Vatikáni kútfők a magyar történelemről

2012-ben újabb, mégpedig a hatvanéves Erdő Péter tiszteletére ajánlott kötettel bővült a Collectanea Vaticana Hungariae sorozat. A Magyarország és a Római Szentszék (Források és Távlatok) címmel közölt tanulmánykötet elsősorban a vatikáni magyar kutatások legújabb eredményeit, valamint azokat a lehetőségeket hivatott demonstrálni, amelyeket a kutatható vatikáni források egyre bővülő tárháza kínálhat a magyar történészek számára. A tanulmányok, amelyekhez – ahogy arra a kötet alcíme is utal – függelékként forrásátiratok társulnak, a feldolgozott témák szerinti kronologikus rendben követik egymást, miközben a középkortól egészen a 20. századig kalauzolják az olvasót, és kiválóan bizonyíthatják, hogy a vatikáni források nemcsak a magyar–szentszéki kapcsolatok vonatkozásában, hanem azokon túl is fontos adatokkal gazdagíthatják magyar történeti, elsősorban persze egyháztörténeti ismereteinket. Erre, valamint ebből fakadóan a vatikáni magyar történeti kutatások értékére és fontosságára egyébként a kötet szerkesztője, Tusor Péter is utal tanulmányában.

Fedeles Tamás tanulmánya a Vatikánban fennmaradt későközépkori forrásanyagnak, egész pontosan az Apostoli Kamara korabeli nyugtáinak magyar vonatkozású adatgazdagságára hívja fel a figyelmet. Már e források is őriznek adatokat azokról a segélyekről, amelyeket a Szentszék az oszmánok elleni harcra folyósított. A kora újkorban aztán mind fontosabbá váltak a Magyarországról a törökellenes harcokat anyagilag és erkölcsileg egyaránt elkötelezetten támogató Rómához vezető diplomáciai szálak: VII. Kelemen pápa Nemes Gábor ismertette brévéi kiválóan példázhatják a magyar, jelen esetben dalmát–horvát végvárak támogatására irányuló szentszéki erőfeszítéseket. A végvárvonal finanszírozása egyébként még az I. Ferdinánd kinevezte magyar püspökök pápai megerősítésekor is előtérbe került, amikor III. Gyula ilyen célokra rendelte a beiktatott főpapoktól elvárt annata-összegeket. E megerősítésekkel, illetve az azok körüli diplomáciai aktivitásokkal foglalkozik tanulmányában Fazekas István, mégpedig a hiányos vatikáni források helyett bécsiekre támaszkodva. A királyi Magyarország után a Balkán és a Hódoltság világába vezet Molnár Antal tanulmánya, amely azoknak a raguzaiaknak a missziós tevékenységével foglalkozik, akik az Oszmán Birodalomban kiterjedt kereskedelmi hálózatukra támaszkodva segíthették a balkáni katolikus hitélet megőrzését, esetenként megteremtését, és akik – belgrádi, de különösképp temesvári központjaikból – a hódolt Magyarországon is ellenállhattak a reformáció terjedésének. Kruppa Tamás Náprági Demeter erdélyi püspöknek és kancellárnak az 1601-ben írt apológiáját közli. A protestánsellenességgel és Báthory Zsigmond 1598. évi visszatérésének támogatásával vádolt főpap védőbeszéde, ahogy arra a forrást közlő történész rámutat, érdekes dokumentuma az elhúzódó tizenöt éves háborút kísérő, a toll fegyverével vívott, és mindinkább előtérbe kerülő ideológiai, vallási küzdelmeknek. Tusor Péter tanulmányának a tárgya Melchior Klesl és Pázmány Péter 1626–1627-es, mind ez idáig ismeretlen levelezése, amelyben az esztergomi érsek többek között a harmincéves háború magyarországi eseményeiről tájékoztatja egykori, a császári udvarban immár kegyvesztett patrónusát, aki egyébként erősen rosszallta a Lippát és Jenőt török kézre juttató Bethlen Gáborral történő tárgyalásokat. Ahogy már e levelek is kiválóan példázhatják a pápai gyűjteményekben fellelhető források sokszínűségét, valamint igen különböző hasznosítási lehetőségeit, úgy igazolhatja mindezt Szovák Kornél – a kötetben szinte kuriózumszerű – tanulmánya is, amely Ilkusi Mártonról, az asztrológusként mind I. Mátyás királyt, mind pedig II. Pál pápát szolgáló humanista tudósról, illetve annak pápai bulláiról szól. A szerző az utalt forrásokra is támaszkodva korrigálja az Ilkusi-biográfiát: megállapítása szerint a lengyel származású polihisztor – korábbi feltételezésekkel ellentétben – nem kompromittálta magát a Vitéz-összeesküvés előkészületeiben.

Már a 20. századba vezet Gárdonyi Máté tanulmánya, amelyben a szerző Csiszárik János püspök személyes hagyatékának forrásértékére irányítja a figyelmet: a forrásegyüttes ugyanis nemcsak a személyes életút dokumentálása miatt érdekes, hanem azokról a magyar–szentszéki kapcsolatokat mozgató ügyekről is izgalmas háttérinformációkkal szolgálhat, amelyekkel a majd három évtizedig diplomáciai szolgálatot teljesítő pap kapcsolatba került: a Ne temere-dekrétum

magyarországi érvénytelenítéséről éppúgy, mint például a hajdúdorogi egyházmegye megalapításáról. A függelékként közölt források egy része Serédi Jusztinián 1927-es, a döntésben mellőzött magyar kormány számára meglehetősen kínos érseki kinevezésével kapcsolatos. A kötetben később Csíky Balázs igen alaposan körüljárja e történetet, amelynek háttere, hogy a magyar kormány és a Szentszék igen másként gondolkodott a főkegyúri jog király nélküli királyságbeli gyakorlásáról, tanulsága pedig, hogy az érseki szék betöltésénél egyértelműen az utóbbi akarata érvényesülhetett. Tóth Krisztina tanulmányában aztán egy – az adott körülmények között a korszakban egyedülálló – apostoli adminisztrátori kinevezés, illetve annak háttere kerül a fókuszba: a szerző feltárja azokat a feszültségeket, amelyek az 1930-as években a szombathelyi püspök és a káptalan között keletkeztek, és amelyek a legkevésbé sem voltak függetlenek az egyházmegye igen súlyos, már-már csődközeli gazdasági–pénzügyi helyzetétől. Amíg a szombathelyi egyházmegye élete a vizsgált időszakban, addig a hajdúdorogié már annak 1912-es alapításától komoly feszültségekkel volt terhelt, ezért különös jelentőséggel bírt, hogy ki követi az 1937-ben elhunyt Miklósy Istvánt a görög katolikus püspöki székben. E főpásztorkeresést vizsgálja Véghseő Tamás írása. A szerző szerint az, hogy a stallumot végül sikerült betölteni, ráadásul Dudás Miklós személyében egy alkalmas főpásztor felszentelésével, hozzájárulhatott ahhoz, hogy a háborút követően sikertelen maradt a Rákosi Mátyás vezette kommunistáknak a magyarországi görög katolikus egyház felszámolására irányuló terve. E tanulmányok is bizonyíthatják, hogy a vatikáni források még az egyes hazai egyházmegyék történeteinek is igen értékes kútfői lehetnek. Rétfalvi Balázs a Magyarország és az Opus Dei közötti, a vatikáni magyar követség által korábban bérelt villaépület bérleti joga körüli vitákat tárgyalja, összefüggésben azoknak a magyar–szentszéki kapcsolatoknak az alakulásával, amelyek a második világháború végén, az apostoli nuncius – szovjet akarat szerinti – kiutasításától kezdődően igen problematikussá váltak, és amelyekkel aztán Balogh Margit részletesen is foglalkozik a kötet zárótanulmányában. A diplomáciai kapcsolatok helyreállítását, ahogy az a szerző írásából jól kitűnik, már a szovjet megszállás kezdeteitől gátolta az ország szuverenitásának hiánya, a szovjetek alapvető katolicizmusellenessége. Mivel a vonatkozó szentszéki források még nem kutathatóak, e két tanulmány elsősorban budapesti forrásokra támaszkodik.

Az írások egy része magukkal a római gyűjteményekkel és kutatásokkal foglalkozik. Tóth Krisztina és Tusor Péter közös tanulmánya az új évezredben megnyitott vatikáni fondokat, illetve az általuk kínált kutatási lehetőségeket referálja: a XI. Pius pápasága alatt keletkezett források olyan témák értékes kútfői lehetnek, mint például Trianon egyházi következményei, vagy épp az első zsidótörvényre adott vatikáni reflexiók. Tóth Tamás, miután röviden felvázolja az intézmény történetét, a római Collegium Germanicum et Hungaricum levéltárát ismerteti, rámutatva annak a gyűjteménynek a magyar vonatkozású adatgazdagságára, amelyben még 1579 előtti pálos anyagok is fennmaradtak. A levéltári anyagok magyar nyelvű leírásával e két közlemény különösen hasznos segítséget kínálhat a jövőbeni kutatások számára. Karlinszky Balázs kutatástörténeti tanulmánya veszprémi egyházmegyés papok 19. század végi, 20. század eleji, majd 1980-as évekbeli vatikáni kutatásait ismerteti. E történetek tanulsága szerint – állapítja meg a szerző – a dualista korszak kedvezőbb lehetőségeket kínált a pápai gyűjteményekben kutatni kívánók számára, mint az 1980-as évek Magyarországa. A tanulmány egy új, a vatikáni kutatások lehetőségeit igencsak meghatározó tényezőre irányíthatja a figyelmet: a mecenatúra jelentőségére.

Az új kutatási eredmények közlése mellett számos új kérdést felvető, új irányvonalat kijelölő, mindvégig igen színvonalas kötet a tanulmányokban történő keresést megkönnyítő személy- és helységnévmutatóval, valamint a közölt írások angol nyelvű rezüméivel zárul. (Tusor Péter szerkesztő: Magyarország és a római Szentszék [Források és Távlatok]. Tanulmányok Erdő bíboros tiszteletére. [Collectanea Vaticana Hungariae VIII.] Budapest–Róma: MTA–PPKE „Lendület” Egyháztörténeti Kutatócsoport, 2012, 464 p.)

Rada János

doktorandusz

Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar