Az Akadémia palotája szinte kínálkozik egy Széchenyi-kiállítás számára. Az épület nyers elkészültekor még élt Széchenyi (a közhittel ellentétben nem járt az épületben, s nem is látta azt). Szobrok, freskók őrzik itt emlékét. A róla készült festmények jó része az itteni képtárban található, s a könyvtár és a kézirattár gyűjteményei a legértékesebb Széchenyi-anyagokat őrzik. Az épület kiváló keretet ad tehát az Akadémia alapítója halálának 150. évfordulója alkalmából megrendezett, fél évig nyitva tartó emlékkiállítás számára.

A kiállítás rendezését ugyancsak akadémiai intézmény, az MTA Könyvtár Kézirattára vállalta magára: innen kerültek ki a bemutatott exponátumok közül a művek kéziratai, a felbecsülhetetlen értékű naplók, az irathagyaték nagy része, a levelezés anyaga. A kiállítási termek előtt egy pillanatra megálló tájékozottabb érdeklődőt némi félelem töltheti el: miként sikerül a mégiscsak kevéssé látványos (ha mégoly értékes) kéziratos anyagokból, levelekből, nyomtatványokból érdekes kiállítást teremteni?

De a belépőt lenyűgözi a kiállítás professzionalitása. Először is, a rendezők tudták azt, hogy anyagukat ki kell egészíteni. Fenn, az Akadémia III. emeleti képtárában, amelynek termeiben és melléktermeiben a kiállítást megrendezték, mindjárt az első teremben a falakon olyan képgaléria fogad, amelyet a többi nagy magyar műgyűjteményből (s persze magánosoktól is) gyűjtöttek egybe, kölcsönöztek ki. A képek zöme Széchenyi rokonainak, munkatársainak, kortársainak ábrázolásait mutatja. Ezek az olajképek mintegy a reformkor „ősgalériáját” alkotják, egy olyan gyűjteményt, amelyet nemigen láthattunk így eddig együtt. A festmények – köztük, illetve a további termekben metszetek, tájképek is láthatóak lesznek – nem mindegyike ábrázol közismert személyiséget. Indokoltan látták el tehát a rendezők azokat rövid életrajzi magyarázatokkal, illetve a készítőikre vonatkozó információkkal. A nagy, félköríves teremben, amely nagyméretű festményeket mutat be az állandó kiállításon, most továbbra is e képeket láthatjuk, vagyis többnyire a Széchenyi kortársait ábrázoló festményeket, illetve az Akadémia allegóriáját, Hébét, amint a sast itatja, melyet Johann Nepomuk Ender festett és Széchenyi ajándékozott az Akadémiának. Így válik az állandó képtár is az időleges kiállítás részévé.

Maga a kiállítás, a falakon függő festmények által mintegy keretezett tárlók anyaga tematikusan elrendezett. Mint említettük, a bennük bemutatott anyag zöme az MTA Könyvtára Kézirattárából származik, míg a képanyag zöme az MTA Művészeti Gyűjteményének tulajdona.

Széchenyi műgyűjteménye széthullott, de egyes darabjait a kiállításon szemügyre vehetjük. Az ő birtokából kerültek az akadémiai gyűjteménybe (elsősorban Béla fia adományai révén) a családtagok arcvonásait megőrző kisebb méretű képek.

A tárlókban legelőször a családtagokkal folytatott – többnyire német nyelvű – levelezés darabjai kerülnek bemutatásra, s jelzik számunkra azokat a szoros, mondhatni biedermeier jellegű családi kötődéseket, amelyek a Széchenyi-családot ekkor jellemezték. Széchenyi szerelme, Seilern Crescentia, több metszettel, hozzá intézett, tőle származó levéllel van jelen. (Férje, Zichy Károly országbíró, a festmények között foglal helyet.) A kiállítás e részén egy vázlatos családfa a közönség eligazítására helyet kaphatott volna.

A következő tárló témája, a barátság, fokozatosan vezet át a közélet felé. Megismerjük azt az elsősorban arisztokratákból álló baráti kört, amely Széchenyi első tervei mögé állott – ha ez még többnyire e barátoknál csak az elszánást, az első lépést jelentette is, így az Esterházy Mihállyal és Wesselényi Miklóssal 1825-ben megkötött „erényszövetség”, vagyis romantikus megállapodással megpecsételt barátság. Széchenyi vallásosságának mentora, lelki atyja (gyóntatója) és barátja volt Albach Szaniszló, az országgyűlések, illetve a pesti ferencesek ünnepelt (német nyelvű) hitszónoka. S ott van a barátok e csoportozatában a valóban nagy jóbarát és küzdőtárs, az első igazi vállalkozó és reformer társ: Wesselényi Miklós báró (aki korántsem volt olyan dúvad típus, mint amilyennek a legutóbbi nagy Széchenyi-film bemutatta). Wesselényi szeretetteljes barát volt. Olyan szeretettel fordult anyja felé, hogy annak betegsége idején el nem hagyta volna Zsibót – a már-már barátilag féltékeny Széchenyi nagy bánatára. De ugyanezt olvashatjuk Teleki László egy leveléből is: Széchenyi hívja Pozsonyba, de anyja betegsége miatt nem szívesen hagyja el Pestet. Megint a korszaknak az arisztokratákat is átható biedermeier érzülete villan itt előnkbe! A falakon függő megannyi biedermeier jellegű festmény a dokumentumokban is megtalálja a maga stílusigazolását.

Széchenyi 1826-ban, Fáy András meséinek elolvasásával kezd ismerkedni a magyar irodalommal – mint ezt bemutatott naplójegyzete is dokumentálja. Ezután találkozik Berzsenyi Dániel költészetével, majd magával a költővel. Ami Széchenyi irodalmi kapcsolatait illeti, elsősorban Vörösmarty és Széchenyi barátsága tárul elibénk, levélváltásaik révén. Jellemző azonban az is, hogy a Gondolatok a könyvtárban első változatát – amelyet Vörösmarty egy unalmas akadémiai ülés során kezdett írni, még Haszontalan gondolatok a könyvtárban címmel, Széchenyi észrevette, s mintegy elkunyorálta ezt a kéziratot a költőtől – most láthatjuk. Széchenyi felesége, Crescence, pedig egy alkalommal Vörösmarty jelenlétében szavalta el a Szózatot – amit megintcsak egy naplóbejegyzés dokumentál.

S aztán jönnek a kiállítás zömét alkotó, Széchenyi gyakorlati tevékenységét bemutató anyagok. Itt már nemcsak levelek, kéziratok, hanem nyomtatványok, tervrajzok, részvényjegyzékek, modellek zsúfolódnak össze: csónakda és színház, Lánchíd és lóverseny, gőzhajózás és Tisza-szabályozás, illetve nem utolsósorban az Akadémia alapítása, szervezése, működtetése dokumentáltatik. Azután Pest városának fejlesztése, a gyáralapítások, a Nemzeti Kaszinó, az Al-Duna szabályozása következik. A kiállítás érzékelteti, hogy Széchenyi nemcsak „alapított”, hanem egy-egy kezdeményezése nyomán a végrehajtást is fáradhatatlanul kezében tartotta. Gondot fordított a Kaszinó pincéjében tárolt borok jegyzékének kiadására, hogy ezáltal is serkentse a minőségi borok forgalmát. Röplapot írt jobbágyainak, hogy hogyan kerülhetik el a kolerás fertőzéseket. Részvényeket jegyeztetett, újságcikkeket írt, Bécsben előszobázott – mintha száz helyen fordult volna meg egyszerre. Minderről csak egy-egy kis jegyzet, naplóbejegyzés, névjegy, lista tájékoztat a kiállításon, megadva azt az összképet, amely Széchenyi teljesítményét lenyűgözővé teszi. A legérdekesebb talán a Lánchíd megteremtésével kapcsolatos aktivitása, hiszen itt műszaki döntéseket is hozott, létesítményeket vizsgált, vállalkozókkal szerződött. De oly jellemzőek mindig az apróságok: Széchenyi, mint mindenki, aki ceruzával a kezében követ egy tanácskozást, közben rajzolgatott-firkálgatott. Nem tudjuk, mikor is, de megpróbálta lerajzolni vitapartnerét, vetélytársát, Batthyány Lajost. Nem sok sikerrel, de felismerhetően – állapíthatjuk meg a bemutatott vázlatok nyomán.

A vagyonos Széchenyi birtokviszonyaira is vethetünk egy pillantást. Nagyon értékes a birtokainak 1828. évi jövedelmét kimutató összegzés. Eszerint – kerekítve és váltóforintban (papírpénzben) cenki birtoka (a hitbizomány) 36 ezer, a pölöskei birtok 28 ezer, a szentgyörgyi 16 ezer, Csokonya pedig 69 ezer forint jövedelmet hozott. Mindez együttesen 144 ezer forintot tett ki, átszámítva (kettő és féllel osztva) körülbelül kiadja azt a 60 ezer ezüstforintos jövedelmet, amellyel 1826-ban, az Akadémia alapításakor birtokai jövedelmét meghatározta.

A tematikus anyagok között a magunk részéről egyedül Széchenyi országgyűlési működésének bemutatását hiányoljuk. Hiszen Széchenyi 1825-ben kezdődő, 1848-ig tartó országgyűlési szereplései az országgyűlési nyomtatott irományokkal gazdagon dokumentálhatóak lettek volna. Anyagai révén lett volna érzékeltethető, hogy Széchenyi – kétségbeesett erőfeszítései ellenére – egyre jobban belekerült a politika örvényébe. 1847-ben már az alsótáblára választatta magát követnek, s ennél „politikusabb” pozíciót elképzelni sem lehetett. A közadózásért folytatott küzdelmeit is így lehetett volna igazán érzékeltetni.

Az akadémiai emlékkiállítás érthetően nagy figyelmet szentel az Akadémia alapításának, illetve az Akadémia működése támogatásának. Az egyik tárlóban egykorú naplófeljegyzést láthatunk az Akadémia alapításáról: „Gróf Széchényi István hazafiúi buzgóságtól elragadtatva felszólala, és egy Magyar Academiának felállítására 1 egész esztendei jövedelmét ajánlotta. – Adjon az Isten sok ilyen Széchényit szűkölködő hazánknak.” S mellette ott van Széchenyi jószágigazgatójának-barátjának, Lunkányi Jánosnak józan megjegyzése 1828-ból: jobb lenne a felajánlást határozott összegben, s nem évi jövedelemben meghatározni. (Láttuk egy előző tárlóban az 1828. évi jövedelmeket. Széchenyi végül hatvanezer ezüstforintban határozta meg ezt az összeget, s ennek kamatait fizette az Akadémiának.) S következnek az előkészítő ülések dokumentumai, az egyik éppenséggel Kazinczy Ferenc fogalmazásában, s azután alapszabályok, beszédek, de olyan apróságok is, mint Széchenyi akadémiai pénztárellenőri esküje. Ott van aztán az

Akadémia első pecsétje hegyikristályból metszetten, s a Széchenyi testvérek ajándékozó okirata a nevezetes Amerling-féle Széchenyi-festmény felajánlásáról.

Széchenyi ránk maradt hagyatéka kivételesen gazdag (főleg ami az iratanyagot, a „papíralapú” emlékeket illeti). Inkább a válogatás nehézsége az, ami a kiállításrendezőket gátolja – az a nehéz döntés, hogy a „lényeget” vagy a különlegességeket, a kuriozitásokat mutassák-e be. Úgy érezzük, hogy megtalálták a helyes arányokat, amely a cselekvő sokoldalúság mellett a személyiség jellemvonásait is fel tudja villantani.

Amíg a szinte „hivatalossá” vált, mindenesetre legismertebb sárga szattyáncsizmás, hatalmas, Amerling-féle Széchenyi-festmény – amely a palotában egy emelettel lejjebb látható – Széchenyit díszöltözetben, háttérben szimbolikus utalásokkal ábrázolja (ahogyan ezt követően megannyi reprezentatív Széchenyi-festmény), addig figyelmünket joggal köti le a következő teremben látható olajkép, Schoefft József festménye, amely Széchenyit ugyan magyar ruhában, ám ülve, attribútumok nélkül mutatja. Széchenyi itt egy sziklán foglal helyet, háttérben az Al-Duna – mintha csak a szabályozási munkák közepette pihent volna meg. Arca sem oly idealizált, kisimult, mint azt megszoktuk, hanem mintha a hideg szél fútta volna ki. Magasabb társadalmi állására csak ruházata utal, amely azonban nem díszmagyar, hanem piros és fekete színek által dominált magyaros öltözet. Mindehhez a Duna és a sziklás táj alkot kékes színezetű, korántsem barátságos, egyáltalán nem idealizált hátteret. Piros, lábra simuló a nadrág (a csizma nem látszik), piros a csak kivillanó mellény, piros az öv, piros a bőven láttatott kabát- és mentebélés, vörös bársony az ülő alak mellé letett föveg – mindez érdekes kontrasztban áll a fekete kabáttal és mentével. Fantázia-öltözékről van szó, a művész eredetileg frakkban akarta ábrázolni Széchenyit, és Crescence kérésére festette meg végül magyar ruhában. Mai érzésünk szerint mégis egy magyar bűvész, egy magyar varázsló fekete-vörös öltözete ez – aki majd rövidesen megbűvöli a mögötte látható vad tájat. A festmény metszet formájában az egyik legelterjedtebb Széchenyi-ábrázolássá vált.

Ez a festmény 1836-ban készült, már a Széchenyi-kultusz idejében. Mellette láthatjuk a kultusz további korabeli dokumentumait, köztük díszpolgári okleveleket, ahol egy pillanatra megint érdemes megállnunk: feltűnő, hogy Debrecen városa csak akkor választotta díszpolgárrá Széchenyit, amikor a gróf 1845-ben a Tisza-szabályozás kapcsán ellátogatott a városba. Az óvatos (vagy éppen konzervatív) debreceniek csak ekkor, viszonylag későn tisztelték meg.

„Széchenyi a kortársak szemével” - mutatja be a következő terem. A gazdag anyagból kiemeljük itt Marastoni József metszetét, mivel ő Kazinczy, Berzsenyi és Kisfaludy Sándor társaságában jeleníti meg Széchenyit, tehát nem a politikusokkal, közéleti emberekkel csoportosítja együvé, hanem Széchenyit a magyar (szép)irodalom történetébe, kultuszába illeszti. Széchenyi ebben a képi ábrázolásban szépíró, nem pedig gazdag, áldozatkész arisztokrata.

„Széchenyi mint író” – vezetnek tovább a tárlók, amelyek itt elsőként a naplóírót, illetve magát a naplóköteteket mutatják be. Nagyon érdekes szemügyre venni ezeket a viszonylag kis, négyzetes formátumú köteteket, amelyek nem olyan reprezentatívak, mint az utóbb kiadott-kinyomtatott naplókötetek után az ember azt várná. A felnyitott kötetekben a többnyire német nyelvű kézírás kis gyakorlás után a látogató számára is jól olvasható. A rendezők a legérdekesebb szövegeknél tárták fel a naplóköteteket, illetve fontosnak tartották, hogy bemutassák azokat a vastag áthúzásokat, illetve a kivágatokat is, amelyeket a naplók örököse, Tasner Antal végzett el, mivel Széchenyi arra kérte, semmisítse meg azokat a részeket, amelyek kortársait esetleg kompromittálhatnák. (A tintás satírozásokat átvilágítás útján sem sikerült utólag olvashatóvá tenni.) A naplók motivációjából, anyagából jöttek létre aztán a nyilvánosságnak szánt munkák: láthatjuk a nyomtatásban megjelent műveket, az általa 1848-ig megjelentetett harminckilenc önálló munkával együtt huszonötöt. A kiállításon végigmenve persze találkozhatunk például a Hitel dedikált példányaival (Kazinczynak, Crescence-nek, Esterházy Mihálynak), azután a könyvek kézirataival (így a Hitel kézirata a nevezetes zárómondatnál nyílik fel Magyarország jövőjéről). A Széchenyi–Kossuth-vitát is a korabeli nyomtatott röpiratok kiállítása prezentálja.

Az utolsó, 1847-ben megjelent Széchenyi-röpiratok már átvezetnek 1848-hoz, a forradalom időszakához. Még a forradalom előtt, március 12-én – látjuk a meghívandók listáját – próbálja az események irányítását kezébe ragadni egy tanácskozás szervezésével. De a legtöbb név mellett a „látta de nem írta alá” megjegyzést találjuk. Egy Kossuth-ellenes március 12-i tanácskozással, amely köré olyan szép elbeszélést kanyarított Kosztolányi Dezső, már nem tudott érdemi eredményt elérni. A márciusi napok forradalmi áttörését azután Széchenyi titkárának, Kovács Lajosnak egy levele jelzi, amelyben Pestről azt írja Széchenyinek, hogy „Petőfi előtt emeljük kalapunkat! Ez egyik legnagyobbszerű embere az országnak.” Petőfi mérséklő szerepének ez a kiemelése (március 20-án) jelzi a helyzet teljes átértékelődését. Jól mutatja ezt egy korabeli karikatúra is, amely Deákot, Széchenyit, Kossuthot egyaránt a jobboldalon ábrázolja, s velük szemben ágál a baloldalon a „törpe minoritás”. Itt a kiállítóknak be lehetett volna mutatni, például a falon az újságlapot kinagyítva, Széchenyi április 8-i Mi lesz belőlünk magyarokbúl? című cikkét, amely jelzi teljes politikai fordulatát. Az 1848-i békés hónapokból láthatjuk a minisztérium fizetési jegyzékét, egy-két iratot Széchenyi miniszterelnök-helyettesi működéséből (amire akkor került sor, amikor Batthyányi Bécsbe utazott), aztán Széchenyi útlevelét (amellyel Innsbruckba indult az ott időző udvarhoz). Érdekes, hogy az előnyomtatott szövegű útlevél – az eufórikus hónapokra jellemző módon – kizárólag magyar nyelvű, csak a személyleírásnál vannak a rovatok németül is föltüntetve, amelyek azonban Széchenyi esetében nincsenek kitöltve. A '48-as naplókból sajnos nem láthatunk oldalakat (lévén annak lapjai az Országos Levéltárban), de ott van utolsóként egy tragikus dokumentum, egy szeptember 5-i, Széchenyi által széttépett rövid levél, amelyet Pázmándy Déneshez, az országgyűlés elnökéhez intézett, s amelyben képviselőként saját betegsége miatt és már elutazott felesége és gyermekei betegsége folytán szabadságolását kéri. A tisztázat esetében csak a levél szétszakítottsága jelzi Széchenyi zaklatott lelkiállapotát, ha azonban a mellette lévő fogalmazványt alaposabban megnézzük, láthatjuk, hogy a torzult betűk, a kusza beszúrások már egyértelműen a személyiség felbomlására, idegösszeroppanásra vallanak.

A döblingi Széchenyiről, legalábbis ami az első éveket illeti, nincsenek dokumentumaink. Négy év némaság, súlyos idegbetegség következett. Széchenyi lassan-lassan felépült, 1856-tól újra dolgozni kezdett. Idegrendszere, kedélye – talán kisebb defektusokkal, de – helyreállott. Láthatjuk, hogy 1859-ben már maga készíti a szanatóriumtulajdonos Gustav Goergen dr. számára az elszámolást. Megnézhetjük könyvrendelését (1859. július-december között 119 kötetet és folyóiratot rendelt meg), azután a Magyar Tudományos Akadémiának írt nevezetes levelét 1858. november 6-ról, amelyben az Akadémiát támogatásának megvonásával fenyegeti meg, ha hatalmi nyomásra törlik alapszabályaik közül a tudományok magyar nyelven történő művelésére vonatkozó pontozatokat, vagy egy „Széchenyi István, a vén Oroszlány” formában aláírt levelét. Ott a tiltott könyvek jegyzéke, amelyre Széchenyi Blick…-je „felségsértés és az uralkodóház tagjainak megsértése” miatt került. Széchenyit tehát – a Blick szerzőségének lelepleződése óta – főbenjáró per fenyegette. Ez volt a döntő oka, amiért a halálba menekült. S ott van a végzetes út felé vezető szerény eszköz, utolsó, fanyelű, rézvégű írótolla.

Az utolsó, kisebb terem a Széchenyi-gyász emlékeinek van szentelve. A gyászbeszédek, emléklapok, részvétnyilvánítások, posztumusz szobrok között a kis terem mértani középpontjában egy naplókötet áll, az utolsó, az is utolsó lapján kinyitva, a nevezetes bejegyzéssel: „kann mich nicht retten” – nem tudom megmenteni magam.
 

A kiállítás koncepcióját Bicskei Éva, az MTA Művészettörténeti Kutatóintézet munkatársa és Mázi Béla, az MTA Könyvtára Kézirattára vezetője készítette. A tájékoztató szövegeket előbbiek és Szentesi Edit írta meg. Az Akadémia mellett hét közgyűjtemény, egy egyházi gyűjtemény (a pannonhalmi Főapátsági Gyűjtemény) és egy külföldi múzeum (Kammerhof, Besztercebánya) anyagából állították össze a kiállítást, amely elsősorban az MTA anyagi áldozatkészsége révén valósulhatott meg. A kiállításhoz – ha késve is – reprezentatív katalógus jelenik meg.
 

Kulcsszavak: Széchenyi István (1791–1860), a Magyar Tudományos Akadémia története, reformkor, az MTA Könyvtára Kézirattára kincsei