|
|
VÉRTES ATTILA
1934 – 2011
A legnagyobb öröm, ha az ember élete utolsó percéig
értelmes dolgokkal foglalhatja el magát. Vértes Attila múlt év
december 31-én, váratlanul, órácskával kórházba érkezése után meghalt.
Nem voltak még csak órái sem, hogy kizökkenjen a karácsonyi családi
programból, vagy a nálunk, tanároknál-kutatóknál szokásos év végi
számvetésből. Mert ha nekünk megadatik, hogy az utolsó percig tiszta
aggyal éljünk, és a kollégák, tanítványok között tölthessük időnk,
akkor rendszerint ezt tesszük. Nem kérdezhettük, hogy ő is így
érzett-e. Fiával beszélt utoljára, és nem a végről, az utolsó óráról,
hanem arról, hogy szaladjon vissza, haza, hozza még be az otthon
felejtett papucsot, telefontöltőt, addig bekötik az infúziót, hogy
kissé fölerősödjön, azután majd hamarosan megy haza. Mire fia hazaért,
telefon várta – apja elment. Azt mondták, tüdőgyulladásban… A kórházi
orvosok mondták… Vértes Attila az utolsó pillanatig – a karácsony
előtti napokig – azt tette, amit több mint fél évszázada csinált: az
évzáró tanszéki megbeszélések után készült az új évre. Többek között
az év során elmaradt baráti vacsorákra, így velünk is. Hát ennyit a
halálról, haláláról…
Az életnek célja nincs, de van értelme. Isten
tudja, ki mondta először; mi, öregedő tanáremberek, generációk óta
ismételgetjük egymás között. (Én hozzáteszem diákjaimnak, a végzés
utáni tegeződések idején: „s ha szerencsénk van, elménk ép marad,
életünk végéig nem unatkozunk”. Attilának igen tetszett a mondás…) S
hogy mi az értelem? Valami olyasmiben részesnek lenni, ami korunkban
az egész közösségnek – embereknek, s amúgy az egész világnak – fontos.
Vértes Attila elégedett volt, nekem legalábbis mindig ezt mondta,
nekem legalábbis mindig így látszott.
Egy zalai kis községben, Türjén született. (Büszkén
emlegette, milyen nagy történelme van a kis helységnek. Évekig nem, de
legutóbbi látogatásuk előtt utánanéztem, így volt.) Járta a vidéki
„okos gyerekek” útját a háború utáni, újat kezdő Magyarországon.
Keszthelyre gimnáziumba, majd a fővárosba, műegyetemre kerül.
Vegyészmérnöknek készül.
Nemzedéke „nagy tudománya” a fizika és a kémia. A
századelőn a fizika szétbontotta – atomjaira, majd még tovább – az
anyagot, a kémia összerakta, csak másként, létrehozva a mesterséges
anyagot. (Emlegette tanköreik, tanárok, diákok szenvedélyes
szakmaszeretetét, lelkesedését még az amúgy komforthiányos ötvenes
években is. Nagyon értelmes életre készültek. Én most hozzáteszem: azt
is élték, élte meg.) Szerencséje is volt. (Hozzá kell tennem, nemcsak
azért, mert ő is így gondolta, hanem azért is, mert az 1954–2011
közötti évekről hajlik e soha meg nem öregedő korosztály csak a
társadalmi-politikai megpróbáltatásairól beszélni, örömeiről, no és
szerencséjéről nem. Attila más volt, szinte soha sem panaszkodott.
Talán ez is vonzott bennünket egymáshoz… Aki ismerte őt, tudja:
nyugodt, derűs, kiegyensúlyozott egyéniség volt. Természetre is
szerencsés. Elégedettséget sugárzó… Az ilyen emberek vonzzák a
társakat.)
A műegyetem után egy másoddiploma, az akkor a
legjobbak számára divatba jött közgazdász-mérnöki, méghozzá a
külkereskedelmi szakon. (1958–60-ban!) Mérnök-üzletkötő két évig. (Ezt
a két évet igen büszkén említette megismerkedésünk után.) Azután
tanársegédi állás – immáron első szakmájában, a kémiában – az
egyetemen. (Mily szerencse ismét: ezek azok az évek, amikor –
világszerte – a tudomány a társadalmi elismertetés ranglétráján
emelkedni kezd. Különösen a természettudományok. Tudatosul mind
Keleten, mind Nyugaton: környezetünk gyarapodó tárgy- és
eszközkultúrája, az életminőség – egészségügyi, élelmezési, új
lakáskultúra stb. – javulása a kutatás-fejlesztésnek köszönhető. Az
1960-as évek elején meghirdetett nagy programokat a jóléti államról,
szolgáltatásairól csak a tudomány hatékonyságának növelésével érhetjük
el. Nyugaton – az USA-ban, Franciaországban, NSZK-ban – megszületnek a
napjainkig még működőképes társadalomépítési tervek, Keleten – a
szovjet rendszerben, így nálunk is – megszületnek a nagy „utolérési
tervek”: hol az évszázados keleti lemaradás behozásáról, hol a
szocialista rendszer „fölénye” gazdasági-technikai alapjainak
megteremtéséről beszél a politika. De fejlesztenek: Nyugaton és
Keleten egyaránt: új tanszékek, új kutatóintézetek, új folyóiratok
indulnak. A ma a világban ismert „tudományos nagyüzem” kiépülése ekkor
kezdődik. Állás, társadalmi megbecsültség a fiatal kutatói
generációnak.
Moszkva, 1962–65. Aspirantúra a Lomonoszov Egyetem
radiokémiai tanszékén. (Valami teljesen más, mint amivel a
mérnök-közgazdászi életpálya kezdetén számolt. És valami teljesen új:
az atom, a kor nagy tudományos-politikai-katonai témájában a világ
egyik első számú műhelyében, a Szovjetunióban…) Abban a tudatban éltek
a moszkvai aspiránsok, hogy a világ élenjáró fizikai-kémiai
műhelyeiben dolgoznak. Így is volt. A Szovjetunió a megszerzett
atomtitok birtokában máig bámult gyorsasággal fejleszti a nukleáris
energia békés felhasználását kutató központokat, 1954-ben meglepi a
világot, és először fejleszt a gyakorlatban felhasználható elektromos
áramot atomerőműben, majd a Szputnyik, (1957) és a Gagarin-program
(1961) után már a másik két nagy atomhatalmat (Angliát és az USA-t),
majd a világűrkutatásban a nagy riválist, az USA-t megelőzni látszik.
Az 1960-as évektől egészen a Szovjetunió összeomlásáig, 1992-ig a
szovjet atomtudósok – nukleáris fizikusok, kémikusok – a nemzetközi
tudományos élet legdivatosabb és legkeresettebb tagjai. Vértes Attila
itt is „hozza magát”. A hároméves aspirantúra-képzést
|
|
|
disszertációjának befejezésével teljesíti.
(Emlékeztettem: amikor Moszkvában élt, írták alá a részleges
atomcsend-egyezményt 1963-ban, ami a Szovjetuniót elismert
atomhatalommá emelte az USA és Nagy-Britannia mellett, s ami a
világpolitika akkori szenzációja volt. És – tette ő hozzá –, ami
bizonyította, hogy új szakmájuk, az atomtudomány nem elsősorban a
bomba, az atomfegyver miatt fontos. Értelme volt rátenni egy életet…
(Igaza, igazunk volt.) Magabiztosság a távlati célokban, ezek
nemességében – amellett, hogy éli az aspiránsok napi moszkvai életét.
(Emlékeiben – emlékeinkben – nem a moszkvai ellátás nyomorúságairól
beszéltünk évtizedek múlva, hanem arról, hogy a szovjet atomtudomány
milyen gyorsan fejlődött, és tört a világ élére. Egyszer-egyszer azért
felemlegettük – mi másfél évtizeddel később tapasztaltuk meg a „nagy
haza” nyújtotta életminőséget – az eldugult Lenin-hegyi vécéket, a
klozettpapír-mizériákat, a sorban állásokat. De hát megérte, mondta,
mondtuk.)
A magkémia az atomtudomány akkor legfiatalabb
ágazata. (Ennek művelése, kutatás és tanszékszervezés,
folyóirat-szerkesztés töltötte be életét 1962 után, haláláig. Az
utolsó hetekig.) A magkémia az atomsugárzás, a maghasadás – ami az
atomerőműben is történik – hatását vizsgálja az anyag szerkezetére, az
anyag tulajdonságainak elváltozására. Már az 1930-as években
önállósulni, kiválni látszik az atomfizikából, de csak az ötvenes
években kezdenek a kémikusok tömegével az atomtudomány felé fordulni.
Miután az atom békés felhasználása a mindennapi életben terjed: az
izotópok szerepének felismerése után kezdődik alkalmazásuk az
egészségügyben, a növénytermesztésben, az atomsugárzás természetének
megismerése után következik a nagyon pontos mérésekben való
hasznosítás, az atomműszerpark kiépítése, no és természetesen az
atomenergia felhasználásának terjedése – mint villamosság-termelő,
mint meghajtó, no és mint robbanó energia –, s mindez magával hozza a
társadalmi és planetáris szintű sugárvédelem-ipar kialakulását. Azt is
mondhatnánk – szerettük ezt a fogalmat használni –, az atomipar az
1960-as években született meg, és ennek kifejlődése az atomfizika és
atomkémia fejlesztésének volt köszönhető. (Vértes Attila éppen az
elmúlt évben – utólag ismét köszönöm neki – ezt a fejlődésfolyamatot
foglalta össze a születésnapomra készített akadémiai emlékkönyvben.)
A modern tudományos nagyüzem új típusú kutatókat
kíván. Már nem a 20. század első felének regényeiből ismert, kissé
bolondos, korán szenilis, magányos zseni típusokat, hanem az
összefogott agyú, az elődök és kortársak teljesítményét áttekinteni
képes, szintetizáló elméket. A tudomány ipari méretű kiterjedése
idején az alapötlet a tudományos eredménynek tán még 20%-át sem teszi
ki. A kutatáshoz szükséges szakirodalom, a bibliográfiák, a
„laboratóriumok” működtetése – legyen szó „bűzös kémiáról”, vagy
állandó idegrezgésű társadalomtudományos műhelyekről –, azután az
ötletek kimunkálásához szükséges kutatói közösségek, a
konferenciapublikációs infrastruktúra… mind-mind a modern
tudománytörténet intézményes hátterének meghatározó szerepére
irányítja a tudománytörténet kutatójának figyelmét. (Amelyet máig nem
becsülnek éppen azok, akik e nagyüzem munkásai. Mert nekünk abban a
meggyőződésben kell élnünk, hogy amit mi személyesen csinálunk, az a
legfontosabb. No, ide egy kérdőjelet kellene írni…) Vértes Attila
ennek a tudományos nagyüzemnek volt világviszonylatban egyik vezető
egyénisége a maga korában. Egyéniségről beszélek. Mert ez a modern
tudomány már olyan természetű-egyéniségű embereket kíván, akik képesek
ezt a nagyüzemet emberi tulajdonságaikkal összetartani. Nem különcök,
hanem megértőkészséggel megáldott, igazodásra képes emberek. Akik a
kutatói individualitást nem tévesztik össze az egoizmussal. Akikben a
másik iránti kíváncsiság párosul a másik iránti türelemmel. Vértes
Attila ilyen kolléga volt. Azt mondják, a tanszéken is. De az
Akadémián és a baráti társaságban biztos. És így élt az utolsó
napokig. Tegnapig.
Felnőttkora – 1965-től minapi haláláig – e
világméretű tudományos nagyüzem építésében, működtetésében telt el.
Mert a modern kutatónak van egy itthon és van egy a világban jegyzett
élete. A modern tudomány nem ismeri a nemzetállami határokat. Még a
társadalomkutatásban sem, nemhogy egy olyan egyetemes kutatási ágazat,
mint az atomtudomány. Amit a világban tudnak rólunk, a nemzetközi
szakmai világunkban, az jobbára nem ismert itthon, Magyarországon.
(Különösen újabban, amikor amúgy is hajlunk mindent a mi kis hazánkból
nézni, és mindent, a planéta szellemi légkörét is a mi kis odunk
hőmérőjével mérni. Hát Vértes Attila nem ilyen volt.) A kiváló egyéni
eredményeket majd számba veszik a szakkollégák nekrológjai, és rögzíti
a több mint félezer tudományos publikáció, közöttük az angolul
megjelent monumentális, többkötetes mű, a Nukleáris kémia kézikönyve.
Amelyet szervezett, szerkesztett, egyes részeiben írt is. (Több mint
száz szerző, köztük alig több, mint kéttucatnyi a magyar, a többiek a
világ különböző sarkából.) Itt most csak az életpálya néhány, az ő
mindennapi életét is meghatározó, tudománytörténeti eseményét
soroljuk, ami szakmájában a világ elismert vezető kutatói közé, az
Akadémián a mindenki által megbecsült tudóstárs rangjára emelte.
A szovjet nukleáris kutatás megismerése után
Anglia, majd az NSZK – a müncheni egyetem, a Nobel-díjas, csak néhány
évvel idősebb kolléga, Rudolf Mössbauer intézetében –, azután
természetesen az USA, majd Japán. Vendégprofesszorság, többhónapos
ösztöndíjak. (Sok tízezren éltük meg a világban ezt az életet, amelyet
a minden iránti kíváncsiság fűtött és hajtott.) Itthon: megy előre a
tudományos ranglistán, hazatérése után egyetemi docens (1968), majd
miután megvédi akadémiai doktori disszertációját (1973), kinevezik
professzornak (1974). 1983-ban a Fizikai, kémiai és radiológiai
tanszékből önállósítja a Magkémiai Tanszéket, amely azután majd
nyugdíjba vonulása után meg is szűnik önálló életet élni (2004–2005).
Kutat, ír, részt vesz az akadémiai közéletben. És természetesen
díjakat kap. Az állami Széchenyi-díj (2001) mellett a sokat emlegetett
Nobel-díjas radiokémikus, Hevesy Györgyről elnevezett emlékérem (2004)
tulajdonosa…
Vértes Attila meghalt. Itt maradtak a tudományos
művek, amelyek évtizedek múlva is használatban maradnak, itt maradtak
a tanítványok, az a közösség, amely tovább használja mindazt, amit
épített. És itt maradt a lenyomat egy emberről: akit született
tehetsége, szerzett tudása mellett közösség-összetartó természete és
ereje jellemzett. Itt maradt egy lenyomat a századunkat előrehajtó
értelmiség típusáról. Aki örömmel élte meg az egyszer megélhető
értelmes életet.
|
|
