Az atommaghoz és annak tudományához Henri Becquerel felfedezése, a radioaktivitás felismerése vezette el a kutatókat. Ennek a felfedezésnek fontos előzményei voltak, és ezek között a legfontosabb a röntgensugárzás leírása volt 1895 novemberében (Röntgen, 1895). A röntgensugárzás híre, alkalmazása villámgyorsan bejárta a világot, és 1896 első hónapjaiban már Magyarországon is kipróbálták orvosi alkalmazását. (Eötvös Loránd kezének röntgenképét január 16-án mutatták be egy előadóülésen, Budapesten.) Párizsban, az Akadémián 1896. január 20-án Henry Poincaré számolt be Wilhelm Konrad Röntgen felfedezéséről, és mutatta be a Röntgen által készített fotókat a kéz röntgenképéről.

Becquerel, akinek nagyapja és apja is fizikaprofesszor volt, ezen az előadáson találkozott először a röntgensugárzással. A nagyapa az elektromosság ásványokra gyakorolt hatását, az apa viszont a diamágneses és lumineszcenciás jelenségeket vizsgálta. Így természetes, hogy a röntgensugárzást megismerve Becquerel arra gondolt: a röntgensugár és a lumineszcencia által létrehozott sugárzás között valamilyen összefüggést lehet feltételezni.

Hála a Becquerel család hagyományainak, kéznél voltak lumineszkáló ásványok az örökölt tanszéken, és Henri Becquerel gyorsan nekikezdhetett elképzelése kipróbálásának. 1896. február 24-én benyújtott egy közleményt az Akadémiának, hogy az uranilszulfát kristályok foszforeszkálása a röntgensugárzáshoz hasonló sugárzást hoz létre, amely a fekete papírba csomagolt fotólemezt megfeketíti (Becquerel, 1896). Számos további kísérletet végzett a foszforeszkáló uránsókkal, és 1896-ban hat további dolgozatot nyújtott be a Comptes Rendus folyóiratnak. Ezek között a legfontosabb eredményt az szolgáltatta, amikor kálium-uranilszulfát kristállyal kezdett dolgozni, de az előző napokban felhők takarták el a Napot, így betette a külön-külön fekete papírban tárolt kristályt meg a fotólemezt a sötét szekrénybe. A sötétben tárolt, majd előhívott fotólemezen mégis kirajzolódott a kristály formája. Érdemes megjegyezni, hogy egy korszakalkotó felfedezés azon a véletlenen múlt, hogy Becquerel előhívott egy olyan fotólemezt is, amihez kapcsolódó uránvegyületet nem ért napsugár, amitől nem várt expozíciót. Megpróbálta úgy magyarázni a tapasztalt jelenséget, hogy a behatoló sugárzás tovább él egy ideig, az iniciáló sugárzás energiáját tárolja a befogadó anyag, de aztán ezt a magyarázatot is elvetette. Munkája folytatása során megállapította, hogy ionizáló sugárzásról van szó. Becquerel nagy lendülettel és lelkesedéssel vizsgálta az urán sugárzásának tulajdonságait, és például megvizsgálta, hogyan sugároz megolvasztott állapotban. További vizsgálatok azt mutatták, hogy nem foszforeszkáló uránásványok is sugárzást bocsátanak ki, aztán azt, hogy a tiszta urán nagyobb fajlagos intenzitású sugárzást bocsát ki, mint az uranilszulfát. A sugárzás tehát az urán elemi tulajdonságaihoz tartozik, az atomból származik, mégpedig az atomok olyan részéből, amelyet a kémiai reakciók nem befolyásolnak. Ez a megállapítás tehát már szükségszerűen feltételezi, hogy az atomnak szerkezete van, amely kémiai úton nem tárható fel teljes részletességével. Egy év elteltével azt is megállapította, hogy az urán aktivitása nem csökkent mérhetően.

A röntgensugárzás sokkal nagyobb érdeklődést váltott ki a kutatók körében, mint az urán sugárzása, így Becquerel meglehetősen egyedül maradt témájával. A helyzetet jól jellemzi, hogy 1896-ban mintegy ezer cikk foglalkozott a Röntgen által felfedezett sugárzással, míg az urán sugárzása mindössze húsz dolgozat témája volt (Glasser, 1934). A világ tehát ekkor még nem ismerte föl a radioaktivitás felfedezésének óriási jelentőségét.

Marie Curie 1898 elején kezdi el doktori munkáját, melynek témájául a Becquerel által felfedezett sugárzást választotta. Még ugyanezen évben, férje társaságában publikál három dolgozatot, s ezekben megállapítja, hogy a tórium és vegyületei is emittálnak ionizáló sugárzást, valamint leírje két új radioaktív elem, a polónium és rádium felfedezését. (Maria Skłodowska [Marie Curie] életéről és kutatásairól részletesebb információk találhatók például: Curie, 1962; Vértes, 2009).

Ezek az eredmények hatalmas lendületet adtak a kibontakozó nukleáris tudománynak, és a kor számos, természettudományokkal foglalkozó kutatója csatlakozott ehhez a tudományterülethez.

André-Louis Debierne felfedezte az aktíniumot 1899-ben, egy évvel később Ernest Rutherford azonosította a tórium bomlási sorában lévő radont (22086Rn), az akkor tórium-emanációnak nevezett radioaktív nuklidot.

1899-ben egy nagyon érdekes kísérletsorozatot végezve Rutherford felfedezte az α- és β-sugárzást (Rutherford, 1899): 5 μm vastag alumínium fóliákat rakott a sugárnyaláb útjába, és azt tapasztalta, hogy az első fólia mintegy 60%-kal csökkentette az urán által kibocsátott sugárzás intenzitását, de az újabb fóliák hatása egyre kisebb volt, és például a 10. fólia hatása már csak kevesebb mint 1%-kal csökkentette a sugárintenzitást. Ezek a mérések azt sugallták, hogy az urán sugárzásának van egy kis áthatoló- (α) és egy nagyobb áthatolóképességű komponense (β). A kétféle sugárzást és azok töltését később az elektromos tér segítségével is bizonyította. A harmadik fajta magsugárzást, a töltés nélküli γ-sugárzást Becquerel írta le 1900-ban (Becquerel, 1900).

Megjegyzendő, hogy ugyanebben az évben Paul Villard is igazolta a γ-sugárzás létezését. Villard egy szellemes kísérlettel azt mutatta meg, hogy a rádium sugárzásának egy része alumíniumon refrakciót (fénytörést, sugártörést) szenved. Ez egyben azt is jelentette, hogy ez a sugárzás hasonlóan viselkedik, mint a Röntgen által felfedezett sugárzás.

A radioaktivitás felfedezéséért Becquerel, Marie és Pierre Curie fizikai Nobel-díjat kaptak 1903-ban. A polónium és a rádium felfedezéséért Marie Curie kémiai Nobel-díjat is kapott 1911-ben. Rutherford 1908-ban ugyancsak kémiai Nobel-díjat kapott a radon és az α- és β-sugárzás felfedezéséért. A radioaktivitás felfedezését követő években a kutatók (Egon Schweidler, Hans Geiger, Salomon Rosenblum, Wolfgang Pauli, Enrico Fermi, George Gamow és mások) felderítették a radioaktív bomlás törvényszerűségeit.

A 20. század első éveiben a legtehetségesebb természettudósok érdeklődését felkeltette a radioaktivitás, és egyre többen végeztek vizsgálatokat ezen a területen. A bomlási soroknak egyre több tagja vált ismertté, és mint egy kirakós játék, összeálltak a bomlási sorok. Ebben az időben csatlakozott a magsugárzással kapcsolatos vizsgálatokhoz egy fiatal magyar kutató, Hevesy György is, aki a nukleáris kémia egyik megalapozója lett.

Hevesy György Rutherford manchesteri laboratóriumában kapta azt a feladatot, hogy az uránércből ólommentesen nyerje ki a radioaktív RaD-t, tehát válassza szét a RaD-t és az ólmot. Hevesy kiváló vegyész volt, de ezt a feladatot nem tudta végrehajtani. Ezt a kudarcot ma már könnyen megértjük, ugyanis a RaD maga is ólom, egy radioaktív ólomizotóp: 210Pb. (Akkor még egy elem izotópjainak szétválasztásához nem voltak megfelelő módszerek. Ma már ilyen feladat ipari méretekben is megoldható. Gondoljunk például az 235U dúsítására!)

Ennek a sikertelen kísérletnek az eredménye lett egy igen fontos felfedezés. Hevesy György ugyanis rájött, hogy a radioaktív RaD indikátora lehetne az ólomnak, és egy 1913. január 8-án, Budapesten kelt levélben meg is írta a Bécsben Stefan Mayer által vezetett Bécsi Rádium Intézetben dolgozó barátjának, Fritz Paneth-nak, hogy a RaD segítségével meg lehetne határozni az ólomsók oldhatóságát vízben. Paneth és Hevesy 1913. április 24-én beszámoltak a Bécsi Császári Akadémián a mérési eredményeikről, és még ebben az évben a dolgozatuk is megjelent arról, hogy megmérték a PbCrO₄ és PbS oldhatóságát vízben, 25 °C-on, amelyek értéke rendre 1,2×10^–6, 3×10^–5 g/100 ml. Ezzel a munkával (Hevesy – Paneth, 1913) elindították a nyomjelzéstechnika természettudományi alkalmazásainak diadalútját. E módszer legújabb felhasználásai közül csak egyet említek, a pozitronemissziós tomográfiát (PET), amely az agydiagnosztika és tumorvizsgálatok leghatásosabb módszere.

Hevesynek a nyomjelzéssel kapcsolatos felismerése magában foglalta azt a felfedezést is, amelyet néhány hónappal később Frederick Soddy mondott ki és írt le, tudniillik, hogy a frissen felfedezett radioaktív nuklidok mindegyikét csak úgy lehet elhelyezni a periódusos rendszerben, ha az egyes helyekre több is jut, és innen adódik az „izotóp = azonos hely” elnevezés (Soddy, 1913a-b). Az izotópia fogalmának fontosságát az 1921-es kémiai Nobel-díj is jelzi. A pontos definíciót, a rendszámmal és tömegszámmal természetesen akkor még nem lehetett megadni, hiszen a neutront James Chadwick csak 19 évvel később fedezte fel.

Az MTA tőszomszédságában, az Akadémia utca 3-as számú házában, 1885. augusztus 1-jén született Hevesy Györgynek a nyomjelzéstechnika felfedezéséért ítélték oda a kémiai Nobel-díjat 1943-ban. (A háború miatt 1944-ben vette át a kitüntetést, amikor még magyar állampolgár volt. 1945-ben vette fel a svéd állampolgárságot.) Ezenkívül még számos kiemelkedő eredménye volt. 1922-ben Dirk Coster társaságában felfedezte a periódusos rendszer 72. elemét, a hafniumot. 1926–1932 között bizonyította a ⁴⁰K, ¹⁴⁷Sm, ¹⁴⁸Sm és ¹⁴⁹Sm nuklidok létezését. 1934-ben ő végzett először neutronaktivációs analízist (Hevesy – Levi, 1935, 1936). Hevesy a neutronforrást arra is felhasználta, hogy egy mesterséges radioaktív foszforizotópot állítson elő (³²S(n, p)³²P), amit aztán fontos élettani vizsgálatokhoz használt fel (Hevesy – Chiewitz, 1935).

Hevesy György a kémiai Nobel-díj átvételekor 1944-ben. Baloldalt Albert Camus, aki ugyanekkor vette át az irodalmi Nobel-díjat, és az ő felesége. (Hevesy Ingrid szívességéből)

A nukleáris tudomány lett a 20. század természettudományának motorja. Ezt az állítást egyszerűen lehet bizonyítani, ha meggondoljuk, hogy a 20. században száz alkalommal adtak ki fizikai Nobel-díjat, ugyanennyiszer kémiai Nobel-díjat, és a kétszáz átadott fizikai és kémiai Nobel-díj között ötvenhét esetben a nukleáris tudomány területén elért eredményért ítélték oda az elismerést (Vértes, 2009). Ez a közel 30%-os részesedés azt jelzi és bizonyítja, hogy a nukleáris tudomány szolgáltatta az elmúlt század természettudományának dinamizmusát, és e tudományterület eredményei segítették megérteni az anyag, a környezetünk és az Univerzum szerkezetét és kialakulását.

A nukleáris tudomány a felsorolt eredmények ellenére meglehetősen népszerűtlen napjainkban. Ez a közvélekedés persze érthető, ha a Hirosima és Nagaszaki felett, 1945. augusztus 6-án és augusztus 9-én felrobbant urán-, illetve plutóniumtöltetű atombombákra vagy az 1986. április végén, Csernobilban és 2011 márciusában Fukusimán történt eseményekre gondolunk. De arról nem a tudomány tehet, hogy a maghasadást éppen a második világháború előestéjén, 1938. december 17-én, Berlinben fedezte fel Otto Hahn és Fritz Strassmann, és amikor a fizikusok publikálták, hogy a maghasadás révén óriási energiákat lehet felszabadítani, akkor a tehetősebb kormányok arra adtak pénzt és támogatást, hogy a magenergiák felhasználásával romboló eszközök készüljenek a katonai potenciálok növelésére, és csak az 1950-es években épültek a villamos energiát termelő első, kísérleti atomreaktorok (Idaho, USA; Obnyinszk, Szovjetunió; Calden Hall, Anglia). E reaktorok teljesítménye 5-45 MW volt. (A Pakson működő négy reaktor mindegyikének átlagos teljesítménye kb. 450 MW). Az történt, mint sokszor a történelemben, hogy a tudomány, a tudósok eredményeit a politika, a politikusok először a katonai potenciál fokozására használták, és csak később a társadalom hasznára. (E megállapítás általános érvényű, és akkor is igaz, ha elfogadjuk a feltevést, hogy a Japánra ledobott atombombák meggyorsították a háború befejezését.) A csernobili eseményeket emberi mulasztások sorozata okozta, és ez szintén nem a tudomány bűne. A fukusimai gigantikus természeti csapás viszont kivédhetetlen volt.

Oláh György (Oláh, 1998), az USA-ban élő magyar származású vegyész, aki 1994-ben a karbokation-kutatásaiért kapott kémiai Nobel-díjat, az Amerikai Kémikusok Egyesületének ezredfordulós kiadványában írt egy fejezetet Az olaj és a szénhidrogének a 21. században címmel. Ennek az írásnak mintegy konklúziójaként Oláh György ezt írta: „A nem megújuló fosszilis tüzelőanyagok (kőolaj, földgáz, kőszén) felhasználásán alapuló energiatermelés csak rövid távon jelent megoldást, és még így is komoly környezetvédelmi problémákat vet fel. Az atomkorszak beköszönte csodás új lehetőségeket teremtett, de egyúttal veszélyeket és biztonsági problémákat is felvetett. Tragikusnak tartom, hogy ez utóbbi meggondolások miatt az atomenergia további fejlesztése, legalábbis a nyugati világban, gyakorlatilag megállt. Akár tetszik, akár nem, hosszabb távon nincs más választásunk, mint az, hogy egyre növekvő mértékben a remélhetően tiszta atomenergiára támaszkodjunk. Nyilvánvalóan ezt akkor tehetjük meg, ha megoldjuk a biztonsággal kapcsolatos kérdéseket, valamint a radioaktív hulladékok elhelyezésének és tárolásának problémáit. Természetesen fontos, hogy rámutassunk a nehézségekre és veszélyekre, és az is, hogy ésszerű szabályozást vezessünk be. Ugyanakkor alapvető, hogy megtaláljuk az ezeket a problémákat kiküszöbölő megoldásokat.”

Úgy vélem, Oláh Györgynek igaza van, és csak az általa felvázolt program is sok szép feladatot jelent a 21. század nukleáris fizikusai és kémikusai számára.

A IV. generációs reaktortechnológiák lényegesen nagyobb biztonságot ígérnek, mint a jelenleg működő II. és néhány III. generációs atomreaktor (Vértes et al., 2011). Ezek üzembe állítása 15–20 éven belül várható.
Életének utolsó éveiben Teller Ede is foglalkozott a IV. generációs reaktorok technológiájával. Egy, a halála után két évvel megjelent dolgozatban (Moir - Teller, 2005), amelynek még ő is társszerzője volt, a javasolt üzemanyag a 232Th, és csak a láncreakció indításához használnak 235U nuklidot. A maghasadás 233U révén valósul meg a következő módon:

Majd az 233U neutronabszorpció hatására hozná létre a maghasadást, és szabadítana fel két-három neutront, amelyek továbbvinnék a láncreakciót. A javasolt hűtő-, moderátor-, illetve energiaátadó közeg LiF és BeF₂ sóolvadék; 620 °C belső és 450 °C külső hőmérséklettel. Előnye, hogy gőznyomása nagyon alacsony (<10^-4 atm) és forráspontja magas (~ 1400 °C). A reaktort a föld alá, legalább 10 méterre tervezték a szerzők, és élettartamát mintegy kétszáz évre becsülték.

Az MTA Kémiai Tudományok Osztálya által szervezett előadói ülésen, a Kémia Nemzetközi Éve tiszteletére és Marie Curie 1911-es kémiai Nobel-díjára emlékezve, 2011. május 4-én hét előadás hangzott el. A jelenlegi, hazai radiokémiai kutatások és munkák egy részét áttekintő előadások tartalmát mutatják be a következő írások.
 

Kulcsszavak: radioaktivitás, bomlási sorok, nyomjelzéstechnika
 

IRODALOM

Becquerel, Henri (1896): Sur les radiations émises par phosphorescence. Comptes Rendus. 122, 420–421.

Becquerel, Henri (1900): Sur la transparence de l’aluminium pour la rayonnement du radium. Comptes Rendus. 130, 1154–1157.

Curie, Ève (1962): Madame Curie. Sikerkönyvek. (Fordította Just Béla, Rába György) Gondolat, Budapest

Glasser, Otto (1934): Wilhelm Conrad Roentgen and the Early History of the Röntgen Rays. Springfield, Illinois • WEBCÍM >

Hevesy, George [György] – Chiewitz, O. (1935): Radioactive Indicators in the Study of Phosphorus Metabolism in Rats. Nature. 136, 754–755. | DOI:10.1038/136754a0

Hevesy, George [György] – Levi, Hilde (1935): Artificial Radioactivity of Dysprosium and Other Rare Earth Elements. Nature. 136, 103. DOI: 10.1038/136103a0

Hevesy, George [György] – Levi, Hilde (1936): Action of Slow Neutrons on Rare Earth Elements. Nature. 137, 185. DOI: 10.1038/137185a0

Hevesy George [György] – Paneth, Fritz(1913): RaD as ”Indikator” des Bleis. Zeitschrift für anorganische Chemie. 82, 323.

Moir, Ralph W. – Teller, Edward [Ede] (2004): Thorium-fueled Underground Power Plant Based on

Molten Salt Technology. Nuclear Technology. 151, 334–338. •  WEBCÍM >

Oláh, George A. [György] (1998): Oil and Hydrocarbons in the 21st Century. In: Barkan, Paul (ed.): Chemical Research 2000 and Beyond. American Chemical Society – Oxford University Press, Washington, DC – New York, 40–54.

Röntgen, Wilhelm Conrad (1895): Über eine neue Art von Strahlen. Vorläufige Mittheilung. Sitzungsberichte der Physikalisch-Medizinischen Gesellschaft. 137, 1.

Rutherford, Ernest (1899): Uranium Radiation and the Electrical Conduction Produced by It. Philosophical Magazine. Ser. 5, XLVII, 109.

Soddy, Frederic (1913a): The Radio Elements and the Periodic Law. Chemical News. 107, 97.

Soddy, Frederic (1913b): Intra-atomic Charge. Nature. 92, 399. • WEBCÍM >

Vértes Attila (szerk.) (2009): Szemelvények a nukleáris tudomány történetéből, Akadémiai, Budapest

Vértes Attila – Nagy S. – Klencsár Z. – Lovas G. R. – Rösch, F. (szerk.) (2011): Handbook of Nuclear Chemistry. 2nd ed. Springer, Dordrecht–Heidelberg–London–New York.