Erdély és a Székelyföld kutatója
Beszélgetés Egyed Ákossal

„Vajon az én őseim ősei is azok között voltak, akik Szent László király seregében a győzelmet kivívták?” – így gondolkodik el Egyed Ákos kolozsvári történetkutató ebben a beszélgetésben, amelyet – könyvnyi terjedelemben – Magyar Zoltán budapesti néprajztudóssal folytatott a kötet megjelenését megelőző esztendőben. A két kutatói pálya találkozásai, a több mint két évtizeddel ezelőtt kezdődő ismeretség (aminek a recenzens is tanúja) biztosíthatták azt az oldott hangulatot, az interjúadónak a kérdező felé is kinyilvánított őszinte figyelmét, amely egy hosszú, s nehéz időkben kiteljesedő történészi életútban a személyes sors és az erdélyi (romániai) magyarság életének az összefonódását is megrázó erővel képes láttatni.

A kötet három fejezetre tagolódik. Az első a személyes életút legfontosabb állomásait tekinti át a szülőfalutól, a háromszéki, erdővidéki Bodostól Kolozsvárig, ahol az egyetem megkezdése óta Egyed Ákos él. A második rész az Erdély történelmének kutatója címet viseli, s képet kapunk benne a romániai magyar történettudomány múltjáról, azokról a kötöttségekről, amelyek közepette, a román kommunista diktatúra tiltásaitól körülvéve mégiscsak elindult az a történetkutató program, amelynek nyitó darabja a szülőföld önvédelmi harcát bemutató Háromszék 1848–1849 című kismonográfia (1978), amit követett a Falu, város, civilizáció című, Tanulmányok a jobbágyfelszabadítás és a kapitalizmus történetéről Erdélyben 1848–1919 alcímmel ellátott kötet (1981) is. A romániai magyar történettudomány helyzetét is jelzi azonban, hogy Egyed Ákos ezután önálló kötetet már nem publikálhatott, s munkáinak nagyobb része csak a diktatúra bukása után jelenhetett meg. Az interjúkötet harmadik, A változó Erdély a 20. században c. fejezete ad alkalmat arra, hogy a személyesen is megélt történelem tanulságait és a történettudomány kutatási eredményeit is fölhasználva az erdélyi magyarság helyzetét általános összefüggések közé helyezve a magyarság jövőjén is eltöprengjen. A recenziót nyitó idézetet talán úgy lehet értelmezni, hogy a történelem nagy folyamataiban is segít észrevenni a személyes hozzájárulást az erre érzékeny tudós, aki történeti tanulmányaiban képes összekapcsolni az eseményeket a benne szereplő – sokszor névtelennek megmaradó – személyiségekkel.

Egyed Ákos 1929. november 25-én született Bodosban, a háromszéki Miklósvárszéken. Családi hagyományai – anyai dédapja, Nagy Áron honvédtizedes emléke: az ő nevét használta a diktatúra éveiben, ha Magyarországon publikált –, s Gábor Áronnak a Háromszéken eleven emlékezete, de a tágabb székely társadalom igényei is hozzájárultak ahhoz, hogy fő kutatási területnek az 1848–49. évi forradalom és szabadságharc erdélyi vonatkozásait válassza.

Amikor Egyed Ákos született, az országúttól félreeső szülőfaluban még őrződött a székely gazdálkodásnak nemegy olyan eleme, a természet s az évszakok változásának a ritmusa, ütemessége, amelyet utóbb a kommunista uralommal bekövetkező kollektivizálás alighanem véglegesen eltüntetett. Amikor tavasszal az állatokat kicsapták a legelőre, a pásztornak egy kerek kalácsot adtak, amit „perecnek” neveztek Bodosban; törökbúzabontáskor – a kukoricafosztást mondták így – a felnőttek mellett a fiatalság is egybegyűlt, és órákon keresztül hallgatták a meséket; a süldőlegények és süldőleányok is egymás társaságát keresték. Egyed Ákos arra is emlékezik, hogy kinél termett a „rozzsal érő”, kinél a „zabbal érő”, azaz későbbi alma; egy másik régi fajta, a „tángyér alma” télire is elállt – a „belső házban” tárolták. „Milyen nagy kár – mondja Egyed Ákos –, hogy ezek a régi fajták már mind kivesztek.”

A rendi társadalmakban, a nemesség és a jobbágyság között, számtalan átmeneti réteget lehet megfigyelni. A kora újkori székelység körében a fejedelmi politika osztogatott kiváltságokat a katonáskodó elemeknek, később pedig, a Habsburg-uralom kiteljesedésének időszakában a határőrezredek megszervezése tett különbséget a székely lakosságon belül is. S ezek az egykori jogi különbségek az emberek gondolkodásmódját még a polgári korszakban is erősen áthatják. „Ákos, mi nem vagyunk parasztok!” – idézi Egyed Ákos egy könyvét olvasó székely falusfelét, mert a Székelyföldön parasztnak csak a jobbágyot meg a zsellért nevezték. Bodos megmaradt katonafalunak; ide nem hatolt be a jobbágyság – s az is gazdaembernek tartotta magát, akinek csak egy „vékaférejű” földje volt: Erdővidéken számottevő volt a szabadmenetelűek aránya. A társadalmi rétegződés sokszínűsége, amit Egyed Ákos még a szülőfaluban is megtapasztalhatott, vezetett el a

falutipológia elméletének kidolgozásához. Részint az idősebb pályatárs, Imreh István ösztönzésére, részint a francia szakirodalom hatására fordult Egyed Ákos kutatói érdeklődése ebbe az irányba, aminek a segítségével le lehetett írni az erdélyi régiók településrendszerének társadalmi tagolódását. Falu, város, civilizáció című kötetében 2649 falu és mezőváros lakosságát tekintette át Egyed Ákos, s térképezte fel településtípusonként a társadalmi megoszlást. A szabad falvak a szász székekben voltak tipikusak, kisebb részben a Székelyföldön és Fogaras vidékén. Az így nyert statisztikai adatsorokat hatékonyan segítette ki a mentalitástörténeti, antropológiai szemlélet – a mindennapok világának kutatásával kiegészítve lehet a civilizációtörténetet hangsúlyozni Egyed Ákos munkásságában.

Szó esik a szocializmus idején a romániai magyar tudományosság magyarországi beágyazottságáról – köztudomású, hogy igazából csak az 1989. évi fordulat után élénkültek meg a kapcsolatok a történészek között is (az ezt megelőző időszakból Benda Kálmán, majd Glatz Ferenc nevét emeli ki). Fontos feladatnak számított az 1950-ben megszüntetett Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) újjászervezése 1990-ben; előbb a bölcsészszakosztály, később az egész EME elnökeként Egyed Ákos is jelentős munkát végzett a romániai magyar tudományosság intézményesülésében. Noha Romániában egyetemen nem taníthatott, a rendszerváltozás után a debreceni és budapesti egyetemen lett vendégprofesszor, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyem díszdoktori címet adományozott neki, s az MTA külső tagjává választotta.

Az ő elnöksége alatt kezdődött az EME kutatóintézetének működése, amelyben főállású kutatók – a történészek mellett más tudományágak művelői is – végeznek alapkutatásokat. A kiválóan fölkészült, sok nyelvet beszélő fiatal történésznemzedék hiánypótló forráskiadásai (és az ezekre épülő feldolgozások) az Erdélyi Történelmi Adatok négy újrainduló könyvsorozatát indították el. Magyarországi kutatók a speciális nyelvi adottságok miatt kevéssé tudják követni a soknemzetiségű Erdély történetét, hasonló okokból kifolyólag a szász vagy román történetírás sem tudja – talán nem is akarja – figyelembe venni a magyar nyelvű források és feldolgozások teljes körét. Erdély történetének megírása, a többféle etnikum és kultúra kölcsönhatásainak vizsgálata vár tehát az EME kutatóintézetének történészeire.

Egyszerre jelent feladatot integrálódni az egyetemes magyar, sőt a nemzetközi tudományos vérkeringésbe, miközben az erdélyi magyarság sajátos igényeit és szempontjait is figyelembe kell venni a tudomány művelőjének. A nemzeti önértékelés szempontjából is fontos, hogy források alapján dolgozzák föl Erdély etnikai változásainak történetét. Például a magyar–román együttélés számos konfliktusokkal terhes időszakát is, amikor szinte genocídium zajlott a magyarság ellen, s „egész vidékek magyarsága esett áldozatul már Horea alatt, aztán folytatódott 1848 őszén, 1849 elején az erdélyi román népfelkelés következtében.” Kolozsváron ma is emléktábla hirdeti azt a hamis számot, hogy 1848-ban a magyarok 40 000 román polgári lakost pusztítottak el, valójában – ahogy azt Egyed Ákos publicisztikában is kifejtette – a magyar polgári áldozatok száma kétszer akkora volt, mint a románoké, nagyjából 8000, illetve 4000. S hangsúlyozni kell azt is, hogy a magyarországi polgári átalakulásnak és jobbágyfelszabadításnak Erdélyben az igazi haszonélvezője – az etnikum számarányaiból is következően – a románság volt.

A beszélgetőkönyv harmadik fejezete a 20. századi változásokat állítja a középpontba, noha ezek következményei már a 21. század emberének sorsát is alakítják. Egyed Ákos megélte, amikor a román diktátor a Bánffy-palota erkélyéről jelentette be, hogy Kolozsváron a román lakosság már többséget alkot, s hatalmas lakótelepeket húztak Kolozsvár magyar külvárosa helyére. A Székelyföldön, ahol a számbeli magyar többséget nem sikerült megbontani, a magántulajdon megszüntetésével számolták föl a sok évszázados falurendszert és életmódot. S bár a zsidók és németek hirtelen eltűnése Erdélyből a magyarság számára is fenyegető előjel, az elvándorlás és népességfogyás növekvő hatását mutatta a 2012-es romániai népszámlálás is, ezzel párhuzamosan a helyi kötődések is fölerősödnek. A beszélgetés Egyed Ákos bizakodó szavaival fejeződik be: „Én ezeket az élni akarás jeleinek tartom.” (A történelem vonzásában. Egyed Ákos kolozsvári történésszel beszélget Magyar Zoltán. Budapest: Kairosz, 2013, 131 p.)

Restás Attila

doktorjelölt, Debreceni Egyetem

Irodalomtudományok Doktori Iskola