefánt, tehén). Humoros
és szatirikus készségével is kiemelkedik az átlag graffitizők közül,
nemegy képén kitűnő gegek jelennek meg. Második könyvének
Existencilism címet adta, az egzisztencializmus szóba a stencilezés
kifejezést illesztette, ami műveinek jelentős részénél használt
eszközre utalt (Ellsworth-Jones, 2014). Sikerei ellenére az utcán is
tovább fest, ezek a legkülönfélébb szintűek, tehetsége azonban
kétségtelen. Nézete szerint a graffiti az „alsóbb néprétegek
bosszúja”, ennek megfelelően munkái a szegénység, elnyomás,
kétségbeesés, butaság ellen társadalomkritikával – az éppen aktuális
hatalom ellen – szólnak. Kiléte mindmáig rejtély, még a róla szóló
filmből sem derül ki, hogy tulajdonképpen ki ő, s mi is az igazi
neve. Műveiről megoszlanak a vélemények, egyfelől azokat
vandalizmusnak minősítik, másfelől igazi művészetnek, s mesés árat
fizetnek értük. Számos kitüntetésben, díjban is részesült.
Az értékesebb munkák átmenetet képeznek másfajta
fali képek, a murálok felé. Utóbbiak azonban már nem oly spontánok,
s akár megrendelésre, politikai, kereskedelmi és piaci célokra is
készülhetnek. Gyakran szövegek is kísérik a képeket. A filmvilágból
ismert Angyal emblémája is többször szerepel.
|
|
|
A graffiti múlandó: rendszerint átfestik,
átfirkálják, vagy a fal letisztításával eltüntetik őket. A régiekre
mindig újabb és újabb rétegek kerülnek. Időszakok, korok, helyek
mennyiségi, minőségi és tartalmi hatással vannak rájuk. Számos
városban nagy számban jelentek meg, például a berlini fal nyugati
felén, a keletin, az egykori NDK-ban ez tilos volt. Amíg 1980-tól
New Yorkban a készítők népszerűségük csúcsán voltak, addig például
Párizsban a határozott fellépés és faltisztítás nyomán nagyon
megritkultak. Megfigyelésem szerint a szexuális témák, aktok,
genitáliák stb. ábrázolása régebben gyakoribb volt, mint mostanában,
helyükbe agresszív tartalmak, durva szövegek kerültek.
Szobrok, újabban sírkövek, plakátok befestése,
összefirkálása sajnos elég gyakori. Jól ismert a hétköznapokból női
portrékra szakáll vagy bajusz rajzolása, férfiak – főként politikai
plakáton – eltorzítása, szöveggel való „kommentálása”.
Régi hagyományai vannak az aszfalt művészeinek, a
járdára, az úttestre rajzolóknak. Még reprodukciók is megjelenhetnek
az utcán, így ismert alkotások másolatai is szerepeltek már az
aszfalton. Megesik, hogy pénzszerzéssel, koldulással kötik össze.
Örömet szereznek a gyermekrajzversenyek, amelyeken krétával
felszerelt ifjú reménységek a betonon tevékenykednek.
A „nyilvános” – főként utcai – graffitiktól
megkülönböztetik a „privát” vagy „titkos” formákat (Pietroiusti,
1989). Ez utóbbiak közé tartoznak a toalett-költészet produktumai, a
latrináliák. Az ilyen helyiségek falát különféle versek, pornográf
szövegek, perverz rajzok „díszíthetik”.
Mi a graffitik háttere, mozgatója? Először is
érdemes foglalkozni a nagyközönség, a társadalom hozzáállásával.
Amíg egyes szakkönyvek, közlemények a képek művészi tendenciáit
hangsúlyozzák, a legtöbb ember és közösség ebben a tulajdon elleni
károsítást látja. A törvények természetszerűen ezt a tevékenységet
tiltják és büntetik. Ebből adódik, hogy az első, a legszembeötlőbb
jellemzője a tilalom megszegése, az előírásokkal való szembenállás.
Nevezhetnénk mindezek alapján a graffitit a festészet
kriminológiájának, hisz tilalmat hág át, a társadalom perifériáján
lévőktől származik, s az ilyen tendenciák szolgálatában áll. Ebben
ismételten tetten érhető a graffitizők erőszaka, agresszivitása. Ez
a graffitik elhelyezésében, tartalmában és formájában is megjelenik.
A falak összefirkálása, bepiszkítása egyértelműen a kaotikus
indulatok kifejezője.
Az alakokon gyakori a torzítás, nívósabb esetben
karikatúra jelleg. Különösen a portréknál igaz ez: hatalmas szájjal,
fogakkal, vérben forgó szemekkel. Társadalomellenes jelképek,
obszcén szövegek s más durvaságok is ezt a tendenciát erősítik. A
graffitik lehetnek a csoportos vagy egyéni agresszió, akár az
aszocialitás kifejezői. Nem véletlen, hogy az egyik graffiti-könyv
(Sciorra – Cooper, 1994) két fejezetben is foglalkozik az
erőszakkal.
Üzennek a falak, ezért kommunikációs oldalról is
foglalkoznak a graffitikkel, ahol a közlések állnak a kutatás
középpontjában. Korábban már foglalkoztunk az üzenetküldőkkel s az
üzenetek formai tartalmi adataival, és láttuk az üzenetek
fogadóinak, azaz a nagyközönségnek – sokszor jogos – negatív
hozzáállását. A stilizált betűk szépségük ellenére nehéz
olvashatósága vagy kibetűzhetetlensége a szerzők ambivalens,
túlnyomóan aszociális mivoltára utal: közölni is meg nem is,
megmutatni magát meg nem is. A plakátok, irányítótáblák
olvashatatlanná tétele, esetleg közlési szándékaik elferdítése,
ellentétbe fordítása (például politikai plakátoknál) egyértelműen az
agresszív tendenciákat fejezi ki.
Mélylélektani oldalról a közlemények is említik a
graffitik anális, análszadisztikus vonatkozásait. Elsősorban a
falfirkáknál szembeötlő a szép új, frissen festett falak
bepiszkítása, bemocskolása. Utalnak a faecessel való infantilis
játékra. Gyakori ez a latrináliáknál, miként ezt egy régi felirat is
hirdette: Itt a kincsnek kebele, könyöködig nyúlj bele… A portrékon
orális, orálszadisztikus megnyilvánulások (nagy, fogas, nyitott
száj, kegyetlen arc stb.) is észlelhetők, melyeket agresszív
szövegek kísérhetnek. A graffitikben rejlő infantilizmust a fentiek
mellett a legtöbb ábra szintje, gyermeki, játékos, ismétlődő jellege
is alátámasztja.
A falfestők érzelmeire utal a szív, a szerelmi
tárgy megjelenítése. Érzelmi-affektív világuknak katartikus élményt
is nyújthat egy-egy ilyen alkalom. Ezt mások is (Rheinberg – Manig,
2004) megfigyelték. Mint két fiatal elmondta, munka közben nagy
izgalmat éreznek, félnek, hogy rajtakapják és megbüntetik őket.
Viszont, amikor elkészül a művük, jön a sikerélmény, megnyugodnak, s
egyfajta kielégülést éreznek. Már ebből is következik a
graffititevékenység jelentősége a self, az én számára: egyfajta
önkifejezés, önmaga megjelenítése, az identitás erősítése. Ezt
legjobban a nevek, álnevek, kezdőbetűik megörökítésén látjuk. Az Itt
vagyok; Itt voltam; Itt voltunk szindrómáról is szólnak. A jobb
alkotásokban különösen kifejeződnek a nárcisztikus és exhibíciós
tendenciák. Walter Schurian szerint (1992) egyesekből az üres
betonfalak idegenség érzését, elidegenedést váltanak ki, másokból
izolációt, s ezt a barátságtalan világot próbálják az ilyen
tevékenységgel áttörni. A betűkben, a tagekben ennek ambivalenciája
is erőteljesen tapasztalható: a feltűnő, dekoratív feliratok
rendszerint nem olvashatók, rejtve mutatják magukat. Úgy
fogalmazhatnánk ezt: úgy mutatom meg magam, hogy nem mutatom meg…
Ebben is van támadás, polgárpukkasztás.
A szociálpszichológia segítségével sok mindent
megtudhatunk a graffitikészítők világáról. Hazánkban is különféle
csoportok foglalkoznak festékszórással. Mint említettük, például az
USA-ban egyes színes bőrű gettólakók territoriális és
csoportküzdelmét, valamint társadalmi helyzetét tükrözték. Nem
egyértelműen káros jelenségről van szó. Egyes jobb munkák néha talán
társadalomkritikai megnyilvánulásoknak is felfoghatók. Így például a
berlini fal nyugati oldalán lévő graffitik a vasfüggöny elleni
tiltakozást fejezték ki, többszörösen rákerült a Szabadságszobor
fényes alakja is. A keleti falon az akkori kelet-németországi
szabadság hiányában viszont ilyennel nem találkozhattunk, hiszen a
falat meg sem igen lehetett közelíteni. A graffitik nemegy művészt
indítottak útjára, mint például a fent említett Nägelit, Banksyt
vagy az 1990-ben elhunyt Keith Haringet. Megmaradhattak a falfestés
világában, vagy áttérhettek a „világot jelentő vászonra”, az utcai
művészet, s az onnan kikerült művészek a művészettörténet részévé
váltak.
Érdekes, hogy a graffitizők a 14-től 21 éves korig
terjedő korosztályból s főként fiúk közül (90,5%) kerülnek ki
(Rheinberg – Manig 2003). Ezen felül nem találunk követőket. Vajon
miért?
Már az előzőkből is kiderül, hogy nem egyértelműen
negatív a graffitikészítés, tehát nem csak társadalomellenes,
negatív tendenciákat tartalmaz. A legtöbb festésben is akad
valamilyen pozitívabb jelenlétre utaló, önkifejezési törekvés.
Sokszor – különösen a tehetségesebb falfestőknél – ezek a
tevékenységek a társadalomba való beilleszkedési kísérletek
lehetnek. A mondottak a serdülőkre is jellemzők. A jó alkotások
kezdőbetűs aláírásai – akár a szerzők homályos névjelzéseivel,
kódjaival stb. – utalnak a munkák személyi eredetére. Ez is
tartalmazza a társadalomba való befogadás igényét. A budapesti VIII.
kerületben e célra táblákat állítottak fel, vagy a tököli börtönben
a külső falak használatát engedélyezték a festékszóróknak. Győrben,
2002-ben a marcalvárosi aluljáróban több mint ezer négyzetméteren
százhúsz magyar és külföldi tehetség és művész graffitijaiban
gyönyörködhetett a nagyközönség, amelyekre a város egy évig
vigyázott (2. és 3. kép). Tehát megfelelő körülmények
között e tevékenységet a közösség nem tiltja, sőt támogatja. S ez
már a graffititerápiát, rehabilitációt, tehát reszocializációt, sőt
művészetet is jelenthet.
2. és 3. kép • Képek a győri
graffiti-kiállításról
Kulcsszavak: falfirka, graffiti, utcai művészet, motivációk,
mélylélektani szempontok
IRODALOM
Cooper, Martha – Sciorra, Joseph (1994):
R.I.P. New York Spray Can Memorials. Thames & Hudson, London
Ellsworth-Jones, Will (2014): Banksy: az
ember a fal mögött. (ford. Bosnyák Edit) HVG Könyvek, Budapest
Ganz, Nicholas (2004): Graffiti. Öt
kontinens utcaművészete. (ford.: T. Bíró Katalin.) Cartaphilus,
Budapest
Hárdi István (2002): Dinamikus
rajzvizsgálat. Medicina, Budapest
Leverton, Marc (2011): Banksy. Myths &
Legends. Carpet Bombing Culture, UK
Phillips, Susan A. (1996): Graffiti. In:
Turner, Jane (ed.): The Dictionary of Art. Vol. 13. Grove, 269.
Pietroiusti, Cesare M. (1989): Graffiti,
Kritzelzeichnungen und ihre Umweltinteraktion. In: Schuster, Martin
– Woschek, Bernard P. (Hrsg.): Nonverbale Kommunikation durch
Bilder. Verlag für Angewandte Psychologie, Stuttgart, 183.
Rheinberg, Falko – Manig, Yvette (2003):
Was macht Spass am Graffiti-Sprayen? Eine induktive Anreizanalyse.
Report Psychologie., 4, 222–234. •
WEBCÍM
Schurian, Walter (1992): Kunst im Alltag.
Verlag für Angewandte Psychologie, Stuttgart
Szipőcs Krisztina (2008): Keith Haring.
Ludwig Múzeum, Budapest
Treeck, van Bernhard (1998): Graffiti
Lexikon. (Völlig überarb. Neuausgabe) Schwarzkopf & Schwarzkopf,
Berlin
Wacławek, Anna B. (2011): Graffiti and
Street Art. Thames & Hudson, London
|
|
