A kutyák különleges helyzetét talán az mutatja legjobban, hogy elvétve találhatunk olyan embert a világon, akinek ne lenne személyes tapasztalata kutyákkal. Szoros közelségben élünk velük, még azokban a társadalmakban is, ahol elsősorban nem háziállatként vannak jelen, hanem csupán az emberlakta helyszíneken élnek utcai, kóbor vagy félvad kutyaként. Biológiai szempontból hatékony és sokoldalú szocio-kognitív egybefonódás jellemzi a két faj együttélését, együttműködését és kommunikációját, az egész állatvilágot figyelembe véve ember és kutya kivételes párost alkot e tekintetben.

Az ember kiemelkedően vokális lény, szociális kapcsolatainkban a hang az elsődleges csatorna, amelyen át kapcsolatot teremtünk társainkkal vagy információt adunk át. A nyelv eszköztára mellett rengeteg más, nem nyelvi elemet is használunk, amelyek segítségével további ismeretre tehetünk szert például a másik fél személyéről, neméről, érzelmi állapotáról. Ennek fényében, valamint az egyes, kutatási szempontból kitüntetett helyzetben levő fajok (például delfinek, egyes főemlősök, madarak) esetében felhalmozott nagymennyiségű tudományos eredmény ismeretében különösen furcsa, hogy viszonylag keveset tudunk a kutya vokális kommunikációjáról, ami amúgy az emberrel való sikeres együttélés és együttműködés egyik kulcseleme lehet.

A kutya vokális repertoárja

Amikor egy faj, jelen esetben a kutya hangadási szokásait szeretnénk megismerni, kézenfekvő kiindulást jelenthet a fajra jellemző teljes vokalizációk teljes készletének összegyűjtése és meghatározása. Valójában nagyon kevés az, ami a ma már klasszikusnak számító összehasonlító vizsgálatokból, illetve néhány újabb keletű, a farkasok vokalizációival foglalkozó tanulmányból megtudható. A 70-es évek közepén két átfogó munka is született, amelyek a kutyafélék (és köztük is elsősorban a kutya) vokalizációs rendszerét volt hivatott összefoglalni (Cohen – Fox, 1976; Tembrock, 1976). Mindkét tanulmány a kor technikai fejlettségének megfelelően az egyes hangtípusok elkülönítésekor elsősorban a szakértő fülre és a hangok frekvenciastruktúrájának (ún. szonogram) vizuális vizsgálatára hagyatkozott. A későbbi, a 90-es évek után megjelent leíró tanulmányok még mindig hasonló megközelítést alkalmaztak (kutya–farkas összehasonlítás: Feddersen-Petersen, 2000; farkas-vokalizációk: Schassburger, 1993), ennek megfelelően nincs is teljes egyetértés a szerzők között sem a pontos nevezéktanban, sem az egyes hangtípusok és altípusok elkülönítésében. Ráadásul az egyes hangok elnevezése hangutánzó vagy hangfestő jellegű, vagy emberi hangok analógiájára épül, és különböző nyelvekben, vagy akár adott nyelvek beszélői közt sem értünk feltétlenül ugyanazt egyazon hang elnevezésén. A helyzetet még tovább bonyolítja, hogy a kutyafélék viszonylag rugalmasan képesek modulálni az egyes vokalizációikat, így számos olyan hangot hallatnak, amelyek két típus közötti átmenetet, illetve egyfajta keveréket képviselnek. Ennek ellenére az alábbiakban megkíséreljük, hogy egy viszonylag egységes rendszer alapján mutassuk be a kutya főbb vokalizációit, melynek során Ronald M. Schassburger (1993) csoportosítását alapul véve a hangok zajosságát használjuk rendező elvként:

Nyüszítés (whine) • A nyüszítés rövid, ismétlődő hangokból állhat, elnyújtott, egyenletes vagy modulált, de mindenképpen magas frekvenciájú vokalizáció. Bár különböző szerzők számos altípusát különböztetik meg, elsősorban negatív belső állapotokhoz kapcsolható (frusztráció, szeparációs stressz, fájdalom, alávetettség). Alapvetően csengő, tiszta, tonális hangok jellemzik, de gyakori a zajos szakaszok hirtelen, váratlan megjelenése (Volodina et al., 2006). Az ilyen ún. nemlineáris események, melyek bekövetkezését nem lehet megjósolni, feltehetően a nyüszítések figyelemfelkeltő szerepét fokozzák, de szerepük lehet az egyedfelismerésben is, amely a kontaktuskereső hangok esetében alapvető fontosságú.

Nyökögés, dörcögés (moan) • A nyüszítések és morgások közti átmeneti hang, melyet a farkasnál írt le először Schassburger (1993), de a kutyánál is megtalálható. Általában elnyújtott, és átmeneti jellegének megfelelően közepes hangmagasság és változatos zajosság jellemzi, lehetnek a nyüszítésekhez hasonlóbb tonális, vagy a morgáshoz közelebb álló recsegős, zajos hangok is. Főként ambivalens belső állapothoz köthető helyzetekben hallható, például játék közben, de előfordul, hogy kunyeráló hangként is hallatják a kutyák.

Morgás (growl) • Ez a hang alapvetően az agresszióhoz, fenyegetéshez kapcsolódik, de játék közben is megjelenhet. Jellemzője a mély alapfrekvencia, és a zajos, széles spektrumú frekvenciastruktúra. Az agresszív morgások mélyebbek és elnyújtottabbak, míg a játékosok rövid, ciklikus morranássorozatok, magasabb frekvenciával (Faragó et al., 2010b). A morgások fontos és megbízható információt hordoznak a hangadó egyed testméretéről, amit az emberek (Taylor et al., 2008) és más kutyák is képesek használni a másik méretének megbecsléséhez (Faragó et al., 2010a). Emellett az emberek a szociális helyzetnek megfelelő érzelmi töltetet tulajdonítanak ezeknek a hangoknak, de megítélésüket befolyásolja a kódolt testméret-információ is: a nagyobbnak hangzó kutyától származó agresszív morgásokat agresszívebbnek értékelik, mint a kistestű kutyától származókat (Taylor et al., 2010).

Vonítás (howl) • A farkasok legjellemzőbb vokalizációtípusa a vonítás, a kutyák esetében azonban ritkábban hallható. Jellemzően hosszan elnyújtott, közepes vagy magas frekvenciájú és tonális hang, de a nyüszítésekhez hasonlóan a vonítások közben is előfordulhatnak nemlineáris események és hirtelen hangmagasság-váltások. A vonítás funkciója elsősorban a csoportkohézió fenntartása és megerősítése, illetve fontos szerepet játszik a territórium védelemben is. A kutya esetében a vonítás visszaszorulását egyesek (Feddersen-Petersen, 2000) azzal magyarázzák, hogy a domesztikáció során drasztikusan megváltozott a szociális környezet, és így ez a hangtípus elvesztette jelentőségét. Ezt az elgondolást támasztja alá, hogy az ún. bazális (a farkashoz genetikailag közelebb álló) fajták, amelyekre amúgy az ugatás is kevésbé jellemző, gyakrabban vonítanak, mint a genetikailag távolabb esők.

Ugatás (bark) • Ha a kutya hangjaira gondolunk, minden bizonnyal az ugatás az, ami először eszünkbe jut. A kutyák számtalan helyzetben hallatják, változatos (a helyzet érzelmi töltetének megfeleltethető) akusztikai jellemzői vannak, viszont rövidsége, hangereje, repetitív volta és a mélyebb frekvenciák meghatározó jelenléte egyértelműen elkülöníti a többi hangtípustól. Egyes szerzők külön típusnak tekintik a csaholást, mely inkább éles, tonális és magas frekvenciájú, illetve a buffogást, amely mély, zajos, és csak egy-egy halk vakkantásból áll, viszont e hangok alapvető akusztikai struktúrája arra utal, hogy átmeneti formát képeznek a nyüszítés és a morgás felé. Ezt erősíti, hogy a csaholás leginkább szeparációban és frusztrációs helyzetben jelenik meg (hasonlóan a nyüszítéshez), míg a buffogás jellemzően a fenyegető viselkedéshez kapcsolható, és gyakran keveredik morgásokkal.

Röfögés (grunt) és lihegés (pant) • Ez a két hangtípus, amely legerősebben kapcsolható a pozitív belső állapothoz. Mindkettő elsősorban játékos szituációkban, üdvözléskor, illetve simogatás, vakarászás közben hallható. Viszonylag halk, rövid ismétlődő hangocskákból állnak, viszont a lihegés inkább turbulens zajnak tekinthető, melyet az erőltetett kilégzések okoznak, míg a röfögésnek már van a hangszalagok által képzett mély frekvenciakomponense, és ez a röfögést a morgásra és a hörgésre teszi emlékeztetővé.

Gépi tanulásos módszerek
alkalmazási lehetőségei

Az egyes hangtípusok jelenleg is használt csoportosítása kissé ad hoc módon történik, és sok mindenben az emberi hangfelismerő képesség, ill. vizualizációs preferenciák függvénye, és nem nélkülözi a szubjektív elemeket sem. Ezzel szemben már régóta rendelkezésre állnak olyan modern számítógépes akusztikai elemzőszoftverek és statisztikai eljárások, amelyek segítségével új alapokra helyezhető a kutya vokális repertoárjának vizsgálata. Elsőként szükséges a hangok objektív csoportosítása, amihez sokváltozós osztályozó módszerek nyújthatnak segítséget. Ezek alapja egy részletes akusztikai elemzésből származó adathalmaz, amelyben az egyes rögzített hang nagyszámú paramétere szerepelhet. Az ilyen paraméterek igen sokrétűek lehetnek, jellemezhetik a hangképzés folyamatában a gége működését (pl. alapfrekvenciához kapcsolódó paraméterek és a zajosság mértéke), illetve a hangút sajátságait (pl. formánsok és egyéb spektrális jellemzők). Az osztályozás során megfelelő statisztikai eljárások segítségével (pl. klaszteranalízis) ezen mért paraméterek alapján összecsoportosíthatók a hasonló, illetve szétválaszthatók az eltérő akusztikai sajátosságokkal rendelkező hangok, kiemelhetők azok a paraméterek, amelyek mentén elválnak ezek a csoportok, valamint hierarchikus osztályozás alkalmazásával ezen csoportok viszonyrendszere is feltérképezhető, ami az egyes hangtípusok kialakulásáról is adhat információt. Ez az objektív csoportosítás azután különböző ordinációs vizsgálatok (pl. diszkriminancia-analízis) alapját képezheti, amelyek lényege, hogy egy létező kategorizáció hatékonyságát mérik. Ezek közé tartoznak a legmodernebb gépi tanulásos módszerek, amelyek nagy előnye, hogy rugalmasan alkalmazhatók, szemben a diszkriminancia-analízissel, amely csak szigorú feltételek teljesülése mellett ad megbízható eredményeket.

A gépi tanulásos eljárások robosztusságuk révén alkalmasak lehetnek ismeretlen, rossz minőségű hangok kategorizációjára is, ami különösen izgalmas lehetőségeket nyit meg a vokális kommunikáció vizsgálatában. Ezek a tanuló algoritmusok a konkrét alkalmazott matematikai eljárástól függetlenül hasonló elven működnek. Egy kiindulási mintán, amely elemeinek csoporttagsága ismert, megtanulják megkülönböztetni az egyes csoportokat, majd egy a gép számára ismeretlen új mintán tesztelhető a tanulás hatékonysága és az algoritmus megkülönböztető képessége. Ugatások elemzésére már több ízben sikeresen alkalmaztunk különböző gépi tanulásos módszereket. Molnár Csaba és munkatársai (2008) egy genetikai algoritmuson alapuló módszert alkalmaztak az ugatások kontextusának, illetve az ugató egyedek megkülönböztethetőségének vizsgálatára (Molnár et al., 2008). Az algoritmus végül az emberekkel összemérhető hatékonysággal csoportosította a vakkantásokat a kontextusuk szerint, viszont míg az emberek az ugató egyedek megkülönböztetésére nem voltak képesek, az algoritmus ezt is sikeresen megoldotta. Nemrég spanyol programozókkal kooperációban más típusú algoritmusokkal is sikerült alátámasztani ugyanezeket az eredményeket, valamint arra is találtunk bizonyítékot, hogy a vakkantásokban nemi különbségek, és a kutya korára utaló akusztikai információ is kimutatható. Végül, de nem utolsósorban: fejlesztés alatt van egy új, mesterséges neurális hálózatokat alkalmazó elemző módszerünk, amely a korábbiaknál is rugalmasabb és sokrétűbb elemzésre ad lehetőséget. Ebben a megközelítésben nemcsak nagyszámú mért akusztikai paraméterrel tudunk dolgozni, de hasonlóan az emberi agyhoz, a hang spektrális szerkezetét is alapul vehetjük. Ha sikerül ezeket a neurális hálókat megtanítani arra, hogy megkülönböztessék a kutya repertoárjának egyes vokalizációtípusait, akkor a jövőben létrehozhatunk automatikus elemző alkalmazásokat, amelyek akár élő hangfelvételt elemezve is használhatóak lehetnek azonnali hangazonosításra, egyedek megkülönböztetésére. Ez az eljárás meggyorsítaná az etológiai vizsgálatokhoz szükséges akusztikai elemző munkát, illetve akár diagnosztikai eszközként is hasznosítható lehet majd.

Kutya–ember érzelmi kommunikáció

A fentiekben bemutatott különböző akusztikával rendelkező kutyavokalizációk sok más emlős- és madárfaj repertoárjához hasonlóan követik az ún. Morton-féle motivációs-strukturális szabályokat (Morton, 1977). Ezek szerint a magabiztos belső állapotra (például alá-fölérendelt helyzetben) inkább a mély és érdes hangzású, míg behódolásra utaló, félelmi és/vagy frusztrált állapotra inkább a magas, tonális hangok jellemzők. Az emlősök körében mind a hangképzés mechanizmusa és idegi szabályozása, mind az érzelmi reakciók neurobiológiai háttere azonos alapokon nyugszik, ezért feltételezhetjük, hogy az érzelmi változások hasonló akusztikai változásokat eredményeznek az érzelemkifejező hangokban.

Ez az általános szabályszerűség lényeges mértékben járul hozzá az ember és a kutya közti akusztikus kommunikáció sikeréhez. A jelenség mélyebb elemzésére egy hangvisszajátszásos kísérletet terveztünk. Ebben nagy számú és változatos emberi, illetve kutya-vokalizációt hallgattattunk meg önkéntesekkel, és arra kértük őket, hogy értékeljék a hangok érzelmi töltetét (Faragó et al., 2014). Minden hangot két, független skálán kellett értékelni. Az érzelmi minőség (valence) skálán azt kellett eldönteni, hogy a

hangadó egyed mennyire negatív vagy pozitív belső állapotban van. A másik skála felhasználásával az izgatottság (arousal) mértékét kellett megbecsülni. Ezzel párhuzamosan a kutatók lemérték a visszajátszott hangok néhány alapvető akusztikai jellemzőjét is, melyekről azt feltételezték, hogy befolyásolják az érzelmi értékelést. Megmérték a vokalizációkban található egyedi hangocskák hosszát, a hang alapfrekvenciáját, zajosságát és a hangok spektrumának súlypontját (ezt nevezik domináns frekvenciának is). Ezután összevetették, hogy a mért akusztikai paraméterek milyen hatással lehetnek az emberek érzelmi értékelésére a kutya- és emberhangok esetében. Érdekes módon két olyan paramétert találtak, amelyek a hangadó fajától függetlenül ugyanolyan hatást mutattak. Egyrészt minél rövidebb hangocskák alkottak egy vokalizációt, annál pozitívabbnak értékelték az alanyok. Másrészt úgy tűnt, hogy a hang magassága elsősorban az érzelmi intenzitás meghatározásában játszott szerepet: minél magasabb volt egy hang, annál intenzívebb érzelmi hátteret tulajdonítottak neki a hallgatók. Ráadásul az érzelmi értékelés megfeleltethető volt a hangfelvételek kontextusának. Az egyértelműen negatív töltetű helyzetekből származó hangokat, mint például a szeparációs nyüszítéseket, agresszív morgásokat negatívnak, míg a pozitív helyzethez kötődő hangokat, például játékos morgásokat, lihegéseket, üdvözlő dünnyögéseket pozitívnak értékelték a kitöltők. Mindez arra utal, hogy ezek az egyszerű alapvető hangtani jellemzők segítik az érzelmek sikeres felismerését vokális kommunikáció során, és lehetséges, hogy ez a felismerő rendszer egy közös emlős-sajátosság. Utóbbit látszik megerősíteni az első kutya–ember összehasonlító fMRI-vizsgálat eredménye is, amely azt mutatta, hogy az ember és a kutya agyában is van egy hallókérgi terület, amely a hangok érzelmi töltetére érzékeny. Ez a terület hasonló helyen található mindkét fajban, és minél pozitívabb érzelmi töltettel rendelkezik egy hang, annál erősebben reagál, függetlenül a hangadó fajától (Andics et al., 2014).

A domesztikáció hatása: az ugatás szerepe

Míg a kutya ma élő, legközelebbi rokona, a szürke farkas csak egy-két, agresszióval összefüggő kontextusban ugat egyet-egyet (például nagyobb préda felbukkanása, illetve territóriumvédelem), a kutyák számtalan helyzetben ugatnak, ráadásul igen hosszan. Talán épp erre vezethető vissza az egyik legkorábbi elképzelés, hogy a kutyák ugatása nem hordoz semmiféle jelentést, pusztán a háziasítás mellékterméke, és általánosságban egyfajta frusztráció váltja ki. Így a kutatók sokáig nem is foglalkoztak az ugatás esetleges funkciójával.

Az ugatás kommunikációs jelzésének kimutatásához igazolni kell, hogy ezek a jellegzetes akusztikai struktúrával bíró, meghatározott helyzetben hallatott hangok specifikus válaszreakciót váltanak ki a vevő (azaz az ugatást halló) félből. Ráadásul a kommunikáció etológiai definíciója szerint elvárható, hogy a vevő reakciója az ugató (jeladó) kutya számára előnyös eredménnyel jár. Az ugatás mint kommunikációs jel ugyanis így válhatott szelekciós szempontból előnyös tulajdonsággá. Sajnos sok idő telt el anélkül, hogy a kutatók bármiféle, a fentieknek megfelelő válaszviselkedést tudtak volna felfedezni olyan helyzetekben, amikor egyik kutya ugatni hallhatta a másikat. Ebből következik, hogy a huszadik század végéig a kutya fokozott ugatási hajlandóságát főként nem kommunikációs elméletekkel magyarázták. Ezeknek közös jellemzője, hogy habár az ugatás gyakoriságának megnövekedését a domesztikációhoz kötik, nem tulajdonítanak neki kiegyénült kommunikációs funkciót. Az ún. neoténiaelmélet szerint, amely általánosságban, illetve viselkedési értelemben a kutyát egy soha felnőtté nem váló farkasnak tekinti, a kölyökkorú farkasokra még igencsak jellemző ugatás neotén tulajdonságként megmarad a felnőtt kutyákban is. Mások szerint, a háziasítást követő ún. relaxált (fellazult, megengedő) szelekció nem részesítette hátrányban a kutyák zajosabb kommunikációját, hiszen az ember biztosította az egykori ragadozó számára a táplálékot. Ezen elképzelések közé tartozik Kathryn Lord és munkatársainak (2009) felvetése is, akik szerint az ugatás egyedüli valószínűsíthető funkciója az egyfajta „csúfolódó kórus”, amikor egy területen az összes ott élő kutya átveszi a felbukkanó idegen (például mai környezetben a postás) úgymond „elijesztését” szolgáló ugatást.

Ám közvetlenül az ezredforduló táján egyes kutatók az ugatásokkal etológiai szempontból kezdtek el foglalkozni. Ennek megfelelően előtérbe került a kontextusok szerinti akusztikai elkülöníthetőség kérdése is, ésYin és McCowan (2004) kimutatták, hogy a kutyák jól tipizálható, konzisztens ugatásokat hallatnak eltérő helyzetekben. Ez a megfigyelés arra utalt, hogy a korábbi elképzelésekkel szemben az ugatás rendelkezhet kommunikációs szereppel. Dorit Urd Feddersen-Petersen (2000) elméleti felvetéséből kiindulva, miszerint a kutya akusztikus kommunikációjának új meghatározó „célközönsége” az ember (és nem a többi kutya), az ELTE Etológia Tanszékén Pongrácz Péter és munkacsoportja több évtizede foglalkozik olyan kutatásokkal, amelyek az ugatás ember számára szolgáló információtartalmát igyekeznek feltárni. A kutatásokat dióhéjban összefoglalva kiderült (Pongrácz et al., 2010), hogy a felnőtt emberek jó hatásfokkal képesek beazonosítani az ugatás eredeti kontextusát, valamint megtippelni az ugató kutya lehetséges belső állapotát (lásd még Faragó et al., 2014) életkoruktól, kutyás tapasztalatuktól függetlenül, illetve, hogy rendelkeztek-e látóképességgel születésükkor. E vizsgálatok természetesen nem azt jelentik, hogy az ember veleszületett kutyaugatás-felismerő képességgel rendelkezik – az ugatás ugyanis ugyanazon akusztikai törvényszerűségek szerint kódolja a belső állapotokat, mint a többi emlős vagy az ember hangjelei. A felfedezés hordereje abban rejlik, hogy az ugatási viselkedés kutyában történt megváltozására új evolúciós elmélettel szolgál. E szerint a kutya számára az ember melletti szociális környezetben szükség lehetett jól működő kommunikációs jelzésekre, és ezt az „igényt” a már meglevő vokális repertoár egy addig csak szűk kontextuális térben alkalmazott (vö. farkas) eleme, az ugatás tudta teljesíteni. Az ugatás az evolúció során a kutyában akusztikailag sokfélévé vált (már nem csak mély, érdes és ritka, mint a farkasoké), és felbukkan mindenféle szociális kontextusban. Azt is mondhatjuk tehát, hogy az ugatás a kutya–ember interspecifikus kommunikáció egyik evolúciós szerzeménye.

Az ugatás ára: idegesítő ugatások • Ha egy gyors tájékozódó felmérést készítünk például az internet Google keresőprogramja segítségével a dogbarking (kutyaugatás) kifejezésére, akkor kiderül, hogy a fentiekben leírt sok érdekes kutatási eredményen túl, a mai embert más szempontból is érdekli ez a hangadási forma. Ezt a jelenséget leginkább a zajszennyezés kategóriába sorolhatnánk. A 21. századra az egyre nagyobb fokú urbanizáció, és így a városokban megjelent, minden korábbinál hatalmasabb családikutya-populáció látszólag felőrli az emberek tűrőképességét a környezetükben felhangzó ugatásokkal szemben. Világszerte a kutyatartásból adódó egyik legfontosabb probléma az ugató egyedek (és tulajdonosaik) elleni panaszok nagy száma, az ebből adódó jogi lépések okozta anyagi, erkölcsi, valamint az állatjólétet érintő veszteség. Ugyanakkor, érdekes módon, a kutyaugatást mint zajszennyezést vizsgáló empirikus tanulmányok hiányoznak a tudományos szakirodalomból.

Feltételezésünk szerint a kutyaugatás zavaró mivoltát nem elsősorban a hang gyakorisága, avagy intenzitása okozza, hanem az, hogy éppen az előbb vázolt kommunikációs okokból kiindulva az ugatás akusztikus tulajdonságai olyanok, hogy az ember nagyon nehezen képes ignorálni. Nemrégiben kezdtünk az Etológia Tanszéken olyan kutatásokba, melyekkel azt kívánjuk kideríteni, vajon mely akusztikai jellemzőkkel rendelkező ugatások bosszantják a leginkább az embereket; továbbá vannak-e olyan körülmények és adottságok, amelyek különösen fogékonnyá tehetnek egyes embereket arra, hogy zavarónak ítéljék a kutyák hangját. A kutatás különleges vonása, hogy egyszerre zajlik Magyarországon és Brazíliában, ezért az eredmények nemcsak érdekes összehasonlításokra adnak majd lehetőséget, hanem a tanulságok jobb megalapozottságát is biztosíthatják.

Eljövendő kutatási utak

Látható, hogy bőven van még tér ismereteink bővítésére a kutya vokális kommunikációjával kapcsolatban. Egyrészt nagy szükség van egy objektív, akusztikai mérésekre alapozott, modern statisztikai eljárások segítségével kialakított hangtípus-kategorizálásra, ami nemcsak az egyes hangok egyértelmű beazonosítására biztosíthatna lehetőséget, hanem alaposabb összehasonlító vizsgálatok elvégzésére is a kutya rokonsági körében. Mivel a kutyafélék családjában a szociális komplexitás és csoportszerkezet széles skálája megtalálható (a magányosan élő sörényes farkasoktól a rövid távra párt választó sakálfajokon keresztül a komplex családi hierarchiával rendelkező falkában élő farkasokig), az egyes fajok vokális repertoárjának összevetése érdekes tesztelési lehetőséget biztosíthatna a szociális komplexitás elméletének vizsgálatára (McComb – Semple, 2005). Az elmélet szerint a szociális struktúra és a kommunikációs rendszerek komplexitása szoros, ún. koevolúciós kapcsolatban van egymással. Ezt támasztja alá, hogy ha összevetjük a főemlős fajok szociális berendezkedését és az általuk használt hangjelzések sokszínűségét, egy egyértelmű lineáris kapcsolatot találunk, azaz minél nagyobb és összetettebb csoportban élnek, annál komplexebb jelzésrendszert használnak a kommunikáció során.
Végül, de nem utolsósorban, ha az egyes vokalizációkat a belső állapot lehetséges indikátorainak tekintjük, akkor lehetőség nyílik arra, hogy a stressz, illetve a negatív érzelmi állapotok akusztikai jellemzőit vizsgálva képet kapjunk az egyes egyedek állatjóléti státusáról. Az egészségestől eltérő szintű stresszre utaló hangok, illetve ezek akusztikus jellemzőinek meghatározása jó szolgálatot tehet a viselkedési problémák diagnosztikájában is, ami elősegítheti az ember és kutya harmonikusabb együttélését is.
 

Kulcsszavak: akusztikus kommunikáció, ember–kutya interakció, gépi tanulás, strukturális-motivációs szabály
 

IRODALOM

Andics Attila – Gácsi M. – Faragó T. et al. (2014): Voice-sensitive Regions in the Dog and Human Brain Are Revealed by Comparative fMRI. Current Biology. 24, 5, 574–578. DOI: 10.1016/j.cub.2014. 01.058 • WEBCÍM

Cohen, J. A. – Fox, Michael W. (1976): Vocalizations in Wild Canids and Possible Effects of Domestication. Behavioural Processes. 1, 1, 77–92. DOI:10.1016/0376-6357(76)90008-5

Faragó Tamás – Andics A. – Devecseri V. et al. (2014): Humans Rely on the Same Rules to Assess Emotional Valence and Intensity in Conspecific and Dog Vocalizations. Biology Letters. 10, 1, 20130926. DOI: 10.1098/rsbl.2013.0926

Faragó Tamás – Pongrácz P. – Miklósi Á. et al. (2010a): Dogs’ Expectation about Signalers' Body Size by Virtue of Their Growls. PlOS ONE. 5, 12, e15175. DOI: 10.1371/journal.pone.0015175 • WEBCÍM 

Faragó Tamás – Pongrácz P. – Range, F. et al. (2010b): “The bone is mine”: Affective and Referential Aspects of Dog Growls. Animal Behaviour. 79, 4, 917–925. DOI:10.1016/j.anbehav.2010.01.005

Feddersen-Petersen, Dorit Urd (2000): Vocalization of European Wolves (Canis lupus lupus L.) and Various Dog Breeds (Canis lupus f. familiaris). Archive für Tierzucht Dummerstorf. 43, 387–397. • WEBCÍM

Lord, Kathryn – Feinstein, M. – Coppinger, R. P. (2009): Barking and Mobbing. Behavioural Processes. 81, 3, 358–368. doi:10.1016/j.beproc.2009.04.008

McComb, Karen – Semple, Stuart (2005): Coevolution of Vocal Communication and Sociality in Primates. Biology Letters. 1, 4, 381–385. DOI: 10.1098/rsbl. 2005.0366 • WEBCÍM

Molnár Csaba – Kaplan, F. – Roy, P. et al. (2008): Classification of Dog Barks: A Machine Learning Approach. Animal Cognition. 11, 3, 389–400. DOI 10.1007/s10071-007-0129-9 • WEBCÍM

Morton, Eugene S. (1977): On the Occurrence and Significance of Motivation – Structural Rules in Some Bird and Mammal Sounds. The American Naturalist. 111, 981, 855–869. • WEBCÍM

Schassburger, Ronald M. (1993): Vocal Communication in the Timber Wolf, Canis Lupus, Linnaeus: Structure, Motivation, and Ontogeny. Advances in Ethology. Vol. 30. Paul Parey Publishers, Berlin, Germany.

Taylor, A. M. – Reby, D. – McComb, K. (2008): Human Listeners Attend to Size Information in Domestic Dog Growls. The Journal of the Acoustical Society of America. 123, 5, 2903–2909. DOI: 10.1121/1.2896962

Taylor, Anna M. – Reby, D. – McComb, K. (2010): Why Do Large Dogs Sound More Aggressive to Human Listeners: Acoustic Bases of Motivational Misattributions. Ethology. 116, 12, 1155–1162. DOI: 10.1111/j.1439-0310.2010.01829.x • WEBCÍM

Tembrock, Günter (1976): Canid Vocalizations. Behavioural Processes. 1, 1, 57–75. • WEBCÍM

Volodina, Elena V. – Volodin, I. A. – Filatova, O. A. (2006): The Occurence of Nonlinear Vocal Phenomena in Frustration Whines of the Domestic Dog (Canis Familiaris). Advances in Bioacoustics 2. (Ljubljana), 47, 3, 257–270.

Yin, Sophia – McCowan, Brenda (2004): Barking in Domestic Dogs: Context Specificity and Individual Identification. Animal Behaviour. 68, 2, 343–355. DOI: 10.1016/j.anbehav.2003.07.016 • WEBCÍM