
TOLCSVAI NAGY GÁBOR (1953)
Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya • Szakterület: kognitív
nyelvészet, a magyar nyelv kognitív leírása, szövegtan, stilisztika •
egyetemi tanár, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar,
Mai Magyar Nyelvi Tanszék
1. Egy kutató munkájának fontosságát és hasznosságát mások
tudják jól megítélni. A saját nézőpont személyes jellege nyilvánvalóan
elkötelezettséget tartalmaz; másképp nem is lehet tudományos munkát
végezni. Ezt előrebocsátva gondolom, hogy a magyar nyelv,
nyelvközösség és nyelvtudomány elmúlt évtizedekbeli
alakukástörténetének két igen fontos összetevőjében lehettem résztvevő
és kezdeményező. Az egyik a magyar nyelv határtalanítása, a másik a
magyar nyelv, általában a nyelv funkcionális megközelítése.
A határtalanítás a Kárpát-medencei magyar
nyelvterület államhatárokkali szétszabdaltságának 1990 utáni nyelvi,
kommunikációs és nyelvtudományi egyesítési folyamata. E folyamat része
lett a szociolingvisztikai nyelvi tagolódás újraértelmezése, például a
nyelvi norma fogalmának újragondolásával, s ezzel összefüggésben a
beszélőközösségek hálózati rendszerének, a beszélőközösségek saját
normáinak és a beszédhelyzetek dinamikus jellegének a felismerése.
Ezáltal nem egyetlen központi nyelvváltozat (a sztenderd) válik
viszonyítási ponttá, hanem a nyelvváltozatok és a nyelvi változatosság
mint önazonosítási lehetőség, és a nyelvi, intellektuális teljesítmény
helye. A határtalanítás folyamatának eredménye és jövőbeli elvárása a
teljes magyar nyelv leírásának a követelménye (például a határon túli
régiók jellegzetes magyar szavainak szótárazásba való bevonásával).
A nyelv funkcionális leírása a nyelv
használatközpontú szemléletéből indul ki, a mindenkori beszélő és
hallgató nézőpontját érvényesíti a leírásban. Ez a megközelítés
„visszahumanizálja” a nyelvet a nyelvtudományban: a beszélő
tevékenység tényezőiből indul ki, és a beszélő tevékenység tényeit
tekinti adatainak. Az emberi megismerés egyetemes jellemzői, az adott
kultúra mindig újra feldolgozott közösségi hagyományai, a nyelvi
cselekvések személyközi dinamikus tényezői együttesen határozzák meg
azt az elméleti és módszertani keretet, amelyben a nyelv ekképp
leírható. E keretben az elvont nyelvi rendszer nem szakad el a
nyelvhasználat gyakorlatától, a jelentés a nyelvi szerkezettől, a
történet nem válik el a nyelv mindenkori jelen idejű
alakulástörténetétől. A nyelvi variabilitás összefügg a fogalmi
konstruálás variabilitásával, a hagyományozott változatosság összefügg
a kisebb kulturális közösségek változatosságával és egymásba
fonódásával. A funkcionális nyelvelméleti keret a nyelvi
variabilitásból kiindulva természetes tényezőnek tekinti a nyelv
sokféle kulturális szerepét és ennek megfelelő változatait (például
társadalmi csoportokban, az irodalomban, a médiában, a magánéletben),
a szemantikai konstruálás alapvető voltát (például a fogalmi,
megismerési sémák, a metaforálás, metonimizálás alkalmazásában).
A funkcionális, kognitív nyelvleírás (az
ezredfordulón legautentikusabbnak bizonyuló nyelvtudományi irányzat) a
szűkebben vett szerkezeti, grammatikai kidolgozást összhangba hozza a
szociolongvisztikai, szövegtani, stilisztikai szempontokkal (és azok
korpuszadataival), ez utóbbi szempontokat is a nyelvi rendszer
részeként
|
|
tekintve. Ezáltal egy-egy nyelvet, így a magyar
nyelvet annak kulturális sajátságaival együtt írja le, vagyis a
nyelvet beágyazza az azt beszélő közösség önalkotó és önmagára is
vonatkozó működésébe, mindig egyetemes kitekintéssel. Saját munkáim
közül stilisztikai és szövegtani monográfiám és kognitív szemantikai
tanulmányaim, szépirodalmi nyelvi publikációim (az elmúlt évtizedek
prózájáról, Pilinszkyről, Nagy Lászlóról), valamint a magyar
nyelvközösség történetéről szóló köteteim járultak hozzá a magyar
nyelv funkcionális leírásához, annak a nemzetközi nyelvtudományba való
bekapcsolásához. E tevékenység fontos kutatóközösségi tényezője az
ELTE BTK-n működő DiAGram Funkcionális Nyelvészeti Műhely és a
Kognitív Nyelvészeti Doktori Alprogram.
A „leg”-ekkel és az érdekességgel érdemes óvatosan
bánni a tudomány világában. Ezzel együtt a legérdekesebb számomra az a
folyamat, amelyben a magyar nyelv szemantikai rendszere egyre több
részletében bontakozik ki, mutatja meg önmagát. Méghozzá az emberi
megismerés általános és magyar kulturális összefüggéseiben, a
történetiség és a jelenkori cselekvések egymástól elválaszthatatlan
kettősségében. Innen nézve a nyelv nem puszta szabályrendszer; sokkal
inkább a környezetéhez folyamatosan viszonyuló, a világot és azzal
összefüggésben önmagát megértő és önmagát megalkotó, egyúttal mindig
közösséget létrehozó és fenntartó ember tevékenységének közege,
eredménye. Népi és magas kultúra, művészi és hétköznapi, történeti és
jelenkori, kimeríthetetlen variabilitás és azt összetartó egység
mutatkozik így meg, rendkívüli gazdagságban, az emberi alkotóképesség
magas szintű teljesítőképességében.
2. Tudományos pályafutásom során az előzőekben vázoltaknak
megfelelően a magyar nyelv funkcionális kognitív leírásának minél
teljesebb kidolgozását tekintem a legfontosabb elérendő eredménynek. E
nyelvleírás több szempontból is összetett: egyrészt kiterjed,
kiterjesztendő a teljes Kárpát-medencei magyar nyelvterületre, annak
nyelvi jelenségeire, másrészt a nyelvtant középpontban hagyva a
leírásnak ki kell terjednie olyan tényezőkre, amelyek a cselekvésként
megvalósított nyelvhasználat nyelvi jellemzői. Az így értett
funkcionális nyelvleírás első eredményeit A magyar nyelv
kézikönyvtára című könyvsorozatban mutatom be.
3. Az egyetemi évek során, az 1970-es évek
közepén, második felében Németh G. Béla volt legnagyobb hatással
mindannyiunkra. Főképp áttekintőképességével, azzal, hogy az egyszeri,
kis jelenségeket is mindig nagyobb távlatban értelmezte. Nyelv,
irodalom, bölcselet együttes látásmódját tőle lehetett megtanulni, a
megértő ember hermeneutikai nézőpontjából, továbbá az eltökéltség, a
tudatos önképzés, a kutatói önállóság és a kellő szerénység polgári
erényeit. A szintézisre törekvő kutatói személyiségek életpályáját,
tevékenységét tekintem különösen figyelemre méltónak. Ilyen tudós
például Gombocz Zoltán, Szekfű Gyula, Horváth János, Benkő Loránd,
Wilhelm von Humboldt, Kosáry Domokos, Hans-Robert Jauß, Országh László
és természetesen sokan mások. A mindennapi következetes tevékenység és
a távlatos gondolkodás, a tapasztalatok és a jövőbeli elvárások
összhangjának, a morál és a cselekvés együttesének kétségkívül egyik
legkiemelkedőbb megvalósítója Széchenyi István.
4. A tudományos eredmények egy jó részét nehéz előre
megjósolni. A heurisztikának mindig nagy szerepe volt a
fölismerésekben, jóllehet az elmúlt évtizedekben egyre meghatározóbbá
vált a kutatócsoportban végzett munka, amelyet tudatos tervezéssel és
több, akár sok munkatárssal végeznek. Ezért a vágy, a tervezett
kutatás eredményességének bizonyossága és a valós eredmények közötti
összhang csak kitartó munka nyomán jöhet létre, az emberi korlátok
mindenkori figyelembevételével. Alapvető tudományos eredmény lenne
valamely tiszta és széles körben, ipari méretekben működőképes
energiaforrás kidolgozása, amely nemcsak a környezet terhelését
enyhítheti, hanem az élelmiszerellátással és a társuló társadalmi
konfliktusokkal kapcsolatos feszültségeket is. A nyelvtudományban
komoly előrelépés lenne ismeretlen magyar vagy magyar vonatkozású
nyelvemlékek, dokumentumok felfedezése és értelmezése a magyar
honfoglalás és az államalapítás korából.
|
|