Nemzetközi tudományos teológiai konferencia, Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség, Gyulafehérvár, 2011. március 25–26. Szervezők: Pasztorál-teológia Tanszék – Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Kara, Kolozsvár, Románia
 

•

Napjainkban, amikor az élet minél tökéletesebb anyagi megélése kerül az előtérbe, bizonyára némiképp különösnek tűnik egy ilyen témájú tudományos tanácskozás megrendezése, amely már latin címében is azt a problémát veti fel, hogy milyen irányba is halad az emberiség, melynek tagjai semmiképpen sem kerülhetik ki a halál szükségszerű bekövetkeztét. Quo vadis e vita, mortalis? – hangzott ugyanis a konferencia tárgyának megjelölése azon a nyelven, amely egész a 19. századig az európai és a magyarországi műveltség egyik fő letéteményese volt, megidézve ezzel az emberiség, s benne a magyar kultúra egyik legrégibb, máig élő közös hagyományát. Maga a tanácskozás azonban egyáltalán nem a múltba révedt, hanem nagyon is a jelennel, annak égető kérdéseivel foglalkozott. Igaz ez még akkor is, ha a kordivat megpróbálja félresöpörni, vagy pontosabban fogalmazva: elhallgatni ezeket a kérdéseket. Nem lehet ugyanis szem elől téveszteni azt a nyilvánvaló tényt, hogy bár korunk látszólag az életre koncentrál, de ugyanakkor – mint arra különösen II. János Pál pápa mutatott rá többször is – valójában mégis egyfajta halálkultúrában vergődik. Hiszen az önös sikerek érdekében az emberek könnyen túlteszik magukat mind az élet tiszteletben tartásán, mind pedig a megannyi halált osztó háborúval együtt járó felelősségen, illetve azon a gondon, hogy a halálveszélyben lévőket valóban hatékonyan próbálják meg életben tartani, lehetővé téve számukra az emberhez méltó életet. Ugyanakkor az ideológiai harcok, a diktatúrák meg a rasszizmus szintén hihetetlen számban osztogatták és osztogatják a halált Európában és szerte a világon. Ott vannak azután olyan problémák, mint az egyre szélesebb köröket foglalkoztató euthanázia, a régi időszakok métékét kétségkívül felülmúló öngyilkosság. Ezek és más tények minden mai életközpontúság ellenére oda vezettek, hogy még egy új kutatási irányzat is létrejött, amelynek görög nyelvi elemek alapján a tanatológia nevet adták, vagyis a „halál tudománya” megjelölést. Ebben nekünk magyaroknak is van bizonyos szerepünk, hiszen egyesek e kutatási terület megalapozójának – legalábbis a gyermekpszichológia területén – Nagy Mária Ilonát tekintik, miközben az ő működésének folytatói közt olyan tanatológust is számon tartanak, mint a szépíróként is jelentős Polcz Alaine. Ezek a főleg a halál, a haldoklás és a gyász problematikájával foglalkozó vizsgálatok és eszmefuttatások mintegy ellenreakciót képeznek a modern kornak fentebb már kiemelt, a halál tekintetében általában szembekötős állásfoglalást tanúsító magatartásával szemben, különösen az ún. nyugati világban. Ugyanakkor ezek a törekvések többnyire nem kapcsolódnak egyetlen hagyományos szakterülethez sem, hanem alapvetően interdiszciplináris vagy holisztikus alapról indulnak ki, ami feltételezi a teológusokon kívül az orvostudomány, a pszichológia, a bioetika, az antropológia, továbbá a néprajz, az irodalomtudomány képviselőinek közreműködését, ahogy számít a filozófusok, a kultúrtörténészek, a szociológusok és más szakemberek segítségére is. Különösen hasznos az együttműködés egyes gyakorlati területek művelőivel, mint például a betegápolók és gondozók. Mindez nagyon sokrétű és sokszínű feltáró munkát eredményezett az elmúlt évtizedekben, amit a gyulafehérvári rendezvény nagyon jól tükrözött vissza, mert ez közelről sem a teológusok eszmecseréje volt csupán, ahogy nem is pusztán az Erdélyben élő magyaroké. Bekapcsolódtak a vitába rajtuk kívül ugyanis regensburgi teológusok csakúgy, miként magyarországi filológusok és tanárok is, s természetesen felkészült román tudós is volt a tanácskozás résztvevői között.

A konferencia főszervezője, Diósi Dávid rektorhelyettes (Gyulafehérvár), a haláleszme kultúrtörténetének kiváló művelője volt, akinek e tárgyba vágó írásai nem csupán szűkebb pátriájában jelentek meg, hanem német földön is, mint például doktori értekezése (Amalarius Fortunatus in der Trierer Tradition. [Diósi, 2006]), amely egy fontos német teológiai és forrássorozat részeként látott napvilágot. A most tárgyalt rendezvényen Diósi arra mutatott rá, hogy a halál nem kizárólag „halálbiztos” biológiai esemény, hanem az ember örökkévalóságának igazi beteljesedése, amelynek jelentőségét ennek megfelelően kell felfogni a társadalmi lét, a tudomány és a kultúra mindenkori szintjén, s a konferencia ehhez próbál hozzájárulni a legkülönfélébb szakterületek képviselőinek biztosítva megnyilatkozási lehetőséget.

Ez így is történt, magától értetődően kellő vallástudományi és történeti megalapozással, amely feladatot részben épp a német és a magyarországi vendégek végezték el. Tobias Nicklas professzor ugyanis azt vázolta fel, miként mutatkozik meg a halál komolysága az Ó- és Újszövetségi Szentírás tanúsága szerint, amit az embernek mint egyfajta krízishelyzetet a halál kapcsán tudomásul kell vennie az Istenhez és a hozzá legközelebb állókhoz való viszonyában, bízva az isteni hűség kinyilatkoztatásában. Míg a professzor Johannes Brahms Német rekviemjének tanulságos hangvételére is utalt ezen álláspont szemléltetéséhez, addig ifjabb munkatársa, Harald Buchinger az elhangzott előadást azzal egészítette ki, hogy a húsvéti ünnepen belül a nagypénteki

passiót valóban úgy jelenítették meg a régi időkben, mint egyfajta ars moriendi et resurgendi-t, vagyis a meghalás és a feltámadás művészetét, tudós technikáját. Szervesen kapcsolódott ehhez a következő előadás, a gyulafehérvári Máté Róberté, aki ezzel a hangzatos címmel fejtette ki gondolatait: A vég fuvallata? Szenvedés, halál és vallásos magatartás. Ebben annak a véleményének adott hangot, hogy bár a modern technika meghosszabbítja az életet, azért sem a fájdalom, sem a halál nem iktatható ki, s ma is szükség van egyfajta ars moriendi-re. Vik János Kolozsvárról egy ma nagyon divatosnak számító témát vizsgált: előadása ugyanis az Élet és halál innen és túl. A halálközei élmények teológiai értékelése címet  viselte. Az előadó egyaránt érintette a természettudományos és az ezoterikus megközelítéseket, de magától értetődően nem mellőzte a teológiai szempontot sem. Végső soron arra a meggyőzőnek látszó álláspontra helyezkedett, hogy a természettudománnyal párbeszédben álló keresztény teológia az agykutatás legújabb eredményei alapján nem értékelheti túl a halálközeli élményeket. A Kolozsvárról érkezett Jitianu Liviu előadásának ez volt a címe: Az emberképű pokol. Az előadó szinte a mai korszellemmel ellentétben vállalta, hogy a modern embernek is szüksége lenne a féken tartó erőre. A kolozsvári Holló László, aki lelkészi hivatást teljesít, az alábbi témával jelentkezett: Halál az élet előtt. A prenatális diagnosztika a halál szolgálatában. Vizsgálataiban a beágyazódás előtti, utáni, valamint a születés előtti szelektív abortusz vonatkozásait érintette, azt próbálva tisztázni, hogy milyen eszközökkel védhető az emberi méltóság alapelve a szabadságjogok liberális értelmezése ellenében. Testvére, Holló Gergely ezzel a problémával jelentkezett: A halál, illetve a halál „pillanata” a klinikus szemszögéből, s a fiatal kutató számos etikai problémát vázolt fel, amely a beteg vagy a halálán lévő emberrel kapcsolatban biológiai, társadalmi vagy pszichés szempontból fölmerülhet. Hasonlóképp a hétköznapi realitások világába vezetett a beteggondozóként tevékenykedő András Ildikó (Gyergyószentmiklós) megnyilatkozása, aki ezt választotta tárgyául: Halál-közeli élmények az otthoni beteggondozásban.

Az első napi programhoz hasonlóan igen változatos volt a másnap bemutatott tanulmányok sora is. Érdekes egységet alkottak a folklór és az etnográfia témakörébe vágó előadások. Ide tartozott a csíkszeredai professzor, Balázs Lajos néprajzi munkája, mely ezzel a címmel hangzott el: A kibékülés lelki ingája a partnerember haláltusájában. Ez, az előadó saját gyűjtésén alapuló eszmefuttatás a parasztember számos sajátos vonást felvonultató elmúlását mutatta be, azt a folyamatot, amely időnként még a lelkipásztort is váratlan helyzetek elé állíthatja. A kolozsvári néprajztudós, Tánczos Vilmos előadása A lélek túlvilági útjára vonatkozó népi képzetek átalakulása címet viselte. A magyarországi vendég számára ezen előadások kapcsán különösen jó volt tapasztalni, hogy minden átalakulás ellenére még mennyire nem vesztek ki teljesen azok a hagyományok, melyekhez hasonlókat több mint félszázaddal korábban a sajnos oly fiatalom, tragikus módon elhunyt szegedi tudós, Honti János dolgozott fel ([1936] 1962, 265–272.), máig elismerést víva ki a magyar néprajzkutatásnak. E kérdéskörhöz kapcsolódóan is igen aktuális volt a gyulafehérvári Lukács Imre Róbert temetkezésekkel kapcsolatos feltérképezése: „Halottakat eltemetni” – de hogyan? Ő az egyházjog szemszögéből közelítette meg a halottak eltemetésére vonatkozó konkrét parancsot olyan problémás esetekben, mint az öngyilkosság, vagy az elhamvasztás meghagyása. Mindehhez szintén kapcsolódott egyfajta történeti háttér. A kolozsvári és gyulafehérvári tudományos műhely egyik meghatározó alakja, Marton József a modern kor mártírjai egyikének, Gajdátsy Béla rektornak az életútját és helytállását ismertette, ezzel a címmel: Hitéért halálba űzött gyulafehérvári rektor a kommunizmus idején. A zárás alkalmával a még régebbi és talán még szélesebb horizontú történelmi távlat e sorok írójának tanulmányában bontakozott ki, aki … sine quibus valet nullus… ad aeternum pertingere Regnum. Amen! (… nélkülük senki sem képes az örök birodalomba eljutni. Amen!) címmel annak az államalapító Szent Istvánnak a halállal kapcsolatos keresztény gondolatait vázolta fel, aki 1009-ben létrehozta a mostani rendezvénynek otthont és szellemi keretet biztosító gyulafehérvári püspökséget. Ennek papneveldéje ma az 1753-ban alapított Seminarium Incarnatae Sapientiae, „A Megtestesült Bölcsesség Kertje, rövidítve: S. I. S., ami latinul ennyit tesz: „légy, legyél!”. A konferencia zárszavát Jakubinyi György érsek úr tartotta, akiről ugyancsak közismert, hogy nemcsak egyházfő, hanem egyúttal felkészült klasszikafilológus is.

Az előadások a Studia Theologica Transsylvaniensia-ban, a gyulafehérvári műhely orgánumában látnak napvilágot. (Időközben a konferencia anyaga is megjelent: A halálbiztos halál. Szerk.: Diósi Dávid. Szent István Társulat–Verbum, Budapest–Kolozsvár, 2011)
 

Kulcsszavak: halál, élet, tanatológia, euthanázia, kereszténység, teológia, pszichológia, kultúra, néprajz, orvostudomány
 

IRODALOM

Diósi Dávid (2006): Amalarius Fortunatus in der Trierer Tradition. (Liturgiewissenschaftliche Quellen und Forschungen Bd. 94) Münster

Honti János ([1936] 1962): Mesék és mítoszok a halálról és a halhatatlanságról. Ethnographia. (1936) 47, 34–59.; In: Honti János: Válogatott tanulmányok. Budapest, 265–72.)