2010. március 25-én, 87 éves korában elhunyt Niederhauser Emil történész akadémikus, egyetemi tanár, az MTA Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója, az egyetemes történelem, a Kelet-Európa-kutatás nagy nemzetközi tekintélyű tudósa.

Egy kutatói közösség tagjának eltávozása mindenkor nagy veszteség, keservesen elviselhető törés a kollégák, a szakmai műhely, a tudományosság számára. Kiemelkedő egyéniségnél különösen.

Niederhauser Emil a magyar tudomány olyan neves alakja, akit joggal tekinthetünk a hazai összehasonlító Kelet-Európa-történetkutatás megteremtőjének, s nemzetközileg is úttörőnek. Egész életét a szakmának szentelte, ennek a sajátos küldetésű tudományágnak, melyben a tudós nemcsak a múlt ismerője, elemzője, hanem munkásságával – az oktatás, a köztudat alakításának áttételein keresztül – a történeti-politikai közgondolkodás formálásával a jövőnek is egyik alakítója, ha nem is olyan mértékben, mint az előző századokban, amikor a nemzetek születtek. Ez a kettősség nyomja rá bélyegét munkásságára: a kelet-európai múlt eseményeinek, folyamatainak vizsgálata, valamint a térség szellemi világának, értelmiségének, különösen a történetírásnak hajdani (és mai) történelemformáló és nemzetalakító funkciójának elemzése. Szinte predesztinálva volt erre a feladatra.

Pozsonyban született, ebben az akkor még többnyelvű, magyar arcú városban, a magyar politikai nemzet tagjaként. A kisebbségi lét ellehetetlenülése miatt kényszerült a háború végén szüleivel együtt átjönni Magyarországra. Tudományos indulását, mentalitását alapvetően meghatározta a szülővárosában is összesűrűsödő hosszú kelet-európai történelmi dráma. Sosem feledte Pozsonyt, de minden munkája, népszerűsítő cikktől, interjútól a monográfiáig azt mutatja, hogy nem tekintette magát mártírnak, nem lett frázisos hazafi, távol állt tőle a máig szinte kötelező nemzeti siránkozás.

Pozsonyi és budapesti egyetemi tanulmányai után, 1949-től lett a Kelet-európai Tudományos Intézet majd az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa; igen hamar egyik legszolidabb és legdolgosabb kutatója. Imponáló klasszikus műveltsége, széleskörű, egyre bővülő nyelvtudása, irigylésre méltó memóriája általános elismerést váltott ki. Oszlopos tagja volt a kelet-európai országok múltját kutató (a korabeli névadás szerint a Szovjetunió és a Népi Demokratikus Országok Története − házi használatban „Szund”) osztálynak, majd sokáig vezette az akkoriban igencsak fontos dokumentációs és bibliográfiai osztályt. Élő lexikon volt, s egyben az intézet igazi robotosa . Hajdan ő volt a fő tolmács is, szakmánkban a legbriliánsabb. Kontrollszerkesztett; szerkesztett bibliográfiákat, szakkatalógust, konferencia-köteteket, egyetemi oktatáshoz szöveggyűjteményeket, írt jegyzeteket, részanyagokat. Szolgáló típus volt, közösségi ember. Debrecenben a KLTE-n 1951-től másodállásban tanította előbb Kelet-Európa történetét, később azonban kibővítette ezt a szélesebb egyetemes történet oktatásával. 1984-től az ELTE Kelet-Európa Történeti Tanszékén tanított már fáradtabban, végül csak szemináriumra vállalkozott. Több mint félévszázados tanári működésére, úgy is, mint iskolateremtőre valószínűleg kétezernél több tanítvány emlékezhet.

Tudományos működésének értékelését az utókornak kell elvégeznie, de munkásságának főbb szakmai jelentőségét régóta ismerhetjük.

Kezdettől a komparatisztikát tekintette vezérelvnek. Még 1949-ben megírta a szláv államok kialakulásának rövid históriáját, történetírói tevékenysége azonban 1956 után vált igazán markánssá. Az 1960-as évektől jelentette meg nagyszabású összehasonlító műveit a kelet-európai térség kulcsproblémáiról: a jobbágyfelszabadításról, a nemzeti-nemzetiségi kérdésről, az értelmiség itteni nemzetteremtő szerepéről. Nagy régiókban gondolkodott, hatalmas könyvanyag alapján dolgozott. Alaposan vizsgálta a momentumokat, amelyeket elmaradottságnak, megkésettségnek, elkanyarodásnak, sajátosságoknak szoktunk

nevezni, később centrum és periféria, alulfejlettség, take-off, mintakövetés és más ötletrendszerekben próbálunk értelmezni. A jobbágyfelszabadítás Kelet-Európában című könyve (Bp. 1962, Akadémiai Kiadó, 353 o.) tette ismertté nemcsak a régiónkban; agrár- és társadalomtörténeti szakemberként kezdték Nyugaton is megbecsülni. Újabb reprezentatív műve: A nemzeti megújulási mozgalmak Kelet-Európában (Bp. 1977, Akadémiai Kiadó, 385 o.) megintcsak egyedülálló teljesítmény, amelyet a nemzeti nyelveken kiadott rengeteg forráskiadvány, irodalom felhasználásával készített – ilyet más aligha tudott volna csinálni. Közben még megjelent kilenc könyve, köztük a nagyobb közönségnek is szóló Forrongó félsziget. A Balkán a XIX-XX. században (Bp. 1972. Kossuth Kiadó, 272 o.), a Nemzetek születése Kelet-Európában (Bp. 1976, Kossuth Kiadó, 248 o.) mely 1982-ben angolul is megjelent, olyan művei mint Az orosz felvilágosodás (Bp. 1966, Gondolat 255 o.) vagy részben társszerzővel írottak, mint Az orosz kultúra a XIX. században (Bp. 1970, Gondolat, 403 o.) és Németország története (Bp.1972, Akadémiai Kiadó, 388 o.) s életrajzok Nagy Pétertől Nagy Frigyesig.

A keleteurópai kisállamiság születési bajainak és jelenkori csődjeinek elemzése vitte a Habsburgok problematikájához. Mindig foglalkoztatta ez a multinacionális birodalom, amely sokféle bajai ellenére az orosz és török császárságoktól eltérően európai, elég jó fejlődési keretet nyújtott a benne élő tizenegy népnek. Írt Mária Teréziáról, többször Erzsébet királynéról (németül is), egy érdekes párhuzamos életrajzot Metternichről és Talleyrandról. Hogy mennyire nem idealizált, azt talán legjobban az 1848. Sturm im Habsburgerreich c. könyve (Bp. 1990, Corvina, 219 old.) mutatja. A Habsburgok. Egy európai jelenség (társszerzővel, Bp. 1977, Gondolat, 363 old.) c. művének német kiadása (Bp. 1983, Corvina, 431. old.) egy ideig a legnépszerűbb magyar könyv volt Ausztriában. Hirdette és más munkáival bemutatta, hogy a Habsburg Monarchia másik felének alapos ismerete nélkül nem lehet a magyar történelmet sem jól megérteni. Az osztrák tudományosság a rangos Anton Gindely-díj odaítélésével méltányolta munkásságát.

Felfedezések hosszabb sora kötődne nevéhez, ha a teoretikai csillogás igénye erősebb lett volna benne. Pedig jól értett a módszertani és elméleti kérdésekhez. Néha írt is erről külön. A fejlettség és fejletlenség egybeépülését már akkor használta műveiben, amikor Nyugaton ezt feltalálni készültek.

A kis népek nemzeti fejlődésének szakaszairól kidolgozott elméletéért más felfedező szakította le a nemzetközi elismerést. Az európai történelem régióinak vitájában markáns álláspontot alakított ki, amelyhez mereven ragaszkodott: Közép-Európa nagyobb részét Kelet-Európához sorolta; túl kevésnek ítélte egy (Németország nélküli) ilyen régió Kelettől való elválasztó jegyeit. Ugyanakkor kiemelte Kelet-Európa tagoltságát is, nem mosta egybe nyugati tájaival sem az orosz régiót, sem a Balkánt. Téziseihez nem tartotta fontosnak a hírverést, a nemzetközi tudományosság mégis elég korán számon tartotta. Tanulmányokat kértek tőle, konferenciákon volt kiemelt előadó. Később inkább itthon keresték fel a szakma nemzetközi nagyjai. Azért is, mert egymaga kitett egy komplex Kelet-Európa-intézetet.

Nagyon sokat tett Kelet-Európa múltjának hazai elfogadtatásáért. Következetesen beépítette tudatunkba az Oroszországon kívüli Kelet-Európa addig bizony meglehetősen elhárított valóságát.

Visszatérően foglalkozott a historiográfiával, úgy is, mint a kelet-európai nemzeti megújulási mozgalmak és nacionalizmusok fontos hajtóerejével. Kelet-Európa története c. könyve (Bp. 2001, História-MTA TTI, 360 old.) megjelentetése előtt született hétszáz oldalas műve: A történetírás története Kelet-Európában (Bp. 1995, História-MTA TTI) amely a nyelvi korlát dacára komoly érdeklődést váltott ki a világban. Jelképes értékű, hogy halálos ágyához egy japán történész elhozta Londonból a mű éppen elkészült japán nyelvű kiadásának első példányát – köszönetként annak a japán szakmai körnek a részéről, amely körülötte kialakult.

Vonzó egyéniség volt – itthon és külföldön egyaránt. A két meleg hangú ünneplő kötet: Szomszédaink között Kelet-Európában (Szerk. Glatz Ferenc, 1993) és Életünk Kelet-Európa (szerk. Krausz Tamás és Szvák Gyula, 2003.) is ezt mutatja. Tisztségeinek, elismeréseinek száma nem csekély. Tagja volt tizenkét szakmai folyóirat szerkesztőbizottságának, nemzetközi vegyes bizottságoknak, a Magyar Akkreditációs Bizottságnak, professor emeritus az ELTE-n. Kitüntetettje az Akadémiai Díjnak, külföldi díjaknak, Pázmány Péter-díjnak, végül a Széchenyi-díjnak, melynek összegét fiatal kutatók díjazására fordíttatta. Büszke volt arra, hogy az MTA tagja lett 1987-ben, mint ahogy büszke volt történettudományi intézeti tisztségeire, osztályvezetőségére, igazgatóhelyettességére, kutatóprofesszorságára, az őt körülvevő tudományos és emberi megbecsülésre. Igazán itt érezte magát otthon. Innen nem lehetett elcsábítani. Szerette a Históriát. Tagja volt a Magyar Tudomány szerkesztő bizottságának. Szívesen írt ide; csak könyvismertetésekből több mint félszázat…