Humor és folklór

Az MTA Acta Ethnographica Hungarica című nemzetközi folyóirata 54. kötetét a humor és a néprajz kapcsolódását vizsgáló írásoknak szentelte. A kötet ötlete a Litovkina Anna és Barta Péter által Szekszárdon, az Illyés Gyula Főiskolán 2007 szeptemberében megrendezett Humor és Nyelvészet / Folklór című nemzetközi szimpoziumra vezethető vissza, ahol angol, német, francia és orosz nyelven hangzottak el előadások a 13 országot képviselő előadóktól. Ennek megfelelően a kötet is többnyelvű: angol, német, francia és orosz írásokat tartalmaz. (A nyelvészet témakörhöz kapcsolódó előadások egy külön kötetben kerülnek kiadásra a Cracow Tertium Society for the Promotion of Language Studies kiadó gondozásában, Litovkina Anna, Barta Péter és Daczi Margit szerkesztésében.)

A humor, természeténél fogva, az emberi kultúra egy sajátos jellemzője, s mint olyan, az emberi gondolkodást, szerveződést, kommunikációt és életvitelt vizsgáló szinte valamennyi tudományt foglalkoztatja. A kötetben Voigt Vilmos rámutat arra (115.), hogy a humor önmagában eléggé tisztázatlan fogalom a néprajz tudományán belül, azonban személyközi kommunikációs és a közösségszerveződésben betöltött jelentős kulturális szerepének köszönhetően helyet kap napjaink néprajzi kutatásaiban is.

A kötet felépítése hűen követi az apropójául szolgáló konferencia szerveződését. Az első részben a Viccek (Jokes), majd a Proverbiumok (Proverbs), a harmadikban a Mesék (Tales), s a negyedikben az e kategóriákba nem illeszkedő, Vegyes (Miscellaneous) témákban írt színvonalas előadások lettek egy csokorba összegyűjtve.

A Viccek fejezet négy angol nyelvű cikke egyetlen téma köré csoportosul, ám eltérő szemszögből vizsgálja azt: a vicceket társadalmi, kulturális, történeti, illetve közösségi, szociálpszichológiai perspektívából is értékeli. Christie Davies a legtöbb országban és kultúrában gyakori, sőt, tipikusnak mondható, a „félnótásokat” és az „okosokat” kifigurázó viccek hátterét fejtegeti, s magyarázatot ad arra, hogy miért lehet az, hogy eltérő országok ilyen változatos közösségei mégis egyetlen jellemvonás kiemelésével váljanak egyazon vicctípus sztereotip tárgyává, célpontjává. Hidasi Judit saját, személyes élményéből kiindulva kulturális szemszögből közelíti meg a témát, és arra keresi a választ, hogy vajon milyen kulturális vonások állnak annak hátterében, hogy a japánok egészen máshogy értelmezik a nyugat-európai vicceket, azaz, látszólag humorérzék nélkülinek tűnnek a mi kultúránkban. A humorérzéket tehát mint a humor produkciójára és annak megértésére vonatkozó összetett képességet kultúrspecifikusnak, az adott kultúrközösség szokásai, jellemzői által determinált képességnek írja le. Liisi Laineste a közép-kelet-európai államok posztszocialista kultúrkörének vicctípusait, illetve humorát elemzi, és hasonlítja össze a nyugat-európai társadalmakra jellemző humorral. A politikai, etnikai és más társadalmi vonatkozású viccek tartalmi elemzésén, illetve történeti idősíkban való vizsgálatán keresztül fény derül az egyén identitásképző mechanizmusait érintő hatásokra, az önazonosítást és önérzetet alakító fontos tényezőkre, melyek a posztszocialista humor karakteres személyiségtani jellemzői. Mészáros Csaba szociálpszichológiai vizsgálódást folytat két különböző közösségben, ahol a humorizálásra mint deviáns viselkedésmintára adott, igen eltérő válaszokat elemzi, és hasonlítja össze. Az eltérő megítélésre a közösségek sajátos társadalmi szerveződése és kommunikációs rendszere ad magyarázatot: egy hierarchikus, társadalmilag megosz­tott közösségben a csoporton belüli feszültségek feloldása radikálisabb, merevebb módon tör­ténik, mint az egyének egyenrangúságán alapuló, integráltabb társadalomban.

A második részben a proverbiumok állnak a vizsgálódás középpontjában. Elsőként Barta Péter és munkatársai egy francia nyelvű írásban francia, magyar, angol, német és orosz mintán elemzik az anti-proverbiumok poliszémia, homonímia és homofónia alapú nyelvjátékait. Egy felmérésből kiderül, hogy mely típusú közmondások azok, melyek leg­gyakrabban kerülnek megváltoztatásra, szellemes kicsavarásra, és válnak ezzel anti-proverbiummá. A szerzők a többnyelvű korpuszban a szexualitás témaköréhez kapcsolódó anti-proverbiumokat veszik górcső alá, és elemzik a tulajdonnevek használatát az említett poliszémia, homonímia és homofónia alapú közmondás-átalakítások során. A francia nyelvű cikket egy német írás követi Hrisztalina Hrisztova-Gotthardt-tól és munkatársaitól, melyben a szerzők szintén anti­proverbiumokat tartalmazó többnyelvű mintán nyelvi, illetve szemantikai szempontok alapján elemzik a szójátékok, szóviccek szerkezetét és jelentésmintázatait. A vizsgálatból kiderül, hogy mind az öt nyelvben a közmondások átalakításának célja egyfajta kifacsart bölcsesség megjelenítése. A továbbiakban három angol nyelvű tanulmány olvasható. Elsőként Outi Lauhakangas a proverbiumok és a humor társas interakciókban való funkciójáról ír szociálpszichológiai megközelítésből, kiemelve azok személyközi, társas

stratégiai funkcióit, és a közmondások humoros használatának feszültségoldó jelentőségét. Grzegorz Szpila a lengyel graffitti közmondásaiban megjelenő humor társadalmi szerepét vizsgálja, míg Voigt Vilmos eredeti magyar közmondásgyűjtemény elemzésén keresztül arra a következtetésre jut, hogy valójában a proverbiumok nagyon kis része humoros önmagában.

A harmadik rész a mesék világába kalauzol el minket, ahol Nancy Cassell McEntire bemutatja az amerikai tall tale, azaz a túlzó, képtelen mesék műfaját, és vizsgálja az amerikai határvidékre jellemző kalandos eseményeket, hőstetteket megörökítő történeteket, melyekben a már-már kötelezőnek mondható nagyotmondás adja a zsáner fő jellegzetességét. A szerző humoros képeslapokkal illusztrált élvezetes, könnyed stílusban ad betekintést az amerikai népi humor kulturális történeti hátterébe. David Stanley szintén az amerikai tall-tale sajátosságait elemzi, és annak kiterjesztett változatán keresztül mutatja meg a műfaj rugalmasságát és sokoldalúságát, mely lehetővé teszi, hogy a történetmesélés eltérő kontextusaiban, szituációiban jelenjen meg, s hogy egy változatos összetételű nézőközönség eltérő igényeit egyaránt kielégítse. Piret Voolaid tanulmánya zárja a mesék fejezetét, melyben a szerző a humor egy sajátos műfaját, az ún. droodle-t, a „firka-viccek” zsánerét mutatja be. E narratívum-, illetve mesealapú illusztrált találós kérdések a humor vizuális műfajának egyedi képviselői. Példák firkavicc kategóriákra:

Egy cowboy biciklizik • Egy medve fára mászik

Négy elefánt egy narancsot szaglász

A firkák szerkezeti és funkcionális elemzéséből arra következtet, hogy szerveződésük a tündérmesékkel azonos alapelveket követ, s így napjaink modern, humoros tündérmeséiként foghatók fel.

A negyedik, vegyes rész három orosz nyelvű írást ölel fel. Elsőként Oleg Fedoszov egy újkeletű lexikográfiai művet, az orosz becenevek szótárát mutatja be, és tanulmányában a névadás modelljeit, motivációs mechanizmusait, és a modern orosz nyelvben betöltött funkcióit ismerteti. Ezt Haas Adrienn munkája követi, mely a szójátékok közötti árnyalatnyi különbségek feltárásával kiemeli azok sokoldalú, rugalmas, multifunkcionális jellegét, mely lehetővé teszi, hogy feszültségoldó humoros alkalmazásukon túlmenően más, újszerű szerepeket is betöltsenek. Végezetül Lesya Stavytska tanulmánya kognitív nyelvészeti szempontból elemzi az emberi test felső és alsó részének metaforikus viszonyát.

Az Acta Ethnographica Hungarica „humor és folklór” témában kiadott különszáma igen változatos megközelítéseket alkalmazva ad betekintést az emberi kultúra minden aspektusát átható humor néprajzban és az emberi társadalomban betöltött szerepének rejtelmeibe. A kötet színes és érdekes munkákat gyűjt egy még változatosabb, többnyelvű csokorba, ezzel tovább fokozva az amúgy is nagyon színvonalas, sokoldalú munkák értékét és olvasmányosságát. Nagyban hozzájárul a napjainkban egyre nagyobb érdeklődést kiváltó humorkutatás kibontakozásához, a humor emberi társadalomban betöltött szerepének megismeréséhez, s ezzel a néprajz hosszú távú, a jövő társadalomtudományaiban tovább élő vonulatát táplálja.

Több nemzet kutatóit integráló vállalkozás volt a konferencia megszervezése, melyből megszületett az Acta Ethnographica Hungarica e különszáma. A kötet nemzetközi vonatkozá­sait tekintve is rendkívül időszerű és aktuális volt. A konferencia ezzel elindított egy olyan interdiszciplináris összefogást és együttműködést, mely nemzeteken átívelő jellegénél fogva számos tudományterület képviselőit köti össze, és gazdagítja ismereteinket az emberi társadalomról és sajátos jellemzőjéről, a humorról. (Acta Ethnographica Hungarica – An International Journal of Ethnography. Humour and Folklore. 2009. 54, 1,)

Schnell Zsuzsanna

PhD-hallgató Pécsi Tudományegyetem
Pszichológiai Intézet