Keleti hosszúság 19°, 3’, 48’’! Északi szélesség 47°, 29’, 35’’! Tehát Budapest, Thököly út. Polgári időszámítás szerint éji tizenegy óra. Éjszaka borul az utcai ákácok fehér fürtös fejére, melyek a nyitott emeleti ablakokba bekandikálnak, fölöttünk hatalmas díszletként a csillagos égbolt, alattunk a földszint, még alább a föld, mely most közel sem tetszik oly biztosnak, mint egyébkor. Dolgozószoba. Piros posztóval bevont íróasztalon villanylámpa ég, rajta egy darab papír, azon képletek, hosszú-hosszú képletek, melyeket siető kéz vetett oda tintával, mintha mi levelet írunk valakinek. Kövesligethy Radó nem messze ül a fényforrástól. Törékeny, de erős, kéneső-eleven ember, s vidám, vidám. Az alkotók vidámak. Azok ismerik a kötelesség mázsasúlyát, de könnyedén viszik, sohasem oly fáradtak, mint a közönséges emberek, kik csak tulajdon életük terhét cipelik. Rendkívül szeretetreméltó, közlékeny. Mégis sohasem éreztem azt, hogy valaki ennyire távol lenne tőlem, mert be van zárva számsoraiba, gömbháromszögtana köríveibe, egy tökéletes tudomány védőburkába, melynek árnyalati finomságait mi, kik csak kívülről tekintjük, nem közelíthetjük meg. Iratok, nyomtatványok. Egy levelesláda, melyben egymás mellett pihennek a XIX. és XX. század gondolkozóinak levelei, Darwin kezeírása, ki annak idején Eötvös geofizikai fölfedezése iránt érdeklődött, s Omorinak, a japán tudósnak sorai, és sok másokéi, kiket világszerte emlegetnek, mint házigazdámat, kinek úttörő neve Cambridge-ben és Rómában, Szentpéterváron és Sidney-ben, Tokióban és Párizsban, Berlinben és Krisztiániában egyaránt ismeretes.

Ő. Kérlek, ahogy kívánod kitárja kezét, mindent elmondhatok. Nem titkolózik, mint az úgynevezett „szaktudósok”, kik a latin tolvajnyelvbe burkolóznak, noha ő az igazi szaktudós, s alapvető munkáját a földrengésről latinul írta meg, mint a humanisták, hogy az egész világ olvashassa. De készsége zavarba hoz, mert eszembe jut, hogy a csillagászatból ma már aligha tudnék jelesen érettségizni.

– A nemzetközi geofizikai intézet, mely a háború előtt alakult…

Ő, gyors kézmozdulattal. Megszűnt. Itt vannek köpcös, francia nyelvű köteteket emel az asztalra, a mi kiadványaink. Mind Budapesten nyomták. Erre büszke vagyok. De a háború lehetetlenné tette az együttműködést. 1922 április végén találkoztunk Strasbourgban, utoljára, akkor fölszámoltunk.

– Még a szeizmológiai társaság sem bírta ki a háború földrengését?

Ő. Belgiumban már a háború alatt mozgalom indult, hogy a központi hatalmakhoz tartozó minden tudóst ki kell zárni minden tudományos egyesületből, s azt az antant tudóst, ki velük foglalkozik, pellengérre kell állítani. A helyzet kezdettől fogva reménytelen volt. Brüsszelben ugyan a svájci képviselő – a kanadai és norvégiai támogatásával – azt ajánlotta, hogy folytassuk nemzetközi munkánkat, úgy, mintha mi sem történt volna – hiszen a tudomány, melyet szolgálunk, egy –, de indítványát a csupa előkelő tudósból álló gyülekezet harminc szavazattal három ellenében leszavazta. Mi erre átadtuk a központi intézet bútorait, könyvtárát, műszerparkját, azután a társaság menten összeült Rómában más név alatt – Union Internationale Géodésique et Géophysique –, de ide minket már nem vettek föl, noha az ülés napirendjének egyik pontja az volt, hogy az én elméletemet vitatták. Ma már a hangulat enyhül. Különösen az olaszok kardoskodnak mellettünk. Az Aci Reale, egy 1619-ben alakult tudományos társaság, 1915-ben a háború alatt, választott tiszteleti tagjának. Nézem az oklevelet, melyet összegyűrt, elrongyolt a háborús posta, rajta hagyva a világtéboly nyomát.

– Úgy tudom, magad is Itáliában születtél. Rómeó és Júlia városában, Veronában.

Ő. 1862-ben Verona még osztrák. Az édesapám mint katonatiszt itt állomásozott, én pedig hamar elkerültem onnan. De az olasz nyelv bennem ragadt, az öntudatom alatt. Nemrégiben Nápolyban valaki kiejtésemről – fogalmam sincs, hogyan – észrevette, hogy veronai vagyok. Mindenesetre bírom annyira a nyelvet, hogy előadásokat tarthatok.

– És a franciát, az angolt, a németet, meg ugye – mellesleg a latint, a görögöt?

Ő. Azon csak egy ódát írtam. De azt sohasem olvassátok. Fiókomba zártam, egy színdarabbal együtt.

– Á.

Ő. Csak az én dolgaimról. A szférák zenéje. Az első rész: Pythagoras, a szám, a második Ptolemaeus, a harmadik Kepler, de csak az első két törvénye, utána tízéves intermezzo, hol megmutatom, hogy függ össze az anyag és mozgás, aztán Linz, a három törvény, Kopernikus… Erkel Gyula elvitte magával, zenét írt hozzá. Muzsikát, a szférák zenéjéhez. Megtömi pipáját, rágyújt.

– Gyermekkorodban is írtál?

Ő. Nem. Akkor már asztrológus voltam. Én már második gimnazista koromban így kiáltottam: „Csillagász leszek”. Pozsonyban jeles tanárom volt, Dohnányi – a mi Dohnányink apja –, az gerjesztett bennem kedvet. A másik döntő élményem ez: Augsburg mellett egy püspöki könyvtárban – anyai nagybátyám pap volt – kezem ügyébe akadt egy pergamenbe kötött fóliáns, mely két üstököst ábrázolt. Megbabonázva néztem kisfiúszemmel az égi karambolt. Bennem pedig egy hang szólalt meg: „Lopd el”. Először éreztem kísértést a lopásra, és hogy nem loptam el, ma is bánom. Mert később a könyvtárt elszállították, de a kódex, melyet úgy áhítottam, a két üstökös, mely oly sokáig izgatta képzeletemet, elkallódott. Nyilván sajtpapírosnak használták. Későbbi állomásaim? Bécs. H. C. Vogel, asztrofizika. Innen Potsdamba hívtak, de én hazajöttem, Ógyallára, Konkoly-Thege mellé.

– A csillagokhoz hűtelen lettél. Ma csak a „vak csillag”-ot szereted, a Földet.

Ő. Ennek is az olaszok az okai. 1895-ben Ischia szigetén egy tudóstársaság arról beszélt, hogy a földrengéssel alig foglalkoztak még szakszerűen. Ez adta meg az első lökést. Aztán a messinai szerencsétlenség, melynek százhúszezren estek áldozatul, még inkább errefelé terelt, évekig töprengtem, nem lehetne-e a föld katasztrófáit előre látni, megjósolni. Tudományosan valóban lehetséges két határt felállítani: a földrengés terjedési sebessége csökken, ha az illető helyen feszültség lép föl. De gyakorlatilag a határvonás bajos, sohasem tudni, mikor ér véget egy hullám. Egyik könyvéből rajzot mutat, mely a kardiogramhoz hasonlít, a szív görbéihez, s olyanféle képletet, mely annyi fejgörcsöt okoz szegény diákoknak. Ez az ábra azt jelenti magyarán: sokkal könnyebb megállapítani, hogy valahol földrengés – volt, mint azt, hogy valahol földrengés – lesz. Mosolyog. Különben is egy Cambridge-i barátom okosan nyilatkozott erre vonatkozóan. Ha a meteorológus vihart jósol, és nem lesz vihar, akkor az emberek legföllebb vállukat vonják. De a mi prófétálásunkból, akár beteljesednék, akár nem, baj származna, százezrek, milliók ijedelme.

– Micsoda tehát maga a vizsgálódás tárgya?

Ő. A földgolyóról keveset tudunk. Sok ezer év óta itt a kérgén mozgunk mi, emberek, de belső mivoltát csak föltevésekből sejtjük. Eddig csak két kilométerre hatolhattunk mélyébe, fúrók, aknák segítségével. Mintha tulajdon testünket sohase láttuk volna belülről, csak kívülről, mintha nem végezhettünk volna rajta műtétet, mintha még nem

boncolhattunk volna, s az orvos, ki gyógyítja, pusztán arra lenne kényszerülve, hogy tűvel szúrja meg a bőrt, s a belőle kibuggyanó vércsöppecskéből következtessen arra a mozgalomra, mely benne végbemegy, a szív működésére, a tüdő, máj, vese, lép munkájára: hasonló helyzetben voltunk mi, csillagászok, kik nem szállhattunk le titkaiba, és az egyetlen bolygót, mely szinte kezünk között volt, a Földet, mely szállást ad nekünk, nem tárhattuk föl. Izgatottan. A földrengés pedig erre alkalmat adhat.

– Szóval a mélységek zivataraiból következtettünk a Földre. Az orvostudomány is ezt művelte annak idején. Beteg szervezetünk zavaraiból állapította meg az egészséges szervezet törvényeit, az élettan sok fontos tételét. Amikor a természet lázong, egyensúlya megbomlik, sok rejtélyét fölfedi. Lázasan-részegen őszintébb hozzánk, mint józan korában.

Ő, egyre sebesebben. A kérdés egyszerű. A kutató szenvedélyével. Tehát ez a gondolatmenet. Sohase mondja, hogy övé. Valamilyen szilárd testben való lökés hosszúsági s kereszthullámokat idéz elő, melyeknek fizikai törvényeit már ismerjük, s így a hullámok sebességéből kiszámíthatjuk a kéreg rugalmasságát, sűrűségét, a hullámokat a fősugár eredeti pontjából követhetjük oda, hová fúró és akna nem érhet, a Föld középpontjáig. Az a fontos, hogy a vizsgálódó ismét nem mondja, hogy ő, minél kevesebb föltevéssel éljen, s ha ezt keresztülviszi, a problémát megoldotta. Látta a Föld belsejét, anélkül, hogy látta volna, megismeri, éppoly biztosan, mintha ott járt volna. Ebben a pillanatban a tudós, a számok, képletek embere, egy fantasztikus utazónak rémlik, ki nem messzeségbe utazik, az Északi-sarkra, nem is magasságba, repülőgépen, a híg levegőbe, hanem a szilárd földbe fúrja búvárfejét, innen az íróasztal mellől, s ott, a dantei pokolban, az igaziban, a Föld poklában horgonyt vet.

– Mikor fejeződhet be ez a kutatás?

Ő. Újabban megint ezzel foglalkozom. Pihenni szeretnék, de, nevet, nem rajtam múlik. Egy év múlva, azt hiszem, elkészülök. Jó nyomon vagyok. Most gyönyörű biztonsággal menni fog. Nem, nem könyv. Csak vékonyka füzet. A mi munkánk olyan, hogy évekig, évtizedekig dolgozunk, aztán pár sort írunk.

– A földrengéstan tulajdonképp fiatal tudomány. Fiatalabb, mint te, professzor úr. Hiszen te teremtetted meg.

Ő tiltakozik. Azt nem lehet mondani. Már 1857-ben kezdődött az első tudományos vizsgálat, a nagy nápolyi földrengés idején. Ekkor lerándult oda Robert Mallet angol mérnök, ki – műszerek nélkül – figyelte az ellökött földdarabok, a kerti bejárókról leguruló, rosszul odacementezett kőgolyók elgurulását, s abból állapította meg a földrengés irányát.

– Magyarországra nézve mi a kórjóslatod?

Ő. Nálunk a Nagy-Alföld peremén mindig voltak, lesznek földrengések. Sohasem túlságosan erősek, de állandóan várhatjuk. Itt a talaj már „megállapodóban” van, nem kell félnünk, a szilárdul épített, cementes házak állják. Csak idegrendszerünk viseli el nehezen. Egerben hallottam a földrengés kárvallottjaitól, milyen riadalmat okozott az emberekben, nem is annyira maga a rengés, mint a földalatti moraj. Frontviselt katonák, kik évekig álltak srapnellzáporban, pergőtűzben, vallották, hogy a háború zenebonája semmi ahhoz képest, mikor a Föld egyszerre elbődül. Különben az egri földrengés éjszakáján, mikor még itthon voltam, s itt már híre futott a katasztrófának, úgy tíz órakor felszólított telefonon egy úriember, ki egy ötemeletes bérházban lakik. Megkért, hogy fogadjam. Eljött hozzám. Nagyon félt. Sokáig beszélgettünk. Nekem kellett őt megnyugtatnom.

– Professzor úr, te magad milyen földrengéseket éreztél?

Ő. Egyet sem. Soha, soha. Mindig kikerült. Kergettem, de ő elszökött előlem. A két nagy kecskeméti földrengés idején, 1908-ban és 1911-ben, épp külföldön tartózkodtam. Brüsszelben és Skóciában. A brüsszeli meg a skóciai műszereken láttam a magyar földrengést. Láttam, de nem éreztem. Bolognában egy este szeizmológusokkal vacsoráztam, s csak vacsora után hallottuk, hogy megindult alattunk a föld. Nem vettük észre. Aztán utána utaztam. Mikor a Vezúv háborgott, tüzet-lávát okádott, felmásztam rá, hátra feküdtem, lehasaltam, hogy dobáljon, rengessen-ringasson. Nem akart. Azért se akar. Majdnem szomorúan. Nincs szerencsém. Szél remegteti az ablakot, kitekintünk az égre, hol más lámpák lobognak.

– A mai csillagászat milyen nyomon halad?

Ő. Az állócsillagokkal foglalkoznak, főképp a statisztikai tudományt használják föl, melynek az égen, hol annyi szám van, nagy szerep jut. Einstein új elméletét erjesztő kovásznak tekintem. Hogy milyen axiómát fogadunk el a fizikában, az euklideszit, mely szerint a világmindenség végtelen, vagy az einsteinit, mely szerint a világmindenség véges, az tisztán rajtunk múlik, ez gyakorlatilag nem dönthető el, de Einstein gondolata, melyet bedobott a tudományba, tovább fog erjedni és gerjedni másokban is.

– Bocsánatot kell kérnem ezért a kérdésért, de minden ember műkedvelő csillagász – joga is van hozzá, mert amint mondják, mindenki az Universum Polgára –: mit szólsz Goddard holdrakétájához, mellyel a holdbelieknek akar üzenni, az amerikai milliárdos s a franciák kísérletéhez, kik a Mars-lakóknak a Szahara sivatagján a Püthagorasz tételét rajzolják föl mérföldes vonalakkal? Vajon sikerülhet-e egyszer, valamikor kitörni a földi rabságból, sikerülhet ez a sziderális geometriai levelezés?

Ő. A Marsban lehetnek is emberek, vállat von, meg nem is. De mért képzeljük azt, hogy olyanok, mint mi? A geometriai emberi tudomány pár tapasztalati tényen alapul, mely oly régi, hogy szinte axiómának érezzük. De bizonyos vagyok, hogy a légynek, melynek szeme nyolc oldallapocskából áll, más a geometriája, mint az enyém, másképp lát, mint én. Ha feketekávés findzsám átlátszó peremén szemlélem ezt a négyszögű ablakot, oválissá válik. Az idegen csillagok lakói sem érthetik meg a geometriai ember nyelvét. Múltkor felhoztak hozzám egy gyönyörű vízfestményt, melyet egy spiritiszta médium festett delejes álmában a hold növényeiről, állatairól. Botanikus és zoológus barátaim elé tettem, s azt kérdeztem, látnak-e rajta egyetlen kocsánt, egyetlen fejet vagy fület, mely ismeretlen lenne? Egy sem volt ilyen. A részek összezagyválódtak, visszásan kicserélődtek, de az egész innen volt, mitőlünk. Minden fantasztikum szegényes, mert emberi. Antropomorfizmus…

Hazafelé menet a tudós arcára gondolok, megindítóan egyszerű dolgozószobájára, mely a tudomány fényforrása. Hallgatom lépteimet. Kopognak az aszfalton. Bámuló figyelemmel nézem a csillagokat, melyeket megszoktam, mint ruhámon a gombokat. Mily messze van tőlem a Sirius? Hát a Herkules csillag? Hazáig csak egyórai séta. Potomság. Gyalog bandukolok. Máskor bizonyára kocsira szállottam volna.

Pesti Hírlap, 1925. május 24.
 

Forrás: Kosztolányi Dezső (1977): Egy ég alatt. Szépirodalmi, Budapest, 43-49. • WEBCÍM