2012 júliusában, pontosan július 26-án lesz kereken száz éve annak, hogy Richter József elemi iskolai igazgató-tanító és felesége, Tomasics Erzsébet házában Szabadkán megszületett a XX. század tudománya és a felsőoktatási pedagógia jelentős hazai személyisége, a későbbi Tarján Imre professzor. Tarján Imre az ezerkilencszázas évek második felében döntő szerepet játszott a modern orvosképzésben: élményt jelentő előadásain, pontos, szabatosan megfogalmazott biofizika tankönyvén orvosgenerációk nevelkedtek. Igen, Tarján Imre egyetemi tanulmányai során találkozott a pedagógia tudományával: de nemcsak doctus volt, hanem natus is, mivel tanult ismereteire ráépült különleges, veleszületett pedagógiai készsége. Ez utóbbiban nyilván szerepe volt a szülői ház szellemének is.

Richter Imre gyermekkoráról viszonylag keveset tudunk, inkább szolnoki középiskolai és pesti egyetemi tanulmányairól vannak ismereteink. Ezekről az időkről saját maga számolt be azokban a könyvecskékben/füzetekben, amelyeket élete utolsó éveiben szerkesztett. A szolnoki Verseghy Ferenc Gimnázium kiváló tanulójaként (Tarján, 1996) gyengébb osztálytársait, alsóbb osztályosokat korrepetált; még idős korában is szeretettel emlékezett meg róluk, tartotta velük a kapcsolatot. Közülük többen (külföldről hazatérve) felkeresték őt, később a régi iskolát Szolnokon, ahol ma már emléktábla is őrzi emlékét, és természetesen meglátogatták sírját a Farkasréti temetőben – sajnos, már a legfiatalabb volt tanítványok közül is egyre kevesebben vannak közöttünk.

Tarján Imre 1930-ban lett a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának matematika–fizika szakos hallgatója, és egyúttal az Eötvös József Kollégium lakója. Az egyetemi, valamint a kollégiumi felvételihez, sőt a pesti kollégiumi élet lehetőségéhez Tarján Imre kivételes tehetsége azzal járult hozzá, hogy megnyerte a középiskolások számára meghirdetett országos fizika tanulmányi versenyt, és ráadásul a kollégiumi felvételin is megfelelt: száz jelentkező közül tizedmagával nyert felvételt. Egyszóval: keményen szelektáltak a felvételinél. Ez a szelekció azonban biztosította számára a viszonylagos anyagi függetlenséget. A kollégiumról és kollégiumi társairól mindig szeretettel emlékezett meg, és megjegyzéseiből kitűnt, hogy az Eötvös Collegium csakugyan megteremtette a valódi tehetség kibontakozásának a lehetőségét. A kollégiumi szellem ugyanis ösztönözte lakóit a munka szeretetére, a kitartó erőfeszítésre, az egyre több ismeret megszerzésére, az új ismeretek, felfedezések iránti érdeklődésre. Tarján Imrét ez a szellem egész életében elkísérte: minden új eredmény iránt érdeklődött és igyekezett azokat felhasználni a kutatásban, az oktatásban. Még a halála előtti hetekben is bejárt az intézetbe, olvasott, jegyzetelt, és még a kórházi ágyán, élete utolsó napján is a Magyar Tudomány folyóirathoz küldött cikkeinek sorsát kísérte figyelemmel. (Tarján, 2000)

Tarján Imre életében az egyetemi évek utáni évtized – miként a Kárpát-medencében mások számára is – meglehetősen zaklatott időszak volt. A harmincas évek elején rövid katonáskodás következett, majd Debrecenben, az egyetem Orvoskari Fizikai Intézetében Gyulai Zoltán mellett dolgozott a külföldi tanulmányúton lévő Szalay Sándor helyetteseként. Itt mélyült el kísérleti fizikai tudása, és Gyulai javaslatára itt kezdte el tanulmányozni az akkor nagyon modernnek számító problémakört, a fényelektromos jelenségeket. Ez a jelenségcsoport akkoriban a fizika érdeklődésének középpontjában állt. E témából készítette el doktori disszertációját, és 1939 tavaszán meg is védte summa cum laude minősítéssel. Az egyetemi és a hozzá csatlakozó debreceni évek után zavarosabb időszak következett, amit részben a katonaság, a második világháború eseményei, részben pedig az álláskeresés jellemzett. 1940-től először vidéken, Ipolyságon, majd Pestszentlőrincen vállalt gimnáziumi tanári állást, miközben időnként behívták katonának is. Budapest ostroma idején (1944. december – 1945. január) „katonaszökevényként” bujkált egy Rottenbiller utcai ház pincéjében eleinte a német, utána pedig az orosz katonák elől. Az előbbiek a katonaszökevényt, az utóbbiak a munkára fogható hadifoglyot látták volna benne. Ő pedig – a saját visszaemlékezése szerint – ezalatt a pincében egy német fizikakönyvet tanulmányozott, ami különösen tetszett neki.

A háború végeztével részt vett az újjáépítésben, ami nemcsak a romeltakarítást jelentette, hanem a gimnáziumi fizikaoktatás, különösképpen a kísérletes fizikaoktatás meg-, illetve újjászervezését is. A háború után korábbi debreceni professzora, Gyulai Zoltán (egy rövidebb kolozsvári kitérővel) már a budapesti Műszaki Egyetemen a Kísérleti Fizika Tanszék vezetője volt. Ilyen minőségében bevonta Tarján Imrét (aki ekkor a Pedagógiai Főiskola Fizika II. Tanszékét vezette) abba a tervezésbe, amelyben az ipari felhasználásra alkalmazható mesterséges kristályok növesztését célozták meg. Tarján ekkor a mesterséges kvarckristály növesztését javasolta. Azonban mire Gyulai mellett a másodprofesszori kinevezést megkapta volna, addigra – 1950-ben – Tarján Imrét kinevezték a Budapesti Egyetem Orvosi Fizikai Intézetébe (későbbi nevén Biofizikai Intézetbe) professzornak. Ezt a posztot több mint három évtizeden keresztül töltötte be, egészen 1982-ig, nyugdíjba vonulásáig. Az 1950-től 1982-ig terjedő három évtized alatt Tarján professzor nevéhez számos sikeres kezdeményezés köthető, melyeket a tanítványok, munkatársak folytatnak, továbbfejlesztenek: körülötte valódi iskola alakult ki. Tarján professzor sokoldalúságát, újabb eredmények iránti fogékonyságát, valamint töretlen szorgalmát jól jellemzi, hogy vele kapcsolatban nem egy, hanem legalább három általa alapított iskoláról kell megemlékeznünk.

A tudományos kutatás a Puskin utcában, már az őáltala vezetett intézetben, a kristályfizika területén kezdődött. A kristályfizikát, a kristálynövesztést, a kristályhibák tanulmányozását (a ma szokásos kifejezéssel a szilárdtestfizikát) az Orvosegyetemre tanszékvezetői kinevezésekor hozta magával. Az orvosi környezetben azonban világosan látta, hogy az elindított kutatást orvosi irányultságúvá kell tennie: munkatársaival olyan kérdésekkel is foglalkozni kezdett, melyek a diagnosztika, a terápia, a kutatás szempontjából gyakorlati jelentőséggel is bírtak, vagy bírhattak.

Megmaradva a mesterséges kristályoknál, kristályhibáknál, és tekintetbe véve az ország akkori lehetőségeit, a NaI(Tl) kristállyal és más, a radioaktív részecskék/fotonok kimutatására alkalmas kristályokkal kezdett foglalkozni. Akkoriban vált ugyanis ismertté hazánkban a Svédországban működő Hevesy György korábbi felismerése arról, hogy a radioizotópok – kémiai-biológiai viselkedésüket tekintve – nem különböznek a nem radioaktív izotópoktól, és így felhasználhatók a fiziológiás és kóros folyamatok tanulmányozására. Érthető, hogy ekkoriban az orvosok, biológusok érdeklődésükkel a radioizotópok alkalmazási lehetőségei felé fordultak. Az alkalmazás elengedhetetlen feltétele volt a jó hatásfokú, in vivo mérésekben is alkalmazható, tehát elsősorban gammasugárzás detektálására szolgáló módszerek kidolgozása, amihez a NaI(Tl) kristály ideálisnak bizonyult.

A hazai megvalósítás Tarján Imre kezdeményezésére, az általa vezetett intézet oktató-kutatógárdájának nevéhez fűződik. A korszerű orvosi alkalmazást ugyanis ekkor a radioaktív nyomjelző módszer bevezetése jelentette, amelyhez az infrastruktúrát az intézetben az 50-es évek elején létesített orvosi izotóplaboratórium szolgáltatta. Ez volt Budapesten az első, ilyen rendeltetésű izotóplaboratórium. Ebben az időben a laboratóriumban pezsgő élet folyt, számos elméleti intézettel, klinikával folytattak együttműködést, a munkatársak részben tanulták, részben továbbadták az izotópos nyomjelzéssel kapcsolatos ismereteiket más klinikák, intézetek munkatársainak.

A több mint hatvan évvel ezelőtt elindult ilyen irányú kutatások világszerte a radioizotópok egyre újabb és újabb orvosi felhasználásához vezettek, így a radioizotópok tulajdonságai, diagnosztikai-terápiás alkalmazásuk, a sugárvédelemmel kapcsolatos ismeretek fejlesztése, továbbadása az intézetben ma is mind a graduális, mind a posztgraduális képzés tematikájának jelentős részét képezi. Bár azóta a világ és a biofizika tantárgy is nagyot változott, mégis a Tarján professzor által megteremtett kutatási-oktatási koncepció ma is él: a hallgatók a magsugárzással kapcsolatos alapvető elvi és gyakorlati ismereteket az orvosi biofizika tárgy keretében, a diagnosztikai alkalmazásokat a képalkotó eljárások (radiológia) keretében ismerhetik meg, míg a szakorvosok továbbképzésére a kezdeti orvosi izotóptanfolyam most bővített fokozatú sugárvédelmi tanfolyamként folytatódik. Az intézet részéről a tanfolyamok szakmai kivitelezésében a hat évtizeden átívelő és a mai napig tartó vezetői láncolat a következő: Nagy János – Györgyi Sándor – Voszka István.

Az ugyancsak Tarján professzor nevéhez kapcsolódó kristályfizikai/szilárdtestfizikai iskola természetesen szintén tovább fejlődött, és kiteljesedett, de már úgy, mint a Magyar Tudományos Akadémia Kristályfizikai Kutatólaboratóriuma. A Laboratórium 1976-ban elköltözött a Puskin utcából, és az újonnan épült Kutatóházban, a Budaörsi úton folytatta tevékenységét. A vezető tanítványok, munkatársak láncolata itt a következőképpen alakult: Voszka Rudolf – Janszky József. Egy újabb átszervezés a kristályfizikai kutatásokat az MTA csillebérci telephelyére költöztette át. A Tarján-féle kristályfizikai iskolából ágazott ki egy további, nemlineáris optikai, kvantumoptikai tématerület (Janszky József, Ádám Péter, Domokos Péter).

A Tarján-féle biofizikai (molekuláris biofizikai) iskola koncepciója ugyancsak a kristályokból, a „hibával” rendelkező kristályokból indult el. A szilárdtestekben (kristályokban) a külső hatások (például sugárzások, a kristály anyagától eltérő anyagok, ún. szennyezések) olyan szerkezeti változásokat hozhatnak létre, melyek következtében a kristályok tulajdonságai megváltoznak. Ilyen tulajdonság lehet például a szín, az elektromos vezetőképesség, a lumineszcencia. Tarján professzor a szerkezetváltozás és a funkcióváltozás kapcsolatának vizsgálatára szilárdtestekként tekintett egyszerű biológiai rendszerek tanulmányozását javasolta, éspedig olyan rendszerekét, melyek tartalmazzák a biológiai szempontból fontos molekulákat: a fehérjéket, a nukleinsavakat, esetleg a lipideket.

A hatvanas évek végén – hetvenes évek elején már világos volt, hogy a biológia/molekuláris

biológia számára a fizikai szerkezetvizsgáló módszerek (például a különféle spektroszkópiai eljárások, a kis- és nagyszögű röntgen-, elektron- és neutron-diffrakció, a mágneses rezonancia módszerek) a rohamosan fejlődő automatizált elektronikus adatfeldolgozással összekapcsolva a tudományos haladás óriási lépéseit kínálják a biológiailag fontos (makro)molekulák finomabb szerkezetének megismeréséhez is.

Tarjánnak az új eredmények iránti érzékenységét jól jellemzi, hogy a rendelkezésre álló lehetőségeket kihasználva jó szakmai kapcsolatokat alakított ki a moszkvai akadémiai Krisztallográfiai Intézettel. Itt már bizonyos tapasztalatokkal, az akkori időben korszerű berendezésekkel rendelkeztek a biológiai makromolekulák szerkezetének, – főként a fehérjék szerkezetének feltárásával kapcsolatban. Egy esetleges együttműködésre pedig készséget mutattak. Tarján felkereste a Puskin-tömbben dolgozó kollegáit, az intézetek igazgatóit, és vázolta nekik az újfajta módszerből nyerhető információkat. Őrajta kívül a házban akkor még senki sem hitt abban, hogy a kristályok vizsgálatára kidolgozott módszer hatékony lehet a fehérjék szerkezetének feltárásában, de még a fehérjék kristályosítását sem tudták elképzelni. Akkoriban az intézetben az infrastruktúra, amivel rendelkeztünk, még nem volt alkalmas az együttműködésre, de Tarján professzor támogatásával már erősen dolgoztunk a célszerű fejlesztésen.

A Biofizikai Intézetben a biológiailag érdekes makromolekulák tanulmányozása Tarján professzor javaslatára/kezdeményezésére a hatvanas évek végén – hetvenes évek elején a szilárdtestfizikai szemléletből kiindulva kezdődött: bizonyos nukleoproteidek (bakteriofágok), valamint a lipidek/lipoproteidek (biológiai és modellmembránok) mutatkoztak a kitűzött cél szempontjából megfelelőnek. Az alapgondolat az volt, hogy bizonyos, alkalmasan megválasztott „pontszerű hibák” (például gamma-foton vagy ultraibolya-foton hatásának, idegen molekulák beépülésének következményeként) megváltoztatják a megválasztott rendszer szerkezetét és vele együtt a funkcióját is. Az alapvető szerkezet megállapításában ekkorra már fontos partnerünk volt a moszkvai Krisztallográfiai Intézet Biomolekula Laboratóriuma.

Az indulástól számított kb. fél évszázad alatt a kutatás a nukleoproteidektől és a Biofizikai Intézettől sokféle irányban (térben és tematikában) szerteágazott, azonban a kutatási-oktatási lánc ez esetben is folytatódott, sőt folytatódik: Rontó Györgyi – Tóth Katalin (Heidelberg) – Csík Gabriella, valamint tanítványaik, akik tudományos diákkörösként, lelkes doktoranduszként, később fokozatokat szerezve fejlesztik tovább a metodikát, viszik tovább és kiterjesztik az elindított gondolatot.

Ugyan Tarján professzor személy szerint tevőlegesen csupán az útkeresés idején vett részt a molekuláris biofizikai kutatások kialakításában, de részvételével, gondos érdeklődésével, magyarázataival és célzott kérdéseivel elérte azt, hogy a különböző előképzettségű (fizikus, vegyész, biológus, orvos, gyógyszerész) oktató-kutató gárda tagjai egymással közös nyelvet beszéljenek, képesek legyenek az eredményes együttműködésre. A problémák interdiszciplináris kezelése ma már számos kutatóhelyen teljesen természetes, sőt elengedhetetlen, azonban a molekuláris biofizikai kutatások bölcsőjénél, a nehézségek leküzdésénél, a kételkedők megnyugtatásánál, a kicsinyhitű vagy nagyképű gáncsoskodók leszerelésénél Tarján professzor tekintélye döntő volt.

Tarján professzor mint a pedagógia tudományában jártas ember, akinek ráadásul igen fejlett veleszületett pedagógiai érzéke is volt, időnként megjegyezte, hogy a közoktatás jelentős pedagógiai háttérrel rendelkezik, sőt óvodapedagógia is létezik. Ezzel szemben a felsőoktatásban az oktatók úgy kerülnek az előadói posztra, hogy nem nyertek semmiféle pedagógiai előkészítést. Ezt a hiányt Tarján professzor úgy pótolta, hogy részben bizonyos kiszemelt előadók (például Berkes László) rendszeres felsőfokú pedagógiai képzését szorgalmazta, részben ő maga, illetve a tanulmányi felelősök rendszeres tanácsadói felügyeletét is megszervezte. Az előadások/gyakorlatok színvonalához természetesen szükséges volt megfelelő színvonalú tematika is. Az intézet oktatógárdája Tarján professzor irányításával olyan tantermi előadási és laboratóriumi gyakorlati tananyagot fejlesztett ki, amely előkészítette a hallgatóknak az orvosi munkához szükséges ismereteit, és egyúttal illeszkedett az akkori jó színvonalú középiskolai fizika- és matematikaoktatáshoz.

A hallgatóság számára szükséges és elégséges tananyag természetesen hosszadalmas munka és gondos mérlegelés után, több lépésben alakult ki, és a tudomány fejlődésének megfelelően állandóan alakult. Tarján professzor első tankönyve a hatvanas években magyar nyelven készült, Fizika orvosok és biológusok számára címen, három kiadásban (Medicina, 1964, 1968 és 1971) jelent meg, később oroszra (1969) és lengyelre (1975) is lefordították. A tankönyv következő, negyedik kiadása már erősebben orvosi-biológiai irányultságú volt; szerző-, illetve később szerkesztőtársakkal együtt készült: A biofizika alapjai címmel (Medicina, 1977, 1981, 1987, 1991), majd a Semmelweis Kiadónál (1997, 1999, 2002) jelent meg. A könyv a német, illetve az angol nyelvű oktatás érdekében mindkét idegen nyelven is megjelent, az orvosok számára készült összeállítást külön alcímmel is kiemelték: Einführung in die Biophysik, mit Medizinischer Orientierung (MTA TTKL 1989, 1992; Semmelweis Kiadó, 1998), illetve An Introduction to Biophysics, with Medical Orientation (Akadémiai Kiadó, 1987, 1991, 1997, 2002). A kéziratot Tarján professzor gondos munkával hozta létre, a benne leírt módszerek, működési elvek, egyszerű, áttekinthető ábrák világosan tükrözik a lényeget, és – bár most már nem szerepel az orvos-, fogorvos-, gyógyszerész-hallgatók számára kötelezően előírt tankönyvként, – további hallgatói nemzedékek nyerhetnek belőle ma is hasznos, világosan leírt információkat.

Tarján professzor, a kiváló kutató és nagyhatású oktató igen szerény ember volt. Minthogy a tantermi előadások zömét hosszú éveken keresztül ő tartotta mindkét évfolyamfélnek, ezért arcról sokakat ismert. A hallgatóság körében az a hír járta, hogy a Puskin utcán szembemenve lehetetlen volt őt a köszönésben megelőzni, mindig előre emelt kalapot az arra járó medikusoknak/medikáknak.Ugyanakkor Tarján professzor igen szigorú volt mind önmagához, mind a munkatársakhoz. Velük szemben nagy igényeket támasztott, és mivel ő maga is kora reggeltől késő estig dolgozott, természetesnek vette, hogy más is így csinálja. Ha a munkatárson látta, hogy érdeklődik, és hajlandó dolgozni az ügy érdekében, akkor ő szinte naponta érdeklődött a munka haladása felől, különböző apró technikai fogásokat javasolt, meg lehetett vele beszélni a nehézségeket, az újabb ötleteket, és így a maga eszközeivel is mindig lendített a munkán. Jellemző volt rá, hogy mindig a probléma lényegét akarta megragadni, a lényeg világos, pontos megfogalmazására törkedett, és ugyanakkor igyekezett a kérdést széles perspektívába helyezni. A kísérletek során nyert eredmények értékelésében mindig nagyon gondos, körültekintően igényes volt, minden mérési feltételt sokszorosan ellenőrzött, illetve kérte, hogy ellenőrizzük. Kiváló érzéke volt ahhoz, hogy rendkívül jól és igen hamar felmérje a leendő vagy már az intézetben dolgozó munkatársak ismereteit, az oktató-, kutatómunka iránti elkötelezettségét, és ennek alapján véleményezze őket.

A szerénység, a szigorúság és a pontosság mellett még egy jellemző vonás: Tarján Imre nagyon jó ember volt; derűs, kiegyensúlyozott egyéniségéből eredően az általa vezetett intézetben mindig baráti, egymást segítő légkör uralkodott. Ez a jó légkör tette lehetővé például, hogy az ötvenes években az intézetben több olyan munkatárs dolgozott, akik valamilyen szempontból nem feleltek meg a „világnézeti” követelményeknek. Ezeket a rendszerint kiváló munkatársakat Tarján professzor tekintélyével igyekezett menteni, és ők nagyszerűen illeszkedtek be az intézeti környezetbe. Példaként Dr. Újhelyi Sándort említem, akit Tarján korábban a Trefort utcai Mintagimnázium igazgatójaként ismert meg: jó pedagógusnak és kiváló kémikusnak tartotta, azonban erről a posztról („klerikális beállítottsága” miatt) leváltották. Számára az intézet nemcsak a megfelelő pozíciót, de a túlbuzgó pártaktíváktól bizonyos mértékben védelmet is jelentett. Természetesen más esetekben is kiállt egy-egy leendő vagy meglévő munkatárs érdekében.

Az ötvenes-hatvanas években mindenkinek dolgoznia kellett, éspedig dokumentáltan. A személyi igazolványban fel kellett tüntetni a munkahelyet, és aki nem rendelkezett munkahellyel, azt a hivatalos szervek „munkakerülőként” kezelték. Bizonyos „bűnös” esetekben könnyen válhatott valaki munkakerülővé annak ellenére, hogy dolgozni szeretett volna, de a személyzeti osztály nem engedélyezte a felvételét. Ilyen szempontból az egyetem különösen szigorú volt, mivel az ifjúságot igyekeztek megóvni az ideológiai mételytől. Tarján professzor tekintélye és jó akadémiai kapcsolatai révén megoldható volt, hogy az ilyen „veszélyes” jelentkezőket laboránsként MTA-álláson alkalmazza. Az MTA-álláson lévő személy elvben nem állt kapcsolatban az ifjúsággal. Az intézetben így dolgozott laboránsként például Gerő Éva, aki titokban (természetesen a hivatalos szervek ezt tudták) egy feloszlatott szerzetesi közösség tagja volt.

Az intézetben volt egy másik, ugyancsak laboránsként-segédlaboránsként felvett munkaerőcsoport is. Ebbe azok a fiatalok tartoztak, akik egy (vagy több) éven át az orvosegyetemi felvételire vártak amiatt, hogy – bár kifogástalanul, esetenként maximális pontszámot elérve tették le az egyetemi felvételi vizsgát – a családjukat „osztályidegennek” nyilvánították. Számukra a munkahelyi ajánlás, mely bizonyította, hogy nem riadnak vissza a fizikai munkától sem, nagyon fontos életrajzi adattá vált. Azok közül a fiatalok közül, akik ebbe a csoportba tartoztak, később többen váltak egészen kiemelkedő orvosszemélyiségekké: számosan neves főorvosok, kiváló egyetemi tanárok lettek.

Tarján professzor fontos közéleti funkciókat töltött be: a SOTE ÁOK dékánja, a SOTE tudományos rektorhelyettese, az MTA Matematikai Fizikai Osztályának osztályelnöke, az MTA Elnökségének tagja volt. A tudományban és az oktatásban elért eredményeiért számos kitüntetésben részesült, ezek közül kiemelendő: a Kossuth-díj és az Állami Díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje, az Akadémiai Aranyérem.

A munkatársak, tanítványok közül mindazok, akiknek alkalmuk nyílt arra, hogy Tarján professzort közelebbről megismerjék, kutatói, oktatói, vezetői szellemi hagyatékát tisztelettel őrzik, igaz emberségét soha nem felejtik el. Az a több ezer magyar (és nem magyar) orvos, fogorvos, gyógyszerész pedig, aki Budapesten tanult, megőrzi és továbbviszi gondolatait, szemléletét, ezáltal gazdagítva generációról generációra az egyetemes orvostudományt.
 

Kulcsszavak: kristályfizikai iskola, biofizikai iskola, felsőoktatási pedagógia
 

IRODALOM

Tarján Imre (1996): Ifjúságom: 1912–1950. MBFT

Tarján Imre (2000): A PET-különszám margójára. Magyar Tudomány. 1, 125.