Nagy vihart kavart könyvében Andrew Keen (2007) az amatőrök kultuszáról ír. Megítélése szerint a Web 2.0 fenekestől felforgatja intellektuális hagyományainkat. Ez talán túlzás. Kétségtelen viszont, hogy sokakat tévútra visz a túlzott aggodalom, hogy nehogy lemaradjanak valami újról, hogy lépést tartsanak az internetes technológia fejlődésével.

Magát a Web 2.0 elnevezést bizonytalanság terheli, mivel különböző dolgokat jelölnek vele, amelyek ráadásul nem kompatibilisek egymással. Nehéz megmondani, hogy mit is soroljunk a körébe, mivel a Web 2.0 egyszerre szól elgondolásokról, viselkedésmódokról, technológiákról és ideálokról. Számos internetes fejlesztés, alkalmazás, tevékenység tekinthető a Web 2.0 példájának, önmagukban azonban nem képezik annak alkotórészét. A Web 2.0 inkább fogalmi keretet ad, amely lehetővé teszi, hogy az egyszerűség kedvéért Web 2.0 elnevezéssel illetett sokféle jelenséget és eseményt egymással összefüggésbe hozzuk, és értelmezzük.

Ha a Web 2.0 fogalmát annak kulturális kontextusától izolálva vizsgáljuk, túl alaktalanná és definiálatlanná válik ahhoz, hogy kritikusan tudjunk hozzá viszonyulni, ezért aztán van, akinek a kultúra halálát jelenti, míg más éppen annak újjászületését üdvözli, a demokrácia zálogát vagy éppen a legrosszabb hatalomkoncentrációt látja benne. Akad, akinek a számára a Web 2.0 a kollektív intelligencia hasznosítását testesíti meg, míg mások úgy ítélik meg, hogy a tömeg butaságának eluralkodását segíti elő (Everitt – Mills, 2009).

A Web 2.0-vel kapcsolatban alapvető kritikákat kapott a „verziószám” kérdése. Az állítás ugyanis, hogy fő jellemzője a Web 1.0-ből a Web 2.0-be történő átalakulás, állapotváltozás, felveti annak kérdését, hogy milyen mértékben történt meg, vagy zajlik ez a változás, amelyet valami új váltott ki. Kérdezhetjük azt is, hogy nem arról van-e szó, hogy mindez annak újra kimondása, amit korábban egyszerűen a web néven emlegettünk, és csak új elrendezésben kapjuk, avagy új fényben tűnik fel, ráadásul a Web 1.0 elnevezést korábban soha senki nem használta (Allen, 2008).

Tévedés volna azt gondolnunk, hogy a Web 2.0 megjelenését a technológia fejlődése váltotta ki. A szükséges technológiák régebb óta megvoltak, az információ terjesztését, megosztását, a nyílt vitát lehetővé tevő számos alkalmazás közel harminc éve rendelkezésre áll. Ezeket használjuk is. A talán legismertebb példa erre a Listserv szoftver és utódai, amelyek az elektronikus levelezésen alapuló vitafórumok működését teszik lehetővé 1982 óta.

A Web 2.0-s környezet nem a tudományosságot támogatja. A felszínen ugyan azt látjuk, hogy számos olyan Web 2.0-ás alkalmazás van, amelynek az a rendeltetése, hogy közvetlenül is szolgálja a kutatókat. A csak előfizetéssel elérhető bibliográfiai szoftverek mellett az olyan oldalak, amelyek a szakirodalom és a hivatkozások kezelését segítik. Ilyen például a CiteULike (http://www.citeulike.org/). Ez az oldal nagymértékben úgy működik, mint a közösségi oldalak, tehát az információ egymással való megosztását is segíti.

Némileg eltérő példa a Slideshare http://www.slideshare.net/, amely a prezentációk megosztását teszi lehetővé. A különbség abból az egyszerű tényből adódik, hogy prezentációkkal illusztrált előadásokat nemcsak kutatók tartanak, sőt nagyobb számban fordulnak elő az oktatásban, elsősorban a felsőoktatásban, viszont itt is az információk megosztásáról van szó, ami számos Web 2.0-s alkalmazás működési mechanizmusát jellemzi. Azért nem mondhatjuk, hogy az információk megosztása ezeknek az alkalmazásoknak a célja, mert a valódi cél kereskedelmi érdekek kiszolgálása. A hirdetők egyre több aktivitást akarnak a fájlmegosztó és közösségi oldalakon, mert ez segíti elő a legjobban, hogy pontosan célzott marketingkommunikációval érjék el azokat a felhasználókat, akik várhatóan leginkább elfogadják ezt a marketinget (Allen, 2008). Ez nem mellesleg azt eredményezi, hogy a minőség a legkevésbé sem érdekes, ilyen módon bármiféle kritikai hozzáállásnak sincsen tere (Everitt – Mills, 2009). Ne felejtsük el azt sem, hogy a „tudományos alkalmazások” valódi hasznát, értékét még nem ismerjük.

Az egyenlőség és nyíltság hangoztatása a Web 2.0-s retorika fontos része. Ennek jegyében vannak, akik a Web 2.0 ernyője alá tartozónak tekintik a tudományos publikációkhoz való nyílt hozzáférés (Open Access) támogatását is. Bár tudjuk, hogy a Web 2.0 definiálatlansága folytán sok mindent magában foglalhat, a nyílt hozzáférésnek semmi köze a Web 2.0 amatőr világához. Ezt a mozgalmat jóval a Web 2.0 megjelenése előtt kutatók indították elsősorban azért, mert tarthatatlanak látták (és látják ma is) azt az állapotot, hogy a tudományos publikációk továbbítási technikájának megváltozásával szemben közgazdasági keretei alig változtak.

A nyílt hozzáférés négy fontosabb csatornája: az elektronikus, lektorált tudományos folyóiratok nyílt hozzáférésű kiadása, a kutatási területenként szerveződő preprint-archívumok, az egyes egyetemek intézményi repozitóriumai, valamint az anyagoknak a szerzők saját honlapjain történő elhelyezése, a tevékenységek jelentős részének öntevékeny jellegénél fogva kétségkívül emlékeztet a Web 2.0 „csináld magad” szellemére. A legfontosabb különbség azonban az, hogy a nyílt hozzáférés tudományos tartalmak publikálásáról szól, méghozzá úgy, hogy annak integráns része a lektorálás (peer review, szakértői véleményezés) (Björk, 2004). Ez akkor is így van, ha tudjuk, hogy a lektorálást mint a tudományos publikációk minőségbiztosításának legfőbb eszközét számos jogos kritika érte. Az elektronikus, digitális technológia viszont nemhogy szükségtelenné tette volna a minőségellenőrzést, a hálózati környezetben még nagyobb szükség van rá, mivel ott nincs meg a bizonyosságnak az a foka, amely a nyomtatott dokumentumok világát jellemzi.

Ez azért is van így, mert sok minden, amit az interneten találunk, ugyanazt a jól ismert sekélyes gondolkodást tükrözi, amely a hétköznapi társalgásban is előfordul. Ezért a kutató számára különösen fontos, hogy ne fogadja el azt, hogy amit sok ember hisz, az igaz is. A sokak által osztott vélemény nem azonos a tényekkel. Hogy megfelelő szintű bizonyosságot nyerjünk, az információt értékelnünk kell. Ezért fontosak a minőségellenőrzési mechanizmusok (Badke, 2004).
Mindez felveti az információ létrehozói és fogyasztói közötti különbségtétel problémáját is. A Web 2.0 világában mindenki egyszerre lehet író és olvasó, az információ fogyasztója és előállítója, így az írások egyaránt szólhatnak szakembereknek és laikusoknak.

Ezzel összefüggésben kérdés az, hogy mindez milyen mértékben fog hatni a tudományos kommunikációra. Bill Cope és Mary Kalantzis (2009) egyik ide vonatkozó jóslata, miszerint együttműködés fog kialakulni a tudás létrehozói és felhasználói között, ahhoz vezethet, hogy a felhasználói kommentárok magának a tudásnak válnak részévé. Beláthatjuk, hogy ez semmiképpen sem idegen a tudományos kommunikációtól, hiszen a preprintek nyomtatott, vagy – korunkban egyre inkább – elektronikus formában való körözése, amely több tudományterületen bevett gyakorlat, jelentős részben éppen erről szól. Nem szabad viszont elfelejtenünk, hogy a Web 2.0 fontos jellemzője, hogy nyilvánossá teszi a magánéletet, amihez az is kapcsolódik, hogy az amatőr produktumok kerülnek előtérbe. A kommentároknak tehát sokszor semmi közük a tudományhoz, sem témájuk sem a megközelítésükre használt módszerek alapján.

A jóslat másik része, miszerint megszűnik a tudás előállításának lineáris, zárt jellege, már kérdéseket vet fel. A zárt rendszer ugyanis a minőségbiztosítás egyik záloga.

A Web 2.0 kapcsán olvashatunk arról, hogy az a tömegek bölcsességének érvényesülése, ilyen módon, hozzájárul a tudás demokratizálásához. Ne felejtsük el azonban, hogy tömegek nem szükségképpen értelmesebbek, mint az egyének külön-külön. A kollektív felelőtlenség és a szakértelem hiánya miatt a tömegekből a kibertérben is hiányzik a hibák kölcsönös korrigálásának képessége. A közjó és a kibertér kapcsolata ma még teljesen kiderítetlen, viszont tudjuk, hogy a szemét, a téves információk, a valóság hibás reprezentációi kiszűrődésére nincs biztosíték, ha inkompetensek a résztvevők (Csepeli, 2008).

Az amatőrök nem feltétlenül inkompetensek. Amatőr az, aki szeret valamit csinálni, függetlenül attól, hogy ért-e az adott dologhoz – nincs képesítve arra, amit végez (Keen, 2007).

A Web 2.0 világában különösen igaz, hogy az emberek leginkább olyan információkhoz vonzódnak szívesen, amelyek már meglevő nézeteket támasztanak alá, amit az új információs technológiák virtuálisan garantálnak, sőt könnyen megtalálhatóvá is tesznek (Ginsparg, 2007). Ez látszólag hasonlít a tudományos gondolkodáshoz abban a tekintetben, hogy a megismerés új elemeit be kell illeszteni a tudományos gondolkodás addigi folyamatába. Az új eredmények azonban módosít(hat)ják a tudományos gondolkodás addigi tartalmát, sőt tudjuk, hogy vannak paradigmaváltások is. A tudomány jelszava tehát nem lehet ez: Legyünk ott, ahol mások vannak! Csináljuk azt, amit mások csinálnak!
Van ennek a kérdéskörnek egy másik fontos aspektusa is, az identitás kérdése. A kutatók viszonylag homogén hovatartozásával szemben az amatőrök a web sokfélesége és hajlékonysága folytán egyszerre nagyon sokféle közösséghez tartozhatnak, ami azt eredményezi, hogy nincs rögzült identitásuk. Az amatőr tartalmak előállítói és tökéletesítői alapvetően névtelenek (Csepeli, 2008).
Azt bizonyosan mondhatjuk, hogy a névtelenség nem jellemzi a tudományt, hiszen formális csatornákon, főleg folyóiratokban publikálják eredményeiket. Ezt nem lehet névtelenül megtenni, és értelmetlen is volna, mivel az eredmények közzétételének fontos eleme a prioritás kimutatása.

A kutató igénye az, hogy megbecsüljék, tehát ismerjék el teljesítményét, státusát és a presztízsét. Nyilvánvalóan vannak kognitív szükségletei is, azaz célja a megismerés és a megértés. Ugyanakkor kétségtelen, hogy az elfogadás, hovatartozás szükséglete is megjelenik, ami az amatőrök körében fő motívum. A kutatók körében azonban megvannak ennek a sajátságai, mivel az elfogadásban elsődleges szerepet betöltő szakmai közösségek társadalmi kontextusa és kulturális identitása eltér a köznapi közösségektől, hiszen egy-egy szakterület sajátos kommunikációs stílusa az adott terület közösségeihez kötődik, és az ott használatos műfajok hordozzák és képviselik ezt a stílust (Elmborg, 2006).

Próbáljunk meg ezek után válaszolni a címben feltett kérdésre! Veszélyes-e a tudományra a Web 2.0? Átfogó választ egyelőre nem adhatunk. Világos viszont, hogy nem kell törődnünk például azzal, ha valaki önmegvalósításától motiválva blogot indít, és ott mindenféle, tudományos szempontból megalapozatlan állítást hoz nyilvánosságra. Nem helyeselhetjük viszont, ha az ott leírtakat azonos érvényűnek tekintik egy lektorált folyóiratban megjelent cikk állításaival. (Ettől függetlenül persze, adott esetben hivatkozhatunk blogbejegyzésekre is.)

Látnunk kell, hogy a Web 2.0 számos más aspektusa nem hordoz magában ilyen veszélyeket. Ezeknek az eszközöknek egyszerűen nincs releváns érintkezésük a szakmai és tudományos kommunikációval.

Korunkat a magas szintű szakosodás jellemzi, ezért érték a társadalomban a hosszú tanuláson alapuló hozzáértés. A tudomány pedig csak a hozzáértést fogadhatja el. Eközben soha nem volt még ilyen könnyű a tudás létrehozásához szükséges információkat összegyűjteni, míg a tudást létrehozni az összegyűjtött információkból soha nem volt ilyen nehéz (Martell, 2009). Ebben a helyzetben egyelőre csak annyit tehetünk, hogy odafigyelünk, és nem hagyjuk magunkat semmiféle retorikától elvakítani.
 

Kulcsszavak: Web 2.0; amatőrizmus; kutatói identitás; információs technológia

IRODALOM

Allen, Matthew (2008): Web 2.0: An Argument Against Convergence. First Monday. 13, 3,  WEBCÍM >

Badke, William (2004): Research Strategies: Finding your Way through the Information Fog. 2nd ed. iUniverse.com, Lincoln, NE.

Björk, Bo-Christer (2004): Open Access to Scientific Publications – An Analysis of the Barriers to Change? Information Research. 9, 2, WEBCÍM >

Cope, Bill – Kalantzis, Mary (2009): Signs of Epistemic Disruption: Transformations in the Knowledge System of the Academic Journal. First Monday. 14, 4–6, WEBCÍM >

Csepeli György (2008): Wikitudás. Kritika. 37, 4, 2–4.

Elmborg, James (2006): Critical Information Literacy: Implications for Instructional Practice. Journal of Academic Librarianship. 32, 2, 192–199.

Everitt, Dave – Mills, Simon (2009): Cultural anxiety 2.0. Media, Culture & Society. 31, 5, 749–768.

Ginsparg, Paul (2007): Next-Generation Implications of Open Access. CTWach Quarterly.  WEBCÍM >

Keen, Andrew (2007): The Cult of the Amateur. Nicholas Brealey Publishing, London

Martell, Charles (2009): Access: The Social Dimension of a New Paradigm for Academic Librarianship. Journal of Academic Librarianship. 35, 3, 205–206.