A március végén Szegeden, Szent-Györgyi Albert orvosi Nobel-díjának 75. évfordulója alkalmából rendezett orvosbiológiai világkonferencia kilenc Nobel-díjas vendégének egyike a hetvenhárom éves izraeli Ada Jonat (Yonath) volt, aki 2009-ben kapott kémiai Nobel-díjat. Marie Curie óta ő a negyedik kémiai Nobel-díjas nő. Az izraeli Weizman Intézet professzora a szegedi kongresszust megelőzően az Akadémia dísztermében is teltházas, nagysikerű előadást tartott. Gimes Júlia először gyermekkoráról kérdezte, és arról, hogy annak milyen szerepe volt abban, hogy a kutatói pályát választotta.

•

Szegény családban nőttem fel, egy szigorúan vallásos környéken. A tudomány nem tartozott a beszédtémák közé. Én viszont igen kíváncsi természet voltam, és ilyen szempontból talán igaza van abban, hogy gyermekkoromban kezdődött a dolog. Öt-hat évesen már magamtól, magamnak végeztem kísérleteket, hogy jobban megértsem a világot. Például egyszer asztalokat és székeket pakoltam egymásra, mert meg akartam mérni, hogy milyen magasan van a plafon. Az akció úgy végződött, hogy az egész építmény ledőlt, én pedig eltörtem a karomat.

Apám nagyon sokat betegeskedett, sokat volt kórházban, és azt hiszem, ez is hozzájárult ahhoz, hogy meg akarjam érteni a körülöttem lévő dolgokat. Csak tizenegy éves voltam, amikor apám meghalt. Nagyon szegények voltunk, édesanyám sem volt túl jól, és egy csecsemő is volt otthon. Ennek ellenére anyám támogatta, hogy tanuljak. Akkortájt az iskolák, különösen a gimnáziumok nem voltak ingyenesek Izraelben. Így hát meg kellett dolgoznom az ösztöndíjamért. Ez egy hosszú történet, de végül egy remek és nagy ösztöndíjnak hála egy egészen kiváló intézményben találtam magam. A támogatás egy részét olyan formán kellett visszatérítenem a közösségnek, hogy az iskolában évfolyamtársaim egy részét tanítom. Tantárgyam a matematika volt, emellett a kémia laboratóriumokat nekem kellett takarítanom, és a könyvtárra is én ügyeltem. Tehát rengeteg lehetőségem volt, hogy a tanulás mellett mással is foglalkozzam. Ennek ellenére nem éreztem úgy, hogy kutató szeretnék lenni, talán mert fogalmam sem volt arról, hogy létezik ilyesmi. Tudtam, hogy léteznek egyetemek, ahová továbbtanulni mennek emberek, és hogy vannak ott tanárok, akik oktatnak, de azt hittem, ez minden, amit csinálnak. Nem gondoltam volna, hogy valaki feltehet kérdéseket, és aztán az lesz a munkája, hogy megválaszolja őket. Ez számomra nem volt világos, egészen addig, amíg el nem kezdtem tanulni. De ez nem azért történt, mert éppen ezt akartam csinálni, hanem mert gondoskodnom kellett édesanyámról és testvéremről, és elhatároztam, hogy amíg a húgom elég nagy nem lesz, az otthonomhoz közel maradok, és tanulni fogok. És csak amikor a jeruzsálemi Héber Egyetemen hallgató lettem, akkor döbbentem rá, hogy létezik olyan hivatás, hogy „tudós”.

Emlékszem, elsőben az egyik előadás után kérdeztem valamit az egyik tanártól, hogy mi volt az, arra már nem is emlékszem. De arra igen, hogy azt válaszolta: ez egy igen jó kérdés, gyere a laborunkba, éppen most dolgozunk rajta. Akkor realizáltam, hogy az oktatóknak van saját laboratóriumuk, ahol választ kereshetnek a számukra érdekes kérdésekre. Valószínűleg ekkor éreztem rá, hogy a kutatói munka számomra testhezálló lenne.

Ön évtizedek óta a riboszóma nevű sejtszervecskével foglalkozik. A világon először sikerült a riboszómákat kristályosítania, majd röntgenkrisztallográfiás technikával megfejtenie háromdimenziós térszerkezetüket. Miért éppen

a riboszómákat választotta kutatásai tárgyául?

Ez egy hosszú történet, és sok benne a véletlen, de azért ragaszkodtam hozzájuk, mert nélkülük nincs élet. A riboszómák parányi üzemek a sejtben – egy emlőssejt több milliót tartalmaz belőlük –, amelyek a genetikai kód utasításainak megfelelően „legyártják” az aminosavakból felépülő fehérjéket. Egy csodálatos gépezetről van szó, amely másodpercenként kb. negyven aminosav összekapcsolását végzi el, méghozzá meglepően kevés hibával. Kb. egymillió peptidkötés elvégzésére jut egyetlen hiba.

Szóval a riboszómák működésének megértése alapvető az életfolyamatok megértésében, viszont nyilvánvaló volt az is, hogy térszerkezetük ismerete nélkül nem lehet igazán megérteni, hogy hogyan hajtják végre a fehérjeszintézist. A riboszómák bonyolult szerkezetű sejtszervecskék, fehérjék és RNS-ek bonyolult együttese alkotja őket, nincs belső szimmetriájuk, ráadásul egyáltalán nem stabilak, szóval kristályosításuk igen-igen nagy kihívás volt.

A sors fintora, hogy céljaim elérésében igen fontos szerep jutott egy biciklibalesetnek, melynek során súlyos agyrázkódást kaptam, és hónapokig nem tudtam laboratóriumi munkát végezni. Tudtam viszont olvasni, és találtam egy cikket arról, hogy mielőtt az Északi-sarkon a jegesmedvék hibernálják magukat, sejtjeikben szép szabályosan

elcsomagolják a riboszómákat, hónapokra biztosítva ezzel a sejtszervecskék épségét és működőképességük fenntartását. Aha – gondoltam. – Ez tehát egy természetes stratégia arra, hogy a riboszómák hosszú időn át megőrizzék magukat.

Innen jött az ötlet, hogy extrém körülmények között élő baktériumokat keressünk, és végül a Holt-tengerből izoláltuk azt a törzset, amelyből az első riboszómakristályokat nyertük. De még az első röntgendiffrakciós felvételek után is sok elismert tudós gúnyolódott és nevetett rajtam. Fantasztának tartottak, mert hittem abban, hogy a riboszómák háromdimenziós térszerkezete előállítható. De sok-sok éven át tartó állhatatos munkánkat végül siker koronázta. Mindez azonban nem csak arra jó, hogy megértsük a fehérjeszintézis pontos történéseit, és ezzel az élet alapvető folyamatait.

Régóta tudjuk, hogy nagyon sok antibiotikum – kb. 40 százalékuk – a riboszómákon hat, mert megakadályozza a fehérjeszintézist, és fehérjék nélkül a baktériumok számára sincs élet. Kutatásaink tehát azért is fontosak, mert a riboszómák térszerkezetének megismerése révén meg tudjuk mondani, hogy egyes antibiotikumok szerkezetét hogyan kell a nagyobb hatékonyság érdekében módosítani, és új antibiotikumok fejlesztése is lehetséges. A jelenlegi gyógyszerekkel szemben egyre több baktérium vált és válik rezisztenssé, a bakteriális fertőző betegségek korunkban egyre nagyobb kihívást jelentenek, tehát új baktériumellenes szerekre lenne szükség. Hát ilyen célok érdekében is dolgozunk.

Melyik eredményét tartja a legjelentősebbnek?

Nem tudom. Tényleg nem tudom. Szerintem nincs a tudományos munkámban egy kiemelkedő valami. A dolgok lépésről lépésre történtek. Ha arra gondolok, hogy mi tett leginkább boldoggá és elégedetté, akkor is számos alkalmat tudnék felsorolni. Az egyik, amikor megláttuk az első struktúrákat. Ez egy igen-igen nagy álom volt, és elképesztő volt látni a szerkezetet. Az odáig vezető úton azonban számos lépcsőfokot megjártunk, és a maga nemében mindegyik igen fontos volt, például a kristályosítás. Összetett biológiai anyagok kristályosítása azelőtt nem volt lehetséges. Szóval erre a kérdésre nem tudok válaszolni. A tudomány folyamat, és nem eredmények összessége.

Hogyan tudta a kutatást és a családi életet összehangolni? Bizonyára napi tizenkét órákat dolgozott!

Először is nem tudom, honnan veszi a tizenkét órát. Húsz órát töltök vele. A színész is összehozza a családi életét a szakmájával vagy egy kórházi ápolónő. Számos szakma van, amelyben nők dolgoznak, és amelyek embert próbálóak. A dolog titka, hogy mindkettőt szeretni kell. A munkát és a családot egyaránt. Hogy ezt percre, napra lebontva hogyan lehet megoldani, az a konkrét családon múlik.

Pályája során jelentett-e akadályt, hátrányt,

hogy nő? Hiszen sokkal több férfi, mint nő kapott Nobel-díjat. A kémiában például Ön csupán

a negyedik Nobel-díjas asszony.

Nem tudom, hogy akadály volt-e, avagy sem, ugyanis sohasem voltam férfi. Erre tehát nem tudok felelni. Sohasem éreztem semmiféle megkülönböztetést. A nőknek vannak bizonyos, a férfiakétól eltérő kötelezettségeik, de kutatónak lenni mindig embert próbáló. De maga a tudomány sokkal fontosabb, mint a díj. Díjat csak igen kevés ember kap. Hogy mégis miért van több Nobel-díjas férfi, mint nő? Az anyukák miatt, akik arra intik a lányaikat, hogy ne menjenek tudósnak, mert nem találnak maguknak férjet, vagy rossz anya lesz belőlük. Így a lányok nagy része nem tanul tovább, de ez megváltozhat, ha a nők módot találnak arra, hogy a két dolgot együtt csinálják.

Milyen személyes tulajdonságok

kellenek ahhoz, hogy valakiből

Önhöz hasonlóan sikeres kutató váljék?

Én nem értem a tudományos siker fogalmát. Véleményem szerint a siker az, ha az ember elégedett a munkájával. Ha boldog. Legfontosabb a tudomány iránti szenvedély, és ha az megvan, az maga a siker. Ezt az elégedettséget azonban sem díjakkal, sem egyebekkel nem lehet mérni. A siker nem a díjak számát jelenti. Csak néhányféle díj van, tudós pedig több százezer. Sokkal fontosabb, hogy az ember kíváncsi maradjon, és a munkájával elégedett legyen. Ezt pedig akkor lehet elérni, ha szeretjük, amit csinálunk, és igyekszünk a maximumot nyújtani.

Kíváncsiság, kíváncsiság, még több kíváncsiság és szenvedély. Ez szükséges a kutatáshoz.
 

Kulcsszavak: gyermekkor, kíváncsiság, szenvedély, fehérjeszintézis, riboszóma, baktérium, antibiotikum