|
|
Bevezetés
Az elmúlt néhány évtized során a környezetvédelem egyre inkább
fókuszba kerül a politikai döntéshozásban. Az informatika és az
internet megjelenésével egyre inkább elkerülhetetlen, hogy ezek a
környezetvédelemben is szerepet kapjanak. Azonban ahhoz, hogy a
rendelkezésre álló informatikai eszközeinket jól használhassunk,
először meg kell értenünk a környezeti problémát és kialakulásának
tudományos okait.
A gazdasági folyamatok során természeti
erőforrásokat használunk, majd a termelés és a fogyasztás során
hulladékok/melléktermékek keletkeznek. A természetben előforduló
folyamatok során azonban jellemzően az egyik folyamat mellékterméke
egy másik kiinduló erőforrása, viszont ez az általunk alkotott
folyamatok során csak ritkán van így. Emiatt szembesülünk azzal a
problémával, hogy a természet véges erőforrásokat és véges
hulladékelnyelő kapacitást bocsát rendelkezésünkre. Ebből
következik, hogy a gazdaság fenntartható módon csak akkor működhet,
ha az e kapacitások által meghatározott korlátok közt maradunk. A
20. század során azonban a gazdasági növekedés miatt az emberiség
erőforrás- és hulladékelnyelés-igénye túllépte a természet által
biztosított maximális értéket. Ennek a két problémának az együttes
fennállása okozza a környezeti válságot.
A klasszikus közgazdaságtan által felállított
tökéletes piac elmélete szerint azonban ilyen probléma nem
létezhetne: ha ugyanis egy erőforrás használata vagy egy termék
előállítása valamilyen kárt okoz, akkor ennek a kárnak az értéke
beépülne a termék árába, és ekkor a szennyező termék drágább lenne,
ami az előállítót a túlzott szennyezés csökkentésére késztetné. Ez
persze nem jelenti azt, hogy ekkor egyáltalán nem lenne szennyezés,
csupán azt, hogy az előállító a szennyezés mértékét addig
csökkentené, amíg azt már csak nagyobb költség árán lehetne tovább
csökkenteni, mint amekkora kárt a társadalomnak okoz. Az így
kialakult helyzetet nevezi a környezetgazdaságtan a szennyezés
hatékony szintjének. Fontos megjegyezni, hogy ez a hatékony szint
általában nem nulla, mint ahogy a fenntartható természethasználat
szintje sem nulla.
Érzékelhetjük, hogy az előbbi okfejtéssel
ellentétben, a környezeti probléma mégiscsak fennáll. Ennek oka,
hogy az előbb felvázolt elmélet tökéletes piacokat feltételez,
amikor a gazdasági javak előállítóinak fizetniük kell az okozott
szennyezés után, így a termék/szolgáltatás annyival drágább is lesz.
A valóságban ezzel szemben tökéletlen piacaink vannak, melyekben
fellépnek külső gazdasági hatások (externáliák), melyek nagyrészt
olyan költségek, amelyeket nem közvetlenül az okozónak kell
megfizetni, ezért sosem fog megjelenni az okozó által termelt termék
árában. Egy példa erre, ha egy vállalat valamilyen okból szennyezi a
környezetében lévő termőföldet. Ezzel a cég semmilyen kárt nem
szenved, ám a környéken élőknek komoly egészségi és anyagi károkat
okozhat, amit a vállalat nem számít bele a termék árába.
A környezeti problémák kezelése
A környezeti problémák kezelésére két különböző, neves
közgazdászokhoz kapcsolt megoldás kínálkozik: az egyik Arthur C.
Pigou, a másik pedig Ronald Coase nevéhez köthető. Mindkét megoldás
arra épül, hogy az állam beavatkozik a tökéletlen piac működésébe,
de a beavatkozás mértékében és konkrét módjában jelentős különbségek
vannak.
A Pigou által javasolt megoldásokban az állam
feladata, hogy a szennyezés hatékony szintjét megállapítsa, és ezt a
piactól kikényszerítse (Bartus – Szalai, 2012, 47.). Erre alapvetően
két eszköz létezik: az első, hogy az állam közvetlen előírásokat
állít a szennyezés mértékére vagy a használt
anyagokra/technológiákra, amelyeket betartat a termelőkkel. A
második, hogy az állam valamilyen adót/díjat szab ki az adott anyag
kibocsátása, vagy az adott termék termelése után. Az elsőre példák a
szennyezési határértékek, a másodikra pedig a zöld adók és a
betétdíj. Ezekkel a szabályzóeszközökkel azonban két alapvető
probléma van: az egyik, hogy a hatékony érték központi meghatározása
pontatlan, ami túl enyhe vagy túl kemény beavatkozáshoz vezethet. A
másik, hogy a hatékony érték helyi tényezőktől függ, emiatt a
központi szabályozás nem tud alkalmazkodni. E két probléma miatt a
jó szándékú állami beavatkozás ellenére sem lesz hatékony a piac
működése.
Ezzel szemben Coase egy másik irányból közelítette
meg a problémát: arra próbált választ adni, hogy miért nem képes a
piac ezeket a külső gazdasági hatásokat figyelembe venni (Coase,
1937, 1960). Elvégre a piac működése során minden árucsere az
érdekelt felek szabad alkujából születik, így ha a gyár károsítja a
környezetében lakók egészségét, akkor a lakók nyilván tudnának alkut
kötni a gyárral, aminek eredményeképp a szennyezés mérséklődik, vagy
a lakókat kompenzálják. Coase szerint annak oka, hogy ez mégsem
történik meg, az, hogy ezen alkuk megkötése jelentős költségekkel
jár, amelyeket tranzakciós költségeknek nevezett. Coase szerint
amennyiben egy alku során a tranzakciós költségek nagyobbak, mint
amit az alku megkötése során nyerhetünk, akkor nem fogunk alkudozni.
Coase logikája szerint egy olyan világban, ahol a
tranzakciós költség nulla, az összes ilyen jellegű gazdasági
probléma a felek szabad alkuja során megoldódik, nincs szükség
állami beavatkozásra.1 Sokan gondolják, hogy ez a meglátás csupán
egy érdekes elméleti okfejtés elhanyagolható gyakorlati
jelentőséggel, lévén, hogy a tranzakciós költség sosem nulla. Nem
szabad viszont elfelejteni, hogy ezzel a gondolatkísérlettel Coase
rámutatott a külső gazdasági hatások kialakulásának okára, aminek
ismeretében ezek a problémák kezelhetővé válnak. Coase szerint, ha
az alkuk megkötési költségét alacsony szintre tudjuk vinni, akkor
számos környezeti problémát az érdekelt felek maguk közt képesek
lesznek megoldani. Érdemes megjegyezni, hogy az efféle magánalkuk
esetében a szennyezés hatékony értékét maguk a felek határozzák meg,
így az képes a helyi körülményekhez igazodni, és pontosabb is, mint
ha az állam határozná meg. A két szabályzási módot az
1. táblázatban hasonlítjuk össze.
Ahhoz, hogy ezeket a tranzakciós költségeket
sikeresen csökkenteni tudjuk, először meg kell értenünk, hogy miből
származnak, és milyen tényezők befolyásolják őket. Könnyű
elképzelni, hogy egy jogi alku során milyen költségeink
származhatnak. Az alku megkötéséhez a feleknek tárgyalniuk kell,
amivel a munkával töltött idejüket rövidítik meg. A tárgyaláshoz
információt kell gyűjteniük, utazniuk kell stb. A szerződés
megkötéséhez ügyvédre van szükség, vitás helyzetek esetében bírósági
költségek is felléphetnek. Látható, hogy ezek a költségek nagyon
sokrétűek lehetnek, mi azonban három alapvető kategóriába soroljuk
őket (Barbier 2011, 60.):
• a felek egymásra találása, információgyűjtés;
• tárgyalás és szerződéskötés;
• ellenőrzés és betartatás.
Másfelől érezhető, hogy különböző piaci tranzakciók
más-más költséggel járnak, hiszen egy doboz tej vásárlásához nem
kell ügyvédet fogadni, és általában tárgyalni sem. Emiatt fontos
megragadni azokat a befolyásoló tényezőket, amelyek meghatározzák a
tranzakciós költségek mértékét. Ezen tényezők egyike a felek
viselkedése: Ha az egyik fél irracionális vagy opportunista módon
viselkedik, az könnyen ellehetetlenítheti az alku létrejöttét.
További tényezők magához az alkuhoz vagy annak a tárgyához
kapcsolódóak lehetnek (Williamson, 1981). Térjünk vissza a doboz tej
vásárlására: Tegyük fel, hogy az eladó 10 000 forintot kér egy doboz
tejért. Mit tennénk? Természetesen elmennénk egy másik boltba, és
ott vásárolnánk tejet. Ezt könnyen megtehetjük, hiszen a tej nagyon
általános, könnyen hozzáférhető termék. Egy környezeti alku során
viszont igen gyakran az alku valamilyen speciális termékhez,
szolgáltatáshoz vagy helyszínhez kötődik, ami miatt a felek nem
tudnak tárgyalópartnert váltani. Súlyosan növelheti még a
tranzakciós költségeket az, hogy ha az alkuban túl sok érdekelt fél
van. Néhány érdekelt fél még aránylag könnyen tud tárgyalni, de egy
széles körű környezetszennyezés esetén az érdekelt felek száma akár
több tízezer is lehet.
Egy rendkívül fontos tényező az alkukat segítő
infrastruktúra minősége is, amely nagymértékben csökkentheti a
megállapodás költségeit. Gyakran végbevitt alkuk során előbb-utóbb
kiépül egy olyan infrastruktúra, amely ezeket az alkukat igyekszik
minél kevesebb problémával véghezvinni. Jó példa erre a bolti
adás-vétel esete: Itt egy komoly jogi rendszer áll az alkuk mögött,
amely igen pontosan tisztázza a vevő és az eladó jogait, hogy
ezekről ne az eladás során kelljen megállapodni. Ezeken kívül még
számos további tényező befolyásolhatja ezeket a költségeket, melyek
közül néhányat a 2. táblázatban foglaltunk
össze.
Mint már említettük, a coase-i szabályzás alapvető
célja, hogy a tranzakciós költségek csökkentésével lehetővé tegye a
piaci megoldások létrejöttét. Ehhez két alapvető eszköz áll
rendelkezésünkre: Ezek közül az egyik a jogok kiosztása. Ennek a
lényege, hogy minden természeti értéknek legyen egy tulajdonosa,
akit így anyagi kár fog érni, ha a birtokában lévő természeti
értéket károsítják. A tulajdonjogok tisztázásával könnyedén
elérhető, hogy az alkuk különösebb jogi vita nélkül menjenek végbe.
A másik fontos eszköz az alkuk létrejöttét elősegítő infrastruktúra
létrehozása. Ez az alkut elősegítő jogszabályokat, intézményeket,
illetve informatikai rendszereket is magába foglalhat.
A coase-i megoldások gyakorlata
Sajnálatos módon a közgazdászok és a döntéshozók egy jelentős része
a Coase-féle megoldásokat csupán érdekes elméleti okfejtésnek
tartja, ezért még nem igazán jelentek meg a hazai gyakorlatban.
Mindazonáltal a coase-i logika nemzetközi körökben lényegesen
elfogadottabb, így ott több példát is találhatunk ilyen jellegű
megoldásokra. Ebben a fejezetben ezen gyakorlati alkalmazásokból,
illetve esetekből mutatunk be néhányat.
A bíróságok szerepe • jelentős a környezeti jellegű
alkuk kialakításában, különösképpen akkor, ha a felek jogai nem
tisztázottak. A bíróságok az ilyen jellegű perek, viták esetén két
alapvető elvet alkalmaznak: Az egyik a come to nuisance elve
(Bartus, 2012, 40.). Ez azt jelenti, hogy ha az egyik fél a
tulajdonának megvásárlása idején tisztában volt a másik fél által
folytatott zavaró vagy szennyező tevékenységgel, akkor a bíróságok
ellene fognak ítélni. Ennek oka, hogy ha valaki zavarás tudatában
vásárol valamit, akkor nem hajlandó annyit fizetni érte, mint ha a
zavarás nem létezne. Egyszóval a zavarás által okozott kár már
beépült a vételi árba a vásárláskor.
A bíróságoknak van azonban egy másik fontos
szerepük is: Coase egyik fontos meglátása volt ugyanis, hogy nem
egyértelmű, hogy ki az ilyen külső gazdasági hatások okozója
(Bartus, 2012, 40.). Képzeljük el, hogy egy gyárat üzemeltetünk,
amely az emberi egészségre káros gázt bocsát ki, ami csak szűkebb
környezetben terjed. Szerencsére viszont a gyár környezetében nem
laknak emberek, tehát senkinek nem károsul az egészsége. Viszont, ha
a gyár szomszédságában egy lakóparkot építenek, akkor hirtelen
megjelenik a szennyezés szenvedő alanya, és fellép a külső gazdasági
hatás. Ebből is látszik, hogy az ilyen hatások fellépéséhez mindkét
fél szükséges, és a fenti példában is joggal lehetne azt mondani,
hogy a hatás okozója a lakópark építője volt, és nem a gyár.
Ilyen esetekben, ahol a szennyező és a szennyezett
szerepe nem egyértelmű, a bíróságok az alábbi elv alapján döntenek:
Megpróbálják megvizsgálni, hogy melyik fél számára mekkora anyagi
ráfordítást igényel az adott szennyezés vagy zavarás elhárítása,
majd azt a felet, amelynek ez olcsóbb, kötelezik az elhárítás
elvégzésére. Természetesen a korábban említett come to nuisance elv
értelmében előfordulhat, hogy a másik felet kötelezik arra, hogy az
elhárítás költségeit állja. A gyár és a lakópark képzeletbeli
példájában ez úgy működne, hogy a gyár köteles lenne szűrőket
felszerelni, hogy megakadályozzák a légszennyezést, mivel ez
feltételezhetően olcsóbb, mint a lakóparkot áttelepíteni a gyártól
messzebb. Azonban mivel a lakóparkot már a szennyezés tudatában
építették meg, ezért a szűrők feltelepítésének költségét a lakópark
építői vagy lakói állják.
A helyi alkuk esetei • Már láttuk, hogy a
Coase-féle szabályzás végső célja, hogy az érdekelt felek egy
magánalku formájában saját maguk oldják meg a fellépő környezeti
problémát. Ilyen magánalkuk létrejöttére – bíróságok
közreműködésével vagy anélkül – számos példa található. Egy jó példa
a garéi szemétégető esete (Bartus, 2006, 10., 14.). A 1970-es évek
végén egy veszélyes hulladékokat is kezelő tárolót építettek a
dél-magyarországi Garén. A lakók néhány évvel később fedezték csak
fel, hogy a veszélyes hulladék már komoly környezeti károkat
okozott. Hogy elkerüljék a veszélyes hulladék elszállítását, a
tároló tulajdonosai fontolóra vették, hogy Garén építsenek egy
veszélyes hulladékokat is kezelni képes szemétégetőt. Ezt követően a
garéi lakosok megállapodást kötöttek a égetőt építő céggel, amelyben
biztosították, hogy az égető működése ne károsítsa az egészségüket.
Ugyanakkor a környező településeket nem vonták be az alkuba, holott
e települések lakosai is szenvedhettek volna kárt az égető működése
során. Ez egy jelentős kampányt váltott ki a szemétégető ellen, ami
végül a projekt meghiúsulását eredményezte. A veszélyes hulladékot
végül mégiscsak elszállították, és máshol égették el. Könnyen
érvelhetünk azzal, hogy az alku végleges meghiúsulásának egyik fő
oka az volt, hogy nem minden érintett fél vett részt a
tárgyalásokban.
Egy másik, lényegesen ismertebb eset a Sziget
fesztivál és az újpesti önkormányzat közti több éven keresztül
húzódó harc volt. Az újpesti önkormányzat két pert is elvesztett a
bíróságon (2002 és 2006), majd ezt követően a legfelsőbb bírósághoz
fordultak, de ez sem oldotta meg a problémát. Ezután csak 2011-ben
sikerült Újpest új polgármesterének megállapodnia a fesztivál
szervezőivel, melyben a fesztivál vállalta, hogy napi szinten
kártérítést fizet, ha a zajszint az 55 decibelt túllépi, valamint
hangszigetelő sátrakat állít fel, és felülvizsgálja a hangszórók
elrendezését. Bár ebben az esetben a történet alkuval zárult,
nyilvánvaló volt, hogy ezt sokkal kevesebb bírósági csatározás után
is el lehetett volna érni. Ennek egyik oka lehetett az ilyen alkuk
szokatlansága, illetve az ezeket segítő infrastruktúra hiánya.
Külföldön számos reménykeltő példát találhatunk
arra, hogy hasonló alkuk mégis létrejöhetnek a két fél jóhiszemű
megállapodásának révén. Gyakori, bevált recept, hogy környezetvédő
csoportok együttműködnek bizonyos cégekkel, és valamilyen olyan új
technológiát fejlesztenek ki, amely egyrészt környezetbarát,
másrészt a váltás anyagilag is megéri a cégeknek. Ezekre számos
példát találhatunk:
Az Environmental Defense és a McDonalds új,
környezetbarát csomagolási és élelmiszer feldolgozási módszereket
feljlesztett ki (King, 2007).
A Greenpeace és a Foron elkészítette és népszerűvé tette a
hidrokarbon hűtőszekrényeket (Stafford – Hartmann, 2001).
Az Alliance of Environmental Innovation segítette
az UPS csomagküldő vállalatot egy újfajta zöld csomagolás
elkészítésében (King, 2007)
Az emissziókereskedelem • A harmadik, és gyakorlati
szempontból talán a legjelentősebb alkalmazás az
emissziókereskedelmi rendszer (Beliczay – Szabó, 2003). Az
emissziókereskedelmet gyakran szokták a coase-i és a pigou-i
eszközök keverékének hívni, mivel mindkét eszközcsoportból
találhatóak benne elemek. A kereskedelmi rendszer lényege, hogy a
központi szabályozó szerv egy adott földrajzi régióra (buborékra)
meghatározza, hogy egy adott szennyezőanyagnak mekkora a maximális
engedélyezett kibocsátási szintje. Ez a maximális érték nem az egyes
személyek egyéni kibocsátásait korlátozza, hanem azok összegét.
Ezután a szabályzó szerv ezt az összes engedélyezett kibocsátást
kvótákra osztja, majd ezeket a kvótákat a szennyezők közt elosztja.
Miután ez megtörtént, ezekkel a kvótákkal mindenki szabadon
kereskedhet. Időnként a szabályzó leértékeli ezeket a kvótákat, így
biztosítva az összes szennyezés csökkentését.
Látható, hogy az emissziókereskedelemben vegyülnek
a pigou-i (határérték központi meghatározása) és a coase-i (szabad
kereskedelem) eszközök. Ennek a megoldásnak a fő előnye, hogy az
engedélyek kereskedelme miatt mindig az a szereplő fogja csökkenteni
a
|
|
|
kibocsátását, akinek ez a legolcsóbb, illetve, hogy
amennyiben az aukciós elosztási módot használjuk, jelentős
szennyezéscsökkentést érhetünk el már a működés kezdetekor is.
Emissziókereskedelmi rendszerekre számos példa
található a nemzetközi gyakorlatban. Ezek közül az egyik a Kiotói
egyezmény keretében jött létre. Találhatunk még
emisz-sziókereskedelmi rendszereket az EU-ban és az USA-ban is. Ezek
szén-dioxid-, illetve még néhány más szennyező gáz kibocsátási
jogaival kereskednek. Ezeken a piacokon főként magáncégek, illetve
környezetvédő csoportok vesznek részt.
Az informatika szerepe
a privát alkuk létrehozásában
Az előbbi fejezetekben már megalapoztuk, hogy a Coase-féle
szabályozás egyik fontos eszköze egy, az alkukat segítő
infrastruktúra kialakítása. Véleményünk szerint ennek egy
informatikai rendszer a 21. században szerves része kell legyen.
Ebben a fejezetben először áttekintjük a jelenleg használatban lévő
környezeti témájú információs rendszereket, végül megtárgyaljuk a
legfontosabb funkciókat, amelyeket egy komplex alkusegítő
rendszernek el kell látnia.
Létező szoftveres rendszerek
A tárgyalás során a jelenleg használatban lévő szoftveres
megoldásokat két részre osztjuk: ezek az információs rendszerek és
eszközök. Az információs rendszerek elsődleges célja, hogy
környezeti szempontból lényeges adatokat szolgáltassanak, míg az
eszköz jellegű rendszerek az alkufolyamat valamely részfeladatát
segítik elő.
Ma már a legtöbb fejlett ország rendelkezik nemzeti
szintű szennyezés-információs portállal. Ezekre jó példa a német
PortalU (Konstantinidis et al., 2009), vagy a magyar
környezetvédelmi minisztérium által üzemeltetett Országos Környezeti
Információs Rendszer (URL1).
Léteznek még EUs (URL2)
vagy globális (URL3)
szintű környezeti információt szolgáltató portálok is, de ezek
szinte mind nehezen kezelhetőek, a laikus ember számára könnyen
megérthető információt nehéz belőlük kinyerni. Üdítő kivétel ezek
közül az OKIR-portál, mely számos könnyen kezelhető, átlátható
funkcióval segíti a egyszerű információhoz jutást. Ezek közül talán
a „Mi van a környezetemben” funkciót emelnénk ki, amely segítségével
a felhasználók megnézhetik, hogy milyen hulladéktermelő vagy
szennyező tevékenységek folynak a lakóhelyük közelében. Fontos még
megemlíteni az INSPIRE irányelvet (URL4),
melyben az Európai Unió egy komplex, átfogó, uniós szintű környezeti
adatbázis létrehozásáról döntött. Bár még közel sincs kész, a
jövőben rengeteg környezetvédelmi informatikai rendszer számára
szolgálhat alapul.
Összefoglalva: a világban körbenézve bőven
találhatunk információs rendszereket, ezek nagy része viszont
problémákkal küzd. Egyrészt a legtöbb ilyen rendszer nehezen
kezelhető, nem felhasználóbarát. Másrészt ezek a rendszerek főként
nyers adatokat szolgáltatnak, amelyek csak számítógépek és szakértők
számára értelmezhetők könnyedén. Ahhoz, hogy a laikus ember ezeket
az adatokat, az őt körülvevő környezeti problémákat megértse, ezt az
információt kontextusba kell helyezni: A szennyező anyag
koncentrációja mellé annak lehetséges hatásait is fel kellene
tüntetni, illetve valamilyen fogódzót szolgáltatni, hogy egy nem
szakértő személy el tudja dönteni, hogy az adott koncentráció
veszélyesen magas értékű vagy bőven határérték alatti.
Az informatikai rendszerek második csoportja az
eszközök voltak. Ma még aránylag kevés eszköz létezik, lévén, hogy a
környezeti alkuk nem elterjedtek. Éppen ezért a legtöbb létező
eszköz olyan részfeladatokat segít, amely az állam által végzett
központi szabályozás elvégzéséhez is szükséges. Ezek közül a
szennyező anyagok terjedésének szimulációját emelnénk ki. Ennek
elvégzéséhez bonyolult számításokat kell elvégezni, illetve a
szennyezés típusától függően (lég-, víz-, talaj-, zaj-) számos
lokális geográfiai vagy meteorológiai adatra is szükség lehet.
Mindazonáltal ennek elvégzése szükséges ahhoz, hogy meg tudjuk
mondani, hogy egy adott kibocsátás után hol jelentkezik majd
jelentős szennyezés.
Átfogó szoftveres megoldás az alkuk segítésére
Korábban már bemutattuk, hogy a környezeti problémáknak hatásos
kezelőeszközei lehetnek a magánalkuk, melyeknek létrejöttéhez
viszont egy megfelelően kialakított infrastruktúra szükséges. Ebben
a fejezetben azt vizsgáljuk meg, milyen lehetőségeink vannak arra,
hogy ennek az infrastruktúrának egy jelentős részét szoftver
segítségével valósítsuk meg. Ezt a szoftvert úgy érdemes elképzelni,
mint egy internetes ügyintéző webportált (hasonlóan az e-bankokhoz
vagy az ügyfélkapuhoz), amely a felhasználóit lépésről lépésre
végigsegíti az alkukötés folyamatán. Az általános alkuk legfontosabb
részfeladatait az 1. ábrán foglaltuk össze. Látni fogjuk,
hogy egy ilyen infrastruktúra nem igényelné teljesen újszerű
szoftvertípusok létrehozását, sokkal inkább már ma is meglévő
szolgáltatások egy helyre gyűjtését.
1. ábra • Az alkukötés lépései
Fontos célunk, hogy az információszolgáltatást új
szintre emeljük, ahol nemcsak nyers adatokkal, hanem annak
megértését segítő információkkal is ellátjuk az oldal látogatóit. Az
alkuk létrejöttéhez három különböző témakörben kell információt
szolgáltatnunk. Egyrészt, el kell érnünk, hogy a felhasználók
tudjanak az őket ért szennyezésről, és értsék annak hatását.
Másrészt, lehetővé kell tenni, hogy a felhasználók könnyedén,
különösebb kutatás nélkül kapcsolatba tudjanak lépni a másik féllel.
Elengedhetetlen továbbá, hogy a felhasználók tisztában legyenek a
zavaró hatás fellépése esetén kínálkozó alternatívákkal és
teendőkkel. Ha a három információtípus közül bármelyik hiányzik,
akkor az jelentősen lecsökkentheti az alku létrejöttének
valószínűségét. A második célunk, hogy egységes, egymásra épülő
szolgáltatásokból álló eszköztárat kínáljunk, amely könnyen
használható, egyszerű megoldást ad a tárgyalás, az alkukötés, az
adminisztráció és a monitorozás megoldására.
Az átláthatóság kedvéért gyűjtsük össze az alapvető
megoldandó problémákat:
• Nehéz az összes környezeti információt egy
helyen, kompakt módon megtalálni.
• Nagy erőfeszítés megérteni az adott szennyezés
hatásait.
• Nehéz megtalálni az elszenvedett szennyezés
forrását.
• Nehéz megtudni, hogy pontosan mit tehet az ember,
ha szeretné az őt ért szennyezést csökkenteni.
• Új gazdasági tevékenységek esetén a
hatásvizsgálat és az engedélyezés folyamata hosszú és nehézkes.
• Nincs felállított infrastruktúra környezetvédelmi
célú szerződések kötésére.
• Ha túl sok felet ér zavaró hatás, akkor a felek
tárgyalása rendkívül bonyolult és drága lesz.
Miután a főbb megoldandó problémákat már
összegyűjtöttük, elkezdhetjük részletezni azokat a legfontosabb
szolgáltatásokat, amelyeket az alkusegítő szoftvernek nyújtania
kell. A legfontosabb szolgáltatás a környezeti információ elérhetővé
tétele. Ezt egy térkép alapú funkcióként érdemes elképzelni, ahol
egy adott földrajzi pontra kattintva arról a területről
információkat nyerhetünk. Ezek az információk a felhasználók számára
különböző bonyolultsági szinten kell, hogy rendelkezésre álljanak
(minden felhasználó választ majd), valamint azok megértését szöveges
információ, illetve színkód is segíti.
A következő szolgáltatás az adminisztrátorok
számára teszi lehetővé, hogy egy új kibocsátás bejelentésekor gyors,
számítógépes terjedési szimulációt és hatásvizsgálatot tudjanak
végezni. Ez a két lépés azért rendkívül fontos, mert a
terjedésszimuláció eredménye határozza meg, hogy kik lesznek az
adott szennyezés elszenvedői, a hatásvizsgálat pedig az elszenvedett
kár mennyiségét és milyenségét határozza meg. Ezek hiányában az alku
könnyen ellehetetlenülhet. A terjedési szimuláció eredményének
köszönhetően létrehozhatunk egy egyszerűbb szolgáltatást, mégpedig
azt, hogy a felhasználók egy kattintással össze tudják kötni az
elszenvedett zavarást az okozójával. Fontos továbbá, hogy lehetővé
váljon különböző emissziókereskedelmi piacokon használt engedélyek
és kreditek adás-vétele a rendszeren keresztül. Megengedhető
különböző engedélyek, kreditek létrehozása és kereskedelme is.
Azt is érdemes lehetővé tenni, hogy a felhasználók
közösségeket alkothassanak, és közösségként léphessenek tárgyalásba
más felekkel. E nélkül ugyanis gyakran fellépne a túl sok fél
problémája, vagyis az, hogy egy tárgyalásban olyan sok érdekelt fél
van, ami már az alkukötést hátráltatja. Fontos viszont megjegyezni,
hogy ettől még az adott közösségnek valamilyen döntést kell hoznia.
Ez azt jelenti, hogy közösségek létrehozásával még nem oldottuk meg
a problémát, csupán egy másik döntési szintre továbbítottuk. Éppen
ezért a rendszerbe még közösségi döntést segítő funkciókat is be
kell építeni. Ehhez először az egyéni szinten kell segíteni az
alternatívák értékelését és a döntést. Ez után lehetővé kell tenni,
hogy egy közösség tagjai ezeket az alternatívákat megosszák
egymással, megoszthassák a véleményüket az egyes alternatívákról, és
szavazhassanak róluk. Fórumokkal lehetővé kell tenni a további
kommunikációt is.
Talán az egyik legfontosabb szolgáltatás a
tárgyalás és a szerződéskötés folyamatának segítése. Itt azt
szükséges elérni, hogy a felek irracionális vagy opportunista
viselkedését igyekezzünk minél inkább korlátozni. Alapvető ennél a
funkciónál, hogy a felhasználók számára lehetővé tegyük előre
elkészített szerződésminták használatát, amelyeket csak néhány,
esetspecifikus adattal kellene feltölteni. Így a leggyakoribb
esetekre csak egyszer kell a szerződést a szoftver üzemeltetőjének
(az államnak) elkészítenie, a tárgyaló felek pedig ezt
felhasználják. A kevésbé gyakori esetekre pedig lehetővé kell tenni,
hogy a felhasználók előre elkészített szerződéselemekből új mintákat
készítsenek. Ezeket az új szerződéseket természetesen valamilyen
szinten ellenőrizni kell. Így sokkal kevesebb lehetőségük lenne a
feleknek arra, hogy megtévesztéssel vagy egyéb eszközökkel
előnytelen alkuba vezessék a másik felet.
Végül az utolsó javasolt eszköz azt teszi lehetővé,
hogy a felhasználók monitorozhassák az aktuális szennyezési
szinteket az egyes területeken. Ez az alkuk betartatásához
elengedhetetlen, azonban az ehhez szükséges mérések jelentős
költségekkel járnak. Ezeket csökkenthetjük mobil mérőkészülékek
alkalmazásával, melyeket mozgó járművekre helyezve jelentős
területeket fedhetünk le csupán egy-egy készülék segítségével. A
legfontosabb megoldandó problémákat és az azokra kínált megoldásokat
a 3. táblázatban foglaltuk össze. Az imént
röviden bemutatott rendszert részletesen is tárgyaltuk és elemeztük
megvalósíthatóság és hatás szempontjából egy korábbi dolgozatban
(Szemenyei, 2013).
Összefoglalás
Cikkünkben bemutattuk, hogy a különféle szennyezések negatív külső
gazdasági hatásként (externáliaként) jellemezhetőek, mivel nem
terhelődnek annak okozóira. Mindez kihívást jelent a kormányzatok
számára, amire a környezetgazdaságtan két fő megoldási irányt kínál:
a Pigou és Coase nevével fémjelzett szabályozási lehetőségeket.
Jelenleg leginkább a pigou-i eszközök terjedtek el, amelyek például
kibocsátási normák vagy adók segítségével csökkentik az externália
nagyságát. A jól ismert eszközökön túl azonban kevéssé használjuk a
Coase-féle megoldásokat, pedig számos előnnyel kecsegtetnek.
Amennyiben sikerül alacsonyan tartani a szennyezést okozó és az azt
elviselő felek közötti alku létrejöttének tranzakciós költségeit,
akkor hasonlóan sikeres módon lehet csökkenteni a szennyezések
mértékét, mint a hagyományosnak tekinthető pigou-i esetekben.
Számos szoftver áll rendelkezésre a környezeti
információk iránt érdeklődők számára, azonban olyan informatikai
eszközre is szükség lenne, amely nemcsak tájékoztat a különféle
szennyezések nagyságáról, hanem a felek közötti alku
lebonyolításához, a megegyezéshez is támogatást nyújt. Az imént
röviden bemutattuk ennek az igénynek a kielégítésére képes
szoftvernek az egyszerűsített működési elvét, és részleteztük a
legfontosabb funkciókat.
A szoftveres infrastruktúra rendszerünk leírása
azonban nem lenne teljes, ha nem adnánk legalább néhány példát
használati lehetőségekre. Az egyik ilyen a lokális erőforrások
használata. Ez egy gyakori probléma a környezetvédelemben. Adott egy
természeti jószág, amelynek véges a mennyisége, és ha ezt
túlhasználják, akkor azzal a természetet és saját magukat is
károsítják. Ebben az esetben az erőforrást használó közösség
megalkothat egy kereskedelmi forgalomba hozható használati
engedélyt, és ezt a rendszeren keresztül adni/venni lehet, hasonlóan
az emissziókereskedelmi rendszerhez.
Az előbb említett problémához hasonló eset a
dugódíj kérdése. Itt az a probléma, hogy a városok útjai véges számú
autót képesek kiszolgálni, ha túl sokan szeretnének ugyanazon az
úton haladni, akkor az torlódást és következésképpen nagyobb
szennyezést okoz. A rendszer részét képző közösségi és
szerződéskötési funkciókat pedig könnyedén lehet olyan esetekben
alkukötésre használni, amikor egy szennyező vagy veszélyes beruházás
települ lakóházak közelébe. Megítélésünk szerint a bemutatott
szoftvereszköz ezeken túl még számos további esetben is hatékonyan
tudna működni, és egy fenntartható fejlődést elősegítő
infrastruktúra szerves része lehetne.
Kulcsszavak: környezetgazdaságtan, szennyezéscsökkentés,
környezetszabályozás, Coase, Pigou, szoftveres megoldások,
tranzakciós költségek, alkukötés
IRODALOM
Barbier, Edward B. (2011): Transaction
Costs and the Transition to Environmentally Sustainable Development,
Environmental Innovation and Societal Transitions. 1, 58–69.
doi:10.1016/j.eist.2011.02.001 •
WEBCÍM
Bartus Gábor – Szalai Ákos (2012):
Környezetgazdaságtani problémák elemzése. Közpolitikai eszközök és
joggazdaságtani magyarázatok. (Pázmány Law Working Papers 2012/42)
Műhelytanulmány •
WEBCÍM
Bartus Gábor (2006): A hulladékgazdálkodás
alapjai. Tanári kézikönyv. Nemzeti Szakképzési Intézet, Budapest •
WEBCÍM
Beliczay Erzsébet – Szabó Zoltán (2003):
Az éghajlatvédelem gazdasági eszközei: Az emisszió-kereskedelem.
Levegő Munkacsoport tanulmánya •
WEBCÍM
Coase, Ronald (1937): The Nature of the
Firm. Economica. 4, 16, 386–405. •
WEBCÍM
Coase, Ronald (1960): Problem of Social
Cost. The Journal of Law and Economics. 3, 1–44. •
WEBCÍM
Cooter, Robert – Ulen, Thomas (2005): Jog
és közgazdaságtan. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest
King, Andrew (2007): Cooperation between
Corporations and Environmental Groups: A Transaction Cost
Perspective. Academy of Management Review. 32, 3, 889–900. •
WEBCÍM
Konstantinidis, Stefanie – Kruse, F. –
Klenke, M. (2009): Current State of the German Environmental
Information Portal PortalU®. In: Wohlgemuth, Volker – Page, B. –
Voigt, K. (eds.) EnviroInfo 2009, 1, 363–368. •
WEBCÍM
Stafford, Edwin R. – Hartmann, Cathy L.
(2001): Greenpeace’s Greenfreeze Campaign, Eco-Efficiency in
Industry and Science. 6, 107–131. •
WEBCÍM
Szemenyei Márton (2013): Battling
Transaction Costs: Establishing an e-Exchange System for Coaseian
Bargaining. TDK-dolgozat, BME, Budapest
Williamson, Oliver E. (1981): The Economics of Organization: The
Transaction Cost Approach. The American Journal of Sociology. 87, 3,
548–577. •
WEBCÍM
|
|
