A bolygókirály

2013 őszén látott napvilágot Ponori Thewrewk Aurél legújabb kötete, A bolygókirály, A Jupiter és mitológiája címmel. Érdemes összefoglalni a 93 esztendős szerző háromnegyed évszázados csillagászati és írói munkásságát, amelyet az 1940-es évek elején a Pázmány Péter Tudományegyetem Csillagászati Intézetében kezdett, hogy ugyanitt, a mai ELTE TTK Csillagászati Tanszékén csillagászattörténetet oktasson egészen az 1990-es évek végéig. Mindeközben az Uránia Csillagvizsgáló és a Budapesti Planetárium igazgatója volt, több száz cikk és tucatnyi könyv szerzője, a Bibliában említett csillagászati vonatkozások kutatója, történelmi események időpontjának meghatározója, a naptári rendszerek alapos ismerője. 1942-ben jelent meg első cikke (Az óegyiptomiak csillagászatáról) a Csillagászati Lapok-ban. Az elmúlt évtizedben négykötetes csillagászat- és kultúrtörténeti sorozattal örvendeztette meg olvasóit. Ponori Thewrewk Aurélnál mintha megállt volna az idő, hisz a 2013. november 15-i könyvbemutatón is bizonyította, hogy kondicionálisan és szellemileg is erejének teljében van.

A sorozat első kötete A Nap fiai (2007). A mű végigkalauzolja olvasóit az európai, közel- és távol-keleti, valamint közép-amerikai civilizációkon, részletesen bemutatva a Nap tiszteletével összefüggő mondákat, legendákat, csillagászattörténeti vonatkozásokat. Az Ég Királynője (2009) a Hold mint égitest bemutatásával, a nap- és holdfogyatkozások asztronómiai hátterével, a bolygónkra, valamint az egyes élőlényekre gyakorolt valós, és az áltudományokban gyakran felbukkanó vélt hatásaival, a naptári rendszereknél betöltött szerepével és az égitesttel kapcsolatos mondák és mesék világával foglalkozik. A Bolygóistennő (2011) főszereplője a Vénusz: megismerhetjük extrém fizikai viszonyait és az űreszközök segítségével szerzett megfigyelési eredményeket. A kötet másik szálát az ősi civilizációk és középkori birodalmak népeinek valós megfigyeléseken nyugvó elképzelései alkotják.

Az új kötet a Galileo-űrszonda egyik pazar felvétele és egy római Jupiter-szobor ízléses montázsával néz szembe olvasójával. A kiadó ezúttal is a Magyar Csillagászati Egyesület. A kötet munkálataiba a csillagász szakma több neves képviselője kapcsolódott be. A szakmai lektor Pesthy Mónika mellett Illés Erzsébet, az olvasószerkesztő Barlai Katalin, a nyelvi lektor Szabados László volt. Az ábrákat a szerző fia, Ponori Thewrewk Ádám Ajtony készítette.

A Bolygókirály személyes hangú visszaemlékezéssel veszi kezdetét: 1944 legvégén járunk, az ekkor katonaként bujdosó csillagász észreveszi, hogy a bolygó árnyékot vet – ezt addig csak a Vénuszról tudta. Ezután pozicionálja a Naprendszerben az égitestet: fizikai értelemben megadva helyét a gázbolygók közt, távolságát pedig a sokat vitatott Titius–Bode-szabály értelmében. A korai tudásanyag számbavételét az ókornál kezdi, elbeszéli a Jupiter négy nagy holdjának Galileo Galilei által történt felfedezését, és szóba kerül a 17–18. század fordulóján Olaf Römernek a fény terjedési sebességére vonatkozó megfigyelése is.

Nem meglepő, hogy a betlehemi csillagra vonatkozó kutatások külön fejezetet kaptak. A szerző a témával 1982-ben önálló kiadványban foglalkozott a Planetáriumi füzetek sorozatban, s ez jelentette legfontosabb műve, az 1993-as Csillagok a Bibliában vezérfonalát. Az izgalmas egyháztörténeti, kronológiai és csillagászati okfejtést összefoglalva: a Jupiter és a Szaturnusz együttállása lehetett a Szentírásban említett, Jézus születésére utaló égi jel.

A bolygóról való ismereteink ugrásszerűen megsokasodtak az űrkutatás kezdetei óta. A kötet ennek megfelelően külön tárgyalja a két időszakot. Az áttekintő planetológiai ismertetésből megtudhatják az olvasók a Jupiter fontos szerepét a belső bolygók térségének védelmében (üstökösök, kisbolygók, meteoroidok eltérítése), megismerhetik keringési és tengelyforgási viszonyait, olvashatnak a sokak fantáziáját is megmozgató Nagy Vörös Foltról. Az űrkutatás korára vonatkozó ismertetés a szondák kronológiájával indul és a jövőbeliekkel zárul, s közben megismerkedhetünk a planéta felépítésével, mágneses terével is.

Ahogy a betlehemi csillagról külön fejezet szól, a szerző tág teret szán a bolygó holdrendszerének bemutatására: az aktív vulkánokban gazdag Ióra, a jégpáncélja alatt folyékony óceánt, sőt talán életet rejtő Europára, a Naprendszer legnagyobb holdjára, a Merkúrnál is hatalmasabb Ganymedesre, a Callistóra, sőt a több tucatnyi kisebb kísérőre és az űrkorszakban felfedezett gyűrűkre is kitérve. A holdakhoz a 2020-as évekre tervezett szondák kapcsán megjegyzi: „Remélhetőleg Olvasóim közül sokan megélik ezen expedíciók indítását, és megismerhetik kutatásaik eredményeit.” Reméljük, nemcsak indulásukat, de érkezésüket is közösen ünnepelhetjük majd a szerzővel!

Itt lezárul a kötet első két nagy egysége, amelyeket tapasztalt ismeretterjesztőként az átlagolvasó számára is érthetően ad át a szerző. A hatást fokozza, hogy az írott szót megfűszerezi a rá jellemző klasszikus íz, ami miatt a mondatoknak többször is nekifutunk, forgatjuk elménkben, még ha a mondandó már elsőre is célba ér.

A Bolygókirály következő fejezetcsokrában a csillagászattól a kultúrtörténet irányába lépünk tovább. Mindennek alapja, hogy noha az égitest fényessége jóval elmarad a Napé és a Holdé mögött, sok ókori nép ezt tette meg főistenének. A magyarázat: a Vénusz után ennek a legnagyobb a fényessége, lassú égi mozgását pedig uralkodóhoz méltónak tartották. A mondák, mítoszok és mesék birodalmából megismerhetjük a közel-keleti Marduk, Baál és Cedek, a görög Zeusz és a római Jupiter kultuszát. S bár a Jupiterrel kapcsolatos legendák ritkán kapcsolják össze a mitikus személyt magával a planétával, a szerző által megidézett világ így is kiváló olvasmányt kínál.

A 98 oldalas mű fizikai adatokat tartalmazó függelékkel, és az égitest mitológiai, vallási és csillagászati vonatkozásait felölelő képmelléklettel válik teljessé. (Ponori Thewrewk Aurél: A bolygókirály, A Jupiter és mitológiája. Budapest: Magyar Csillagászati Egyesület, 2013)

Rezsabek Nándor

csillagászattörténeti szakíró