„Budapest noir”

Budapestről számos kalauz és útikönyv készült az elmúlt évtizedekben. Van közöttük általános bédekker, a műemlékeket vagy azok egyes csoportjait felsorakoztató kötet, de akad a turistákat és városlakókat egyaránt megszólító, szépirodalmi igénnyel írt opus – mint Török András kritikai kalauza –, amely az ismert helyek mellett a város rejtett értékeire, különlegességeire s a mindennapi élet színtereire is felhívja a figyelmet. Ungváry Krisztián és Tabajdi Gábor könyve viszont valóban rendhagyó útikalauz, mert a város emlékei közül nem a látványosságokat és a kellemes helyeket válogatja ki, hanem azokat, amelyek a 20. század politikai diktatúráihoz és megrázó történelmi eseményeihez kötődnek. A témaválasztás és a könyv műfaja között első pillantásra meglehetősen nagy távolságot érezhetünk, hiszen az útikönyvek többnyire a szabadidő felhőtlen eltöltésének az eszközei, éppen ezért adagolják módjával a komoly történeti-művészettörténeti ismereteket, s szentelnek bőséges teret a könnyedebb műfajoknak, a kultúra és szórakozás, a gasztronómia és bevásárlás témáinak. Ha azonban belegondolunk abba, hogy egyre inkább előtérbe kerül a kulturális turizmus, és ma már sokan azzal a szándékkal indulnak útnak, hogy a felkeresett város múzeumai és műemlékei mellett annak eldugottabb értékeit, például egyes korszakokat vagy a helyi szubkultúrákat is megismerjék, akkor valós igény lehet efféle kalauzra. Ezt az igényt persze (a remélhetőleg hamarosan megjelenő) idegen nyelvű változat tudná szolgálni, a tárgyalt magyar nyelvű kötet elsősorban a hazai vagy magyar nyelven olvasó közönséghez szól. Kérdés, hogy aki kézbe veszi ezt a zsebkönyvnél kicsit nagyobb könyvet, kedvet érez-e fölkeresni a benne szereplő helyeket? A tragédiák, történelmi traumák s a különböző diktatúrák emlékét őrző helyek útvonalra fűzése, túraként, koncentrált élményként való felajánlása bennem hasonló viszolygást kelt, mint a katasztrófaturizmus jelensége. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy ha magam nem is indultam útnak, de szinte egy szuszra olvastam végig a könyvet, s különösen a titkos helyszínekről szóló fejezeteket bújtam valami perverz izgalommal. Aligha akad ember, akit ne érdekelnének azok az objektumok, melyek mellett (fölött) nap mint nap elhaladunk, anélkül, hogy tudomásunk lenne a létezésükről. S valószínűleg mindenkit megdöbbent, ha kiderül, hogy hétköznapi homlokzatok mögött korábban embereket kínoztak vagy öltek meg, hogy általunk jól ismert helyeken harcok zajlottak, és tömegsírok rejlettek. Azt hiszem, éppen ez a helyhez kötés, a helyszínen való szembesülés, rádöbbenés az, ami a történelmet közel hozza és átélhetővé teszi. A közelmúlt történelméről írt tudományos munkák – természetükből adódóan – nehezen képesek a katarzis élményét fölkelteni. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert jogosan vethető fel a kérdés, hogyan kerül egy útikönyvről – népszerű, ismeretterjesztő munkáról – szóló recenzió a Magyar Tudomány folyóirat hasábjaira. Itt hangsúlyoznunk kell, hogy a történész szerzőpár máshol már letette a névjegyét, s tudományos hitelét komoly tanulmányokkal és könyvekkel alapozta meg. A történelmet igényes formában népszerűsítő kiadványuk mindenképpen megérdemli, hogy komoly tudományos fórumban foglalkozzunk vele.

A könyv kronologikus rendben mutatja be a 20. századi diktatúrák ismert és titkos helyszíneit, valamint a hozzájuk kapcsolódó szimbolikus tereket, emlékhelyeket és emlékműveket. Külön fejezetet szentel az 1918–1920 közötti időszak forradalmainak, a Tanácsköztársaság és a rá következő ellenforradalom fontosabb helyszíneinek; a német megszállás és a zsidóüldözés korszakának; a főváros ostromának; Rákosi és Kádár Budapestjének, s a kettő közé ékelődő 56-os forradalomnak és szabadságharcnak. Mindezeket a fejezeteket megelőzi három szimbolikus köztér, a Hősök tere, a Felvonulási tér és a Szabadság tér tárgyalása. Kétségtelen, hogy e terek történetében legsűrűbb az egymást váltó politikai rendszerek lenyomata, hogy példájukon mutatható be talán legjobban a különböző diktatúrák szimbolikus térfoglalása, önreprezentációja. Mégis fölmerülhet bennünk, hogy nem kaphatott volna-e a Kossuth tér is helyet mellettük. A Parlament és a Kúria jelenléte ugyan inkább a hatalmi ágak demokratikus elkülönítését jelképezi, de jól tudjuk, hogy a tér 1919-ben és 1956-ban fontos szerepet játszott az eseményekben (ahogyan az államszocialista korszakot lezáró köztársaság kikiáltása is ott történt meg), és a térre került emlékművek, szobrok máig nem szűnő váltakozása legalább olyan tanulságos, mint a másik három téren.

A fő fejezetek nem arányosak egymással, de a terjedelem nyilván az adott korszak hosszától, az események gazdagságától és a még létező

helyszínek és látnivalók számától is függ. Így természetes, hogy az 1918–20 közötti évekkel foglalkozó fejezet a legsoványabb, bár az némileg meglepő, hogy nem a Kádár-korszak, hanem a szovjet megszállás és a Rákosi-korszak vezet az oldalak és képek számában. Ennek abban rejlik a magyarázata, hogy a szerzők elkészülésük dátuma alapján ebbe a fejezetbe soroltak számos olyan intézményt, objektumot (kormányrezidencia, pártközpont, metró, úttörővasút, Népstadion stb.), melyeket később a Kádár-kor is használt, továbbá itt tárgyalják a Bajza utca környéki szovjet kolóniát és az egyházüldözés kirívó példáit. Ehhez képest a Kádár-korszak kevesebb újdonságot tud felmutatni, még akkor is, ha megvolt a maga külön káderdűlője, s számos szervezetet 1956 után alapítottak (KISZ, Munkásőrség, Hazafias Népfront).

Az objektumokat és eseményeket a fejezeteken belüli szócikkek tömören és tárgyilagosan írják le. Ahol kell, utalnak az épület, tér vagy városrész elő- és utótörténetére, korábbi tulajdonosaikra és gyakran tervezőikre. Szinte mindegyik szócikk tartogat újdonságot. Megismerhetjük Szálasi, Rákosi lakhelyeit, az SS és Eichmann budapesti székhelyeit, a szovjet kolóniát és pártvezetést kiszolgáló zárt áruházakat, az állambiztonság által fenntartott titkos lakásokat, a „betechnikázott” Ámor-háza fedőnevű szórakozóhelyet. Számomra is meglepetés volt például, hogy a Palatinus-strand előtt álló Napfürdőző-szobrot eredetileg a magyar fájdalom emlékeként állították fel a Szabadság téren, hogy a Fácán-vendégfogadó mellett ifj. Horthy István nyaralója állt, vagy, hogy a Nyéki-hegy oldalában a fenyők Nagy-Magyarország térképét formázzák. A szöveget nagyrészt kevésbé ismert archív fotók és kiváló térképek egészítik ki. Utóbbiak segítenek a pesti és a nemzetközi gettó, az ostrom városmajori harcainak, az ÁVH- és pártközpont, a szovjet kolónia, a kormányrezidencia, a virányosi és rózsadombi káderdűlő, a mátyásföldi szovjet főparancsnokság és a Corvin-közi harcok részletekbe menő helyszíni azonosításában. Nagy értéke a könyvnek, hogy igyekszik az egyes korszakokhoz tartozó korabeli vagy utólag állított szobrokat és emlékműveket is bemutatni, még akkor is, ha e téren nem törekedhettek teljességre. Kár, hogy a kiválasztott példák egy részénél nem tudjuk meg, ki volt a szobor vagy az emlékmű alkotója. Építészként különösen sajnálom, hogy sok helyen a részletesen tárgyalt épületek és építmények tervezői is homályban maradtak. A Millenniumi emlékmű 1919-es átépítésében Pogány Móric építész és Falus Elek iparművész vett részt. A Regnum Marianum templom terveit dr. Kotsis Iván készítette. Nagy Imre villájának Kozma Lajos volt a tervezője. A kormányrezidencia régi épületeit az a Körner József tervezte, akinek a neve egyébként a munkásmozgalmi panteonnál szerepel a könyvben (s jegyezzük meg, az ő munkája a ma is álló II. kerületi szocreál pártház – ma önkormányzat). A Munkásőrség székházának Pázmándy Margit volt az építésze (az angyalföldi, ma üresen álló pártház és a Kútvölgyi kórház rendelője is az ő nevéhez fűződik), aki hosszú időn át az Általános Épülettervező Vállalat alkalmazottja volt. Ez a szemérmesen semmitmondó név takarta a pártállami szervek titkos munkáin dolgozó állami tervezőirodát, melynek szocreál székháza ma is áll a Horváth-kertnél, az Orvos-lépcső mellett. A Kossuth téren, az FM falán látható „golyós” emlékmű kezdeményezője Callmeyer Ferenc építész, aki a sortűz idején maga is ott volt a tömegben, és sértetlenül túlélte azt.

Nagy erénye a könyvnek, hogy a tárgyalt eseményeket, a különböző diktatúrák bűneit nem méri egymáshoz, és ellenáll mindenféle aktualizálásnak. Nem akar szerecsent mosdatni, de nem is ítélkezik nyíltan, legalábbis a könyv tárgyát képező eseményekkel kapcsolatban. Határozott véleményt nyilvánítanak viszont a szerzők a történéseket homályban hagyó, s ezáltal a felelősséget elmosó kortárs megnyilvánulásokról, mint például a Városmajor utcai szanatórium helyére kitett emléktábláról. A könyv tipográfiája gondosan tervezett, s használatát a borítók belső oldalára nyomtatott Budapest térképek segítik. A könyv egészén végigvonuló színkód igényes, ám amikor a térképeken a számokat magukba foglaló körökre kerül, gondot okoz az egymáshoz közel álló tónusok megkülönböztetése. Mindezzel együtt várható, hogy a történelem népszerűsítésének új módját választó kötet sikeres lesz. Kíváncsian várom, lesz-e folytatása, vajon kedvet kapnak-e más történészek szakterületük témáit hasonló formában feldolgozni. (Ungváry Krisztián – Tabajdi Gábor: Budapest a diktatúrák árnyékában. Titkos helyszínek, szimbolikus terek és emlékhelyek. Budapest, Jaffa, 2012.)

Ferkai András

építészettörténész, egyetemi tanár
Moholy-Nagy Művészeti Egyetem