Csupán száz éve annak, hogy Frederick Soddy
felfedezte az izotópokat, azaz rájött arra, hogy egy adott elemnek
különböző módosulatai lehetnek, attól függően, hogy a rendszámát
meghatározó protonokhoz hány neutron csatlakozik az atommagban.
Azóta nagy utat tettünk meg, hiszen napjainkra már háromezernél is
több izotópot helyeztünk el az atommagok térképén (1. ábra),
és elméleti számolások azt mutatják, hogy még legalább további
négyezer jelölt vár felfedezésre. Ebből a hétezerféle atommagból
mindössze körülbelül háromszáz olyat találhatunk, melyek stabilak,
így a természetben hosszú ideig léteznek. A többi izotóp radioaktív,
vagyis magától elbomlik; élettartamuk a stabilitástól távol, azaz a
térkép szélén a másodperc töredéke csak. Mégis, ezek az egzotikus
atommagok igen fontos szerepet játszanak a Világegyetemben
megfigyelhető elemgyakoriság kialakításában.

1. ábra • Az atommagok térképe,
ahol N a neutronok, Z pedig a protonok számát
(a kémiai elem rendszámát) jelöli
Mai tudásunk szerint a vasnál nehezebb elemek nem
keletkezhetnek a csillagfejlődés során a csillag belsejében zajló
fúziós magreakciókban, hanem azok valamilyen kataklizmaszerű esemény
során jöhetnek létre. Ilyenek például a szupernóvák vagy a kettős
csillagok röntgenkitörései, amelyekben közös, hogy az atommagtérkép
közepén húzódó, a stabil magok által alkotott sávtól igen távoli
izotópok termelésével járnak. Természetesen ezek az extrém
neutron/proton aránnyal jellemezhető izotópok szinte azonnal
elbomlanak, de tulajdonságaik meghatározzák az asztrofizikai
folyamatok végén keletkező anyag elemösszetételét. Például az ún.
r-folyamat során bekövetkező, egymást követő, sorozatos
neutronbefogási reakciók addig folynak, amíg a stabilitás felé
történő bomlás egyensúlyt nem képez velük. Ez akkor történhet meg,
ha olyan egzotikus atommaghoz érünk, amely a környezetéhez képest
stabilabb, például zárt a neutron- és/vagy a protonhéj szerkezete,
amit a magfizikában mágikusnak nevezünk. Arról, hogy ezek a mágikus
atommagok a térkép instabil tartományában pontosan hol helyezkednek
el, még igen keveset tudunk.
De a radioaktív izotópok tulajdonságainak feltárása
nemcsak az asztrofizikai objektumok működésének megértésében
segíthet, hanem az atommagfizika alapvető kérdésének
megválaszolásához is közelebb vihet, azaz ahhoz, hogy a nukleáris
kölcsönhatás hogyan tartja össze a protonokat és a neutronokat az
atommagban. Hiszen a különleges neutron- és protonszámok a
kölcsönhatás olyan megjelenési formáját okozhatják, amely egészen
egyedi, nem várt jelenségekben nyilvánulhat meg. Ilyen például a
neutronglória, amikor az atommag törzsét alkotó, egymáshoz közel
elhelyezkedő protonoktól és neutronoktól néhány neutron elszakad, és
azoktól igen messze elkóborol; glóriaként róva pályáját az
atommagtörzs körül.
Az instabil atommagok közül a hosszú
élettartamúakat úgy lehet kísérleti vizsgálatoknak alávetni, hogy
belőlük céltárgyakat készítünk, amit stabil ionnyalábokkal bombázunk
a vizsgálandó tulajdonság szempontjából érdekes magreakciót
létrehozva. Azonban a rövid élettartamú izotópokat csak úgy tudjuk
tanulmányozni, ha a folyamatot megfordítjuk, azaz
radioaktívion-nyalábot hozunk létre, és ezt ütköztetjük stabil
céltárggyal, amelynek során lezajlik a kérdéses magreakció.
Radioaktívion-nyalábot kétféleképpen hozhatunk
létre: (1) az ún. közvetlen izotópszeparációval ( – ISOL) vagy (2)
röptében történő izotópszeparációs (In-Flight – IF) technikával,
amelyek kitűnően kiegészítik egymást.
Történetileg először az ISOL-módszer alakult ki.
Ennek lényege az, hogy első lépésben elektronokkal, neutronokkal,
könnyű- (jellemzően hidrogén-) vagy nehézionokkal bombázunk egy
céltárgyat, amelyben radioaktív izotópokat hozunk létre. Ezek vagy
nagyon lelassulnak a céltárgyban magában, vagy pedig valamilyen más,
a céltárgy után elhelyezett anyagban (gyűjtőközeg) lassítjuk le
őket. A gyűjtőközeget a radioaktív anyag egy része igen kicsi
energiával képes elhagyni, amit egy ionforrásba vezetünk, ahol az
atomokról általában egy elektront lefosztunk, azaz ionizáljuk
azokat. Az így keletkező, már töltött részecskéket elég jól szét
tudjuk választani egy mágneses szeparátor segítségével. A
megtisztított, vizsgálandó radioaktív ionokat pedig már vagy
közvetlenül be lehet vezetni egy utólagos gyorsítóberendezésbe, ahol
a többi elektrontól is megszabadítjuk őket, vagy pedig a gyorsítás
előtt egy töltésállapot-sokszorozóban hajtjuk végre a teljes
lefosztást. Sajnos meglehetősen hosszú idő szükséges ahhoz, hogy a
radioaktív izotópok létrehozásától eljussunk addig, hogy a
radioaktívion-nyaláb az adott kísérlet rendelkezésére álljon. Ez azt
jelenti, hogy ez a módszer jellemzően csak olyan instabil
atommagoknál használható, amelyek élettartama a másodperc
századrészénél (10 ms) hosszabb.
Ennek a problémának a kiküszöbölésére az
IF-technikát használhatjuk, amelyet először a 1980-as évek második
felében alkalmaztak. A módszer során nagy energiára felgyorsított,
stabil, teljesen lefosztott ionokból álló nyalábot bocsátunk egy
céltárgyra, ahol az eredeti nyalábbal nagyjából megegyező energiájú
radioaktív ionok keletkeznek. Ennek a soknemű elegynek az egyedeit
röptében különítjük el egymástól egy izotópszeparátor segítségével.
Az élettartam szempontjából tanulmányozható izotópok tára sokkal
szélesebb, amit a rendszeren történő átfutás ideje (jellemzően <1
ms) korlátoz csak.
A radioaktív ionok elkülönítésére szolgáló eljárás
tárgyalása előtt azokat a leggyakrabban használt fizikai
folyamatokat mutatom be, amelyek során létrejönnek ezek az egzotikus
atommagok, mivel ezek alapvetően határozzák meg a kialakítható
nyaláb tulajdonságait.
Az ún. fúziós-párolgási reakciók során két atommag
egyesülése után keletkező izotóp néhány nukleont bocsát ki
(elpárologtat), aminek az eredményeként egy instabil mag keletkezik.
Amennyiben a reakció egyik résztvevője egy könnyű részecske, akkor a
stabilitási sávhoz közeli izotópokat tudunk termelni, de két nehéz
atommag fúziójával már egészen különleges izotópokat is létre tudunk
hozni a stabilitási sáv neutronhiányos oldalán. Az ilyen típusú
reakciókban jellemzően tízes nagyságrendben keletkeznek a radioaktív
izotópok fajtái.
Spallációs reakció során a lövedékion eltávolít
(leforgácsol) néhány nukleont a céltárgyat alkotó atommagból, így
hozva létre radioaktív izotópot. Elsősorban neutronhiányos atommagok
előállítására használják, amelyek energiája viszonylag alacsony
(néhány MeV/nukleon), de akár ezer különféle izotóp is keletkezhet
ilyen típusú reakció során.
A spallációs reakcióhoz igen hasonlatos a
fragmentáció, amikor a lövedék darabokra töri a céltárgyat alkotó
atommagot. Fordított irányban még inkább használatos a módszer,
amikor a nehéz lövedék törik darabokra a céltárgyba történő belövés
során. A létrejövő radioaktív ionok igen változatosak, itt is ezres
nagyságrendről beszélhetünk, és az ionok energiája a lövedék
energiájának körülbelül kilencven százaléka. Ezzel a módszerrel
gyakorlatilag a lövedék tömegszáma alatti bármilyen izotóp
előállítható természetesen az atommagtérképen tőle való távolsággal
egyre kisebb intenzitással.
|
|
A fragmentáció remek kiegészítője az
atommaghasadáson alapul, ilyenkor uránt vagy tóriumot késztetünk
hasadásra oly módon, hogy azokat céltárgyként használjuk, vagy
belőlük álló ionnyalábot hozunk létre. Ilyenkor néhány száz fajta
radioaktív izotóp állhat elő, amelyek energiája a bombázó nyalábéhoz
közeli lesz.
A fenti eljárásokkal termelt radioaktív atommagok
elkülönítésének kulcsfontosságú eleme a mágneses eltérítésen alapul.
Egyenletes eloszlású mágneses mezőbe helyezett töltött részecske
körpályára áll, amelynek a sugarát (r) a tér erőssége (B), illetve a
részecske lendülete (P) és töltése (Q) egyértelműen meghatározza.
Ennek alapján minden egyes radioaktív ionhoz hozzárendelhető egy
mennyiség, amit mágneses rigiditásnak (merevség) nevezünk, és Br-val
jelölünk. Értéke pedig a részecske lendületének és töltésének
aránya; azt fejezi ki, hogy a nagyobb lendületű ionok merevebbek,
azaz kevésbé térülnek el egy adott erősségű mágneses térben. Ennek
megfelelően egy izotópszeparátor kulcseleme a dipólmágnes (2.
ábra), amely tulajdonképpen két hengerszeletből áll, közöttük
egyenletes eloszlású mágneses térrel. Amennyiben ezt a mezőt úgy
állítjuk be, hogy az erőssége a kiválasztandó izotóp rigiditásával
egybevág, akkor a mágnes kilépő oldalán elhelyezett résen csak a
kívánt részecskék haladnak át, a többi ion felfut a mágnes oldalára
vagy a réspofákra. Ez természetesen nem elegendő az ionnyaláb
egyneművé tételére, hisz keletkezhetnek azonos rigiditású, de más
fajtájú ionok is. Ezért a mágnes után egy újabb fázisban még
elhelyezhetünk valamilyen, az ionnyaláb energiája szempontjából
vékony anyagot, amelyen áthaladva az ionok rigiditása megváltozik,
de nem akárhogyan, hanem az ion rendszámától függően. Ha ezután még
egy dipólmágnesbe vezetjük a részecskéket, és annak a terét úgy
állítjuk be, hogy a kiválasztandó ion új rigiditásának feleljen meg,
az ionnyaláb tisztasága rendkívül sokat javul, akár egyneművé is
válhat. A valóságban az a probléma, hogy a radioaktív ionok elég
széles lendületeloszlással keletkeznek, ezért az izotópszeparátor
résein általában többfajta részecske is átjut, ezért azokra
koktélnyalábként is szoktak hivatkozni. Ez nem kifejezetten hátrány,
hisz ily módon annyi kísérletet tudunk végrehajtani, ahányfajta iont
tartalmaz a nyaláb. Persze ha biztosak akarunk lenni abban, hogy
milyen magreakció játszódik le a céltárgyunkban, minden egyes iont
azonosítani kell, meg kell címkézni.

2. ábra • Dipólmágnes, a kilépőoldalon
elhelyezett rés és a rajta áthaladó ion
A címkézést úgy végezzük, hogy különböző
detektorokon vezetjük keresztül a nyalábot, amelyek mérik a
részecskék sebességét, töltését, energiaveszteségét és két pont
közötti repülési idejét. A 3. ábrán ilyen kétdimenziós
azonosítási diagramot láthatunk, ahol az egyes radioaktív ionok
elkülönülő foltokként jelennek meg. Általában ehhez hasonló
koktélnyalábot vezetünk a céltárgyra, amelynek anyaga az előidézni
kívánt magreakciótól függ. A radioaktívion-nyalábok intenzitása
rendkívül kicsi, mivel az előállítás valószínűsége is az, ezért a
magreakciót elhagyó sugárzás (töltött részecskék, neutronok,
nehézionok, g-fotonok) nagy hatásfokú észlelése alapvető fontosságú.
Így az instabil nyalábokat használó kísérleteknél igen összetett
rendszerek használatosak, amelyek bonyolultsága megközelíti a
részecskefizikai kísérletekét.

3. ábra • Koktélnyaláb azonosítása
az energiaveszteség és a repülési idő alapján
Ahhoz, hogy az egzotikus összetevőkből álló
ionnyalábot megfelelően nagy energiára gyorsítsuk, robusztus
gyorsítóberendezések szükségesek, amelyek csak néhány helyen
találhatók meg a világban. Napjainkra eljutottunk oda, hogy az idáig
használt infrastruktúra kezdi elérni a határait. Ezért minden olyan
országban, ahol van radioaktívion-gyorsító, annak bővítését, illetve
újak építését határozták el. Japánban már néhány éve működik ezen
gyorsítóberendezések legújabb generációja, az RIBF (Radioactive Ion
Beam Factory), amely a legnagyobb szupravezető ciklotront
tartalmazza a világon (4. ábra), de Európában is megkezdődött
az építkezés, és remélhetően néhány éven belül rendelkezésre áll
majd a FAIR (Facility for Antiproton and Ion Research)
Németországban.

4. ábra • A RIBF-gyorsítóberendezés
szupravezető ciklotronja
Az MTA Atomki kutatói mindkét intézettel
gyümölcsöző együttműködést folytattak idáig, és jelenleg is részt
veszünk az új eszközök fejlesztésében. Ezek a berendezések új
távlatokat nyitnak mind az atommagfizika, mind pedig a nukleáris
asztrofizika területén, hiszen a jelenlegi nyalábintenzitások akár
ezerszeresét is el lehet majd érni. Új korszak kezdetén vagyunk, ami
nagy valószínűséggel úttörő felfedezéseket fog hozni, hiszen az
atommagtérkép olyan tartományaihoz férhetünk hozzá, amelyek eddig
rejtve voltak előttünk. Kapcsolataink továbbfejlesztése révén
Magyarország is részese lehet ennek az izgalmas utazásnak az
atommagtérkép ismeretlen tájaira.
A kutatást a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 számú Nemzeti Kiválóság
Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást
biztosító rendszer kidolgozása és működtetése országos program c.
kiemelt projekt személyi támogatásával végeztük. A projekt az
Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap
társfinanszírozásával valósul meg.
Kulcsszavak: radioaktív ion, szupravezető ciklotron,
izotópszeparátor, atommagfizika, nukleáris asztrofizika
|
|