
S. VARGA PÁL (1955)
Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya • Szakterület: 19. századi
magyar irodalomtörténet, eszmetörténet • Foglalkozás: egyetemi tanár,
Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Kar
1. Már a tudományos kutatás fontosságát és hasznosságát sem
célszerű azonosítani. A tudomány alakulásának sajátos autonómiája van
(ennek legismertebb leírása Thomas S. Kuhntól származik); egy-egy
tudományág a maga szempontjából azokat az eredményeket tekinti a
legfontosabbaknak, amelyek az illető tudományos közösség számára
aktuális kérdéseket megválaszolják, vagy megváltoztatják a feltehető
kérdések irányát. Vannak tudományágak, amelyekben a kutatásnak e saját
érdekeltségei hasznossági szempontokból is igazolhatóak, de nem tudom,
számon kérhető-e például a fekete lyukak kutatóin, felfedezéseiknek
milyen fokú a gazdasági-társadalmi hasznosíthatósága.
Amit a magam munkájában a tudományág saját
viszonyai szempontjából a legfontosabbnak tartok, az az irodalom
kutatásának előfeltevéseivel kapcsolatos. Abban az
előfeltevés-rendszerben, amelyet a karteziánus bölcseleti tradíció
határoz meg, az ember gondolkodó szubjektum, az irodalmi szövegek
pedig objektumok, amelyeket természettudományos módszerekkel kell
vizsgálni. Ilyen módon azonban az irodalomnak legföljebb a
létfeltételeit lehetett megmagyarázni. Hatékonyabb kiindulást kínál az
európai bölcseletnek az az alternatív hagyománya (elég talán Herdert
vagy Wilhelm von Humboldtot említenem), amely az embert eredendően nem
a gondolkodás szubjektumának, hanem egy nyelvi-kulturális hagyomány
letéteményesének, az irodalmi szöveget pedig e hagyomány részének
tekinti. Magam egy olyan irodalomszemlélet térnyerésében vagyok
érdekelve – s eddigi munkáim nagyobb része is erre irányul –, amely
ehhez az antropológiához kapcsolódik, s abból indul ki, hogy egy-egy
társadalom a közös, nyilvános nyelvhasználatban alakítja ki
felfogását a valóságról, s hogy az irodalom e nyelvi gyakorlat egyik
legfőbb formálója. E szemlélet elterjedésének komoly társadalmi haszna
is volna: ha általánossá válna az a belátás, hogy életgyakorlatában az
ember az „objektív valóságnak” csakis olyan képével találkozik,
amelyet saját szimbólumai, mindenekelőtt a nyelv alakított ki, többre
becsülné azt az – emberi élet fizikain-biológiain túli tartományaira
vonatkozó – tudást, amelyet az irodalom, a művészet felhalmozott.
A tudományos munkában mindig a felfedezés a
legizgalmasabb. Ha a fent említett területre gondolok, talán az volt a
legérdekesebb, amikor rájöttem, hogy a népiességnek nevezett 19.
századi irodalmi mozgalom csupán a „jéghegy csúcsa”; egy olyan, az
irodalmat a nyelvi-kulturális hagyományból eredeztető felfogás
látványos (de önmagában nehezen érthető) megnyilvánulása, amely Kármán
József, Kölcsey Ferenc, Erdélyi János, Gyulai Pál, Arany János és
mások munkássága révén teoretikusan is egyre kidolgozottabb formát
öltött.
2. Közelebbi terveim szerint arra teszek kísérletet, hogy azt
az irodalomszemléletet, amelyet fentebb említettem, 19. századi magyar
szépirodalmi szövegek vizsgálatában is érvényesítsem. Az a benyomásom,
hogy nem vezetett meggyőző eredményre, amikor Arany János Toldi-ját,
Jókai
|
|
Mór vagy Mikszáth Kálmán regényeit a kortárs
nyugat-európai irodalomhoz, a fénykorát élő európai regényhez
hasonlították. Abban a regényirodalomban ugyanis az egyén, az egyéni
tudat egyre elmélyültebb, művészileg egyre rafináltabb bemutatása
zajlik, míg a magyar irodalomban (talán éppen azért, mert itt az –
egyébként szintén összeurópai áramlatnak tekinthető – népiesség
jelentősebb szerepet játszott) megmaradt az írók érzékenysége a
közösségi-kulturális hagyomány iránt, amelyben maguk alkottak, s
amelyben történeteik szereplőit mozgatják. Van úgy, hogy egy egész
eleven világ bontakozik ki a magyar nyelvben elrejtett sémákból
(közmondások, frazeológiai szerkezetek, köznapi metaforák stb.), mint
Arany Toldi-jában, van úgy, hogy az elbeszélő azt mutatja meg, ahogyan
szereplői mindenféle történeteket alkotnak maguknak a rendelkezésükre
álló nyelvi-kulturális sémákból (a legismertebb példa ezek közül
alighanem a Szent Péter esernyője). Mikszáth elbeszéléseit például az
teszi izgalmassá, hogy az ilyen, kisebb-nagyobb csoportok által
konstruált történetek mindaddig a valóság komolyságával hatnak
megalkotóikra, míg össze nem ütköznek egy alternatív történettel…
Soron következő munkámban tehát azt szeretném
kimutatni, hogy a magyar irodalomnak van egy specifikus
szövegcsoportja, amely nem az egyén, hanem a – kisebb-nagyobb, alkalmi
vagy állandó – közösségek tudatának hagyományozott nyelvi-kulturális
sémákon alapuló működését modellálja.
Vannak persze olyan terveim, amelyekről, lévén
távoliak és bizonytalanok, nem szívesen beszélek; azt sem tudhatom,
mennyi fér még bele az életembe – meg hát az is előfordul, hogy nem a
kutató választ témát, hanem a téma találja meg kutatóját.
3. Kopernikuszt – és bár nem tudós volt – Kolumbuszt.
Kopernikuszt azért, mert arra tanítja a tudóst: ha nem ér el meggyőző
eredményt a tudományában bevett előfeltevések alapján, szakítson
velük. A paradigmaváltásoknak nevezett tudományos forradalmak
lényegében ilyen kopernikuszi fordulatokhoz kötődnek (már csak az én
szemléletem szempontjából különösen fontos ráadás, hogy Immanuel Kant
maga nevezte kopernikuszi fordulatnak, mikor arra a következtetésre
jutott, hogy a megismerésben nem ismereteink igazodnak a tárgyakhoz,
hanem a tárgyak az ismereteinkhez). Szó nincs arról, hogy minden
kutatás fő törekvésének tudományos forradalom előidézésére kellene
irányulnia, de minden tudósnak készen kell állnia arra, hogy szükség
esetén felülbírálja – akár legkedvesebb – előfeltevéseit. Kolumbuszt
inkább irigylem: minden tudósnak (így magamnak is) csak azt
kívánhatom, ami vele történt; hogy tudniillik a világ
legtermészetesebb dolgának hasson, amit fölfedezett; olyasvalaminek,
ami nélkül már nem is lehet elképzelni a világot – holott azelőtt az
embereknek fogalmuk sem volt róla.
4. Más diszciplínákkal kapcsolatos kívánalmaimat természetesen
csak laikusként – tehát csak az illető tudományszakokhoz fűződő külső
hasznosság elve alapján fogalmazhatom meg; boldog lennék, ha a
természettudományok hozzásegítenék az embert egy veszélytelenebb,
tisztább, kevesebb szenvedéssel terhes világhoz –, miközben a maguk
tudományának útjait járják.
Az már talán szakmaibb kívánalom, hogy általánosan
elfogadottá váljon a humán tudományoknak a természettudományokétól
eltérő tudományfelfogása, módszertana; fentebb jeleztem, hogy az
irodalomtudomány mint humán tudomány terrénuma ott kezdődik, ahol a
természettudományé véget ér. Talán ez a respektus is hozzájárulhatna
ahhoz, hogy egy jobb világban éljünk. Horribile dictu, a humán
tudományok előfeltevései el is gondolkodtathatják a
természettudósokat; ugyan ki szavatol azért, hogy a nagy elméletekbe –
például: ősrobbanás – nem játszanak bele azok a reflektálatlan sémák,
amelyeket nyelvünkkel együtt elsajátítottunk? Például megszoktuk, hogy
a történeteknek kezdetük van…
Ami pedig a saját szakmámat illeti: abban bízom,
hogy a magyar irodalom részterületeire irányuló, az utóbbi két
évtizedben óriási lendületet vett kutatás egyre több integratív
leírást fog eredményezni – még ha korunk okkal szkeptikus is a „nagy
elbeszélésekkel” szemben. Már csak azért is fontos lenne ez, mert az
irodalmárszakmának felelőssége van abban, hogyan befolyásolja a magyar
irodalom a nyilvánosság nyelvét, amelyben a magyar társadalom valósága
alakul.
|
|