|
|
Egy kutató küzdelmei a szocializmusban
és a demokráciában
Az idén jelent meg Solymosi Frigyes harmadik könyve. Az első
2002-ben a Kairosz gondozásában (Valóban kollaboránsok voltunk?
Tudomány, elkötelezettség, hazaszeretet), a második 2009-ben:
Valóban ezt akartuk? Egy elkötelezett konzervatív vívódásai a Mundus
kiadásában. Az ez évben napvilágot látott új írás az előzőektől
elsősorban abban különbözik, hogy pályafutásának teljes vertikumát
ismerteti a gyermekkorától mostanáig.
A könyv hét fejezetre oszlik, az első kettő a
gyermekkorról és a hallgatói időszakról szól. Ebből érthetjük meg,
hogy a Rákosi-korszakban a családot érintő represszív intézkedések,
a piarista gimnázium szellemi hatása és nem utolsósorban a családból
két nagybácsi belépése Szent Ignác harcos rendjébe (jezsuiták)
egyértelműen megalapozták a szerző elkötelezett, mélyen konzervatív
gondolkodását, világnézetét. Egy év sikertelen próbálkozása után
végül sikerült a szegedi Tudományegyetem vegyészkarára bejutnia.
Tehetsége és szorgalma mellett az is biztosan hozzájárult, hogy a
labdarúgópályán is kiemelkedőt tudott nyújtani. Így mint az első
osztályú SZEAC második csapatának kőkemény középhátvédje aratott
megérdemelt sikereket. Abban az időben, az ötvenes években, ugyan
nem voltak a keret tagjai milliós fizetésekkel elkényeztetve, de
mivel tudtak futballozni, kétségtelen, hogy számos előnyt élveztek
aktív pályafutásuk idején. Solymosi Frigyest szintén tisztelték,
megbecsülték, így sikerült a párttagságot erőltető, olykor erőszakos
nyomást viszonylag könnyen hárítania. Határtalan szorgalommal
dolgozott a laboratóriumokban, és ez felhívta rá főnökei figyelmét.
Mint a jövő reménybeli kutatója, álláshoz jutott az intézetben, és
később, az addig elért eredményei jutalmául hosszabb (Cambridge,
Nyugat-Berlin, Austin), majd rövidebb időre (Innsbruck, München,
ismét Cambridge, Berlin) külföldi tanulmányutakra indulhatott. Ezek
az utak egyértelműen tovább mélyítették benne a „szabad világban”
tapasztalt demokratikus gondolkodást. Figyelemre méltó, hogy a
csábító lehetőségek ellenére minden útjáról hazahozta a családja és
a hazája iránti, megingathatatlan szeretete.
A negyedik fejezetben ismerkedhetünk meg,
akadémikusként az évi közgyűléseken elhangzott, a tudománypolitikát
érintő bírálataival és javaslataival. (1984, 1986, 1987, 1988,
1990). Tudománypolitikai tevékenysége a rendszerváltás idején és
utána törvényszerűen fokozódott. A rendszerváltó közgyűlésen
emlékezetes hozzászólását, 1992-ben követte az „Akadémiai
tisztségviselők megbízatásának időtartamáról” elhangzott javaslata,
amelyet a megszokottól eltérve, közvetlenül elhangzása után az
akkori elnök, Berend T. Iván
|
|
|
„pusztítónak” véleményezett. A könyvben részletesen
olvashatunk azokról a kritikai javaslatairól, amelyekben kitartóan
kezdeményezte a tudomány fokozott anyagi támogatását, sőt folyamatos
növelését.
Solymosi akadémikus tudománypolitikai aktivitása
természetesen vezetett el a politikában és közéleti tevékenységben
egyre aktívabb részvételhez. Életének ezt az új periódusát a
könyvben jól követhetjük. Az V. fejezet 3. pontjában megismerjük
azokat az értelmiségi csoportosulásokat, amelyekben a szerző alapító
vagy vezetőségi tagként végzett munkát: Professzorok Batthyány köre
–1995; Magyarok Világszövetségének szegedi csoportja –1996; Vének
Tanácsa – Orbán Viktor egyik tanácsadó testülete – 1996; Nemzeti Kör
–1996; Százak Tanácsa – 2001; Szövetség a Nemzetért – 2003; Deák
Ferenc Társaság – 2003. A vezetők, illetve a tagok közötti
levélváltások és állásfoglalások tanulmányozása igazolja, hogy a
szerző kritikus, de objektív hozzáállása mellett, mindvégig a
konzervatív jobboldal érdekeit tartotta szem előtt. Ebben az
időszakban több mint száz cikket jelentetett meg a Magyar Nemzetben,
amelyekben a pozitívumok mellett jobbító szándékú bírálataival
rámutatott az általa hibásnak tartott irányokra. A VII. fejezetben
az első és második könyvben közzétett írások után született
cikkekből 87 oldalon keresztül olvashatunk teljes terjedelmű
összeállítást. A recenziót író csupán pár cikket említ, amelyek
számára leginkább érdeklődésre tartottak számot: A baloldal
népszerűségvesztése (Népszabadság, 2009); Magyarország külföldi
megítéléséről (Népszabadság, 2010); Akadémia, politika és közélet
(Népszabadság, 2011); Harc vagy béke? (Népszabadság, 2011); Egy hívő
lélek töprengései (ÉS, 2012); Hallgassunk vagy bíráljunk (Figyelő,
2012); Természetesen az itt nem idézett többi analízis és kritika
ugyancsak megérdemelné, hogy említve legyen.
Újra és újra átolvasva a könyvben szereplő
írásokat, úgy tűnik, hogy a szerző realista, elkötelezett
konzervativizmusa a több mint húsz év alatt nem változott. Továbbra
is jobboldali, de mindenképen kritikus, demokratikus gondolkodású
maradt. Ami változott, az a szerzőt körülvevő háttér. Ez utóbbi
valóban erősen elmozdult az idők folyamán.
A recenzió végén föltehetjük a kérdést, hogy
ajánlható-e a könyv az olvasónak.
Erre válaszul Dante Alighieri Isteni Színjátékából
a Purgatórium XVII. fejezet utolsó (139.) sora idézhető Babits
Mihály fordításában: „Elhallgatom, hogy rájöhess magadtól.”
(Solymosi Frigyes: Egy kutató küzdelmei a szocializmusban és a
demokráciában. Bp.: Agroinform Kiadó, 2014)
Csernay László
az orvostudomány doktora, professor
emeritus
|
|
