Az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc
leverése után több ezer magyar, lengyel és olasz katona menekült az
Oszmán Birodalom területére. Nagy részük 1849 őszén már haza is
tért, vállalva a börtönbüntetést vagy a besorozást is. Az emigránsok
egy része nyugat felé vette az irányt, hogy a franciaországi,
angliai és németországi magyar emigránsokhoz csatlakozva próbálja
meg átvészelni a nehéz időket. Több tucat emigránst, köztük Kossuth
Lajost, Batthyány Kázmért, Mészáros Lázárt az osztrák és az orosz
hatóságok követelésére Kis-Ázsiába internáltak a törökök. Volt
azonban egy olyan csoportjuk, akik 1849 őszén úgy döntöttek, hogy az
Oszmán Birodalom hadseregében vállalnak szolgálatot, hátha ezáltal
egykor törleszthetnek a magyar szabadságharcot leverő
Oroszországnak, illetve Ausztriának. Közéjük tartozott a
szabadságharc két neves tábornoka, az angol születésű Guyon Richárd
és Kmety György is.

Guyon Richárd,
„a magyarnak ángol oroszlánja”
Guyon Richárd 1813. március 31-én született az angliai Bath-ban,
francia eredetű, főnemesi családban. A Franciaországi
protestánsüldözés elől menekült hugenotta család a 17. században
költözött át Angliába.
Guyon kalandvágyó fiatalember lévén részt vett az
1830-as évek elején a portugáliai polgárháborúban, amelyet az ottani
liberális és konzervatív erők vívtak. Ezt követően utazgatott, s a
Habsburg Birodalom egyik kikötővárosában, Triesztben járva,
megismerkedett néhány osztrák császári tiszttel, s úgy döntött,
belép az osztrák császári-királyi hadseregbe. 1834-től 1840-ig a 2.
huszárezredben szolgált. (A császári-királyi hadseregnek tizenkét
huszárezrede volt, s mindegyiket Magyarországról állították ki.)
Pálffy János magyar képviselő emlékirata szerint 1838-ban ki akart
lépni a hadseregből, s éppen búcsúlátogatáson volt ezredének
tulajdonosánál, Splényi Ignác táborszernagynál, amikor
megismerkedett annak lányával, Máriával. Splényi kérdésére, hogy
mikor szándékozik elutazni, közölte, hogy marad, mert megnősül. – És
kit vesz el? – kérdezte Splényi. – Az Ön lányát. – volt a válasz.
A házasságra 1838. november 22-én került sor. A
császári-királyi hadseregből kilépve, Guyon Magyarországon, a
Komárom megyei Csúzon telepedett le, később az Esztergom megyei
Csatán élt.
Amikor 1848-ban kitört a magyar forradalom, majd
megalakult az önálló magyar kormány, Guyon először a belső
rendfenntartásért felelős nemzetőrségben lett tiszt. Amikor
nyilvánvalóvá vált, hogy az ország önállóságát veszély fenyegeti, a
magyar kormány önkéntes alakulatokat szervezett. Guyon 1848.
szeptember 15-étől őrnagyi rangban egy ilyen alakulatnak, a
dunántúli önkéntes mozgó nemzetőrség 2. (2. Pest megyei)
zászlóaljának parancsnoka volt. Az alakulat a váci táborból
szeptember elején Budapestre, szeptember 16. körül pedig a dunántúli
magyar táborba vonult. Ekkor már megkezdődött Josip Jellačić horvát
bán hadseregének támadása Magyarország ellen.
A szeptember 29-én Pákozdnál vívott csatában Guyon
alakulata a magyar jobbszárnyon állt fel. Itt a Johann Kempen
vezérőrnagy vezette horvát balszárny csapataival került szembe.
Amikor a 2. pesti önkéntes nemzetőrzászlóalj lőszere elfogyott,
Guyon szuronyrohamot vezényelt, s így űzte vissza a horvát
határőröket. „Az élénk puska és ágyútűz, amelyet az ellenség ekkor a
magyar gyalogsági tömegekre nyitott, nem állította meg őket
előrenyomulásukban, s a zászlóalj rettenthetetlenül a cserjésbe
rontott, az erdő széléig tört előre, de a folyton érkező ellenséges
erősítések miatt félórás, újra meg újra megújuló küzdelem után
korábbi megerősített állásába volt kénytelen visszavonulni” – írta a
történtekről a magyar hadsereg utólagos hadműveleti naplója. Végül a
beérkező magyar erősítések révén sikerült stabilizálni a helyzetet.
A pákozdi győztes csata után Guyon alakulata is a
Jellačićot üldöző hadsereg soraiban vonult a Lajtához, a
magyar–osztrák határfolyóhoz. Időközben Bécsben is újabb forradalom
tört ki, ami jelentősen javított Magyarország helyzetén. A magyar
sereg vezetői azonban tétováztak, a bécsiek sem hívták segítségül
őket. Így a forradalmi Bécs felmentésére indított támadás csak
október 28-án indult meg.
A hadsereg október 30-án a Schwechat-folyó
vonalában, Schwechat és Mannswörth községeknél került szembe
Jellačić haderejével. Az október 30-i csata azzal kezdődött, hogy a
jobbszárnyon a Bárczay János őrnagy dandárjához tartozó, Guyon
vezette 2. dunántúli (2. pesti) önkéntes mozgó nemzetőrzászlóalj,
egy székely reguláris határőrzászlóalj és a Száz János őrnagy
önkéntesekből álló zászlóalja megtámadta Mannswörthöt, s 20 perces
küzdelem után „felségesen” bevette a falut. – Fiaim, büdös a
puskapor, szuronyt szegezz – mondta Guyon a roham előtt. Guyon
állítólag három tisztet és 204 közembert veszített halottakban és
sebesültekben, majd kiűzte az ellenséget az ott lévő malomból és a
kissé távolabb lévő gazdasági épületekből. A malomnál nem találtak
ellenállásra, sőt, maga a molnár engedte be őket, s erősen
hálálkodott, mert attól tartott, hogy a magyar tüzérség felgyújtja
az épületet. A gazdasági épületeket viszont a magyarok rágyújtották
az ott védekező ellenségre. A sikeres támadás következtében a magyar
jobbszárny a centrumhoz és a balszárnyhoz képest ferde vonalba
került. A sikeres kezdést azonban a többi szakaszon nem követte
hasonló folytatás, rövidesen érvényesült az ellenség túlereje és
tüzérségi fölénye. Ennek ellenére a 2. pesti önkéntes mozgó
nemzetőrzászlóalj rendezetten hagyta el a csatateret.
Guyon vitézségével felhívta magára a táborban
tartózkodó, s a csatában jelen lévő Kossuth Lajos, az országot
vezető Országos Honvédelmi Bizottmány elnökének figyelmét is. „Guyon
Rikárd nemzetőrségi őrnagyot azon elszánt bátor s hazafi
vitézségeért melyet a tegnapi csatánál tanúsított ezennel a
honvédelmi bizottmány biztosan várt beleegyezése mellett, honvéd
ezredessé kinevezem” – közölte a csata napján Móga János
altábornagy, fővezérrel.
A schwechati csata után Kossuth úgy intézkedett,
hogy Guyon parancsnoksága alatt a Köpcsénybe beérkező csapatokból
8000 fő 22 löveggel induljon Balthasar Simunich császári-királyi
altábornagy seregének elfogására. A Pozsonyban kapott erősítésekkel
legalább 10 000 főt és 32 löveget számláló erő üldözőbe vette
Simunichot. A terv az volt, hogy az északi magyar megyék
nemzetőrsége és Ordódy Kálmán őrnagy csapatai elállják Simunich
útját, s így fegyverletételre kényszerítik. Guyon csapatai azonban
annyira kifáradtak, hogy pihenés nélkül nem lehetett megindítani
őket; magát Guyont is egy fél napig nem tudták felébreszteni. A
többi magyar erő pedig, Simunich túlerejétől tartva, meg sem
kísérelte elállni az altábornagy útját.
Guyon elővédje először november 3-án Nádasnál érte
utol az ellenséget, s a huszárok lekaszabolták a hátrahagyott
ellenséges utóvédet. Másnap, november 4-én Jablonicnél került sor
utóvédi ütközetre. Guyon katonái azonban nem tudtak komolyabb kárt
tenni Simunich gyorsan visszavonuló csapataiban. Simunich kiűzése
után Guyon követni akarta az ellenséget, de tisztjei nem voltak
hajlandók átlépni a határt. Így aztán a sereg visszatért a
Kis-Kárpátok keleti oldalára, s Nádasnál foglalt állást. Guyon az
expedíció során ismerkedett meg a sereg mellé „szakértőként”
kirendelt, korábban a bécsi forradalom fegyveres erőit vezénylő
Józef Bem vezérőrnaggyal.
November 11-én a fel-dunai hadsereg új fővezére,
Görgei Artúr vezérőrnagy leváltotta Guyont a nádasi dandár éléről,
és Pozsonyba rendelte. Görgei és Guyon viszonya kezdettől
feszültségekkel volt terhes, aminek okát csak találgatni tudjuk.
Tény, hogy a Simunich elleni akció sikertelensége miatt egy ideig
Kossuth is neheztelt Guyonra. Pozsonyban az ott állomásozó
tartalékdandár vezényletét kapta.
December 14-én Simunich altábornagy hadosztálya
megtámadta és Nagyszombatig űzte a nádasi magyar dandárt. A
visszavonuló sereg parancsnokságát Görgei Guyonra bízta. Az ezredes
december 16-án Nagyszombatnál nem sok sikerrel próbálta meg
feltartóztatni az előnyomuló császári-királyi hadosztályt. Simunich
eleve túlerőben volt, a Guyonnak rendelt erősítések egy része pedig
nem érkezett meg. Emellett az erős köd is megnehezítette a
tájékozódást. Így aztán Simunich csaknem teljesen bekeríthette a
várost védő magyarokat. A visszavonuló csapatokat egy magyar
sorezredi zászlóalj védte önfeláldozó bátorsággal. Az ütközetben
azonban Guyon ismét kitüntette magát, az ellenség által elfoglalt
hat ágyút egy huszárszakasz élén visszafoglalta, az erőteljes
ellenséges gyalogsági tűz miatt azonban visszavonulni volt
kénytelen, s így az ágyúkat sem tudta megmenteni.
A Guyon-dandár ezt követően a Csallóközön (a Duna
két ága által határolt területen) át vonult vissza Komárom, az
ország legjobb erődje felé, s ott kelt át a Duna jobb partjára, majd
Buda közelébe húzódott. Miután január elején a hadsereg felső
vezetői karának jelentős része beadta lemondását, vagy egyszerűen
csak távozott, Görgei a megmaradó törzstisztekkel töltötte be a
dandár- és hadosztály-parancsnoki beosztásokat. Így kapta meg Guyon
1849. január 12-én a fel-dunai hadtest egyik hadosztályának
parancsnokságát.
Január 11-én Guyont Ipolyságnál Anton Csorich
császári-királyi altábornagy hadosztályának elővédje támadta meg, s
Guyon – miután visszaverte az ellenséget – Szántóra vonult vissza. A
fel-dunai hadtest január közepén az északi magyar bányavárosokba
vonult, Guyon csapatai Selmecbányán és a várostól délre fekvő
Szélaknán rendezkedtek be védelemre. Itt érte őket január 21-én
Csorich támadása. Az ellenség Selmecbányára vetette vissza Guyont,
aki másnap megpróbálta visszafoglalni Szélaknát, de aztán az
előnyomuló császáriak elől kénytelen volt Selmecbányára, majd a
várost kiürítve Búcsra visszavonulni. Innen a Garam-folyó kiöntésein
át Besztercebányára húzódott vissza. Görgei a csapatok rendezése
után két oszlopban kivonta hadtestét Besztercebányáról.
Az északi oszlopot, amely a Vág völgyében indult Kassa felé, Görgei
vezette. A déli oszlop, amely Guyon és Piller János ezredes
hadosztályaiból állott, a Garam-folyó völgyében hátrált. Az
oszlopoknak a Branyiszkói-hágó előtt kellett találkozniuk. Az északi
különösebb nehézségek nélkül jutott el Lőcséig. Csorich két dandárja
még január 25-én visszaindult Pestre, s csak Christian Götz és Felix
Jablonowski császári-királyi vezérőrnagy követték a fel-dunai
hadtest déli hadoszlopát. Február 2-án Guyon hadosztálya Iglón
szállásolt be. Guyon nem állított ki előőrsöket, s így a lőcsei
császári-királyi helyőrség február 3-án éjfél után 1 órakor meglepte
csapatait. Guyon azonban rövidesen rendezte őket, s kiszorította a
városból a támadókat.
A Lőcsére érkező Görgei előtt két lehetőség állott.
Vagy a Branyiszkói-hágón áttörve közelíti meg Kassát, vagy pedig a
Hernád völgyében vonul Kassa ellen. Görgei ez utóbbit választotta.
Az északi kerülővel elvághatta a Kassa környékén lévő Franz Schlik
császári-királyi altábornagy útját Galíciába. Emellett úgy gondolta,
csapatainak is jót tenne egy győztes ütközet. Az Eperjesre és
Kassára vezető Branyiszkói-hágó elfoglalását – az iglói csorbát
kiküszöbölendő – Guyonra bízta.
A hágó természeti adottságainál fogva kiválóan
alkalmas volt a védelemre. Tizenhárom kanyarulata, a rajta lévő
útszorosok, a meredek terep egyaránt a védőknek kedveztek, akik
igyekeztek barikádokkal megerősíteni az amúgy is természetes
erődítményként szolgáló hágót.
Guyon megszemlélte a hágót, s angolul csak annyit
mondott: „Az ördög vigyen el, ha át nem megyek rajta.” Ezt követően
előre megírta hadijelentését a hágó bevételéről, s csak a halottak
és sebesültek számát hagyta üresen. Kb. 3800 embere volt, a Franz
Deym vezérőrnagy vezette császári királyi dandárnak kb. feleennyi.
Deym csapatai azonban harcedzett, sikerhez szokott csapatok voltak,
Guyonnak pedig volt egy alig kéthetes, többnyire felvidéki
szlovákokból álló zászlóalja is.
Deym annak érdekében, hogy ne keríthessék be,
igyekezett a hágó melletti mellékutakat, erdei ösvényeket és
szurdokokat is megszállni. A megszállás nem sikerült tökéletesen,
azonban azzal a nem kívánt eredménnyel járt, hogy Deymnek a hágó
védelmére alig maradt csapata. Guyon csapatai egy részével, köztük a
szegediekből álló 33. honvédzászlóaljjal szemből támadott, s előtte
sajátos németséggel a következő szónoklatot intézte hozzájuk:
„Vorwärts dupla lénung, rückwärts kartács schiessen.” Ami kb. annyit
tesz: „Ha előre mentek, dupla zsoldot kaptok, ha hátráltok,
kartáccsal belétek lövetek.” Az első roham kudarca után be is
váltotta fogadalmát, majd maga állt a katonák élére.
Segítségére volt Erdősi Imre piarista szerzetes is,
aki szlovákul lelkesítette a friss zászlóalj katonáit. Amikor a
roham mégis elakadt, Erdősi atya a nála lévő méteres keresztet
előrehajította a hóba, s szlovákul így szólt a katonákhoz:
„Otthagynátok az Úristent ezeknek a pogányoknak?” Ez aztán mindig
elég volt ahhoz, hogy a derék atyafiak visszaforduljanak.
A sikerből a hadosztály mellé kirendelt magyar
huszárok is kivették a részüket. Parancsnokuk, Emil Üchtritz báró,
miután belátta, hogy a lovasság a meredek hágón felfelé semmire sem
használható, huszárait hátrahagyva, s maga mellé véve az
osztálytrombitást, valamint három század honvédet, egy szűk
mellékösvényen megindult a hegyen fölfelé, s közben tízpercenként
egy rohamjelet trombitáltatott a kornétással. A védők csak azt
hallották, hogy valahonnan az oldalukból is csapatok közelednek. Ez
is arra indította Deym vezérőrnagyot, hogy ne erőltesse tovább a
szoros védelmét. Annál is inkább, mert Guyon utasítására a csapatok
egy része valóban hegynek fölfelé, az utakat megkerülve indult meg,
s Deym attól tarthatott, hogy egész erejét elveszíti, ha nem siet a
visszavonulással. Közben az ellenség oldalában megjelentek a
bekerítő csapatok, s Deym Eperjes felé vonult vissza.
A fel-dunai, rövidesen már VII. hadtest támadottból
támadóvá vált. Február 6-án Görgei már Eperjesen volt, 10-én pedig
elérte Kassát, amit Schlik előző nap ürített ki.
Görgei hadereje rövidesen az újonnan kinevezett
fővezér, Henryk Dembiński lengyel altábornagy alárendeltségébe
került. A VII. hadtest több hadosztályánál is memorandumokat
fogalmaztak meg a hadtest Dembiński alá rendelése ellen, s Guyont is
csatlakozásra szólították fel. Guyon válaszában közölte, hogy ha
Dembińskit Görgei helyére, s csupán a fel-dunai hadtest
parancsnokává nevezték volna ki, akkor egyetértenének a
tiltakozással; ha viszont „a derék hadvezérnek ismert” Dembiński
több más hadosztályt is vezényel, kineveztetését feltétlenül
szükségesnek tartják a hadműveletekben szükséges egység biztosítása
érdekében.
Guyon – nem a saját hibájából – kimaradt a február
26–27-i csatából; csak a csata végén érkezett meg hadosztályával, s
Dembiński ekkor már elrendelte a visszavonulást. Nem vett részt a
fővezér ellen Tiszafüreden kibontakozott mozgalomban sem. Dembiński
leváltását követően Görgei lett ideiglenesen a fővezér, aki március
7-én feloszlatta Guyon hadosztályát, s szétosztotta csapatait a
többi hadosztály között. Miután ugyanezen a napon Debrecenben
megszületett Guyon komáromi erődparancsnoki kinevezése,
feltételezhető, hogy Guyon új beosztásáról még Tiszafüreden
állapodott meg Görgei és Kossuth. (A komáromi várőrség parancsnokává
ezzel egy időben Lenkey János ezredest nevezték ki.)
Guyonnak további vigaszul szolgálhatott az, hogy
március 9-én kitüntették a frissen alapított Magyar Katonai
Érdemrend II. osztályával az indoklás szerint Mannswörthnél
végrehajtott sikeres rohamáért, valamint a nagyszombati vesztes és a
branyiszkói győztes ütközetben tanúsított vitézségéért. Kossuth
március 9-én bejelentette a képviselőházban, hogy a kormány jónak
látta „a nemzetnek egyik fő kincsét, Komárom városát [Guyon]
hűségére bízni”.
Guyon új beosztását a Komáromból érkező aggasztó
hírek magyarázták. Az erőd februárban kinevezett kormánybiztosa,
Puky Miklós egymás után küldte jelentéseit Debrecenbe a
várparancsnokság vezető tisztjeinek alkalmatlanságáról,
erélytelenségéről, az erőd védelmét gyengítő belső viszályokról.
Miután Komárom az ország legjobb és legfontosabb erődítménye, egyben
a megindítandó támadó hadművelet célpontja is volt, mindenáron
biztosítani kellett. Guyonról és Lenkeyről egyaránt ismert volt,
hogy teljes mértékben elkötelezték magukat a magyar ügy iránt, így
kinevezésük a válságosnak tűnő komáromi helyzet megoldását hozhatta.
Csakhogy ehhez Guyonnak és Lenkeynek be kellett
jutnia az erődbe. Ez egyáltalán nem volt egyszerű feladat, részint a
több száz kilométeres távolság, részint az útközben található,
illetve a Komáromot körülzáró császári-királyi csapatok miatt.
Március 15-én Kossuth sürgette Guyont, hogy mielőbb induljon útnak,
de előtte jelentkezzen nála. Március 18-án, Cibakházán Guyon meg is
jelent Kossuthnál, s kérte, hogy mivel Lenkey rangban idősebb nála,
Kossuth intézze el valahogy ezt a „bajt”. Ez csak egyet
jelenthetett: Guyon vezérőrnagyi kinevezését. Kossuth tehát tíz
nappal visszadatálva, március 8-i dátummal saját kezűleg kiállította
a tábornoki diplomát, majd – tekintettel Lenkey érdemeire – március
15-i dátummal Lenkey kineveztetését is megírta.
Az újdonsült tábornok tehát elindult, de sehogy sem
tudott átjutni a császári-királyi vonalakon, pedig állítólag
különféle álruhákkal is próbálkozott, például házaló zsidó
kereskedőnek öltözött. Végül a támadó magyar fősereghez csatlakozva
igyekezett elérni célját. S ha már ott volt, április 19-én a
nagysallói ütközetben személyesen állt a magyar I. hadtest egyik
dandárjának élére, s verte vissza egy császári királyi dandár
támadását. Közvetlenül az ütközet után, április 20-án maga mellé
vett egy század huszárt, s miután szétugrasztotta a Zsitva folyónál
állomásozó császári-királyi előőrsöket, aznap délután 5 órakor
megérkezett a várba. Itt mindjárt hatásköri vitája támadt az előtte
tíz nappal megérkezett Lenkeyvel, aki ideiglenesen a
várparancsnokság ügyeit vitte. Kettejük ellentéte nem csitult,
aminek következtében Lenkey végül májusban lemondott a várőrség
parancsnokságáról.
Guyon április 26-án néhány komáromi zászlóalj élén részt vett a Duna
jobb partján vívott csatában. Nagy eréllyel kezdte meg az erőd
megerősítését, de az időközben a fővezéri, majd a hadügyminiszteri
posztot is átvevő Görgeivel nem javult a viszonya. Görgei utóbb
emlékiratában Guyont tette felelőssé azért, hogy Komárom alól nem
érkeztek meg időben Buda alá a vár ostromára rendelt ostromágyúk, ám
ez a vád alaptalan volt; Guyon az első kérésre útnak indította a
nehézlövegeket. Ugyanakkor bepanaszolta Kossuthnál Görgeit, mondván,
hogy az megfosztotta őt minden nehézlövegétől és lőszerétől.
A Klapka György vezérőrnagy, helyettes
hadügyminiszter által újonnan kidolgozott haditerv úgy intézkedett,
hogy Klapka vegye át a komáromi erőd, Guyon a várőrség, Lenkey pedig
az alakítandó tartalék lovashadosztály parancsnokságát. Guyon sem
sokáig maradt azonban Komáromban, június elején a tartalék hadtest
parancsnokává nevezték ki. Kossuth Lajos kormányzóelnök, az ország
vezetője azonban június 22-én felhívta Görgei fővezér és
hadügyminiszter figyelmét arra, hogy „A nemzet méltán kérdi, miért
nincs Guyon a harctéren? – s én nem tudok reá felelni, önmagamnak
sem; mert érzem, hogy Guyon olyan egyéniség, kit a haza javára fel
kell használni, s pedig nem [a reservánál, hanem] a harctéren. Nem
oly sokan vagyunk, hogy olyan embert, mint Guyon, nélkülözhessünk.”
Kossuth azt javasolta, hogy Guyon vegye át az Aradot és Temesvárt
ostromló V. hadtest parancsnokságát, az azt addig vezénylő Vécsey
Károly tábornok pedig legyen a tartalék hadtest parancsnoka.
Június 24-én meg is született a kinevezés, majd
Guyon Aradra utazott. Miután azonban az V. hadtest tisztikara
testületileg kérte, hogy Vécsey maradjon az V. hadtest parancsnoka,
Vetter Antal altábornagy, a déli magyar hadsereg fővezére úgy
döntött, hogy Guyon a Bácskában, a Tisza és a Duna között fekvő
dél-magyarországi területen állomásozó IV. hadtest parancsnokságát
vegye át Tóth Ágoston ezredestől.
Dél-Magyarországon ekkortájt kritikus volt a hadi
helyzet. Jellačić táborszernagy június 25-én Óbecsénél megverte Tóth
csapatait, de aztán megelégedett Óbecsénél aratott babérjaival, s
visszatért a Ferenc-csatorna mögé. Így a déli hadsereg fővezérévé
kinevezett Vetter altábornagynak elegendő ideje maradt a magyar
csapatok újjászervezésére. Miután július 12-én Kmety György
vezérőrnagy 6600 főnyi hadosztálya megérkezett Nemesmileticsre, az
immáron megerősödött, közel 20 000 főnyi hadtest támadásba
kezdhetett. Vetter szándéka az volt, hogy a Ferenc-csatorna keleti
szakaszán csupán tüntető támadásokat indít, ugyanakkor a
Kmety-hadosztály Szivács térségében július 14-én átkel a csatornán,
s 15-én Kulánál oldalba támadja Jellačić csapatait. Ezzel egy időben
a Guyon vezette IV. hadtest arcból támadja meg a császári királyi
hadsereget.
Közben Jellačić is értesült arról, hogy Szabadka
térségében jelentős magyar erők gyülekeznek. Mivel a Ferenc-csatorna
vonalát passzív védelemre alkalmatlannak tartotta, úgy döntött, hogy
megtámadja a magyar csapatokat, még mielőtt azok lendülnének
támadásba. Ezért átkelt a Ferenc-csatornán, s július 14-én hajnalban
Kishegyesnél megtámadta a nagyobbrészt itt összpontosult IV. magyar
hadtestet.
Az éjszakai felvonulás azonban rosszul sikerült, a
feketehegyi magyar előőrsök észrevették, s a császári-királyi
csapatok oldalába lőttek. A bán kénytelen volt észrevenni, hogy a
magyarok vonala felvonuló csapatainak oldalában húzódik. Ettől
függetlenül folytatta a támadást, de a magyarok rendre visszaverték,
a szemből és oldalról kapott tűz viszont irtózatos zűrzavart okozott
a császári-királyi csapatok között.
Sőt, Guyon ellentámadásba kezdett, s már-már azzal
fenyegette a bánt, hogy elvágja visszavonulási útját Verbász felé.
Jellačić ezért elrendelte a visszavonulást. Ez már csak azért is
sürgős volt, mert közben Kmety hadosztálya Kula környékére ért, s ha
elűzi a kulai császári-királyi helyőrséget, s Verbászig hatol,
bekerítheti a visszavonuló császári-királyi csapatokat. Kmety
azonban nem sietett, amit az is magyaráz, hogy a parancs értelmében
csak 15-én kellett elérnie Kulát, s csapatai így is közel 25
kilométert meneteltek aznap. Így Jellačić komolyabb üldözés nélkül
érte el Verbászt, s vonult onnan vissza Titelre, majd a Szerémségbe.
Július 18-ára az egész hadsereg a titeli fennsíkon és környékén
összpontosult.
Kishegyes után a kezdeményezés ismét a magyarok
kezébe került. Július 17-én Vetter főhadiszállása már Péterváradon,
Dél-Magyarország legfontosabb erődjében volt. Itt döntöttek a
további hadműveletekről. Vetter előbb Pétervárad teljes felmentésére
gondolt, mert ez lehetővé tette volna Karlóca és Szalánkemén
bevétele után a császáriak legfőbb itteni támaszpontjának, a titeli
fennsík természetes erődítményének kiéheztetését. A magyar
hadügyminisztérium azonban arra utasította, hogy ne a Pétervárad
előtti sáncrendszer nehezen keresztülvihető áttörésével
kísérletezzen, hanem próbálja meg a fennsík rohammal történő
megszerzését.
Július 23-án Guyon több ponton is támadást indított
a fennsík bevételére. A védők azonban a terepadottságok
felhasználásával fölényesen visszaverték a rohamokat. Ezen a napon a
hadügyminisztérium utasította Vettert, hogy a IV. hadtestet indítsa
Szegedre, s a Duna-vonal védelmére és Titel megfigyelésére egyedül
Kmety hadtestét hagyja hátra. Július 25-én a IV. hadtest megindult
Szeged felé. Július 31-én a hadügyminisztérium utasította Vettert,
hogy Kmetyt rendelje át a Tisza bal partjára.
Guyon a IV. hadtesttel Szeged környékére vonult.
Csapatai élén ott volt az augusztus 5-én Szőregtől délre,
Törökkanizsánál vívott ütközetben, majd Óbesenyő felé vonult vissza.
Ugyancsak részt vett az augusztus 9-én Temesvárnál vívott döntő
csatában, ahol a centrumot vezényelte. A csatavesztés után Józef Bem
altábornagy, fővezér őt nevezte ki a hadsereg vezérkari főnökévé, s
ő küldött lakonikus rövidségű jelentést a csatavesztésről
Kossuthnak.
Guyon mindent megtett azért, hogy a Temesvárnál
megvert haderőt újra harcképes erővé
|
|
kovácsolja, de a bomlást már nem tudta megállítani.
Augusztus 14-én reggel parlamenter érkezett a császári-királyi
tartalék hadtest parancsnokától, Franz Liechtenstein altábornagytól,
aki fegyverletételre szólította fel a hadsereget. A felszólításra
Bem helyetteseként Guyon válaszolt: ha I. Ferenc József elismeri az
1848. márciusi alkotmányt, s közkegyelmet ad, kész letenni a
fegyvert; amíg azonban ez nem történik meg, harcolni fog.
A sereg kettéoszlása, s egy részének Vécsey Károly
tábornok parancsnokága alatt északra vonulása után Guyon Bemhez
csatlakozott, s együtt vonultak Erdély határáig. Azonban Dévánál is
már csak a dél-erdélyi csapatok bomlófélben lévő maradványait
találták, így augusztus 18-án Bem, Guyon és mások némi katonai
kísérettel török földre indultak. Augusztus 22-én lépték át
Havasalföld határát, s 26-án Turnu Severinben csatlakoztak az ott
lévő magyar emigráns katonai táborhoz.
Október 28-án Kossuth Vidinben altábornaggyá
léptette elő Guyont. Az osztrákok és az oroszok ekkortájt
határozottan követelték a magyar és lengyel emigránsok
kiszolgáltatását. Ezt Abdul Medzsid szultán és kormánya
elutasította, de beleegyeztek abba, hogy a „legveszélyesebb”
emigránsokat Kütahyába internálják. Miután Guyon angol állampolgár
volt, ő szabadon Isztambulba távozhatott, ahol egy ideig Kossuth
félhivatalos diplomáciai képviselője volt. Rövidesen áttért az
iszlám hitre, és Hursid pasa néven tábornok lett a török
hadseregben. 1850 és 1853 között Damaszkuszban szolgált. 1853.
október 1-jén a krími háborúban Kars várába rendelték, majd az
anatóliai hadsereg vezérkari főnöke (reisz pasa) volt. Nevéhez
fűződik Erzurum megerősítése, s egy darabig Kars védelme.
Guyon nehezen viselte Zarif Musztafa pasa fővezér
korrupt üzelmeit, amiről levelet is fogalmazott. Ez azonban Zarif
kezébe került, aki azt Riza pasához, a hadügyminiszterhez, saját
nevelőapjához küldte tovább. Így aztán Zarif ésRiza igyekeztek
eltávolítani Guyont a hadszíntérről. A Zarif hibájából bekövetkezett
1854. augusztus 6-i kürekderei csatavesztésért Guyont okolták; le is
váltották posztjáról, és Isztambulba rendelték vizsgálatra. Itt
altábornaggyá nevezték ki.
A vizsgálat idején egy angol kereskedővel
mosóüzemet nyitott a Krímben harcoló katonák ruhájának tisztítására,
a vállalkozás a békekötéssel megbukott. A szultán kívánságára minden
pénteken részt vett az uralkodót kísérő díszmenetben. 1856. október
11-én heves fájdalmak közepette halálozott el. Az üsküdári angol
temetőben (Haydarpaşa Mezarlığı), ahol a krími háború angol
áldozatainak sírjai találhatók, helyezték örök nyugalomra.
Sírfelirata a következő:
Itt nyugszik / Guyon / Richard / gróf / Török Fő Tábornok /
Frankhon ivadéka / Angolhon szülöttje / Magyarhon vitézze / Meghalt
Octóber 11én 1856 / Élete / 44ik évében.
IRODALOM
Bona Gábor (szerk.) (1998): A
szabadságharc katonai története. Zrínyi, Budapest
Deák István (1994): A törvényes
forradalom. Kossuth Lajos és a magyarok 1848-49-ben. Gondolat,
Budapest
Deák István (1981): Guyon Richárd
délvidéki hadjárata a szabadságharc utolsó heteiben egy kiadatlan
hadtestnapló tükrében (1849. június 26. – július 30.). Századok.
115, 3, 557–586.
Görgey Artúr (1988): Életem és működésem
Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. (S. a. r. Katona Tamás) (Pro
Memoria) I–II. Európa, Budapest •
WEBCÍM
Kinglake, Arthur (1856): The Patriot and
the Hero. General Guyon, on the Battle Fields of Hungary & Asia.
Hamilton, Adams, and Co., London •
WEBCÍM
K. Király, Béla (ed.) (1984): East
European Society and War in the Era of Revolution, 1775–1856. (War
and Society in East Central Europe Vol. IV.) Brooklyn College Press,
New York
Kossuth Lajos összes munkái. XIII–XIV.
Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. III. rész.
(1952–1953) (S. a. r. Barta István) Akadémiai, Budapest
Kossuth Lajos összes munkái. XV. Kossuth
Lajos kormányzóelnöki iratai. (1955) (S. a. r. Barta István)
Akadémiai, Budapest
Kossuth Lajos és Görgei Artúr levelezése,
1848–1849. (Millenniumi Magyar Történelem) (2001) (S. a. r. Hermann
Róbert) Osiris, Budapest
Márkus László (1955): Guyon Richárd. Budapest
Thaly, Sigismund (1852): The
Fortress of Komárom (Comorn) during the War of Independence in
Hungary in 1848–1849. Translated by William Rushton. With a Plan of
the Fortress. London

Kmety György,
Csorna és Kars hőse
Kmety György, az 1848–1849. évi szabadságharc tábornoka 1813. május
24-én született a Gömör megyei Felsőpokorágyon. Apja evangélikus
lelkész volt, 1818-ban meghalt, az édesanya ezután a fiúkkal, Pállal
és Györggyel áttelepült a kelet-magyarországi, Szabolcs megyei
Nyíregyházára.
György neveltetését előbb az anya, majd a jóval
idősebb báty, Kmety Pál irányította. Késmárki tanulmányai során
György nem annyira az iskola látogatásában, mint inkább kerülésében
jeleskedett, ahogy életrajzírója és barátja, Thurzó Miklós írja:
bátyja „erővel tudományos férfiút akart belőle képezni; de a vidám
szeszélyű ifjú pajzánságain megtört minden kísérlete”. Ezért aztán
1833-ban katonának adta a császári-királyi 19. (Schwarzenberg-)
gyalogezredbe. A császári hadseregnek ekkor ötvennyolc
sorgyalogezrede volt, ezek közül tizenötöt állítottak ki
Magyarországról és Erdélyből.
György katonának már jobban bevált; „vas szorgalma,
ügyessége, alkalmazása megtermé gyümölcsét; mert a körülményekhez
képest elég korán emeltetett tiszti rangra” – írja róla Thurzó
Miklós. 1847 végén már főhadnagy volt az ezred egyik,
Észak-Itáliában állomásozó zászlóaljánál.
Már megindult a magyar szabadságharc, amikor Kmetyt
1848. október 1-jén áthelyezték az ezred Magyarországon lévő 3.
zászlóaljához, de végül is nem ide került, hanem a 15., Pozsonyban
szervezett honvédzászlóaljhoz. Október 19-én ide nevezték ki
századossá. Úgy tűnik azonban, hogy ide sem vonult be; október 22-én
már a Győrben szervezett 23. honvédzászlóalj négy felfegyverzett
századának élén csatlakozott a Győrött áthaladó Kossuth Lajosnak, az
országot irányító Országos Honvédelmi Bizottmány elnökének
táborához. E négy század élén vett részt az október 30-i schwechati
csatában, ahol frissen szervezett alakulata jól állta a tüzet.
Kossuth még a lajtai táborban, október 26-án őrnaggyá és a
zászlóaljparancsnokává nevezte ki.
Ezt követően másfél hónapon át a nyugati
határszélen állomásozott. Amikor december 16-án megindult a
császári-királyi fősereg támadása, Kmety alakulata élén kiválóan
helytállt a parndorfi vesztes ütközetben. Ezért Kossuth – Görgei
Artúr tábornoknak, a fel-dunai hadsereg parancsnokának ajánlatára –
alezredessé léptette elő. Kmety december 26-án írott
köszönőlevelében így írt Kossuthnak: „Az igazság Istene éltesse az
Elnök Urat, és a szabad Magyarországot. E kettőért mindaddig fogok
harcolni, míg életben maradok.”
Kmety ezzel egy időben átvette a dandár
parancsnokságát a szabadságra utazó Zichy Lipót alezredestől. A
fel-dunai hadtest 1849. január eleji átszervezése során immáron
véglegesen egy dandár parancsnoka lett, s ennek élén harcolta végig
az észak-magyarországi téli hadjáratot. Pontosabban, nemigen került
harcba, hiszen csapatai csak 1849. február első napjaiban
Kassahámornál ütköztek össze az ellenséggel. Kassa február 11-i
bevétele után Görgei hadosztállyá egyesítette Kmety és Szabó
Zsigmond alezredes dandárjait, illetve Beniczky Lajos őrnagy
különítményét, s hadosztályparancsnokká Kmetyt nevezte ki.
A VII. sorszámot kapott fel-dunai hadtest
Kmety-hadosztálya kimaradt a február 26–27-i kápolnai csatából is,
azonban február 28-án Mezőkövesd és Szihalom között szép győzelmet
aratott Franz Deym vezérőrnagy előremerészkedő lovasdandárja felett;
a császári-királyi csapatok két (más forrás szerint három) löveget
is veszítettek. Kmety megbízhatóságára mutatott, hogy amikor március
3-án, Tiszafüreden a hadsereg tisztikara összegyűlt, hogy a Henryk
Dembiński altábornagy, fővezér katonai hibái miatt előállt
helyzetről tanácskozzon, határozottan fellépett a katonai
diktatúráról beszélők ellenében, s indítványozta Kossuthnak a
táborba hívását.
Március folyamán Kmety hadosztálya nem került
tűzbe. 1849 áprilisában az új fővezér, Görgei Artúr tábornok
vezetésével megindult a magyar fősereg ellentámadása. Ennek első
ütközetét április 2-án Hatvannál a VII. hadtest vívta, amelyben
Kmety hadosztálya is szolgált, ám mivel tartalékban volt, kimaradt
az ütközetből is. Április 6-án, az isaszegi csata során Kmety
hosszan győzködte Gáspár András vezérőrnagyot, a VII. hadtest
parancsnokát, hogy ne elégedjen meg Aszód és Bag megszállásával,
hanem siessen az Isaszegnél csatázó magyar fősereg segítségére.
Kmety egészen a besenyői kolostorig nyomult előre, de miután Gáspár
visszarendelte, sóhajtva engedelmeskedett.
Április 14-én Kmetyt ezredessé léptették elő. Ekkor
már a fővárostól északra, Vácott és környékén állomásozott a
hadosztálya, amely afféle összekötőként szerepelt a magyar fősereg
főváros előtt hagyott, illetve a Garam folyó felé tartó
csoportosításai között. A hadosztály ezt követően már nem tért
vissza a VII. hadtesthez.
Részt vett Buda ostromában, s a vízvédmű ellen
indított május 4-i rohamban maga is megsebesült. Kitüntette magát a
vár elfoglalása során is, s Görgei vele küldte a vár bevételéről
szóló jelentését Kossuthnak. „…ma is, mint mindig, kitűnőleg viselte
magát” – írta róla Kossuthnak. Segédtisztjének emlékirata szerint
„midőn Kossuthnál jelentését megtette volna, a kormányzó Kmetyt
családja körébe vitte, hogy menten minden hivatalos feszességtől,
egy pár nyugalmas órát élvezzen körében. Kossuth, midőn fia is
közibük jött, imígy szólítá azt meg: »Nézd meg fiam e bácsit s midőn
a legvitézebb magyarról hallani fogsz, akkor jusson eszedbe e
bácsinak arcképe«”.
Május 25-én Görgei Kmetyt hadosztályával együtt
Székesfehérvárra küldte. Június elején Kmety Veszprémen át Pápára
nyomult előre. A közvetlenül a fősereg vezérkari irodája (Központi
Hadműveleti Iroda) alá rendelt hadosztály feladata az volt, hogy dél
felől fedezze a Győrnél állomásozó, s a Rába-vonalat védő,
Poeltenberg Ernő vezérőrnagy által vezetett VII. hadtestet. Túlerejű
ellenséges támadás esetén a Pápa–Veszprém–Székesfehérvár–Buda
útvonalon meg kellett akadályoznia az ellenség gyors előretörését.
Június 11-én Kmety hadosztálya megérkezett Pápára.
Kmety egyik kémjétől Pápán értesült arról, hogy a Franz Wyss
vezérőrnagy vezette ellenséges féldandár Csornán szállásolt be.
Ezért anélkül, hogy szándékát bárkivel is közölte volna,
elhatározta, miszerint a 16 órányi távolságra lévő ellenségen
rajtaüt, és megpróbálja azt megsemmisíteni.
A megteendő távolság legalább 40 kilométer volt,
ami komoly terhet rótt a felvonuló honvédekre. Alárendeltjeinek azt
mondta, hogy Győrbe (!) akar vonulni. A tervet senkivel sem közölte,
s csak június 12-én este Marcaltőre érkezve tudatta azt Klapka
György vezérőrnaggyal, a Duna jobb parti csapatok parancsnokával és
Zámbelly Lajos ezredessel, a VII. hadtest vezérkari főnökével is.
Maga a jelentés valamikor az éjjeli órákban érkezett a győri
főhadiszállásra. Wyss már napok óta számolt egy magyar támadás
lehetőségével, a császári-királyi hadvezetés azonban nem, így a
féldandár nem kapott segítséget a küzdelemben.
Wyss még június 7-én szállta meg Kapuvárt, majd
másnap, 8-án Csorna megszállására indult a dandár nagyobbik
részével. A kiindulást és a megérkezést azonban rossz előjel
kísérte. Zessner ezredes, a 4. (Császár) dzsidásezred parancsnoka,
akinek Kapuváron át kellett volna vennie a dandár egy részének
parancsnokságát, kocsiján kíséret nélkül előrement, s Bogyoszló
környékén magyar huszárok támadták meg. Wyss szerint Zessnernél volt
a június 8-ára szóló diszpozíció, amelyben a dandár valamennyi
alakulata fel volt tüntetve. Ugyanakkor furcsa, hogy Wyss, noha élt
a gyanúperrel, miszerint a magyarok tisztában vannak csapatainak
felállításával, semmit sem tett ennek megváltoztatása érdekében.
Kmety terve igen egyszerű volt. Úgy tudta, hogy a
Csornáról Bősárkányon át vezető úton lévő hidakat korábban
lerombolták. Ezért úgy döntött, hogy a Rába folyón átkelve,
csapataival dél és nyugat felől támadja meg Csornát. Ha a támadás
sikerrel jár, Wyss vagy kelet felé kénytelen visszavonulni, s akkor
a magyar VII. hadtest karjaiba fut, vagy északnak vonul vissza, s
akkor a Hanság mocsaraiban kénytelen megadni magát. A terv
ugyanakkor nem volt kockázat nélkül, hiszen a Kapuvárott lévő másik
féldandár kb. öt, a Szerdahelyen lévő Collery-dandár pedig 8–9 óra
alatt szintén a csatatéren teremhetett.
Kmety a támadást június 12-én Pápáról kiindulva
június 13-án a hajnali órákban hajtotta végre. Egyik dandárja
elvágta a Wyss-dandár Kapuvár felé történő visszavonulásának útját,
majd a Kmety-hadosztály három irányból megtámadta Csornát. „Az
ellenség előnyomulása oly gyorsan történt, hogy az ágyúkat éppen
hogy ki-, s a csapatokat felállítani lehetett, amidőn Csorna
községet három oldalról csatárok és lövegek már lőtték is” – írta a
történtekről egy császári-királyi százados.
A Kmety-hadosztály reggel 5 és fél 6 között
megkezdődő támadása kezdetben nehezen nyert teret. A
császári-királyi helyőrség elkeseredetten védekezett, a nemrég az
itáliai hadszíntérről érkezett dzsidások komoly veszteségeket
okoztak a magyar huszárságnak, majd súlyos veszteségek árán ugyan,
de biztosították a Bősárkány felé, északnak vezető visszavonulási
utat.
A gyalogság is elkeseredetten védekezett, azonban a
túlerővel szemben hátrálnia kellett. Amikor a honvédcsapatok
betörtek a településre, a császári-királyi tüzérség több
kartácslövést adott le rájuk, de ők némileg rendeződve, újabb
rohamra indultak. Egy részük az utcákon indult meg, a többiek a
kerítéseken átkapaszkodva szivárogtak be a településre.
Wyss utasította a faluban lévő dzsidásokat, hogy
tisztítsák meg az utcát, hogy a gyalogság ismét rohamra indulhasson.
A dzsidások elől a honvédek valóban meghátráltak, ám egy részük
jobbra és balra a házakba és a kerítések mögé húzódott, másik részük
az utca torkolatánál tömegbe állva sortüzet adott a dzsidásokra.
Parancsnokuk erre visszafordította szakaszait, ám ekkor a honvédek a
házak ablakaiból kereszttűzbe fogták a dzsidásokat, s súlyos
veszteségeket okoztak nekik. Ezután az ütközet még fél óráig
tartott, akkor azonban a honvédek a térig nyomultak előre. A csornai
kolostor és a fogadó közötti téren álló két század vadász fejtett
még ki ellenállást, de a honvédek sortüze után ezek is
visszavonultak. Ezzel kettévágták a császári-királyi csapatokat a
Kapuvár felőli kijáratnál lévő jobbszárnyra és a Kóny felőli
kijáratnál lévő balszárnyra.
Wyss reggel 8 és fél 9 között rendelte el a
visszavonulást. A Csorna különböző oldalain küzdő csapatokat futárok
útján értesítette erről, azonban ezek egy része, a honvédektől
szorítva, már amúgy is rákényszerült erre. A visszavonulás során
azonban ő maga is holtan maradt a csatatéren.
A honvédek Csorna bevétele után a császári-királyi
csapatokat a Hanság felé nyomták. Ha a császári-királyi utászok
néhány nappal korábban nem állítják helyre a Hanságon átvezető
hidakat, Wyss csapatai magyar fogságba esnek; így azonban súlyos
veszteségek árán elérték Bősárkányt. Ezzel egy időben Poeltenberg
tábornok egyik különítménye megtámadta az Öttevénynél álló
császári-királyi előőrsöket, s elűzte őket. Ezt követően a VII.
hadtest egy különítménye Enesén át Kónyra nyomult előre, s elűzte az
itt lévő császári-királyi csapatokat.
A győzelem után Ludvigh János kormánybiztos azt
írta Kossuthnak, hogy Kmety ismét megmutatta, „mily hazafi, oly
vitéz, s oly jó demokrata tábornok is. Hadsereg élén becsületesebb
hazafi, s bátrabb vezér nem állhat”.
A csornai ütközet azzal az előnnyel is járhatott,
hogy meggyorsítja a császári-királyi csapatok remélt
átcsoportosítását a Duna jobb partjára, s ezzel megkönnyíti a Vág
folyó mentén tervezett magyar támadás sikerét. Ezek a remények
annyiban ugyan valóra váltak, hogy Julius Haynau táborszernagy, a
császári-királyi fővezér rövidesen elkezdte erőinek
átcsoportosítását a Duna jobb partjára; ám nem azért, mert megijedt
volna a magyar támadástól, hanem azért, mert ő maga akart támadni.
Így Kmety győzelme szép taktikai siker maradt, semmi más. Ugyanakkor
a sikert később felértékelte, hogy a júniusi hadműveletek folyamán
ez volt a magyar csapatok egyetlen jelentős győzelme.
Június 22-én Kossuth mind Görgeinek, mind Kmetynek
arról írt, hogy Kmety hadosztályát hadtestté kívánja fejleszteni.
„Ezredes Úr buzgó honszeretetének, jeles katonai tehetségeinek és
bajnok vitézségének annyi bizonyítványait adta, hogy forró
ohajtásommá vált, miszerint azon hadosztály, mely Ezredes Úr ügyes
és hős vezetése alatt magát oly annyira kitüntette, – egy egész
hadtestté szaporíttassék” – írta Kmetynek. Ebből egyelőre nem lett
semmi, de a június 24-én tartott minisztertanácson Görgei ennek
alapján javasolta Kmety vezérőrnaggyá (tábornokká) történő
előléptetését, ami június 26-án meg is történt.
A csornai ütközet után a Kmety-hadosztály
visszatért Tétre, majd Marcaltőre. A császári-királyi hadsereg
június 26–27-én kibontakozó általános támadása során a hadosztály
elszakadt a Győrt védő VII. hadtesttől, s Székesfehérvár felé vonult
vissza. Az ellentmondó utasítások, a hasonlóképpen bizonytalan hírek
miatt Kmety nem csatlakozott vissza a Görgei vezette fel-dunai
hadsereghez.
Közben június 26-án vezérőrnaggyá léptették elő.
Július 2-án aztán egyértelmű utasítást kapott Kossuth Lajos
kormányzó-elnöktől: hadosztályával Paksnál keljen át a Dunán, s
vonuljon a Bácskába, hogy ott részt vegyen a Jellačić elleni
harcokban. Kmety július 7-én átkelt a folyón, ahhoz azonban már így
is későn érkezett, hogy a Jellačić ellen vívott július 14-i
kishegyesi ütközetben érdemi szerepet játszhasson. Augusztus elejéig
a Bácskában állomásozott, majd augusztus 9-én, a temesvári csata
napján vette fel a kapcsolatot a délvidéki magyar fősereggel. Az
immáron gyengébb hadtestnek megfelelő hadosztály alaposan kitett
magáért, s a balszárnyon indított támadásával megakadályozta azt,
hogy a császári-királyi fősereg döntő csapást mérjen a magyarra. A
magyar hadsereg bomlását azonban már ez sem akadályozhatta meg.
Augusztus 12-én Kmety is úgy nyilatkozott a lugosi
táborba érkező Kossuthnak, hogy a hadsereg az első puskalövésre szét
fog szaladni. A hadsereg fővezére, Józef Bem altábornagy azonban
bízott Kmetyben, amit az is mutat, hogy augusztus 14-én őt nevezte
ki Vécsey Károly hadtestének és a Dessewffy Arisztid vezette
lovasságnak a parancsnokává. Kmety rászolgált a bizalomra,
hadosztálya augusztus 15-én Lugosnál még utóvédi ütközetet vívott
Haynau egyik dandárjával, a másnapi facséti haditanács után azonban
ezek a csapatok is bomlani kezdtek. Kmety maga is emigrációba
indult. Útközben kísérőivel Mörül falunál a román felkelők fogságába
került, akik éppen azon tanakodtak, hogy rájuk gyújtsák-e azt az
ólat, ahová bezárták őket, amikor megérkezett Bem és kísérete, s
kiszabadította őket szorult helyzetükből.
Kmety török földön névleg iszlám hitre tért, s
Iszmail pasa néven belépett a török hadseregbe. Miután nem találtak
számára megfelelő katonai beosztást, 1852-ben elhagyta az Oszmán
Birodalmat, és előbb Párizsba, majd Londonba ment. Itt a magyar
emigránsokat tömörítő magyar komité (bizottság) elnökévé
választották. Kmety a londoni magyar emigráció tagjaként Kossuth
egyik legmegbízhatóbb híve volt, s tekintélye révén biztosította
Kossuth számára a többiek támogatását is. Görgei emlékiratának 1852.
évi megjelenésekor ő írta a legrészletesebb vitairatot volt
parancsnoka ellen, s ebben – Kossuth nézeteinek megfelelően –
árulással vádolta a szabadságharc egykori fővezérét.
1853-tól ismét dandártábornok volt a török
haderőben, 1854-től irreguláris csapatok parancsnokaként Kars
környékén harcolt az oroszok ellen. 1855-ben egyike volt a karsi
erődöt Muravjev orosz tábornok ellen védő parancsnokoknak, s
szeptember 29-én sikerrel verte vissza az orosz csapatok támadását.
Miután a szövetkezett angol–francia–piemonti–török
haderők bevették Szevasztopol erődjét, s így a háború befejezése nem
váratott már sokáig magára, a török hadvezetés feleslegesnek
tartotta Kars további védelmét, és a várat november 25-én William
Williams parancsnok átadta az oroszoknak. Kmety, Josef Kohlman és
Tüköry Lajos, nem bízva az oroszok ígéretében, a megadás előtti
estén kiszöktek a várból.
Kmety 1856-ban hadosztályparancsnok volt, s ebben
az évben súlyosan megbetegedett. 1859-ben Isztambulban részt vett a
magyar légió tagjainak toborzásában és Itáliába szállításában.
1860-ban a szíriai drúz lázadás leverésére rendelték, de az
alárendelt francia csapatok tisztjei nem voltak hajlandók
engedelmeskedni neki. Mivel tiltakozása ellenére Beaufort francia
tábornok erőszakos akciókat hajtott végre a drúzok ellen,
novemberben lemondott, de török kérésre még hat hónapig a térségben,
Latákiában (ma Szíria) maradt. A franciák maradása miatt azonban ezt
követően Londonba távozott, ahol a török kormány által nyújtott
nyugdíjból élt. Az angoloknál neve felmerült a libanoni
kajmakánságra (kormányzóságra) való kinevezés ügyében, de nem
vállalta el. Londonban hunyt el 1865. április 25-én, ötvenkét éves
korában. A török állam saját halottjaként temettette el London
előkelő temetőjében, a Kensal Green Cemeteryben (Kensington and
Chelsea), keresztény módon, mivel állítása szerint nem vette fel az
iszlámot.
Sírhelyének neve: Monument to George Kmety. Az
emlékműre angol és magyar nyelvű szöveget véstek, a magyar nyelvű
szöveg: E síremléket / Kmety György
tábornoknak / keleti czímén Ismail pasának / fényes érdemei
elismeréséül / Ő Felsége a török császár emeltette / A török
birodalom Kars vára vitéz védőjét / Magyarország az 1848–49 haarcz
egyik jeles vezérét / és ősi alkotmánya hű bajnokát gyászolja /
Született Felső Pokorágyon Gömör megyében / május 24. 1813 / Meghalt
Londonban / április 25. 1865.
Segédtisztje, Thurzó Miklós emlékirata szerint „Kmety fáradhatatlan,
tevékeny, elszánt, figyelmes, nem túlságos vakmerő; de bátor és
számító, szigorú; de igazságos, kedélyes, szeretetreméltó, a fényt
és kitüntetést nem vadászó, lelkiismeretes és mi legfőbb, a
magasztosságig magyar hadvezér volt”.
Kulcsszavak: Guyon Richárd, Kmety György, 1848–1849. évi
forradalom és szabadságharc, császári királyi hadsereg, honvédsereg,
Oszmán Birodalom, Kossuth-emigráció, krími háború
IRODALOM
Andrássy Antal (1981): Felderítő és
információs jelentések a Kmety-hadosztálynál 1849 nyarán. Somogy
Megyei Múzeumok Közleményei. IV/12. Kaposvár. 217–242.
Hermann Róbert (1999): A csornai ütközet története és okmánytára.
1849. június 13. Soproni Levéltár, Sopron
Hermann Róbert (1999): Az ihászi ütközet
emlékkönyve 1849–1999. Jókai Mór Városi Könyvtár, Pápa •
WEBCÍM
Klapka, George (1850): Memoirs of the War
of Independence in Hungary. Vol. I–II. Charles Gilpin, London Vol
II: •
WEBCÍM
Kmety György (1861): Mein Leben und Wirken
in Ungarn. Írta Görgei Arthur. Megbírálva Kmety György egykori
magyar tábornok által. Ford. H[uszár] I[mre]. Pest
Kossuth Lajos és Görgei Artúr levelezése,
1848–1849. (2001) Millenniumi Magyar Történelem. (S. a. r. Hermann
Róbert) Osiris, Budapest
Kossuth Lajos összes munkái. XIII–XIV.
Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. I–II. rész.
(1952–1953) (S. a. r. Barta István) Akadémiai, Budapest
Kossuth Lajos összes munkái. XV. Kossuth
Lajos kormányzóelnöki iratai. (1955) (S. a. r. Barta István)
Akadémiai, Budapest
Roberts, Ian W. (1991): Nicholas I and the
Russian Intervention in Hungary. (Studies in Russia and East Europe)
Macmillan, Basingstoke–London
Tepperberg, Christoph – Szijj Jolán
(Hrsg.) (2005): Von der Revolution zur Reaktion. Quellen zur
Militärgeschichte der ungarischen Revolution 1848–49. Bearbeitet von
Róbert Hermann, Thomas Kletečka, Elisabeth Gmoser und Ferenc
Lenkefi. Wien – Budapest
Thurzó Miklós (1888): Kmethy [sic!]
György. Hazánk X. Szerk.: Abafi Lajos. Budapest, 112–129.
|
|