Régi szokásunk, hogy az MTA új levelező tagjait
a Magyar Tudományban körkérdésekre adott
válaszaik segítségével mutatjuk be.
Idén négy kérdésre kértünk választ.
1. Hogyan emlékszik vissza, mi volt a
döntő mozzanat, pillanat az életében, amikor eldőlt – vagy
eldöntötte –, hogy éppen ez a kérdés, probléma, tudományterület
érdekli?
2. Mi az Ön eddigi legfontosabb tudományos
eredménye?
3. Mi az a kérdés, probléma, ami az Ön
tudományos területén ma nemzetközileg foglalkoztatja a kutatókat?
4. Kivel cserélne pályát? Akár egy másik
tudományterületre, esetleg művészi pályára is gondolva…

BORHY LÁSZLÓ (1963)
Filozófiai és Történettudományok Osztálya • Szakterület: római
provinciák régészete, Pannonia régészete és története,
tanszékvezető, egyetemi tanár, Eötvös Loránd Tudományegyetem
Bölcsészettudományi Kar Régészettudományi Intézet Ókori Régészeti
Tanszék
1. Azt hiszem, az, hogy régész leszek, a születésem
pillanatában eldőlt, hiszen a Claudius császár által alapított
Savariában születtem. Szombathely római kori emlékeivel és a város
római kori múltjával nagyon korán megismerkedtem: vasárnaponként,
nagyszüleimhez sétálva mindig elmentünk az Iseum romjai előtt, s
amikor szüleim beírattak az akkor újonnan alapított Bartók Béla
Zeneiskolába, amely a római szentélykörzettel szemben épült fel, hét
közben is napról napra láttam az oszlopait. Az első latin szó,
amelyet megtanultam, valószínűleg az Iseum volt. A szentély
oszlopegyüttese és romjai, mivel mindig késő délután jártam
arrafelé, nagy hatást gyakoroltak rám: az ég felé meredő oszlopsoron
átsütő, lenyugvó nap aranyló, már-már giccses képe máig előttem van.
Édesanyámtól hallottam először a rómaiakról, és arról, hogy az ilyen
romok feltárásával a régész foglalkozik. Ő volt az, aki bevitt a
Savaria Múzeum akkori igazgatójához, dr. Bándi Gáborhoz, és az ő
segítségével már tizenkét évesen eljutottam a velem-szentvidi
ásatásokra. Az ő inspirációjára ősrégész szerettem volna lenni. Az
egyetemre kerülve véletlenek sorozata révén őskoros és népvándorlás
kori álmaimat feladva előbb Mócsy András, majd Szabó Miklós
akadémikusok tudósi és emberi kvalitásainak hatására a római kori
régészet és a klasszika archeológia, azaz az ókori régészet irányába
terelődtem. Így jutottam vissza gyerekkori indíttatásomhoz, a
gyökerekhez.
2. 1992-ben kezdtem el nagy elődök – Alföldi András, Barkóczi
László, Mócsy András – munkásságához kapcsolódva az ókori Brigetio
városának feltárását a mai Komárom/Szőny területén. Egy olyan,
korábban alig kutatott város történelmét kezdtük centiméterről
centiméterre haladva megismerni, amelyhez fogható az egész egykori
Római Birodalom területén nem sok volt: legfőbb jelentőségét az
adja, hogy a mintegy harminc római legio egyike vagy háromszáz éven
át éppen itt, a birodalom dunai határa mentén
|
|
állomásozott, ráadásul kiterjedése, valamint
jelentősége az egykori Pannonia provincia területén az évszázadok
óta kutatott Aquincuméhoz, a mai Budapestéhez, vagy Vindobonáéhoz, a
mai Bécséhez hasonlítható. Megismertük a város szerkezetét, insula-
és utcarendszerét, újabb adatokkal járultunk hozzá a város
topográfiájához. A legnagyobb eredménynek azonban a világra szóló
jelentőségű és színvonalú, Pannoniában páratlan épségben és
szépségben megmaradt fal- és mennyezetfestmények feltárását tartom,
hiszen ezek felfedezése, restaurálása és konferenciákon,
kiállításokon történő bemutatása tette lehetővé azt, hogy Komáromban
a feltárás során napvilágot látott leletekből 1996-ban múzeumot
alapítsunk (Klapka György Múzeum), s hogy Brigetio neve a leletek
révén újra ismertté váljon a nemzetközi ókortudományban. A másik
legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy 1992 óta Brigetio a római
koros hallgatók képzésének gyakorlati terepévé vált, számtalan
szemináriumi és szakdolgozat, és számos doktori disszertáció
született az itt feltárt leletanyagból.
3. Tanáraimtól megtanultam, hogy a római provinciális
régészet nem egyfajta pannoniai specialitás, hanem nagyobb
rendszerekbe illeszkedik. Mócsy András arra tanított, hogy Pannonia
a Római Birodalom része volt, „pici Róma”, és hogy a kis rész
megértéséhez ismernünk kell az egészet; felépítését, működését.
Szabó Miklóstól megtanultam, hogy a Római Birodalom egy még nagyobb
egységnek volt a része, és létét, kultúráját; e nagyobb egység
előzményeit: a görög, etruszk és itáliai régészetet, művészetet,
irodalmat illetően kell tekintenünk, megismernünk és elhelyeznünk.
Szilágyi János Györgytől a kritikus szemléletmódot, R. Várkonyi
Ágnestől a források jelentőségének felismerését sajátítottam el,
Török Lászlónál pedig azt láthattam, hogy hogyan illeszthető egy
látszólag periferiális terület, mint Brigetio, a görög–római kultúra
egészébe. Heidelbergi tanulmányaim során szoros kapcsolatba kerültem
Alföldy Gézával, akitől a feliratok társadalomtörténeti értelmezése
terén tanultam igen sokat. Az ókortudomány területén régészként az
érhet el nemzetközi figyelemre számot tartó eredményeket, aki a
legapróbb leletnek – legyen az például egy látszólag jelentéktelen
bronzérem, kerámaitöredék vagy egy nagy felületű fal-, illetve
mennyezetfetmény – is képes a rendelkezésre álló régészeti leletek
mint párhuzamok alapján, az irodalmi és történeti források
figyelembe vételével, illetve a feliratok segítségével, azaz az
összes lehetséges adat felhasználásával sokoldalú elemzést és
történeti értelmezést adni, amelynek optimális esetben a mai kor
számára is van üzenete.
4. Három területet említenék, mindhárom távol áll az
ókortudománytól. Szívesen cserélnék pályát Patkós András
akadémikussal, akinek az univerzumról, a világmindenség
keletkezéséről és működéséről vallott felfogását az ókori
asztrológiával, tér- és időszemlélettel foglalkozva a legnagyobb
görög filozófusokéhoz tudnám csak hasonlítani. Továbbá, egykori
zeneiskolai tanulmányaim és a későbbi, megint csak ókori kozmológiai
vonatkozású kutatásaim egybeérésének eredményeképpen szívesen bújnék
olyan, általam csodált művészek bőrébe, akik sokat tudnak az ókoriak
által az égben létezőnek tartott kozmikus összhangról, a
„harmóniáról”, amelynek leképzése az általuk komponált és előadott
zene: így szívesen cserélnék pályát nemzetközi viszonylatban Paco de
Luciával, hazai terepen Snétberger Ferenccel, közeli barátaim közül
– az általam Brigetióban feltárt mennyezetfestményre tánckarnevált
komponáló – Sebő Ferenc Kossuth-díjas művésszel, vagy egykori
konzervatóriumbeli klasszikus gitártanárommal, a Liszt-díjas
Szilvágyi Sándorral. Végül, csodálattal szemlélem a keleti
harcművészeteknek azon művelőit, akik a mesteri fokozatnak arra a
szintjére jutottak, hogy már sok mindent megértettek a látható és
láthatatlan erővonalakról. E tekintetben példaképem egykori
karateedzőim közül Nyirő Ferenc (Szombathely/Heilbronn) és Andreas
Albrecht (Heidelberg/Tairnbach), de szívesen tudnám mindazt
minderről, amelyet Aikido-mesterem, Kárpáti Gábor (Misogi Aiki Dojo,
Budapest) birtokol.
|
|