A termőföld mellett az Alföld nagy kincse a felszín
alatti víz, amely különösen kedvező adottság az ország ivóvízellátását
és hévízkészletét tekintve. A mélységi víz minden más „ásványi
kincstől” különbözik. Sajátossága, hogy a hidroszféra részeként a
földkéreg legkülső részében egy felülről nyitott hidrológiai rendszert
képez, ennek megfelelően állandó kapcsolatban van a felszíni vizekkel
és a légkörrel, s a csapadékból táplálkozik. Másik sajátossága, hogy
létezését és mozgását a tavak és tengerek vizével ellentétben nemcsak
saját tulajdonságai, hanem a tároló kőzet rendkívül széles skálán
megjelenő paraméterei határozzák meg. Ezért a vele foglalkozó
hidrogeológia a földtudományok egyik önálló ágaként
interdiszciplináris tudománnyá fejlődött.
A felszín alatti édesvízkészletek – mint a
legértékesebb ivóvízbázisok – egyre fontosabbak az emberiség
létfenntartásának folyamatában, s védelmük globális problémává, korunk
egyik legfontosabb műszaki és tudományos kérdésévé vált. Az emberiség
a 21. századba a vízvilágválság fenyegetésével érkezett. Miközben
Európa vízkészletei veszélyben vannak, hazánk vízbeszerzési források
és vízminőség tekintetében helyzeti előnyben van Nyugat-Európához
képest. Az Alföld rétegzett pleisztocén és felsőpannon üledékei
hatalmas mennyiségű édesvízkészleteket tárolnak, amelyek stratégiai
jelentőségű készletek, és nemzetközi osztályozás szerint is a világ
nagy vízadó rendszerei között szerepelnek. Az édesvízkészletek mélyebb
zónáiban a 30 °C-nál melegebb termálvizeket találjuk. A talajvizek,
karsztvizek és a nem nagy mélységű rétegvizek csapadékeredete régen
nyilvánvaló, de a termálvizekről csak az izotópos vizsgálatok mutatták
ki, hogy szintén a csapadékból beszivárgó és a mélyben felmelegedő
vizek. Magyarország a termálvizek tekintetében is kedvező helyzetben
van.
Az Alföld a Kárpát-medence nagy központi süllyedéke, s mint ilyen,
földtani egység. Nevezik Pannon-medencének is, minthogy kiterjedését
az újharmadidőszaki Pannon-beltenger üledékei határozzák meg. Az
Alföld (Nagyalföld) 100 000 km2 kiterjedésű területének
valamivel kevesebb mint fele, kereken 45 000 km2 tartozik
ma Magyarországhoz. Ezért gyakran nevezzük Magyar-medencének, a napi
szóhasználatban azonban változatlanul a történelmileg kialakult Alföld
megnevezést használjuk. A Kisalföld a Kárpát-medence nyugati fiókját
alkotja, területe kb. 8000 km2, szintén jelentős
vízkészletet tárol.
A Pannon-medence a Föld egyik legzártabb medencéje,
de a hidrológiai körforgás tekintetében nyitott rendszer, amelynek
történései elválaszthatatlanok a hidroszféra globális eseményeitől. A
medence a csapadékot nemcsak a területén elpárolgó vízből kapja, hanem
túlnyomóan a tengervizek párájából, és felszíni vizeinek egy része a
lefolyás révén ismét a tengerbe jut. A felszín alá jutott víz mozgása
már nem követhető ilyen látványosan, aminek az a következménye, hogy
mennyisége és pótlódása tekintetében számos tisztázatlan kérdés merült
fel. Az Alföld hidrológiai kutatásának elmúlt százharminc éve alatt
gyűjtött hatalmas ismeretanyag ellenére is rengeteg „titkot” rejt még
ez a különleges vízföldtani egység.
Az Alföld szerkezetének néhány jellemzője
A Pannon-medence aljzatát idős, erősen tektonizált kristályos
alaphegység alkotja, ahol a sasbércek és árkok szintkülönbségei az
5000 métert is elérik. Legmélyebb szintje a Békési-medencében eléri,
helyenként meghaladja a 7000 métert. Ezt a tektonikailag rendívül
szabdalt medencét több ezer méter vastag tengeri-tavi és folyóvízi
üledék tölti ki, és az üledékes összletek mindig rétegzettek. Ebből
kifolyólag szerkezetében és jellegében merőben eltér a legtöbb európai
ország vízföldtani tulajdonságaitól.
A medencét kitöltő üledékek nagy változatosságot
mutatnak. Legalsó szintjét több kilométert elérő vastagságban tengeri
és folyóvízi lerakódások, főként agyagok és agyagmárgák alkotják,
ezekből víz alig fakasztható. A Pannon-tenger beltóvá alakulása után a
folyók egyre több durvább szemű üledéket hordtak bele, amelynek
vastagsága elérheti az 1–2 km-t is, ez már több homok-homokkő réteget
és benne vizet is tartalmaz. Két részmedencéje, a Kisalföld és az
Alföld a negyedkorban – az utolsó 2,4 millió évben – tovább süllyedt,
amikor már tisztán folyóvízi üledékképződés folyt, jellemzően iszapos,
homokos, kavicsos lerakódásokkal. Magyarország mélységi víztározói
közül ezek a legjelentősebbek. Vastagságuk a Dél-Alföldön eléri a 700
métert, a Kisalföldön pedig megközelíti az 1000 métert. A medence
peremén a folyók hordalékkúpjai sok kavicsot tartalmaznak, vastagságuk
többnyire néhányszor 10 m körüli, de a Szigetközben a több száz métert
is eléri.
Az Alföld felszín alatti vizeinek feltárása
Az Alföld hidrogeológiai viszonyainak megismerésében az első jelentős
esemény Zsigmondy Béla bányamérnök nevéhez fűződik, aki 1879-ben,
Püspökladányban fúrta az első kifolyó vizet adó kutat a Magyar
Államvasutak részére. Az igazi átütő sikert azonban a
Hódmezővásárhelyen, 1880-ban, illetőleg 1884-ben átadott két,
lakossági használatra szánt artézi kútja hozta. Az „artézi kút”
elnevezés onnan származik, hogy Franciaország Artois-i Grófságában
fúrták 1126-ban az első olyan kutat, amelyik felszökő vizet adott.
Később az olyan kutat is artézi kútnak nevezték, amely nem
szolgáltatott felszökő vizet, de szintje megközelítette a
terepszintet. Az első sikeres hazai fúrások után rohamos gyorsasággal
nőtt a kutak száma. 1900-ban már 2400 artézi kutunk van, s ezeknek
túlnyomó része az Alföldön. A Dél-Alföldön a földtani viszonyok olyan
páratlanul kedvezőek voltak, hogy már sekély mélységben (30–35 m)
felszökő vizet találtak. Ez azonban a vizek nagymértékű pazarlásához
is vezetett.
A 20. század első felében tovább nőtt a vízellátás
céljait szolgáló kutak száma, az 1940-es évek elején már 24 000 artézi
kutat tartottak nyilván a lecsökkent területű országban. A felszín
alatti vizekkel való gazdálkodás azonban késett, elsősorban azért,
mert azok eredete és pótlódása sokáig tisztázatlan volt. A század
második felében tovább gyorsult a vízellátást szolgáló kutak építése,
1980-ban az országban 58 000 kutat tartalmazott a kútkataszter, ebből
43 000 volt az Alföldön. A szolgáltatott ivóvízért beszedett vízdíj
évtizedeken át alacsonyabb volt, mint a tényleges termelési költség, a
vízdíjakon lévő jelentős állami támogatás nem ösztönzött a vízzel való
takarékosságra. A vízkészletek védelme még nem állt a hidrológiai
szemlélet középpontjában, a víz még nem szerepelt az ásványi kincsek
védendő készletei között. Óriási mértékű vízpazarlás folyt, főleg a
szabad kifolyású alföldi artézi kutakból. 1973-ban egyik szaklapunkban
azt olvashattuk, hogy Szentes határában a K-99. kataszteri számú,
1923-ban létesített artézi kútból a felhasználatlan, akkor már ötven
éve túlfolyó víz a kút körül mocsaras-nádas területet hozott létre.
A felszín alatti víztermelés az 1980-as évek végére
érte el a csúcsot, ami sok helyen már túltermelést jelentett, és a
karsztterületeken a források kiapadásában és a nagyarányú
karsztvízszint-süllyedésekben, a medenceterületeken pedig a
rétegvízszintek csökkenésében és a talajvízszint süllyedésében
mutatkozott meg. Az ivóvizet adó rétegekben általában 5–10 m-es
vízszintsüllyedés, illetve nyomáscsökkenés következett be. A nagyobb
vízművek környékén és a mélyebb termálvíztároló képződményekben a
süllyedés többször 10 métert is elért. Ezzel párhuzamosan a
talajvízszintek (a felszínhez közeli sekély mélységű vizek szintjei)
is süllyedtek, az 1970-es évek közepétől a Duna–Tisza közi hátság és a
Nyírség területén fokozatos süllyedés figyelhető meg.
Mára a vízdíjak piaci árának bevezetésével és a
kevésbé vízigényes ipari technológiák bevezetésével jelentősen,
35-40%-kal csökkent a rétegvíz-kitermelés, s az országban
nyilvántartott kb. 90 ezer mélyfúrású kútnak jelenleg mintegy harmada
üzemel termelő kútként. A kitermelés csökkenésével azonban leginkább
csak a termelőhelyeken emelkedtek a vízszintek, távolabbi területeken
nem. Az ÉK-Alföldön, 2006-ban készített egyik felmérés szerint a nagy
vízművektől 10–15 km távolságra is több ezer négyzetkilométeren 10–12
m maradó potenciálcsökkenést, sőt további süllyedést lehetett
megállapítani, mivel a kétségkívül kis mértékű utánpótlódás mellett,
főleg nyomáskiegyenlítődés ment végbe (Marton, 2009). A rétegvizek
esetében ez a változás energetikai (azaz potenciál-) csökkenést
jelent, maga a réteg változatlanul nyomás alatt és telítve van. Egy
példával szemléltetve: az ÉK-Alföld VF-4 jelű Mikepércsen létesített
figyelőkútjában a 190–220 m közötti mélységű „vízműves” rétegben a
negyven évvel ezelőtti –8,0 m-es nyugalmi szintnél 197,0 m
vízoszlop-magasság volt mérhető a vízadó középszintjéhez viszonyítva,
a jelenlegi -19,5 m-es nyugalmi szint mellett pedig 185,5 m a
vízoszlop-magasság a rétegben, tehát az eredeti érték 94%-án áll.
Vélemények és viták a felszín alatti vizek eredetéről és mozgásáról
Hazánkban az 1960–70-es években élénk vita folyt a felszín alatti
vizek eredetéről, készleteiről és megújulásuk lehetőségeiről. A fő
kérdés, hogy milyen úton jut le a víz az alföldi medencében több száz
vagy akár több ezer méter mélységbe, hosszú ideje foglalkoztatja a
szakembereket, és ma is ez az egyik fő témájuk a kutatásoknak, illetve
a magyarázandó feladatoknak. Az 1960-as évek elején uralkodó szemlélet
szélsőségeit kitűnően jellemzi egy korabeli tanulmány (Urbancsek,
1963): „Vannak, akik az utánpótlódás lehetőségét tagadják. Szerintük
csak a réteg anyagának leülepedésekor magába zárt vízmennyiség
termelhető ki, illetőleg annak is csak az az aránylag kis hányada,
amely szabad vízként raktározódott. Ezzel ellentétben más kutatók a
csapadékból származó utánpótlódás lehetőségét fogadják el és csak a
betáplálás helyére vonatkozólag térnek el a vélemények. A rétegvíz
utánpótlódását közvetett úton magyarázzák úgy, hogy a
hegységperemeken, tágabb értelemben a Kárpát-medence belső
hegyperemein leesett csapadék az ottani vízvezető kőzeteken keresztül
bejut a mélyebb medencebeli rétegekbe.”
Az 1970-es években várható lett volna valamilyen
általánosan elfogadott szemlélet kialakulása a felszín alatti vizek
mozgása tekintetében, miután időközben jelentős nemzetközi tudományos
eredmények láttak napvilágot, gondoljunk az átszivárgó vízadó rendszer
(leaky aquifer system) vagy a gravitáció által indukált regionális
áramlási rendszer (regional groundwater system) és a hidraulikai
kontinuitás elméletének megjelenésére. Az új szemlélet alapját M. King
Hubbert 1940-ben megjelent hidraulikus potenciál elmélete képezi,
amelyből kiindulva Tóth József (Albertai Egyetem, Edmonton, Kanada)
eljutott a regionális áramlási rendszerek létezésének felismeréséhez
(Tóth, 1963). Az áramlási rendszerek létezésének felismerése és
tudományos vizsgálata új szemléletet hozott a hidrogeológiai
gondolkodásba. Amíg korábban az aquifer (víztartó kőzet réteg) volt a
hidrológiai vizsgálatok alapegysége, az 1960-as évektől kezdődően a
nemzetközi tudományos világban a regionális medence áramlási rendszere
került a figyelem és a kutatás középpontjába. Röviden fogalmazva, a
kúthidraulika helyébe a medence áramlási rendszerének hidrológiája
lépett. Ez a hidrológiai szemlélet azt állítja, hogy az artézi medence
elkülönült víztartó képződményei nem függetlenek egymástól, hanem
dinamikai kapcsolat van közöttük, mert tökéletesen vízzáró képződmény
nincs. A víz az egyik víztartóból a másikba átszivároghat a majdnem
vízzáró rétegen keresztül is, ha közöttük hidraulikai energia-magasság
különbség van.
Miközben jelentős új tudományos ismeretek
születtek, hazánkban tovább mélyültek a nézetkülönbségek a
hidrogeológia alapvető kérdéseiben. Az egyik nagyhatású elméleti
irányzat megfogalmazása több helyen, de legrészletesebben a
Kútkataszter VIII. kötetének (1978) preambulumában Az Alföld
negyedkori üledékeiben uralkodó rétegvíznyomás című tanulmányban
látott napvilágot. Ennek néhány megállapítását idézetek formájában
közöljük. „A pliocén korszak végén, a levantei emelet kifejlődésének
idején, az Alföldön néhol több száz métert is elérő tarkaagyag sorozat
rakódott le, amely a felsőpannóniai és negyedkori nagy víztározók
között tökéletes zárást biztosít. A két különböző rétegösszlet között
kommunikáció nincs és így közöttük vízmozgás nem tételezhető fel. A
tarkaagyag sorozat valósággal kibéleli a negyedkori medence aljzatát,
ennek következtében a pleisztocén rétegvíz teljesen önálló hidrológiai
rendszert képez, így a teljesen zárt medencének oldalirányú
természetes megcsapolása nincs.” Ezek a tézisek egy nemzetközi
konferencián (Hydrogeology of Great Sedimentary Basins, Conference of
Budapest, 1976) is elhangzottak. Szerzője, Urbancsek János
megfogalmazta, hogy „a Nyírségben nincs beszivárgás, sőt lefelé
történő vízmozgás nem is lehetséges”.
A fenti idézetekkel az 1960–70-es évek egyik
uralkodó felfogását jellemeztük, aminek egy mondatban kifejezhető
lényege, hogy ennek a hatalmas medencének felszín alatti vizei zártak,
természetes megcsapolásuk nincs. Ennek az állításnak azonban egy
nagyon fontos logikai következménye, hogy ha nincs természetes
megcsapolás, akkor természetes úton nem lehet utánpótlódás sem,
nincsenek áramlási rendszerei, vizei tehát ősidők óta a felszín alatt
lehetnek, mozgásuk nincs.
Az Alföld vízadó rétegeinek zártságát hangoztató
szemléletnek tudományos körökben és a felsőfokú oktatásban is
megjelenő széleskörű és hosszú ideig tartó elfogadottságát mutatja,
hogy a magyar hidrogeológiai irodalomban megjelent a „küszöbesés”
fogalma, melyet a szakma nagy tekintélyű képviselője, Juhász József
Hidrogeológia című, három kiadást megért könyvében (Juhász, 1976,
1987, 2002) ismertet, amely évtizedeken át a szakma meghatározó
forrásmunkája volt. A küszöbesés feltételezése lehetővé teszi a vízadó
zárt rétegként történő kezelését.
Az 1970-es években, az előbbiekkel párhuzamosan,
más szemléletű hidrogeológiai kutatás kezdődött a Vízgazdálkodási
Tudományos Kutató Intézet (VITUKI) Mélységi Vízkutatási Osztályán,
amelyben meghatározó szerepe volt Erdélyi Mihálynak, aki az
országhatárokon átívelő szemlélettel vizsgálta a Magyar-medence
hidrodinamikáját. Ennek előzménye az volt, hogy Tóth József már a
’60-as évek derekán vázolta az áramlási rendszerek elméletét Szebényi
Lajosnak az artézi vizek forgalmáról kifejtett nézeteivel kapcsolatos
hozzászólásában (Tóth, 1966), ami azonban akkor teljesen visszhang
nélkül maradt. Erdélyi Mihály (1976) pályatársait messze megelőzve már
az új szemlélet alapján kísérelte meg a Pannon-medence gravitációs
hajtóerejű felszín alatti vízáramlási rendszereit feltérképezni és
értelmezni. Megállapította, hogy az Alföld többszintes áramlási
rendszereiben le- és feláramlási, illetve semleges átmeneti zónák
vannak. A medence morfológiája biztosítja a mély áramlási rendszerek
létezéséhez szükséges potenciális energiát. Az 500 mm-nél több évi
csapadék és a mély, jó vízvezető kőzetek nagy felszíni elterjedése
fenn tudják tartani a mély áramlási rendszereket és ezek mentén a
vizek forgalmát.
Ez a koncepció sokkolta a medence zártságát
hangsúlyozó szemlélet képviselőit, s informális kapcsolatokban
vallásháborúkhoz hasonlítható módon ítélték el az új szemlélet
támogatóit, míg mások paradigmaváltó fejlesztésnek minősítették azt,
és kezdték munkájukban alkalmazni. Az Erdélyi-féle koncepciónak szinte
azonnal erős és hiteles támogatója akadt egy vidéki hidrológus, Halász
Béla személyében, aki a rétegzett hidrogeológiai rendszerek
hidraulikájával foglalkozva elméletileg igazolta a pleisztocén
rétegsorok egyetlen vízadóként való viselkedésének szükségességét.
Matematikailag bizonyította, hogy „a rétegzett rendszer a vízkivételi
műtől számított bizonyos távolságon túl egyetlen, de az összlet teljes
átbocsátó képességével rendelkező rétegként viselkedik’’. Ebből
közvetlenül adódott az agyagok áteresztő voltának feltételezése és
elfogadása.
Erdélyi munkássága új szemléletet hozott a magyar
hidrológiai gyakorlatba, de a másik oldal nagy tekintélye sokáig
elhomályosította eredményeit; a Halász-féle vizsgálatokat pedig akkor
még jószerivel meg sem ismerték, bár publikálásuk révén erre lehetőség
lett volna. Sokat segített az új hidrológiai szemlélet
érvényesülésében a Magyar Állami Földtani Intézet munkatársának, Rónai
Andrásnak a munkássága. Rónai A talajvíz és a rétegvizek kapcsolata
az Alföldön című, 1975-ös tanulmányában megfogalmazza, hogy az
alföldi medence negyedkori rétegei egyetlen nagy víztartó rendszer
részei, és táplálásuk a felszínen és a felszín alatt több száz méter
mélyen az egész Kárpát-medence éghajlati viszonyaitól függ, és
egységesen alakul. Rónai hosszú ideig élénk tudományos levelezést
folytatott a Kanadában dolgozó Tóth professzorral, a regionális
gravitációs áramlási rendszer elméletének kidolgozójával. Az Alföld
negyedidőszaki földtana című fő munkájában (Rónai, 1985) ezeket a
tapasztalatokat is hasznosítva, de saját méréseire támaszkodva
megállapítja, hogy „az alföldi laza üledékekkel nagy vastagságban
feltöltött medence több elkülönült részre tagolt, de egészében
egyetlen nagy vízadó
|
|
rendszer, amelyben a víz horizontális és vertikális
irányban különböző sebességgel, de állandó körforgásban, szivárgó
mozgásban van. A hegyperemeken s a kiemelt homokterületeken beszivárgó
víz a vízvezető rétegek segítségével a mélybe nyomul, és a mélyből az
áramlási rendszer pályája mentén vízvezető és vízzáró rétegeken át
felfelé szivárog és a talajvízen át visszajut az atmoszférába”.
A rétegzett rendszerek értelemszerűen átszivárgó
vízadó rendszerek. A hidrogeológiai rendszer rétegzettségének fenti
értelmezése egyet jelent a hidraulikai folytonosság megfogalmazásával.
Az ilyen rendszerek hidraulikai modellezései már az új hidraulikai
szemlélet eredményei voltak, ezek között említhető Székely Ferenc több
tanulmánya, közöttük az agyagrétegekkel elválasztott rétegzett
hidrogeológiai rendszert megcsapoló kutak depressziójának számítására
kidolgozott eljárása.
Lökést adott az Alföld felszín alatti vizeinek
mozgása és utánpótlódása megismeréséhez az izotóphidrológia
módszereinek 1970-es években elkezdett alkalmazása, amely először a
VITUKI-ban, majd vidéken is a gyakorlati munka eszköze lett. Papp
Béla, a VITUKI munkatársa a Magyar Alföld mélységi vizeinek
izotópkoncentrációit mérte 1973-ban Koppenhágában (Papp, 1974), s az
eredmények azt mutatták, hogy a felső-pannon vízadók egy részében
holocén csapadékvizek találhatók, holott a vízadó rétegek lerakódása
millió évekkel ezelőtt történt. Bécsben a BVFA Geotechnikai
Intézetében 1973–79 között végzett izotópmérések pedig a Nyírség
felszín alatti vizei áramlási rendszerének kimutatását és az
átszivárgás útján történő utánpótlódás számítását tették lehetővé
(Marton, 1981). A korszak azonban még mindig nem volt alkalmas az új
szemlélet fogadására, a közölt és több formában is publikált
eredményeket hosszú elhallgatás követte. Más izotóphidrológiai
vizsgálatok, melyek szintén Erdélyi és Rónai említett kutatási
eredményeit igazolták az Alföld északi részén húzódó hegylábak
közvetítő szerepének kimutatásával a vizek nagy mélységbe juttatása
folyamatában, ismertebbek lettek (Stute – Deák, 1989). Meglepőnek
hatott az a feltűnő jelenség is, hogy a mélységi víztartókban lefelé
haladva 1000 m mélységig megtaláljuk ugyanazt az évi vízszintjátékot,
amit a talajvíznél megfigyelünk (Rónai, 1985, 202.). De a kétféle
szemlélet, azaz a vízadók zártságát vélelmező és a medence
kontinuitását felismerő nézet, továbbra is együtt élt a magyar
hidrológiai gondolkodásban.
Az új szemléletű hidrogeológia megismertetését
segítette, hogy a magyar Felsőoktatási Minisztériumtól elnyert A
magyar hidrogeológia modernizálása című pályázatból finanszírozva már
főkollégiumi szinten, azaz teljes három hónapos előadássorozatra
került sor az ELTE-n, 1997-ben Tóth József emeritus professzor
(Kanada) vezetésével. A későbbiekben ezt további tudományos
kollégiumok követték Mádlné Szőnyi Judit (ELTE) szervezésében. Az
„Alföldet a világ leghozzáférhetőbb, egyben legizgalmasabb
terepléptékű hidrogeológiai laboratóriumának tekintettem, a tanulmányi
kirándulások élménye pedig meggyőzött arról, hogy az ország, és azon
belül az Alföld, hidrogeológiai Paradicsom!” − írja
visszaemlékezésében Tóth József.
A század vége felé közeledve egyre erősödtek az új
szemléletű hidrológia eredményeit közvetítő nézetek, melyek közül
szemléltetésképpen két tanulmányt említünk. Varsányi Zoltánné (2000)
kémiai és izotópos adatok alapján a Dél-Alföld vizeiről megállapítja,
hogy „a pleisztocén rétegekben két területen követhető nyomon a víz
mozgása a beszivárgástól a megcsapolásig. Az egyik a Duna-Tisza köz –
Dél-Tiszántúl, ahol a beszivárgási terület a Duna-Tisza közi hátság, a
megcsapolás Hódmezővásárhely környéke, a másik a Maros-hordalékkúp,
ahol a beszivárgási terület az országhatár közelében, Kevermes
környékén valószínűsíthető, a megcsapolási terület pedig északi
irányban a Békéscsaba-Sarkad vonalban található”. A másik nagy
figyelmet keltő esemény a debreceni Nagyerdő területén a mélyen fekvő
alsó-pleisztocén vízadó rétegre telepített vízműkutak térszínig kiható
depressziós tölcsérének a kimutatása volt, amely az egyébként is mély
talajvíz szintjét további 5–6 méterrel lesüllyesztette. A meglepő,
hazánkban eddig nem tapasztalt jelenséget Marton Lajos és Szanyi János
2000-ben ismertették a Hidrológiai Közlönyben (Marton – Szanyi, 2000).
Ez a hatás már csak teljesen új hidrogeológiai szemlélettel volt
értékelhető és magyarázható.
Az új ismeretek egyes elemei példák formájában
megjelentek az akkor még egyetlen hazai Hidrogeológia című
kézikönyvben is (Juhász, 1987, 2002), de ezek elméletének tételes
ismertetése és általános elfogadottsága még váratott magára. Az új
eredmények mellett is maradtak tehát tisztázatlan kérdések. A
hidraulikai kontinuitás elve a hazai hidrológiai gondolkodásban még a
közelebbi múltban sem volt általánosan elfogadott elmélet,
következésképpen napjainkban sem az. Vágás István, a Hidrológiai
Közlöny főszerkesztője már az új évezredben fogalmazza meg:
„Tisztázatlanok a felszín alatti vizek utánpótlódásának lényeges
kérdései. Nem ismerjük a mélységi vizek függőleges mozgásának a
talajvizekkel, egyes esetekben együttjárásban megnyilvánuló
kapcsolatait, sőt a talajvíz-szintek függőleges ingadozásának pontos
okozóit sem” (Vágás, 2001). Legújabban pedig A Tisza rejtélyesnek
tűnő vízállás-változásai Martfűnél című közlemény (Bezdán, 2011)
hozta izgalomba a hazai hidrogeológia művelőit, amelyhez Vágás István
főszerkesztői utószóban fejtette ki azon véleményét, miszerint
igazolhatónak tűnhetnek Rónai Andrásnak az 1950–60-as évek vitájában
kifejtett nézetei.
Az Alföld felszín alatti vizeinek
áramlási rendszerei
A nagyszámú víz- és szénhidrogén-kutató fúrás eredményeként a 20.
század végére elég adat gyűlt össze, hogy a hidrogeológia fő kérdései
megválaszolásra kerüljenek. Fokozatosan kialakult a kép Magyarország
rétegvíztároló rendszereiről, az áramlási rendszerekről és a
Pannon-medence mélyszerkezetéről. Tóth József és Almási István
(Albertai Állami Egyetem, Edmonton, Alberta, Kanada) feldolgozásában
tanulmány jelent meg a Geofluids című folyóiratban a Pannon-medence
felszín alatti vizeinek áramlási rendszereiről (Tóth – Almási, 2001).
Eddig ez a legátfogóbb és legtöbb adatra támaszkodó értékelés a
medencéről. A kőzetváz leírását az illetékes hazai szervezetek és
hatóságok által rendelkezésükre bocsátott több ezer mélyfúrás adatai
alapján végezték, melyek egy része a preneogén aljzatba (az
alaphegységbe) is több száz méterre lehatolt. Teljes egészében közel
53 000 pórusnyomás- és vízszintmérési adatot használtak fel az
értékeléshez. Vizsgálataik alapján a Pannon-medence felszín alatti
vizeinek áramlási viszonyait két különböző eredetű hajtóerő határozza
meg: a) a felszín domborzatából eredő gravitáció, és b) a kőzetváz
oldalirányú tektonikus kompressziója. A gravitációs erő által indukált
áramlás zónájában az áramtér regionálisan nyitott, míg a kompressziós
tartományban feszített.
A felső gravitációs tartomány vizei – egészüket
tekintve – nyitott áramlási rendszerekben folynak, utánpótlódásuk
csapadékból történik, és határozott megcsapolódási vagy kiáramlási
zónákon keresztül térnek vissza a felszínre. Ennek a tartománynak a
vastagsága nagy változatosságot mutat, közelítően 400 és 1700 m között
változik. A főbb beszivárgási területek a Duna–Tisza közi hátság
általában, és különösen annak magasabb fekvésű északi és déli részei,
a Gödöllői Dombság és Illancs, az Északi-középhegység vonulata, és
ÉK-en a Nyírség-dombvidék. A fő regionális megcsapolási területek: egy
5–25 km széles sáv a Duna keleti partja mentén, a Tisza és a Körösök
széles egyesült síkságai, a két utóbbi képezvén az Alföld központi
magját. A potenciometrikus szintek emelkedése a mélységgel az Alföld
belsejében határozott, de csak néhány méter nagyságú. A gravitációs
tartományba tartozó rendszerek vizének kitermelése esetében az
utánpótlódás nagyon lassú, amit az emberi beavatkozás ugyan fel tud
gyorsítani, de még így is több nagyságrenddel elmarad a felhasználás
mértékének ütemétől. Másrészt az is bizonyítható, hogy az Alföld
rétegvizeiben a vízmozgást nem az emberi tevékenység (a kitermelés
elkezdése) indította el, de mindenképpen felgyorsította.
A Pannon-medence mélyebb szintjeiben fellépő
tektonikus kompresszió túlnyomás alá helyezi a vizeket, amelyek a
kisebb ellenállás irányában, fölfelé igyekeznek áramlani, ezek azonban
más léptékű, nagyon lassú folyamatok, melyeknek kedveznek a tektonikai
vonalak és a kisebb ellenállású üledékes ablakok. Ebből következik,
hogy a túlnyomásos zónában található készletek nem pótlódhatnak.
Oszlik a köd, tisztul a kép
Ha lassan is, de kezdjük megismerni az Alföld szerkezetét és annak
vízkincsét. A felszín alatti víz a csapadékból származik, és bizonyos
mértékig folyamatosan táplálkozik. A víztároló képződmények nagy
részében (a fosszilis vizek kivételével) a víz állandó mozgásban van,
a felszínről utánpótlódik, s a megcsapolási helyek felé áramolva ismét
a felszínre lép. A medencébe jutó víznek azonban csak kisebbik hányada
vesz részt regionális vízáramlásokban, többségükben rövid áthatolási
idejű, sekély rendszerekbe kerülnek (Mádlné Szőnyi, 2006). A vízcsere
ideje igen széles skálán mozog, a néhány évtől több százezer évig
tart. A radiokarbon-vizsgálatok szerint a medenceterületek
ivóvízminőségű vizet tároló üledékeiben a víz kora tízezer év
nagyságrendű, a mélyebben található hévizek kora a millió évet is
eléri, ez utóbbiak egy része viszont már fosszilis víz.
A modern hidrogeológia nagy felismerése, hogy az
áramló felszín alatti víz univerzális földtani tényező, és hogy ez a
térben és időben általánosan ható felszín alatti mechanizmus, amely
létrehozza az üledékes kőzetek szerkezetét, és működteti a felszín
alatti anyagtranszportot, meghatározza annak tulajdonságait és
körülményeit. A modern hidrogeológiai felfogás szerint a nagy üledékes
medencék hidraulikus egységet képeznek, és rétegzett közlekedő
víztározó rendszereknek tekintendők. A hidraulikus egység azt jelenti,
hogy „az Alföld hajdani mocsarassága, mostani szikessége, feltörő
belvizei, aszályos dombhátai, mélyből felszökő artézi vizei,
jellegzetes növényei, geotermikus hőkincse, olaj- és gázmezői, mind
összefüggésben vannak egymással a felszín alatti vizektől való közös
és kölcsönös függésük miatt” − írja Tóth József visszaemlékezésében.
A nagy medencék hidraulikai kontinuitásának
elfogadása elvezetett ahhoz a felismeréshez, hogy a talajvíz és
rétegvíz fogalmak elkülönítése elveszítette létjogosultságát, az
artézi vízviszonyok kialakulása is új értelmezést nyert (Mádlné Szőnyi
2006). A modern hidrogeológia nem tekinti külön víztestnek a
talajvizet, hanem azt az áramlási rendszer felső határaként ismeri el,
és a számítások során a szoftverek (MODFLOW stb.) a tartomány felső
peremfeltételeként kezelik.
Bővültek ismereteink a geológiai képződmények
vízadó képességének tulajdonságairól is. A 20. század első felében még
az a szemlélet uralkodott a hidrogeológiában, hogy a felszín alatti
vizet csupán a homok, homokkő vagy kavicsos homokrétegek – aquiferek –
szolgáltatják, és az őket elválasztó agyag- és iszaprétegek nem
vesznek részt az áramlásban, sem mint víztározó, sem mint vízáteresztő
közegek. Az 1960-as évektől kezdve azonban az elméleti fejlesztések és
a több évtizedig tartó, hosszú idejű szivattyúzások tapasztalati
eredményeként eljutott a tudomány a medence méretű áramlási rendszerek
koncepciójáig, ahol már nem csak a homok- vagy kavicsrétegek, hanem az
őket közbezáró, eddig vízzárónak tekintett rétegek is forrásai és
közegei az áramlásnak. A szivattyúzás előrehaladtával, egyre több
réteg kapcsolódik össze, és szolgáltat vizet a kúton keresztül, amint
azt Shlomo P. Neuman és Paul Witherspoon kísérletekkel igazolták, és
1972-ben publikálták. Ez azt jelenti, hogy a termelés során az
átszivárgás folyamatos táplálást jelent a réteg számára. Hazai példa
erre többek között Debrecen, ahol a legrégebben szivattyúzott 130–180
m mélységű alsó-pleisztocén réteget megcsapoló kutak vizének mintegy
fele függőleges átszivárgásból származik, és a talajvíz szintjének
alakulására is kihat (Marton, 2009).
Legújabban az izotópos mérések adataiból hazánkban
végzett számítások egyértelműen igazolták a negyedkori és felsőpannon
képződményekben természetes úton végbemenő horizontális és vertikális
vízmozgások létezését. A víz korának ismeretében végzett hidraulikai
számítások meggyőzően bizonyítják, hogy az Alföld negyedidőszaki és
pliocén rétegeiben tárolt vizek kapcsolatban vannak egymással, a
vízadó rétegek között átszivárgás van, de a vízcsere ezer év
nagyságrendű és molekuláris jellegű vízmozgással történik. Új
szemléletet jelent a vizek mozgásában − ahogy azt az újabb külföldi
kutatások kimutatták, − hogy nanoméretek esetében, tehát az agyag
pórusaiban, a hajtóerők hatására a folyadék nem kontinuumként mozog,
hanem viszkózus áramlásból molekuláris áramlásba megy át, ahol már nem
érvényesek a hidraulikából ismert Navier–Stokes-törvények, de a
Darcy-törvény, a mérnöki hidrogeológia alapvető törvénye érvényben
marad.
Végezetül elmondhatjuk, hogy a talajvízszintek
függőleges ingadozásának kérdésében is újabb felismerésekhez
juthattunk, főleg annak megválaszolásában, hogy a feláramlási zónákban
az alulról érkező víz módosíthatja-e a talajvízszinteket. Kis
hatótávolságú helyi áramlási rendszerekben ez természetesen módosító
hatást jelent, nagykiterjedésű, mély feláramlási övezetekben azonban
más értelmezést kap a jelenség. A számítások azt mutatják, hogy a
rétegzett rendszerekben a víz felfelé történő mozgásának mértéke olyan
kicsi (5–10 mm/év), hogy az nem tudja mérhetően befolyásolni a
talajvíz szintjének domborzatát, azt elsősorban a csapadék és a helyi
klimatikus viszonyok alakítják. Ez a felfelé áramló kis mennyiségű
mélységi víz azonban az ellenkező irányú hajtottsága következtében
ilyen esetekben is ható tényezőként működik, mivel a talajvíz
gravitációs leáramlását megakadályozva „hidraulikus támaszként”
(hydraulic perch) szerepel ott, ahol ezt a zónát nem zavarja meg
vízkivétellel az emberi tevékenység. Gondoljunk hazánkban a
Hortobágyra vagy az Alföld nagy szikes pusztáira.
Záró gondolatként megfogalmazhatjuk: az Alföld felszín alatti
vízkészlete értékes ásványi kincs, kitermelhető mennyisége azonban az
utánpótlódás mellett sem korlátlan. Ezzel a természeti erőforrással
korábban nem gazdálkodtunk okosan. Készleteinek védelme, a magyar
állam tulajdonában tartása, gazdaságos használata, minőségének
megőrzése, néhány esetben annak javítása nemzeti érdek.
Kulcsszavak: hidrológia, hidrogeológia, ivóvízkészletek, a víz mint
ásványi kincs, Alföld, Pannon-medence, áramlási rendszerek,
izotóphidrológia
IRODALOM
Bezdán Mária (2011): A Tisza rejtélyesnek
tűnő vízállás-változásai Martfűnél. (A főszerkesztő utószavával).
Hidrológiai Közlöny. 91, 5, 45–48.
Erdélyi Mihály (1976): Outlines of the
Hydrodynamics and Hydrochemistry of the Pannonian Basin. (A
Pannon-medence hidrodinamikai és hidrogeokémiai körvonalai). Acta
Geologica Academiae Scientiarum Hungariae. 26, 287–309
Juhász József (2002): Hidrogeológia.
Akadémiai, Budapest (1. kiadás 1976; 2. kiadás 1987)
Marton Lajos (1981): A környezeti izotópok
felhasználása a Nyírség negyedkori mélységbeli vizeinek kutatásában.
Kandidátusi értekezés. Kézirat, Budapest
Marton Lajos (2009): Alkalmazott
hidrogeológia. ELTE Eötvös, Budapest
Marton Lajos – Szanyi János (2000): A
talajvíztükör helyzete és a rétegvíz termelés kapcsolata Debrecen
térségében. Hidrológiai Közlöny. 80, 1, 2–18.
Mádlné Szőnyi Judit (2006): A „modern”
hidrogeológia környezettani jelentősége. ELTE TTK Alkalmazott és
Környezetföldtani Tanszék, UNESCO Chair „Erdélyi Mihály” School of
Advanced Hydrogeology. Előadás, Budapest
Papp Béla (1974): Felszínalatti vizek
oxigén-18 és deutérium összetevőinek regionális vizsgálata. Kézirat,
Bp.
Rónai András (1985): Az Alföld
negyedidőszaki földtana. Geologica Hungarica. Series Geologica, Tom.
21. Bp.
Stute, Martin – Deák József (1989):
Environmental Isotope Study (14C, 13C, 18O, D, Noble Gases) on Deep
Groundwater Circulation Systems in Hungary with Reference to
Paleoclimate. Radiocarbon. 31, 3, 902–918. •
WEBCÍM >
Tóth József (1963): A Theoretical Analysis
of Ground-Water Flow in Small Drainage Basins. Journal of Geophysical
Research. 68, 16, 4795–4812.
Tóth József (1966): Hozzászólás dr.
Szebényi Lajos „Az artézi víz forgalmának mennyiségi meghatározása” c.
tanulmányához. Hidrológiai Közlöny. 46, 6, 261–264.
Tóth József – Almási István (2001):
Interpretation of Observed Fluid Potential Patterns in a Deep
Sedimentary Basin under Tectonic Compression: Hungarian Great Plain,
Pannonian Basin. Geofluids. 1, 1, 11–36. DOI:
10.1046/j.1468-8123.2001.11004.x
Urbancsek János (1963): A földtani
felépítés és rétegvíznyomás közötti összefüggés az Alföldön.
Hidrológiai Közlöny. 43, 3, 205–218.
Vágás István (2001): A hidrológia
tudományának hazai fejlődése. Hidrológiai Közlöny. 81, 4, 217–221.
Varsányi Zoltánné: (2000): Felszín alatti
vízmozgási rendszerek elkülönítése a Dél-Alföldön kémiai és izotópos
vizsgálatok alapján. Hidrológiai Közlöny. 80, 3, 145–156.
|
|