A Debreceni Egyetem, valamint a Magyar Tudományos Akadémia, annak Kémiai Tudományok Osztálya nevében mély megrendüléssel búcsúzom Lipták András Széchenyi-díjas kémikustól, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjától, a Debreceni Egyetem professzorától, volt rektorától, Debrecen városának díszpolgárától. Tudtuk, hogy hosszabb idő óta küzdött a súlyos betegséggel, tudtuk, hogy állapota fokozatosan rosszabbodott, mégis mindenkiben munkált valami halvány reménye annak, hogy még közöttünk lesz, és időnként szót tudunk vele váltani. A szomorú hír, ami június 11-én villámsebesen terjedt el a magyar kémikus társadalomban, a tudományos kutatás és a felsőoktatás világában, véget vetett ennek a reménykedésnek. Lipták András eltávozott közülünk, s ezzel kevesebbek és szegényebbek lettünk egy nagyszerű emberrel, kiváló, nemzetközi hírű tudóssal, a magyar tudomány, a magyar és ezen belül különösen a debreceni felsőoktatás elkötelezett és hozzáértő munkásával.

Szerteágazó, sokrétű és sikeres pályafutásáról egy rövid búcsúzáskor csak töredékesen lehet képet adni. Életének meghatározó két vonzalma a kémiai kutatáshoz és az egyetemi oktatáshoz fűzte, és fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy a magyar (benne a debreceni) tudomány és a Debreceni Egyetem színvonala a nehézségek ellenére is közelítsen a világszínvonalhoz. Nem rajta múlt, hogy ezügyben van még tennivalónk bőven!

Mind középiskolai és egyetemi tanulmányai, mind egész további életútja Debrecenhez kötötték. Miután 1961-ben kitüntetéses diplomát szerzett a Kossuth Lajos Tudományegyetemen (KLTE), a Szerves Kémiai Intézetben kezdte meg oktatói és tudományos pályafutását, amit később – az ő jelentős közreműködésével megalapított – Biokémiai Tanszéken folytatott. Kutatási eredményei alapján már 1974-ben elnyerte a kémiai tudomány kandidátusa, majd 1983-ban a kémiai tudomány doktora fokozatot, aminek nyomán 1984-ben egyetemi tanárrá nevezték ki. 1988-tól tizenkét éven át volt a Biokémiai Tanszék vezetője.

Az egyetemi képzés, de az egész magyar tudományos minősítési rendszer szempontjából döntő jelentőségű volt a szervezett doktori (PhD) képzés elindítása 1993-ban. Lipták András oroszlánrészt vállalt a debreceni Kémia Doktori Program (jelenleg Doktori Iskola) megszervezésében, és 1996-ig maga vállalta a program vezetését. Máig tartó hatást gyakorolt az Iskola működési stílusának kialakulására és a képzés eredményességére, melynek következtében már kétszáz felé közeledik az itt PhD-fokozatott szerzett kémikusok száma.

Tudományos kutatásainak területe a szénhidrátok kémiája és a biokémiában, biológiában, immunológiában játszott szerepük tisztázása volt. E téren több mint kétszáz tudományos közlemény fűződik nevéhez, melyeket a világ szénhidrátokkal foglalkozó kutatói jól ismertek, hasznosítottak és idéztek is (több mint kétezerszer). Három jelentős nemzetközi szakfolyóiratnak volt szerkesztője, és egy szénhidrátokat tárgyaló monográfia-sorozat három kötetét is ő írta. Még a szénhidrátok kutatásával közvetlenül nem foglalkozó kémikusoknak is elképesztő az összetett szénhidrátok (poliszacharidok) óriási száma, az egyszerű alapegységek különféle összekapcsolódásából adódó összetételbeli, szerkezeti és funkcionális változatosságuk. Lipták András otthonosan mozgott ebben a fantasztikus világban, biztos érzékkel választotta ki azokat az új vegyületeket, melyeket azután a kedvező biológiai hatás reményében munkatársaival előállítottak, sok esetben igazolva a várakozásokat. A gyakorlati hasznosításra irányuló törekvését jelzi tizenöt szabadalma is.

Eredményes tevékenysége elismeréseképpen 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjául választották, 1998-ban pedig az MTA rendes tagja lett.

Munkásságának harmadik nagy vonulatát az egyetem-, illetve felsőoktatás-szervezésben, valamint a magyar tudományirányításban történő részvétele jelenti, ami önmagában is lenyűgöző elszántságot és munkabírást igényelt. Volt dékánhelyettes, tudományos rektorhelyettes, 1990–1993 között pedig a KLTE rektora. A rendszerváltás időszakában elvszerűen és határozottan konszolidálta az egyetem helyzetét, mindig a minőséget tartva szem előtt, és szorgalmazta az egyesített Debreceni Egyetem létrehozását. Egy cikluson keresztül, 1996–1999 között volt elnöke az MTA Kémiai Tudományok Osztályának, de felsorolni is sok lenne azokat a hosszabb-rövidebb ideig tartó megbízásokat, melyeket az akkortájt erőteljes átalakuláson keresztülment Akadémia életében ellátott. Az 1999-ben elmondott cikluszáró osztályelnöki beszámolójában a rengeteg változás (intézet-konszolidáció, diszciplína-vita stb.) összefoglalását követően joggal mondhatta: „valóban sikerként idézem fel a ciklusban rám ruházott megtisztelő feladatot”. Később is vállalt az Akadémiához kötődő nagyobb feladatot: 2005–2008 között a Debreceni Akadémiai Bizottság elnökeként irányította, koordinálta a régió tudományos tevékenységét.

Külön kell említést tennünk az Országos Tudományos Alapprogramok vezetésében végzett munkájáról. 1993–1997 között az OTKA alelnökeként, majd nyolc évig (1997– 2005) annak elnökeként, összesen tehát tizenkét évig tevékenykedett a legfelsőbb szinten a magyar tudomány egészét szolgáló pályázati rendszer működtetése és fejlesztése érdekében. Mint minden más területen, itt is a minőség támogatásának és az anyagi források átlátható, becsületes felosztásának és felhasználásának elve vezette. Nem kis mértékben neki köszönhető, hogy az OTKA az állami kutatástámogatás sok szűk esztendejében is megőrizte hitelességét, és azt a képet, hogy az OTKA és az OTKA Iroda a kutatókért dolgozik, az ő eredményességüket segíti minden lehetőség megragadásával.

Amely téren elindult, ott mindenütt maradandót alkotott. Ezt – egyéb kitüntetései mellett – a kutatási eredményeiért kapott Széchenyi-díj, és az iskolateremtő felsőoktatási tevékenységért adományozott Szent-Györgyi Albert-díj is jelzi. Debrecen városáért végzett átfogó munkásságát ismerte el 2001-ben a díszpolgári cím.

Azok, akik közelebbi kapcsolatban is lehettünk vele, tudtuk és éreztük, hogy Lipták András sokkal több, mint egy kiváló eredményességgel dolgozó kémikus professzor, rektor, MTA-osztályelnök vagy OTKA-elnök. Személyiségének varázsa volt, megjelenésében is A PROFESSZOR-t idézte. Elegáns öltözködése, választékos beszédstílusa végtelen udvariassággal párosult: soha nem mulasztotta el, hogy vendégeit kikísérje a folyosó végéig, és ott köszönjön el tőlük. Tanítványait, munkatársait türelemmel, odafigyeléssel segítette, bátorította, támogatta a munkahelyen kívül is. Legendás volt a szerénysége: több éven át, már kinevezett professzorként, a laboratórium sarkában elhelyezett íróasztal mellett dolgozott, mert önálló dolgozószobája még nem volt. De talán nem is bánta: ott lehetett a szeretett laborban, lombikjai, eszközei között, többségében fiatal munkatársai körében. Ő, aki Humboldt-ösztöndíjjal hosszabb időt töltött Németországban, és dolgozott az egyesült államokbeli Maryland Egyetemen (Bethesda), soha nem szégyellt tanulni a legfiatalabbaktól sem. Emlékszem, milyen büszkén, szinte gyermeki örömmel mesélte, hogy tanítványai (ahogy időnként mondta: a gyerekek) segítségével elsajátította valamelyik korszerű NMR-technikát, amivel az összetett szénhidrátok bonyolult szerkezetét saját maga is értelmezni tudta. Később, amikor más feladatai már nem engedték meg, hogy ilyen részletességgel vegyen részt a mindennapi laboratóriumi munkában, többször panaszolta is, hogy hiányzik a kétkezi kísérletezés. Részben talán ennek ellensúlyozásaképpen is rendkívüli precizitással fejlesztette a szénhidrátok szerteágazó kémiájának szakirodalmi adatbázisát – többnyire otthon, a hétvégeken.

Tisztesség, odaadás, precizitás, örökös tanulás – ezek jellemezték munkáját a laboratóriumtól a rektori szobáig, az osztályelnöki tevékenységtől az OTKA elnöki feladatok ellátásáig.

A születésétől, 1935-től eltelt hetvenhét év sok rosszat és sok szépet hozott életében. Ő túllépett a nehézségeken, és élni tudott azokkal a lehetőségekkel, melyek megnyíltak számára. Tisztelte, és mindig megbecsüléssel említette azokat, köztük Bognár Rezső és Nánási Pál professzorokat, akik jelentősen vitték előre a debreceni kémia, így a szerves- és biokémia fejlődését, és hálás volt azért a sokoldalú támogatásért és megértésért, mellyel ugyancsak szerves kémikus felesége, Tőkés Adrienn segítette bonyolult és erőt próbáló munkájában. Eredményei minden területen kiállták az idő próbáját. Az egyéni sikereken túl fáradhatatlanul dolgozott környezetéért, a magyar tudományért, benne az Akadémiáért, s nem utolsósorban a debreceni EGYETEM-ért. Köszönjük neki mindazt, amit „dús élete kincséből” ránk hagyományozott. Bár tudnánk oly jól sáfárkodni vele a közös előrehaladásért, ahogy azt ő tette!

Tisztelt akadémikustársunk, tisztelt Professzor úr, Rektor úr, kedves Bandi! Emlékedet megőrizzük! Nyugodj békében!