„Az időjárás előrejelezhetőségének
tanulmányozása így elvezetett ahhoz a felismeréshez, hogy a
determinisztikus rendszerek tanúsíthatnak véletlenszerű viselkedést
is.”
(Götz Gusztáv, 2001)
„Filozófiai értelemben valamennyi, az emberi tevékenység
következtében a légkörbe kerülő anyag veszélyt jelent, hiszen
megzavarnak bizonyos természetes folyamatokat.”
(Mészáros Ernő, 1993)
A légkörtudomány hazai történetét Mészáros Ernő dolgozta fel a
kiemelkedő magyar természettudósok meteorológiai tárgyú tudományos
könyveinek tükrében. A történet Berde Áron Légtüneménytan című
könyvének bemutatásával kezdődött (Mészáros, 2013), majd a XIX.
század második felében született munkák ismertetésével folytatódott
(Mészáros, 2014a). A tanulmánysorozat harmadik része (Mészáros,
2014b) a XX. század első felét öleli fel, és 1952-ben fejeződött be
Száva-Kováts József Általános légkörtan című könyvének
bemutatásával.
A múlt század ötvenes éveinek első fele jelentős
változásokat hozott a magyarországi egyetemi meteorológusképzésben,
illetve ehhez szorosan kapcsolódóan a tudományág hazai fejlődésében.
1950-ben vették fel az első meteorológus-hallgatókat, akik a
kilencféléves képzés után, 1954-ben kaptak diplomát. 1954 és 1957
között összesen 114 diplomás végzett az Eötvös Loránd
Tudományegyetem Természettudományi Karán (ELTE TTK). Közülük
kerültek ki az Országos Meteorológiai Intézet, majd 1970-től az
Országos Meteorológiai Szolgálat (OMSZ), illetve az ELTE TTK
Meteorológiai Tanszék tudományos és oktatói tevékenységét a század
második felében meghatározó személyiségei. Ők azok, akik megszerzett
tudásukat, tapasztalataikat könyvek formájában megörökítve
elősegítették, hogy az következő generációk széles körű, korszerű és
rendszerezett ismereteket szerezhessenek légkörtudományi
tanulmányaik során. Nekik köszönhetjük azt is, hogy a magyarországi
meteorológiai kutatások és szolgáltatások színvonala és
eredményessége a 70-es évek első felére nemzetközi
összehasonlításban is elismerésre méltó helyzetbe kerülhetett, sőt a
levegőkémiai kutatásokban Magyarország a világ élvonalába törjön,
továbbá a légkörfizika és az elméleti meteorológia területén is
kiemelkedő eredményeket érjen el.
Dolgozatunkban áttekintjük a legfontosabb
meteorológiai szakirányok – dinamikus meteorológia, szinoptikus- és
műhold-meteorológia, levegőkémia és légkörfizika, levegőkörnyezet –
fejlődését a magyar meteorológusok itthon és külföldön kiadott
tudományos könyveinek tükrében. Tárgyalunk továbbá néhány általános
témájú, a légkörtudomány szempontjából meghatározó jelentőségű
munkát is. A korábbi időszakokkal összehasonlítva a meteorológiai
szakirodalom örvendetesen gazdaggá és színessé vált: válogatásunk az
általunk legfontosabbnak tekintett, jelenleg is egyszerűen
hozzáférhető tudományos szakkönyveket öleli fel. Terjedelmi és
tematikai korlátok miatt nem foglalkozunk a leíró éghajlattannal, a
mikro- és agrometeorológiával, és a szűkebb részterületeket
vizsgáló, szakmailag egyébként értékes és izgalmas kiadványokkal
(például az Országos Meteorológiai Szolgálat kiadványai, egyetemi
kiadványok, disszertációk). Ezek felfedezését és megismerését a téma
iránt mélyebben érdeklődő olvasóinkra bízzuk.
Dinamikus (elméleti) meteorológia
Ebben a témában az első részletes, egyetemi tankönyvnek is szánt
munka 1970-ben jelent meg (Dési – Rákóczi, 1970). Tartalmi
felosztása az elméleti meteorológiai művek hagyományos rendszerét
követi. A statikában a nyugalmi helyzetűnek feltételezett légkör
egyensúlyának fizikai feltételeit mutatja be, a kinematikai részben
a légköri mozgások mértani leírását adja meg, míg a dinamikai
fejezetekben a légköri folyamatok komplex elemzésére kerül sor.
Nemzetközi szinten a meteorológusok körében már a század első
felében megvolt a törekvés arra vonatkozóan, hogy az időjárást
befolyásoló légköri fizikai folyamatokat a dinamikus meteorológia
eszközeivel, vagyis elméleti úton, számszerű megközelítéssel,
matematikai egyenletek segítségével jellemezzék. Ez a törekvés
azonban a magyar szakirodalomban főleg a XX. század közepe után vált
általánossá. Így, elsősorban Dési Frigyesnek köszönhetően, hazánkban
is egyre nagyobb teret kapott a dinamikus meteorológia, amelynek
célja, hogy leírja a légköri mozgásrendszereket, vizsgálja a
légkörben lejátszódó energiaátalakulásokat és sugárzási
folyamatokat, a kutatások eredményeivel pedig segítse a különböző
tér- és időskálájú meteorológiai előrejelzések pontosságának
folyamatos javulását.
A légkör magasabb rétegeiről szerzett egyre bővülő
ismereteink az 50-es években sokat lendítettek a dinamikus
meteorológia tudományán. Ezt a folyamatot többek között az
elektronikus számítógépek megjelenése is segítette. Ekkor már
nemcsak a légköri folyamatok matematikai leírása volt a
középpontban, hanem ennek segítségével az egyes meteorológiai
változók számszerű előrejelzése is. Ez a fejlődési irány tükröződik
többek között a könyv tartalmában és szerkezetében. A korábbi
munkákkal összehasonlítva (például Száva-Kováts József: Általános
légkörtan) megállapítható, hogy a felsorolt részek egymáshoz
viszonyított arányai megváltoztak: a statika és a kinematika
rovására bővült a dinamika. Ennek további magyarázata, hogy a
tudomány fejlődésével lehetőség nyílt arra is, hogy a korábban
kényszerűen egyszerűsítő módon levezetett statikai és kinematikai
összefüggéseket most már a légkördinamika keretein belül
értelmezzék. Az újszerű matematikai és fizikai módszereket egyebek
között a dinamikában is sikeresen alkalmazták. Ezen kívül korábban
ismeretlen szakterületeket is tárgyal a könyv. Ezek közé tartoznak a
Mesterséges holdak a meteorológia szolgálatában, illetve A felső
légkör kutatása rakétával című fejezetek. Az első szputnyik 1957-ben
történt felbocsátásával, majd az űrtechnológia gyors és látványos
fejlődésével addig elképzelhetetlen távlatok nyíltak a meteorológiai
megfigyelések és mérések, valamint az adatszolgáltatás területén is.
A korábban megszokottakhoz képest részletesebb leírást találhatunk a
számszerű előrejelzés (numerikus prognosztika) modelljeinek és
módszereinek témakörében is: a szerzők még csak joggal remélték,
hogy „ezeknek elektronikus számítógépeket igénylő, gyakorlati
bevezetésére – egy-két év múlva – hazánkban is sor kerülhet.” Ki
kell még emelnünk a könyv utolsó A légkör általános cirkulációja
című fejezetét, mert számos, közvetlenül a könyv megírását megelőző
időszak megfigyeléseire, kutatásaira alapozott levezetést,
következtetést mutat be (például Richard Scherhag munkája). A könyv
szerzői külön fejezetet szenteltek a termodinamikának és a légköri
sugárzási folyamatoknak is. A légkörtudományi szakirodalomban
legtöbbet idézett nyugat-európai, amerikai és szovjet szakemberek
munkái mellett a könyv több fejezetében is találkozhatunk kortárs
magyar meteorológusok – Ambrózy Pál, Bodolai István, Szepesi Dezső,
Tänczer Tibor és Tóth Pál – tanulmányaira történő hivatkozásokkal.
1978-ban, közel negyedszázados kihagyás után az
ELTE Természettudományi Karán újból megindult a főszakos
meteorológusok képzése. Ez a tény, továbbá a dinamikus meteorológia
tudományágában bekövetkezett gyors fejlődés szükségessé tette a
korszerű ismeretek tankönyvi megjelenítését is. Götz Gusztáv és
Rákóczi Ferenc munkájaként 1981-ben látott napvilágot A dinamikus
meteorológia alapjai című könyv (Götz – Rákóczi, 1981). A szerzők
megállapításai szerint az egy évtizeddel korábban megjelent,
légkördinamikával foglalkozó szakkönyv (Dési – Rákóczi, 1970)
bizonyos fejezetei – numerikus előrejelzés, a felső légkör rakétás
kutatása, műhold-meteorológia – részben elavultak, illetve gyorsan
fejlődő önálló tudományágakká váltak. A könyv célkitűzése az volt,
hogy a dinamikus meteorológia hagyományos felépítési formáját
követve ismertesse az alapvető meteorológiai folyamatok fizikai
modelljeit, és felvázolja ezeknek az alaptudományok szintjén
rendelkezésre álló matematikai-fizikai eszközrendszerét. Részben a
legfrissebb, a 60-as és a 70-es években publikált tudományos
eredmények alapján a légköri hullámmozgások – légköri hanghullámok,
belső gravitációs hullámok, Rossby-hullámok, kevert hullámzások –
leírásának is külön fejezetet szenteltek, amelyet a könyvben Práger
Tamás jegyez. A könyv nem tartalmaz a légköri sugárzástannal
kapcsolatos fejezetet: a szerzők ezt már nem tekintik a légkör
dinamikájához közvetlenül besorolható szaktudománynak. Götz és
Rákóczi nem tárgyalja a szinoptikus skálájú folyamatok numerikus
prognosztikai módszereit sem, viszont részletesen bemutatják ezen
módszerek elméleti alapjait. Terjedelmi korlátok miatt a trópusi
mozgásrendszerek leírását vagy az általános cirkulációs modellekkel
végzett laboratóriumi és numerikus kísérleteket is elhagyták. A
könyv a címéhez hűen valóban a dinamikus meteorológia alapjait
tartalmazza.
2001-ben jelent meg Götz Gusztáv Káosz és
prognosztika című terjedelmes, a problémakört igen részletesen
bemutató könyve (Götz, 2001), amely a Szemelvények a dinamikai
rendszerek elméletének és légkördinamikai alkalmazásainak
témaköréből alcímet viseli. Ez a mű a tekintett időszak egyik
legkiemelkedőbb alkotása. A légkördinamikai folyamatokkal foglalkozó
meteorológusok figyelme a 70-es évektől kezdődően fordult a
káoszelmélet tanulmányozása felé. A szó hétköznapi jelentésével
ellentétben a kaotikus rendszerek nem teljes rendezetlenséget
mutatnak, hanem determinisztikus véletlenszerűséggel jellemezhetők.
A véletlenszerűség a folyamat aperiodikus és nem előrejelezhető
jellegére utal. Az elméleti meteorológusok vizsgálataikhoz alacsony
rendű modelleket alkalmaztak, de természetesen ügyeltek arra, hogy a
légköri energiaátalakulások lényeges elemeit, valamint az impulzus
és a hő átvitelének meghatározó folyamatait az alkalmazott
közönséges differenciálegyenletek megbízhatóan szimulálják. A könyv
I. részének 1. fejezete a numerikus prognosztika mai formájához
vezető út kezdeti szakaszainak bemutatását tartalmazza. A szerző
szerint túlzás lenne mindezt a „tudományág történetének” nevezni,
„mert sok vonatkozásban hézagos: elsődleges célját végül is a káosz
felfedezésébe torkolló főbb mozzanatok felidézése alkotja. Érdemes
és érdekes ezt az utat gondolatban bejárnunk, mert végállomása, a
determinisztikus káosz létezésének felismerése […] akár
paradigmaváltásként, korunk fizikai világképének a megváltozásaként
is felfogható.” A 2. fejezetben a kaotikus viselkedés
természetrajzát ismerhetjük meg olvasmányos formában. A 3. fejezet
ismét inkább történeti jellegű: feleleveníti azokat a legfontosabb
epizódokat, amikor a kutatók vizsgálataik során szembesültek a
légköri rendszerek egy addig ismeretlen viselkedési típusával. A
kötet II. része öt fejezetre tagolódik, lényegében magáról a
dinamikai rendszerekben fellépő káoszról, más szóval a nemlineáris
dinamika leírásáról szól. A könyv III. része a káoszelmélet
meteorológiai alkalmazási lehetőségeit és az azokból levonható
következtetéseket tekinti át. Külön említést érdemel a 12. fejezet,
amely az ún. ensemble (együttes) előrejelzések elméleti alapjait és
gyakorlati alkalmazási lehetőségeit tárgyalja. Az előrejelzés során
megoldandó nemlineáris egyenletrendszer nagy érzékenységet mutat a
kezdeti feltételekre, vagyis kismértékű kezdeti bizonytalanságok is
nagy eltéréseket eredményezhetnek a prognosztizált mezőkben. A
kezdeti feltételek mindig tartalmaznak valamekkora hibát (például
mérések hiánya, mérések pontatlansága), ezért az előrejelzés
megbízhatóságának növelésére az ensemble előrejelzések sorozatát
alkalmazzák. Az ensemble előrejelzés lényege, hogy kismértékben
változó kezdeti feltételekkel több előrejelzést készítenek, az
előrejelzések együtteséből aztán lehetségessé válik a valószínűségi
megközelítés, következtetni lehet az előrejelzés bizonytalanságára.
A mai meteorológiai előrejelzési szolgáltatások nélkülözhetetlen, és
egyre szélesebb körben alkalmazott eszközrendszeréről van szó: az
ensemble prognosztika közvetlenül a hibahatáron belüli lehetséges
kezdeti állapotok valamilyen módszerrel kijelölt, alkalmasan
megválasztott számosságú együttesének tagjait követi figyelemmel. A
szerző ugyanebben a fejezetben az adaptív megfigyelésekkel
kapcsolatos elméleti ismereteket is tárgyalja. Egy markáns légköri
képződmény – például egy mérsékelt övi ciklon – rövid távú
előrejelzése jelentősen javítható olyan járulékos, célzott légköri
mérések végrehajtásával, amelyek abban a vezetőáramlással ellentétes
irányba eső céltartományban történnek, ahol a képződmény
fejlődésének prognózisa a legérzékenyebbnek tekinthető az
alkalmazott prognosztikai modell kezdőfeltételeinek hibáitól. Az
adaptív megfigyelések az ensemble prognosztika tökéletesítésének
egyik ígéretes, bár kétségtelenül költségigényes módszerét jelentik.
Szinoptikus, repülés- és műhold-meteorológia
Meghatározó társadalmi elvárás a meteorológiai szolgálatok
tevékenységével kapcsolatosan az időjárási elemekben várhatóan
bekövetkező változások minél pontosabb előrejelzése, közvetetten
tehát az élet- és vagyonvédelmi szolgáltatások biztosítása a
lakosság és a speciális felhasználók (például vízügy, honvédelem,
polgári repülés, energiaszolgáltatás) számára. A sikeres operatív
tevékenység alapja az ehhez kapcsolódó sokoldalú elméleti-tudományos
háttér, illetve a megfelelő technikai infrastruktúra a mérések és a
megfigyelések, illetve az adatfeldolgozás és az adatcsere területén.
A dinamikus meteorológia, a numerikus prognosztika, a légkörfizika
vagy éppen a meteorológiai statisztika tudományterületén folyó alap-
és alkalmazott kutatások egyik legfontosabb célkitűzése a légköri
folyamatok mind precízebb megértésén keresztül végső soron az
előrejelzési módszerek folyamatos fejlesztése, a prognózisok
beválásának javítása.
A szinoptika szűkebb területén belül két könyvet
mutatunk be. Bodolai István és Bodolainé Jakus Emma 1981-ben
megjelent Mezoszinoptika című könyve a szinoptikus meteorológia
leghatározottabban érzékelhető légköri jelenségeinek (viharok,
zivatarok, csapadék) kialakító rendszereit és folyamatait foglalja
össze. A mezoszinoptika a nagyjából 10–100 km-es térbeli és órás
időbeli skálán lejátszódó jelenségek (instabilitási vonalak,
tornádók, szervezett konvektív rendszerek) tanulmányozásával,
fejlődésük nyomon követésével, előrejelzésével foglalkozik. A könyv
részletesen tárgyalja a mezoszinoptikus analízis módszertanát,
ismerteti a legfontosabb mezoszinoptikai rendszereket, beleértve a
csapadéktevékenység mezoméretű rendszereit is. Utolsó fejezetében a
mezoszinoptikus skálán történő előrejelzéssel foglalkozik, bemutatva
a hidrodinamikai közelítés alapjait, valamint a szinoptikus
eljárásokat.
A légkör mindenkori állapota erőteljesen
befolyásolja többek között a katonai és polgári repülőgépek
alkalmazhatóságát, repülési útvonalaik tervezését. Nem véletlen,
hogy a meteorológiai szolgálatok a repülés kiszolgálásával
kapcsolatos tevékenységüket megkülönböztetett figyelemmel kezelik,
elősegítve annak biztonságos működését. Bár nem csak az időjárás
előrejelzésével foglalkozik Hille Alfréd Repülési meteorológia
(Hille, 1955) című kötete, a prognosztika hangsúlyozott
repülésmeteorológiai fontossága miatt mégis ebben a fejezetben
teszünk róla említést. „A repülési meteorológia cím kifejezője annak
a szoros kapcsolatnak, amely az aviatika és meteorológia között
fennáll. A repülés a légi környezetben megy végbe, létezésének
feltétele a légkör, repüléstudomány és légkörtan elválaszthatatlanok
egymástól”, írja bevezetőjében Hille. A könyv a légkört és a
légkörtant bemutató általános fejezetekkel kezdődik: ezekben
természetesen rendszeres utalásokkal találkozhatunk a légkörtani
elemek és a repülés kapcsolatára vonatkozóan. A negyedik, Az
időjárásirányító légköri képződmények és kihatásuk a repülésre című
fejezet, amelyben a frontok, a ciklonok, az anticiklonok és a kisebb
méretű forgóörvények keletkezési feltételeiről és repülési
hatásairól olvashatunk. A további fejezetekben a „különleges
repülési kapcsolatú légköri fejlemények”, úgymint a köd, a jegesedés
és a zivatar leírását, az „időelőrejelzés” módszertanát, valamint a
„repülő időjelző szolgálat” előírásait találjuk meg. Hille Alfréd
kötetét gazdagon illusztrálta táblázatokkal, ábrákkal, illetve
felhőképekkel.
Tänczer Tibor 1988-as kiadású Műholdmeteorológia
című könyve a meteorológia egyik legfiatalabb és egyúttal jelentős
további fejlődés előtt álló szakágával foglalkozik. A könyv egy-egy
fejezetének megírásában László István és Kapovitsné Róth Renáta
működött közre. A TIROS–1 műhold 1960. április 1-én történt
felbocsátásával kezdetét vette a műholdas technika meteorológiai
célú alkalmazása. A műholdak hamarosan olyan eszköznek bizonyultak,
amellyel részben megoldhatók a földfelszíni megfigyelőrendszerek
hiányosságaiból adódó problémák: nélkülük Földünk déli féltekéjéről,
a tengerrel borított és a sarkvidéki területekről csak igen
korlátozott mértékben tudunk meteorológiai információhoz jutni.
Megfelelő sűrűségű meteorológiai adatok hiányában nemhogy pontosan
előrejelezni, de még diagnosztizálni is lehetetlen a légköri
folyamatokat. Fontos időjárási rendszerek, mint például a mérsékelt
övi és a trópusi ciklonok kialakulásának területei éppen a felszíni
megfigyelések szempontjából adatszegény területekre esnek. A
meteorológiai műholdfelvételek vétele 1967-ben kezdődött meg az
OMSZ-nál. Ezek alkalmazása az előrejelzési tevékenységben töretlenül
fejlődik. A könyv az első két fejezetben a műholdak mozgását és ezek
technikai jellemzőit ismerteti. A következő fejezet a műholdképek
vizuális kiértékelésével foglalkozik, majd az ezt követő részekben
részletes leírást kapunk a földfelszín szerepéről a felhőzet
mezoméretű rendeződésében, a nagyméretű időjárási képződmények
felhőrendszereiről, valamint a műholdfelvételek alapján végzett
csapadékbecslés lehetőségeiről. Külön fejezet foglalkozik a
műholdfelvételek digitális feldolgozásával és a műholdadatok
értékelésének geometriai vonatkozásaival. Végül a könyv utolsó
fejezete az addig felbocsátott és üzemelő amerikai és szovjet
műholdsorozatok tagjait ismerteti, részletes ábrákkal illusztrálva.
Levegőkémia
A Meteorológiai Világszervezet (WMO) már a 60-as években felhívta a
figyelmet arra, hogy a légkör változó kémiai összetételét és
kapcsolatát a különböző tér- és időléptékű légköri folyamatokkal
nyomon kell követni: 1969-ben létrehozta a BAPMON-programot
(Background Air Pollution Monitoring Network), majd ennek
folytatásaként, kibővített megfigyelési feladatokkal, 1989-ben a
GAW-programot (Global Atmosphere Watch). Ennek keretében
megkezdődött a globális és a regionális levegőminőség-megfigyelő
állomáshálózat tervezése és telepítése. Az Országos Meteorológiai
Szolgálat kutatóintézetében, a Központi Légkörfizikai Intézetben
működő Levegőkémiai Osztályon végzett megfigyelések és kutatások már
a 60-as évek elejétől olyan színvonalúak voltak, hogy ezekbe a
nemzetközi monitoring programokba eredményesen be tudtunk
kapcsolódni. Magyarország szinte a kezdetektől aktív
szakmai-tudományos résztvevője az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága
Európai Megfigyelési és Értékelő Programjának (ENSZ EGB EMEP) is,
amely döntően az európai léptékű légköri nyomanyag-transzportot
hivatott összehangolt módon tanulmányozni.
A meteorológia egyik legfiatalabb tudományága, a
levegőkémia az 50-es évek végén, a 60-as évek elején igen gyors és
látványos fejlődésnek indult. A légkörkémiai kutatások kiterjednek a
légköri nyomgázok, az aeroszol részecskék és a csapadékvíz kémiai
összetételének meghatározására. Az évtizedek óta folyó levegő- és
csapadékkémiai mérések lehetővé teszik a környezet állapotának
értékelését, a hosszú idejű változékonyság nyomon követését.
Meghatározhatóvá válik a felszínre ülepedett nyomanyagok mennyisége,
valamint lehetőség nyílik a szennyezőanyagok forrásainak és
nyelőinek azonosítására, továbbá komplex mérési és modellezési
programokon keresztül a légkör és felszín közötti
anyagcsere-forgalom is tanulmányozható. Mészáros Ernő akadémikus
vezetésével a Központi Légkörfizikai Intézetben (KLFI) folyó hazai
kutatások a korszakra jellemző, gyakran szinte megoldhatatlannak
tűnő technikai, pénzügyi és egyéb nehézségek ellenére számos
területen – elsősorban az aeroszolkutatásban – a világ élvonalába
tartoztak, a kutatási eredményeket a legszínvonalasabb nemzetközi
szakfolyóiratokban publikálták. A KLFI sikeres szakmai
együttműködést alakított ki meghatározó nyugat-európai és amerikai
kutatóintézetekkel is.
Az első magyar nyelvű levegőkémiai tárgyú
tudományos szakkönyv 1977-ben jelent meg Mészáros Ernő tollából, A
levegőkémia alapjai címmel. A levegőkémia a légkörtudomány egyik
legfiatalabb, igen gyorsan fejlődő tudományága. Alapvető feladata a
Föld légköri összetételének, a légkört alkotó gázok és aeroszol
részecskék keletkezésének, átalakulásának és körforgalmának
vizsgálata. A földtudományok hazai tudományos életben betöltött
szerepének növekedését és megerősödését egyértelműen jelezte az a
tény, hogy a Magyar Tudományos Akadémia 1965. április 20-i
közgyűlése a korábbi nyolc osztályát tízre bővítve létrehozta
a Föld- és Bányászati Tudományok (X.) Osztályát.
Mészáros Ernő a könyv egyes fejezeteiben különböző
példákon keresztül, de visszatérő módon és nyomatékosan utal arra az
előszóban megfogalmazott gondolatára, miszerint „A gázok és aeroszol
részecskék az atmoszférába általában a többi földi szférából
kerülnek, illetve meghatározott tartózkodási idő után ide jutnak
vissza. A levegőkémia korszerű művelése ezért csak a földtudományok
vitathatatlan egységén alapuló szemlélettel lehetséges.” A légkör
összetételére és szerkezetére vonatkozó bevezető részek után a Föld
légkörének kialakulásáról és a fő alkotórészek kémiájáról kapunk
áttekintést. Ezután a nyomgázok – hidrogén, hélium, metán,
szén-monoxid, ózon, nitrogénvegyületek, kénvegyületek –
keletkezését, légköri kémiai átalakulását vizsgálja a szerző,
szerteágazó mérési és reakciókinetikai példákkal, magyarázatokkal,
hivatkozásokkal illusztrálva. Mészáros a fejezet összefoglalásában
felhívja a figyelmet a kén-dioxid fontosságára, „amely aeroszol
részecskékké alakulva légkörünk éghajlatának alakításában is
szerepet játszhat”. A könyv megírása óta eltelt közel négy évtized
bizonyította a figyelmeztetés időszerűségét: a jelenkori
éghajlatkutatás egyik meghatározó és még számos nyitott kérdést
tartalmazó kutatási területe éppen a légköri aeroszol kémiájának, a
részecskék közvetlen és közvetett éghajlatszabályozó szerepének
vizsgálata. A könyv következő fejezetében a légköri aeroszol
keletkezéséről, jellemző koncentrációjáról és nagyság szerinti
|
|
eloszlásáról, kémiai összetételéről és a kimutatás
lehetséges módszereiről kapunk részletes áttekintést a 70-es évek
legfrissebb tudományos eredményeinek – köztük természetesen az
idehaza végzettek – tükrében. A bemutatott eredmények ezúttal sem
korlátozódnak egy kiragadott tér- és időskálára: a globális óceáni,
a kontinentális és a regionális háttér-aeroszol jellemzése mellett
az emberi tevékenység által leginkább befolyásolt lokális skálán
zajló jelenségekről is ismereteket szerezhetünk. Ezek mellett
repülőgépes mérések alapján a felső troposzférában, sőt a
sztratoszférában tapasztalható koncentrációeloszlásról is képet
nyerhetünk. A könyv harmadik nagy egysége a nyomanyagok légköri
kihullásának folyamatait tárgyalja. A nyomgázok és aeroszol
részecskék száraz és nedves ülepedésének elméleti bemutatása mellett
ismét számos mérési, megfigyelési eredményt találhatunk a világ
különböző tájairól. Az aeroszol részecskék felhőben történő
kimosódásáról szóló alfejezet a felhőfizika alapvető jellemzőivel is
megismerteti az olvasókat, ami szintén az első, ebben a témában
közölt, magyar nyelvű szakkönyvben megjelent tudományos
összefoglalónak tekinthető. A fejezetben a csapadékkémiai
mérőhálózatok felépítéséről, monitoring programjáról, valamint a
levegőkörnyezeti megfigyelésekben játszott szerepéről is
olvashatunk. Mészáros könyvének utolsó fejezete a légkör összetétele
és a klímaváltozások közötti kapcsolatot vizsgálja. Bemutatja a múlt
klímaváltozásait és a Föld-légkör rendszer sugárzási mérlegét.
Részleteiben vizsgálja a sztratoszféra kémiai összetételének
változásait, valamint a troposzferikus aeroszol részecskék, illetve
a szén-dioxid hatását a légkör sugárzási mérlegére, továbbá röviden
ismerteti a várható klíma modellezésében alkalmazható módszertani
elemeket. A könyv összefoglaló része egy máig érvényes útmutatással
zárul a jövő kutatói számára: „A légkörrel foglalkozó kutatókra
pedig az a feladat vár, hogy a légkör összetételét, fizikai és
kémiai folyamatait a jövőben még pontosabban megismerjék, és
ismereteiket szabatos matematikai modellekbe foglalják. Csak így
lesz lehetséges az ember és a levegőkörnyezet kölcsönhatásainak
mélyebb, oksági feltárása.”
A könyv megjelenése óta eltelt közel négy
évtizedben természetesen megszámlálhatatlanul sok új megfigyelési,
mérési és modellezési eredmény született a levegőkémia
tudományágában. Szakkönyvek hosszú sora áll rendelkezésünkre a
könyvtárakban, örvendetesen gyarapodott a szakfolyóiratok száma. Az
alapvető levegőkémiai összefüggések és kölcsönhatások, valamint a
légköri összetevők biogeokémiai körforgalomban játszott szerepének
megismerésében Mészáros Ernő iskolateremtő könyve azonban mind a mai
napig hasznos segítséget nyújt a téma iránt érdeklődő
természettudományi és műszaki szakemberek, valamint az egyetemi
oktatók, hallgatók számára. A könyv sikerét kiválóan jelzi, hogy
négy évvel később – természetesen a közben eltelt időszak újabb
tudományos eredményeivel aktualizálva és kiegészítve – az Elsevier
Publishers gondozásában angol nyelven is megjelent (Mészáros, 1981),
ami az első, magyar meteorológus által alkotott, külföldön kiadott
levegőkémiai tárgyú munka.
Mészáros Ernő következő, angol nyelvű könyvében
(Mészáros, 1993) az emberi tevékenység hatására a légkör
összetételében bekövetkező globális és regionális változásokat,
illetve ezek környezeti következményeit vizsgálja. A könyv
szerkezeti felépítése, gondolati és tartalmi íve újszerű: nem a
megszokott módon, légköri anyagcsoportok szerint, hanem a
biogeokémiai ciklus egymást követő részei mentén haladva mutatja be
a levegőkörnyezeti problémákat. A bevezető fejezetben a geológiai
múltban bekövetkezett eseményeket, változásokat ismerteti. Ezután a
nyomanyagok természetes és emberi eredetű kibocsátási folyamatait,
illetve légköri koncentrációjuk jelenkori változékonyságát
tárgyalja. A fejezet végén táblázatos formában a legfontosabb
nyomanyagok természetes és antropogén globális forráserősségeinek
összehasonlításait is megtalálhatjuk. A következő fejezetben
Mészáros a nyomanyagok légköri kémiai átalakulásairól ír,
megismertetve az olvasót a légkörben lejátszódó homogén és a
heterogén kémiai átalakulások legfontosabb jellemzőivel. A
troposzféra kémiája mellett a sztratoszferikus ózonlyuk
kialakulásának feltételeit, valamint a magaslégköri szulfátréteg
keletkezésének légkördinamikai és kémiai folyamatait is
megérthetjük. A negyedik fejezet a nyomgázok és az aeroszol
részecskék száraz és nedves kihullási folyamataival foglalkozik,
majd az ötödik fejezetben a szerző a szén-dioxid, a metán, a
szén-monoxid, a nitrogén-, valamint a kénvegyületek légköri ciklusát
értékeli az átlagos tartózkodási idők, az anyagáramok, valamint az
egyes nyomanyagok légköri összmennyiségének bemutatásával. A könyv
hatodik fejezete Az antropogén tevékenység környezeti
következményei: a légkör jövője címet viseli. Mészáros lényegre törő
leírást ad többek között a fotokémiai szmog, az ózonlyuk, a
környezeti savasodás, a toxikus ülepedés, valamint az arktiszi
légszennyeződés kialakulásának és fennmaradásának komplex
problémaköréről. Befejező gondolatait a fenntartható fejlődés
fogalma köré fűzi, és felhívja a figyelmet a globális környezeti
megfigyelő rendszerek, valamint az ezekre épülő, a döntéshozókat is
támogatni képes kutatási programok fontosságára.
Mészáros Ernő Fundamentals of Atmospheric Aerosol
Chemistry című könyvének megírásával (Mészáros, 1999) „…rövid és
koherens bemutatásra törekszik a légköri és környezeti hatásokat
szabályozó aeroszol részecskék kémiai összetételéről.” A légköri
aeroszol részecskék fizikai és kémiai tulajdonságaira, légköri
viselkedésére vonatkozóan mindezidáig ez a legátfogóbb és
legrészletesebb, magyar levegőkémikus által jegyzett munka. Az első
két fejezetben a részecskék fizikai tulajdonságait és az alkalmazott
mintavételi és mérési eljárásokat mutatja be, közöttük a rohamosan
fejlődő távérzékelési, műholdas technikákat is. Az ezt követő három
fejezetben az aeroszol részecskék fizikai és kémiai keletkezési
folyamatairól ír részletesen, majd a hatodik, hetedik és nyolcadik
fejezetben a részecskék kémiai összetételével kapcsolatos
legfrissebb tudományos ismereteinket foglalja össze. Külön
fejezetekben tárgyalja a szervetlen, vízben oldódó frakciót, a
légköri toxikus fémeket tartalmazó részecskéket, valamint az elemi
szenet, illetve a szerves szénvegyületeket. A következő fejezetet a
felhőképződési folyamatok leírásának szenteli, majd ezt követően a
légkör optikai tulajdonságaival, a részecskék közvetlen és közvetett
éghajlati hatásaival, illetve a sztratoszférában található aeroszol
környezeti hatásaival foglalkozik. Mészáros reményei szerint
összefoglaló munkája a kutatók, szakemberek és egyetemi hallgatók
széles körében válik hasznosíthatóvá.
Szintén a légköri aeroszol részecskék
tanulmányozásához kapcsolódik a Götz Gusztáv, Mészáros Ernő és Vali
Gábor által írt angol nyelvű könyv, amely az Atmospheric Particles
and Nuclei címet viseli (Götz et al., 1999). A szerzők célja az
volt, hogy egyetlen kötetben összefoglalva mutassák be a légköri
aeroszol részecskék és magvak fizikai és kémiai tulajdonságait,
továbbá koherens módon leírják ezek szerepét a felhő- és
csapadékképződésben, valamint az éghajlat szabályozásában. A
felhőképződésben résztvevő magvak viselkedésének ismertetése mellett
külön fejezetben olvashatunk a jégmagvak homogén és heterogén
nukleációs folyamatairól, illetve a természetes és antropogén
eredetű részecskéknek a légköri sugárzásátvitelre, valamint az
éghajlatra gyakorolt hatásairól. A szerzők a kötet végén részletes
függelékben mutatják be a nukleáció termodinamikai és kinetikai
alapösszefüggéseit, a felhőcseppek növekedési folyamatait, és a
sugárzásátvitel számítását.
Légkörfizika
A légkörfizika vagy fizikai meteorológia értelemszerűen a légkörben
végbemenő fizikai folyamatokkal foglalkozik. Ezek közül kiemelkedik
az áramlási viszonyokkal foglalkozó kutatások együttese, amely
dinamikus meteorológia címen külön részterületet, a dinamikus
meteorológiát (lásd fent) alkotja. Ennek megfelelően, a nap- és
földsugárzás, valamint a légkör kölcsönhatásán túlmenően, a
légkörfizika alapvető célja a levegőben végbemenő termodinamikai
(például fázisváltások), radioaktív és elektromos jelenségek nyomon
követése.
A légkörfizika területén Aujeszky László munkája, A
légkör fizikája tekinthető az első, magyar nyelven írt átfogó
munkának (Aujeszky, 1957). A dinamikus meteorológia az ötvenes évek
közepén még nem képviselt önálló szakirányt, így Aujeszky kötetében
a légköri mozgásokra, áramlásokra vonatkozó ismereteket is
részletesen megtalálhatjuk. A könyv egy háromkötetes sorozat, az
Általános Geofizika harmadik részeként jelent meg. A szerző
szándékai szerint „ebben a kötetben a Föld legkülső
anyagtartományának, a légkörnek a fizikáját mutatjuk be. Ez a
tudományszak a meteorológia nevet viseli, és sokfelé ágazó, ma már
nagyon terjedelmes ismeretanyagot ölel fel. Ennek egy része
kézikönyvekben már le van fektetve, azonban a légkör jelenségeinek
az egész Föld fizikája szempontjából való méltatása eddig még
hiányzott a világirodalomból.” A könyv első két fejezete a légkör
általános fenomenológiai képét és a légköri tartományok, rétegek
részletes fizikáját mutatja be. Egy rövid alfejezet erejéig a
sztratoszferikus ózonkeletkezés folyamatát is tárgyalja. Aujeszky a
harmadik fejezetben a legfontosabb légköri folyamatokról és a
hidroszférára, valamint a litoszférára kifejtett hatásaikról
értekezik. A kötet befejező, negyedik fejezete a földtörténet
folyamán bekövetkezett légköri jelenségeket mutatja be. Aujeszky a
könyv végén felsorolt fontosabb irodalmi források között a magyar
szerzők közül Berényi Dénes, Berkes Zoltán, Béll Béla, Bodolai
István és Dési Frigyes munkáit említi meg, valamint számos külföldi
kutató munkáira hivatkozik.
„Aujeszky munkája azonban egyrészt speciális
szempontok szerint íródott (a légkör kölcsönhatása a többi földi
szférával), másrészt az azóta eltelt idő alatt a légkörre vonatkozó
fizikai ismereteink jelentősen kibővültek.” Bencze Pál, Major György
és Mészáros Ernő Fizikai meteorológia címmel megjelent könyvük
(Bencze et al., 1982) előszavában többek között ezzel indokolják
összefoglaló művük megírásának szükségességét. Az első két
fejezetben a légkört alkotó gázok fizikai tulajdonságaival és a
meteorológiai sugárzástan alapjaival ismerkedhetünk meg. Utóbbi
szerzője Major György akadémikus. A következő két fejezetben a
légköri elektromosság és a légköri ionoszféra
magnetohidrodinamikájának fizikai alapjait ismerteti Bencze Pál. Az
ötödik fejezet a légkör természetes és antropogén eredetű
radioaktivitását tárgyalja: ebben a témakörben ez tekinthető az első
önálló, magyar meteorológus által jegyzett ilyen témájú
könyvfejezetnek. Az 1986-ban Csernobilban, illetve 2011-ben
Fukusimában bekövetkezett nukleáris balesetek, majd légköri
radioaktív szennyezés után ez a szakterület megkülönböztetett
jelentőséggel bír. A könyv zárófejezete a felhőképződéshez vezető,
illetve a felhőkben zajló mikrofizikai folyamatokat ismerteti.
Bencze, Major és Mészáros kötetüket többek között a
meteorológusképzésben felhasználható egyetemi tankönyvnek is
szánták, így például a „műszertechnikai kérdések, vagy a még
vitatható problémák tárgyalásától” tartózkodtak.
Levegőkörnyezet
Dolgozatunk előző részében a levegőkémia és a légkörfizika
tudományágának fejlődését követhettük nyomon. Ehhez szorosan
kapcsolódnak a levegőkörnyezettel, a természeti környezet egyik
fontos összetevőjével kapcsolatos alkalmazott kutatások. A
vizsgálatok tárgya ebben az esetben a különböző antropogén
forrásokból a légkörbe kerülő szennyezőanyagok
koncentrációeloszlásának, valamint ülepedésük mértékének vizsgálata.
A számítások nemcsak a jelenlegi, aktuális helyzetre vonatkozhatnak,
hanem becslések készülhetnek egy későbbiekben megépítendő
szennyezőforrás várhatóan bekövetkező levegőkörnyezeti hatásaival
kapcsolatosan is. A számítások eredményeit a különböző időátlagú –
60 perces, 24 órás és éves – hatályos levegőminőségi határértékek
tükrében értékelik, így az emberi egészség szempontjából is fontos
információt szolgáltatnak közvetlenül a lakosság, illetve a
környezeti ügyekben döntésképes hatóság számára is. Az Országos
Meteorológiai Szolgálatnál jelentős hagyományokkal rendelkezik ez az
interdiszciplináris tudományág: a meteorológusok mellett
környezetvédelmi mérnökök és környezet-egészségügyi szakemberek
vesznek részt a fejlesztésekben és az alkalmazásokban.
Várkonyi Tibor szerkesztésében jelent meg a
Levegőszennyeződés című kötet, melynek légkörfizikai és levegőkémiai
alapfogalmait leíró részét Mészáros Ernő, a
légszennyeződés-meteorológiai fejezetét pedig Popovics Mária és
Iványi Zsuzsa írták (Várkonyi, 1977). Ebben a komplex témakörben ez
a munka tekinthető az első átfogó magyar nyelvű kiadványnak. A
bevezető fogalmi magyarázatok után Várkonyi áttekintést ad a
levegőszennyeződés forrásairól, valamint a levegőkörnyezet
állapotának hazai helyzetéről. Ezután az élővilágra, az egészségre
és az anyagi javakra gyakorolt lehetséges hatásokat mutatja be. A
fent említett meteorológiai fejezetben találjuk a
diffúzióklimatológiára és a légszennyeződés-meteorológia néhány
tevékenységi területére vonatkozó leírásokat. Ezután a levegő
szennyezettségének méréséről, az adatok ellenőrzési módszereiről
olvashatunk, majd a befejező részben a levegőtisztaság-védelem
gazdasági, jogi, oktatási és ismeretterjesztési összefüggéseit is
megismerhetjük. A számítógépes diffúziós és terjedési modellek a
70-es években még nem voltak széles körben hozzáférhetőek, ezért
Várkonyi táblázatos formában közöl egyszerű, de jól használható
segédanyagokat a levegőminőség tervezéséhez.
A levegőminőség tervezéséhez kapcsolódó eljárások,
numerikus módszerek száma jelentősen gyarapodott egyidejűleg az
informatika és a számítástechnika viharos fejlődésével. A gyakorlati
alkalmazások során a szakemberek rengeteg tapasztalatot szereztek,
amelyek természetesen visszacsatolódtak az eljárások
továbbfejlesztési, pontosítási munkáihoz. Szepesi Dezső részletes
gyűjteményben foglalta össze a tudományág aktuális állását, illetve
a nemzetközi gyakorlatban alkalmazott számítási eljárásokat
(Szepesi, 1989). Említést érdemelnek a könyv megírásának
előkészületei: a Meteorológiai Világszervezet (WMO) 1981-ben a
tagországai számára egy kérdőívet állított össze, amelyben az
országaikban alkalmazott levegőminőségi modellek tartalmi és
technikai leírása, valamint alkalmazási köre felől érdeklődtek. A
kérdőívet Szepesi Dezső szerkesztette, aki akkor a WMO Éghajlati
Bizottsága által felkért légszennyezési szakértő volt. A beérkezett
nagyszámú válasz alapján készült el a könyvben bemutatott részletes
feldolgozás. A könyv megírásának kettős célja volt: az egyik, hogy
összehasonlíthassák a különböző országokban a levegőminőség
értékelése, tervezése során alkalmazott algoritmusokat, számítási
módszereket, a másik pedig, hogy technikai és módszertani segítséget
nyújtsanak azon országok számára, ahol korábban ilyen eljárásokat
még nem alkalmaztak. A levegőminőség szabályozása céljából
fejlesztett számítógépes modellek harmonizálása mind a mai napig a
szakterület egyik kiemelt feladata, hiszen folyamatosan fejlődnek az
alkalmazott elméleti módszerek, illetve gyorsan bővülnek a modellek
validálásához, ellenőrzéséhez felhasználható felszíni és
távérzékelési mérési adatsorok. Szepesi munkája ebben a tekintetben
is úttörő kezdeményezésnek tekinthető.
Általános művek
A meteorológia tudományának alapvető és általános jellemzőit,
összefüggéseit és jelentőségét bemutató munkák közül kiemelkedik
Czelnai Rudolf akadémikus munkája.
A Bevezetés a meteorológiába címet viselő mű három
kötetben jelent meg. Az első kötet alcíme: Légkörtani alapismeretek.
Czelnai ebben a munkájában (Czelnai, 1979) a légköri folyamatok
fizikai hátterének megvilágítását tűzte ki célul. Ennek megfelelően
szándékai szerint a „…légkör kialakulásáról, összetételéről,
rétegződéséről, a reá ható külső erőkről, a benne érvényesülő
termodinamikai törvényszerűségekről, továbbá a benne lezajló
csapadékfizikai-, légköri villamossági-, légköri optikai- és légköri
akusztikai folyamatokról ad összefoglaló leírást.”
A sorozat második kötete (Czelnai et al., 1982) a
Mozgó légkör és az óceán alcímet viseli, amelynek megírásában
társszerzőként Götz Gusztáv (Az éghajlat dinamikája) és Iványi
Zsuzsanna (Légköri transzport folyamatok) vettek részt. A könyv
bevezetőjében előrevetíti, hogy „…előtérbe kerül egy fontos vonás,
amely a meteorológia és a fizikai oceanográfia területeire különösen
jellemző. Arról van szó, hogy ún. bonyolult hidrodinamikai
rendszereket (légkört és óceánt) kell vizsgálnunk és leírnunk, és
ezekben a leírásokban nem az egyes […] részfolyamatok a lényegesek,
hanem ezek egymásra hatása, együttes működése. Ez igen nehéz
feladatot vet fel, mert a nem-lineáris kölcsönhatások – nem
kidolgozott – elméletének határvonalán kell mozognunk.” A könyv az
alapfogalmak leírása után az általános légkörzés jellemzőinek –
frontálzónák, ciklonok, passzátszelek, monszunok, konvektív
mozgásrendszerek stb. – korszerű bemutatásával foglalkozik. Ezután
egy rövidebb fejezetben megismerhetjük a fizikai oceanográfia
megszületésének és kibontakozásának körülményeit, valamint az
általános vízkörzés állandó áramlatainak jellemzőit. A következő
részben a légköri transzportfolyamatok alapvető tulajdonságairól
olvashatunk. Megismerkedhetünk az egyik alkalmazott meteorológiai
szakterület, a szennyezőanyag-transzport meghatározó elemeivel. Majd
a munka a kis- és nagytávolságú szennyező folyamatok meteorológiai
vonatkozásaival foglalkozik. Végül a légszennyező anyagok
transzportját leíró modellek alapjait, és a
légszennyeződés-meteorológia alkalmazásait írja le. Az ötödik
fejezet az éghajlat dinamikájával ismerteti meg az olvasót. Az
alapfogalmak és az éghajlati rendszer elemeinek ismertetése után az
éghajlati rendszer megfigyelt változékonysága, majd az emberi
tevékenység és az éghajlat közötti kapcsolat bemutatása kerül sorra.
A fejezet utolsó részében egy napjainkban egyre fontosabbá váló
területről, az éghajlat várható alakulásának modellezési
lehetőségeiről, ennek tudományos alapjairól, a modellek
hierarchiájáról ír Götz Gusztáv.
A sorozat harmadik kötete A meteorológia eszközei
és módszerei címmel látott napvilágot (Czelnai, 1980). Első
fejezetében a meteorológiai alaprendszerek és szolgáltató rendszerek
(meteorológiai megfigyelés, távközlés, adatfeldolgozás és
szolgáltatás) felépítéséről, működési rendjéről, nemzetközi
összehangolásáról szerezhetünk ismereteket. A második fejezetben a
közvetlen és a távérzékelési megfigyelési módszerek, eszközök
bemutatása, osztályozása található. A könyv harmadik és negyedik
fejezete az időjárás előrejelzésének alapjaival, majd az éghajlat
leírásának módszereivel foglalkozik. A befejező fejezetben a
különböző skálájú irányított légköri kísérletekről, éghajlat- és
időjárásmódosító beavatkozások – jégeső-elhárítás, csapadéknövelés,
trópusi ciklonok módosítása, ködoszlatás, fagyvédelem,
mikroklíma-módosítás – lehetséges módszereiről, illetve ezek
korlátairól olvashatunk. Czelnai háromkötetes műve a hazai
meteorológusképzés szakirodalmi támogatása mellett a földtudományok
egyéb területeit művelő, légkörtudományi ismeretekre vágyó
szakemberek és egyetemi hallgatók számára is jól hasznosítható, a
meteorológia tudományát és különböző szolgáltatásait
összefüggéseiben bemutató ismereteket biztosít.
Jelen munkánkban a XX. század második felének legfontosabb
meteorológiai tárgyú tudományos köteteit igyekeztünk bemutatni, a
címben jelzett szakosodás szerinti csoportosításban. Néhány
kivételtől eltekintve, a szerzők az 1950-es, 1960-as években végzett
meteorológusok. Az időszak valóban egy népes meteorológus-generáció
munkáját öleli föl, és zárja le. A történet természetesen a XXI.
században is folytatódik, amikor a fentiekben hivatkozott tudósok
könyvei mellett az újabb generációk képviselőinek munkái is
megjelennek.
Köszönetemet fejezem ki Mészáros Ernőnek, az MTA rendes tagjának a
kézirat elkészítésében nyújtott sokoldalú segítségéért, valamint
Puskás Mártának, az OMSZ könyvtárosának a felhasznált könyvekhez
biztosított hozzáférésért.
Kulcsszavak: meteorológiatörténet, dinamikus meteorológia,
levegőkémia, légkörfizika
IRODALOM
Aujeszky László (1957): A légkör fizikája.
Akadémiai, Budapest
Bencze Pál – Major Gy. – Mészáros E.
(1982): Fizikai meteorológia. Akadémiai, Budapest
Czelnai Rudolf (1979): Bevezetés a
meteorológiába I. Légkörtani alapismeretek. Tankönyv-kiadó, Bp.
Czelnai Rudolf (1980): Bevezetés a
meteorológiába III. A meteorológia eszközei és módszerei. Országos
Meteorológiai Szolgálat, Budapest
Czelnai Rudolf – Götz G. – Iványi Zs.
(1982): Bevezetés a meteorológiába II. A mozgó légkör és az óceán.
Országos Meteorológiai Szolgálat, Budapest
Dési Frigyes – Rákóczi Ferenc (1970): A
légkör dinamikája. Tankönyvkiadó, Budapest
Götz Gusztáv (2001): Káosz és
prognosztika. Országos Meteorológiai Szolgálat, Budapest
Götz Gusztáv – Rákóczi Ferenc (1981): A
dinamikus meteorológia alapjai. Tankönyvkiadó, Budapest
Götz Gusztáv – Mészáros E. – Vali G.
(1991): Atmospheric Particles and Nuclei. Akadémiai, Budapest
Hille Alfréd (1955): Repülési
meteorológia. Akadémiai, Budapest
Mészáros Ernő (1977): A levegőkémia
alapjai. Akadémiai, Budapest
Mészáros Ernő (1981): Atmospheric
Chemistry: Fundamental Aspects. Elsevier Scientific Publishing
Company, Amsterdam
Mészáros Ernő (1993): Global and Regional
Changes in Atmospheric Composition. Lewis Publishers, Boca Raton–Ann
Arbor–London–Tokyo •
WEBCÍM
Mészáros Ernő (1999): Fundamentals of
Atmospheric Aerosol Chemistry. Akadémiai, Budapest
Mészáros Ernő (2013): Meteorológia a XIX.
század közepén. A nagy előd: Berde Áron. Magyar Tudomány. 174,
702–712. •
WEBCÍM
Mészáros Ernő (2014a): Meteorológia a XIX.
század második felében. A magyar szaknyelv kialakulása. Magyar
Tudomány. 175, 337–344. •
WEBCÍM
Mészáros Ernő (2014b): Meteorológia a XX.
század első felében: tallózás a hazai szakirodalomban. Magyar
Tudomány. 175, 679–691. •
WEBCÍM
Szepesi Dezső (1989): Compendium of
Regulatory Air Quality Simulation Models. Akadémiai, Budapest
Várkonyi Tibor (szerk.) (1977):
Levegőszennyeződés. Műszaki, Budapest
|
|